Julia Quinn: Micsoda éjszaka! (Smythe-Smith Kvartett 2.) /2013/

Megkésve bár, de törve nem...

Rám nem igazán jellemző módon, úgy határoztam, hogy nem kerülgetem a forró kását, és nyakig merülök egy minden szempontból romantikusnak nevezhető könyvben. Hogy miért? Szerintem mindenkinél, aki rendszeresen olvasni szokott bekövetkezik olykor-olykor az a pillanat, amikor ott tornyosulnak a feldolgozásra váró irományok az asztalon, és egyszerűen nincs az az isten ami rávehetné az embert az olvasásra. Már érzed, tudod, hogy mi fog történni ha a szokásos "kedvenc" típusokból föllapozol egyet. Ismered mi fog lezajlani a történetben - ha nem is részletekbe menő pontossággal. És tudod hogy nagyon nincs most erre szükséged. Ez a csömör fázisa. De a jó könyvmoly ilyenkor is csak ideig-óráig képes ellenni az írott szó varázsa nélkül. Kell valami, szükség van valamire, ami kissé más, de ami ugyanúgy hatni képes. Jelenleg belekezdtem egy thrillerbe, ami jó, és egy ifjúsági könyvbe amivel szintén nincs semmi baj, mégis képtelen voltam az első 5-10 oldalnál továbbjutni velük. És aztán megláttam ezt a könyvet, ott pihengetett már jó pár hónapja  a polcomon, de eddig nem igazán volt hangulatom hozzá. Annak ellenére sem, hogy nem mellesleg imádom Julia Quinnt. Szellemessége, remek írói stílusa mindig magával ragad, és mindig a legmélyebb tisztelettel gondolok arra a tehetségre, amivel ilyen gyönyörűen és korhűen képes megalkotni a történeteit. De mivel rólam van szó, így az ilyen tényleg igazán romantikus dolgokat csak szépen, módjával lehet részemre adagolni. Ha zsinórban három ilyen könyvet felfalnék, annak az lenne a vége, hogy a negyediknél már tépném a hajam. De ilyen szakaszokban, mint ez a mostani is, remek kikapcsolódást nyújtanak, mert kiterelnek a megszokottból, a komfortzónából, és olyan idegpályáimat stimulálják, amik vélhetően már hónapok óta porosodnak. És egy ilyen könyv elolvasása után, én mindig bizton állítom, hogy imádom a romantikát, mi több képtelen lennék meglenni ilyen jellegű táptalaj nélkül... csak ne lenne ez a lelkesedésem limitálva. De még csak a tűrőképességem elején járunk, így merem remélni hogy a mostani rohamba bele fog még férni Lisa Kleypas Bűvölj el alkonyatkor c. műve is, merthogy az is ott porosodik a polcon már egy ideje. Karen Hawkins MacLean átok sorozatával párhuzamosan...

"1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára:
- három év száműzetés után visszatért Angliába
- részt vett a világ legrosszabb koncertjén
- megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet
- elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán
- főszerepet játszott egy tízfelvonásos melodrámában
- szerencsésen túlélt egy balesetet
- ártalmatlanná tett egy őrültet
- szerelmes lett
És még csak áprilist írunk..."

Kiadó: Gabo

Oldalak száma: 340

Ára: 2290 Ft

Szóval Julia Quinn és bájos, imádnivaló szereplői. Ha nem lennék személyiségileg olyan kanyargós, mint amilyen vagyok, akkor biztos hogy fanatikus rajongója lennék az írónőnek. Minden könyve szórakoztató, a sziporkái lehengerlően intelligensek, lágyak, humora pedig egyenesen a könnycsorgásig kergeti az olvasót. Karakterei szépen felépítettek, érzelmi vonala mindig meggyőző, könnyen követhető, épp annyira megható vagy felbőszítő, amennyire annak kell lennie. Oké néha kicsit sok az "így szeretlek úgy szeretlek", de egy vérbeli romantikus könyvnél, ezt ugyan minek felróni. Persze ennek az ágazatnak is megvannak a sajátosságai:

1, A hős férfiú mindig minimum vikomt vagy gróf, olykor-olykor herceg - nem, nem koronaherceg (ennyire még sosem mertünk előreszaladni) -, tehát ebből kiindulva gazdag, befolyásos, és minimum a top 5-ben van ha a partiképességet kell mérlegre tenni.

2, A legtöbb esetben ez a férfiú közel áll már a harminchoz, vagy el is múlt már annyi, és esze ágában sincs megnősülni - legalábbis addig nincs, amíg a kötelességtudat az egyetlen, ami erre ösztönzi.

3, Hősünk (vagy hősnőnk) biztosra vehetően minimum hat testvérrel büszkélkedik, ha nem tizenhárommal - valahogyan folytatni kell ugyebár a sorozatot.

4, Egyenesen rajongok azért, hogy szinte az utolsó oldalig magázzák egymást a főszereplők. Mindig rémesen jó érzés fog el (amolyan kellemesen borzongós), amikor az egyik ilyen típusú könyvből sem kimaradható ténymegállapító mondat elhangzik: "Kívánom magát!" - És ilyenkor rögtön ki is tör belőlem a durcás gyerek. Nekem miért nem fogják soha azt mondani hogy "kívánom magát"? Miért vagyok azon szerencsések egyike, akik olyan korba születtek, ahol a maximum amit udvarlás címszó alatt kaphat az ember lánya (leszámítva azt a kevés kivételt), az a "hú bébi", vagy a "jó vagy gyönyörűm". (Na nem mintha ennek nem volna meg a maga szépsége, de nem lehetne mondjuk úgy tíz évente egyszer megélni a másik pólust is? Csak egy rövid időre... Hadd jöhessek már egy kicsit zavarba, amikor nemhogy nőként, de hölgyként kellene viselkednem - halkan megsúgom, valószínűleg az első ilyen jellegű formai megszólításnál lenne egy fél percnyi reakcióidős csúszásom, amíg az agyam a megfelelő sebességbe kapcsol. Egy biztos, tuti nem hebegnék, habognék - ahhoz azért kevés volna egy ilyen szituáció, de mindenképpen üdítő változatosságot jelentene kipróbálni.) És ami még művészet: magázva, az etikett szabályainak megfelelően, virágnyelven elküldeni valaki a bús fenébe... Itt nincsenek ronda kötőszavak, még az "Istenem!" is káromlásnak számít. Felüdülés minden tekintetben a most divatos könyvek után.  

5, Hősnőnk a legtöbb esetben szűz, ami miatt hősünk vagy azonnal komplikáltnak ítéli, vagy prédának - a barbáros könyvekben az utóbbi, Qiunn esetében inkább az előbbi a jellemző. Mindig jót derülök (minden gúny nélkül), az első orgazmuson - amikor hősnőnk szeme elnyílik, és halkan csodálkozva, pihegve ráérez a dolog pikantériájára -, és az első szexen is - amikor hősünk dorongját (ami persze óriási - csak tudnám honnan van mindig a hölgyikéknek összehasonlítási alapjuk) meglátva hősnőnk szívszélhűdést kap. Hát amikor még meg is fogja...  

6, Valami kacifánt mindig van a háttérben - gyilkosság árnyéka, elvesztett ártatlanság -, valami ami azt eredményezi, hogy valakire a társaság ferde szemmel néz. Szeretjük ezt az eszközt is, sőt ezt szeretjük csak igazán! A bús fekete herceg, aki elvonultan él, száműzve a magányba... emiatt mogorva, keserű, frusztrált, csalódott (kész pszichológiai korkép). A lány pedig ártatlan, üde, friss, fiatal, még remél, és bízik. A megrontásra, mint lehetőségre, csak úgy záporoznak a nagy, piros, villogó nyilacskák... de a szerelem persze mindent szentesít. Millió egyszer megírták már. Én is millió egyszer olvastam már. De akkor is el fogom olvasni a millió plusz egyediket is, mert megunhatatlan...

7, A történet folyamán legalább egyszer valakinek, valaki büszkeségéért, becsületéért párbajoznia kell. Kötelező. Nem maradhat ki! - Ha ezt a szokást visszaültetnénk a gyakorlatba, akkor tömegeket lehetne a fal elé állítani, majd össztűz... valahol ez azért szomorú.

8, Hősnőnk az esetek többségében alacsonyabb rangú, de sosem parasztos, mindig jól nevelt, és illedelmes, de mégsem alázatos, és helyén van az öntudata. Szegény nőket néha komolyan sajnálni szoktam. Még amikor robbanás közeli állapotban vannak, akkor is türelmet kell tanúsítaniuk. Bevallom egyben le is nyűgöz ez, mert ha kicsit is őszinte akarnék lenni magamhoz, be kellene látnom, hogy ilyen merev szabályok mellett, én biza csúfosan megbuknék.

9, "Legyen a szeretőm" - "legyen a felségem" lépcsőfokok. Kiindulási pont az előbbi, befejezés az utóbbi. És ami közte van az a meggyőzés, elutasítás, civakodás, és a "magam sem tudom hogy mit is akarok" fázisai. Veszettül szórakoztató.

10, Valahol, valakinek a könyv vége felé könnyeznie, sírnia kell. Vagy a boldogságtól, vagy a kétségbeeséstől. Ez is kötelező, mint a párbaj.

Hogy Quinn jelen könyvében benne vannak-e ezek a jellemzők? Benne bizony, mind egy szálig. Cirka egy délután alatt kiolvastam, mert lehetetlen letenni. Mert annyira szépen harmonizál az átlagos emberi lélekkel. Nem kell kifacsarodnom agyilag azért, hogy beleképzeljem magam a női főszereplő bőrébe, és elsőre megértem miért is vonzó a férfi főszereplő, minden kérdés, vagy kötözködés nélkül. Tetszik a tartás, ami ezekben a történetekben van, a gerincesség, és az idealizálás. És ugyan nincs lányom, de ha lenne, akkor hamarabb biztatnám egy ilyen könyv elolvasására, mint a most teret hódító romantikus zagyvaságokra. Nagyon egyszerű annak a magyarázata, hogy miért: mert tartalmas, mert megfogalmaz alapvető emberi udvariassági, és viselkedésbeli szabályokat is, nem beszélve az érzelmi erkölcsösségről, amit felvázol. Oké mese, és annak a kornak a merevsége sem volt egy kicsit sem természetes. Nem is azt mondom ezzel, hogy az a jó, ez pedig a rossz. De szerintem egy nőnek legyen meg az "úri modora". Legyen tartása. Ellentmondásos tudom, de szerintem annak a nőnek is lehet egyenes gerince, aki már nem egy szeretőt elfogyasztott élete folyamán. Ez nem ettől függ. Soha nem a "mit", mindig a "hogyan" a lényeg...

Zárásul, amit még szükséges megjegyezni: a borító színvilága, és úgy leginkább az egész, gyönyörűen lett kivitelezve.

Értékelés: 8 pont