2013. december 31., kedd

Addison Moore: Someone to Love - Szeretni valakit /2013/

Nem tudom ki mint szokta tölteni az ünnepeket, de nálunk van egy családi hagyomány, amit még a gyerekkoromból hoztam magammal. A sok sütés-főzés, fadíszítés, rokonlátogatás, és heveny agybaj közt, az egyik nap nem telik mással csak Disney és egyéb díjnyertes kategóriájú animációs mesék nézésével. Hogy miért is csináljuk mindezt? Egyrészt, mert csak technikailag sikerült felnőnünk, másrészt pedig azért, mert ha azt akarom hogy valami érzelmileg komolyan meghasson, akkor még mindig a mesékhez nyúlok. Gondolom most felmerül a kérdés, hogy ennek ugyan mi köze van Addison Moore könyvéhez. Bizton állíthatom nemsokára ki fog derülni, hogy mégis hol is van itt az összefüggés, de egy kicsit még visszakanyarodnék. Idén a mesefilmes repertoárba olyan remekek kerültek be, mint a Shrek, vagy a Turbo - amit szégyen nem szégyen, de nem vagyok képes értelmezni. Merthogy van egy csiga, aki beesik egy utcai versenyen résztvevő agyonszuperált autó motorjába, kap egy kis nitro-t, ami átrendezi a genetikai állományát, és már mehetünk is versenyezni a profi emberek és járgányaik közé, csigaként... Hát jó. Számomra ennek a sztorinak az volt az üzenete, hogyha én emberként úgy döntenék, hogy pelikán akarok lenni, és szárnyalni vágyok, akkor nyugodtan álmodozzak csak, hátha egyszer egy sirály a fejemre szarik, és már hopp! kész is a megvalósítás. Azért vannak olyan korlátok, amiktől akkor sem fog tudni szabadulni az ember, ha a feje tetejére áll. Így nekem ez a mese egy csöppet nyögve nyelős élményre sikeredett. Kilencszázszori ismétlés keretén belül megtekintésre került az Aranyhaj és a nagy gubanc is, ami szerintem az Így neveld a sárkányodat után a második legnagyobb durranása volt az elmúlt éveknek... És nem fogjátok elhinni Kedves Olvasóim, de itt kezdődne az a bizonyos párhuzam.


"Mi történik, amikor két ember, aki nem hisz a szerelemben, őrülten egymásba esik úgy, hogy azt életükben elképzelni sem tudták? Vonatszerencsétlenség.

Amikor a húszéves Kendall Jordan átkel az országon a Garrison egyetemre, az utolsó dolog, ami eszébe jutna, egy egyéjszakás kaland. Sajnos az elbűvölő Cruise Elton pontosan ezt kínálja neki.

Kendall már régen ráébredt, hogy a szerelem illúzió, amely nem tart örökké, és ezt Cruise is teljes mértékben osztja - valami a lány lelkében mégis azt súgja, hogy szőröstül-bőröstül magának követelje a fiút. Ezért azután maga is szeretne részt venni a játszmában, és azt javasolja, hogy Cruise tanítsa ki őt a Garrison egyetem női playboyának szerepére.

Közben feltámadnak az igazi érzelmek, és sem Kendall, sem Cruise nem tudja, miképp kezelje ezeket. Minden, amiről úgy képzelték, hogy tudják, megváltozik akkor, amikor megtalálják egymásban azt, akit szeretni kell."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 390
Ára: 3499 Ft



Szóval Addison Moore és a Szeretni valakit. Bevallom őszintén a könyv egyharmadáig nem tudtam mire vélni a sok negatív kritikát, és véleményt, ami a művet érte. Az írónő stílusa helyenként túl terjengős, túl körbejárós, de mindenképpen olvasható, és el kell ismerni helyenként meglepően vicces is. Én voltam a legjobban meglepve, hogy képes vagyok egy new adult irományon olyan jókat derülni, mint derültem. Persze a könyv végére a kezdeti lelkesedés merész zuhanásnak indult, és a végső konklúzióm az maradt, hogy még csak behatárolni is képtelen vagyok, hogy most akkor min is vagyok túl.

Első problémám a könyvvel:

Ez egy new adult iromány, ami azt jelenti hogy van ugyan benne erotika, de módjával, és hangsúlyosabb a szerelmi rész, meg persze azt is jelenti hogy a szereplőink fiatalok. Zsengék, ha úgy tetszik, amiből következik, hogy hölgyeményünk szűz. Ezzel nem is lenne baj. Ami egyenesen sikítva nem illik bele a képbe az a bevezetés. A történet első két oldala nem azt sejteti, hogy itt románc lesz, meg mély szerelmi ballada, hanem azt, hogy már megint beleszaladtunk egy enyhén perverz irányításmániás férfi, és egy ártatlan nő huzavonájába. Kapásból ki is ült a homlokomra a kérdőjel, hogy ez a felvezetés mi a francot keres egyáltalán itt. Persze csak hogy nehogy már elszakadjunk ettől a már jól megszokott, jól bevésődött, beidegződött, unalomig ismételt szituációtól, ez a momentum rendre visszaköszön a történet végéig, hol szöges nyakörv, hol étteremben való kamatyolás, hol valami más képében. Mondhatom, annyira hiányzott ez ide, mint hóembernek a napsütés.

Második problémám a könyvvel:

A női karakter megint valami borzalmasan idióta. Mondjuk ezen volt időm agyalni nem keveset az elmúlt időben, így egy kis látásmódváltás következik. Én - és még hiszem hogy jópáran vagyunk így vele - holt biztos, hogy mielőtt elkezdenék szedni egy fogamzásgátlót, kikérdezném az orvosomat arról, hogy mi vele a teendőm. Amúgy nem is nagyon kell őket kikérdezni, mert elmondják ők maguktól, de ez már más tészta. Ha esetleg mégis bamba volnék, és lemaradnék az orvosi utasításról, akkor elolvasnám a mellékelt kis fecnit, ami minden gyógyszer dobozában fellelhető. De mivel én voltam olyan hülye, hogy figyeltem biológiaórán általánosban, így már eleve tudnám, hogy a fogamzásgátló hormonokkal akadályozza meg a peteérést, és mint ilyen, nem azonnali hatású. Hiába vannak már olyan készítmények, amik ilyen-olyan gyors hatást fejtegetnek, a fogamzásgátlás témája nem ismeri a viccet, így jobb biztosra menni. De ez én vagyok, és nem hősnőnk. A helyzet az, hogy sajnos a realitás talaján szerzett tapasztalataim viszont azt támasztják alá, hogy rengeteg hősnőnkhöz hasonlatos, szeleburdi, szövegértésre képtelen, agyi kapacitását nem kihasználó ember lézeng az utcákon, így most már azt is el tudom képzelni, hogy a felvázolt hősnők egytől egyig megtalálhatók az életben, és én vagyok az akinek képletesen értve két feje van - természetesen sok más nőtársammal egyetemben. A viszonyítási alap nem mindegy. Eddig azt mondogattam, hogy a józan paraszti ész, minden ember sajátja, és nem tudom elképzelni hogy valakinek ilyenje ne legyen, és emiatt minden ilyen jellegű könyv olvasása közben lehangolódtam. Most viszont úgy döntöttem, hogy elfogadom - ha már ennyien írnak ilyen hősnőkről kell lennie benne valaminek - hogy a kiindulási pont az együgyű, buta, kelekótya, mamlasz hősnő, és én pedig a magasan efölé helyezkedő réteg részét képezem. Hogy ez mekkora gördítés, és milyen pofátlan! És önelégült, és beképzelt, és arrogáns... Pont ezért tetszik. Hát nem lenne jobb nekünk, magasan fölül elhelyezkedő réteg képviselőinek, ha végre elfogadnánk önnön nagyságunkat? Na jó, most megyek lepofozom magam arról a piedesztálról, amire sikerült rekordidő alatt fellőnöm magam. Persze ez az egész csak vicc, és még mindig az a meggyőződésem, hogy a realitás talajának semmi köze ezekhez a hősnőkhöz, de azért jó volt eljátszani a másik lehetőséggel.

Harmadik bajom a könyvvel:

A férfi főhős. Szóval Cruise egy csődőr, na jó nekem kis csődör. Valamiért a mindenkit karóba húzó egyetemista srác felvázolt képe, nem hatott meg eléggé, ki is derül a könyv végére hogy miért. Én szeretem az ellentéteket, szeretek írás közben is játszani velük, mert senki nem annyira egyszerű, hogy csak vagy ilyen legyen vagy olyan, de a szélsőségekkel óvatosan kell bánni, mert ha nagyon éles szöget zárnak be, akkor az meggyilkolja a karakter hitelességét. Ennek a szemléletnek a szellemében, fussunk csak neki még egyszer. Szóval Cruise egy csődör, aki a hírnevét a durván fél év alatt nyújtott teljesítményének köszönheti, merthogy mielőtt összetört volna a becses kis szíve, évekig andalgott együtt egy lánnyal, akinek a kezét is meg akarta kérni, és nem fogjátok elhinni, de egy hitgyülekezetben ismerkedtek meg. Cruise felfogása a véres szakításukig az erényöv volt, a szüzesség megőrzése, dédelgetése, óvása, és ami a legfontosabb olyan embernek való odaajándékozása, aki azt megérdemli. Aztán a gaz barátnőről kiderül, hogy csak a sebességváltóval nem feküdt még össze, emiatt Cruise összeomlik, és puncik hadában keres vigasztalást. Oké, rendben, van ilyen, előfordul, csak ez 390 oldalba sűrítve egy kicsit meredek. Nem feltétlenül az igaz szerelem képét támasztja alá, hanem inkább a serdülő kamaszok csapongó érzelemvilágát, ami miatt az egész történet hitelessége bicsaklik.

Negyedik bajom a könyvvel:

A hangulat. Hangulatilag olyan, mint egy hullámvasút. Mindent, de tényleg mindent átéltem közben, amit csak érzelmileg lehetséges. És ezt nem úgy értem, hogy együtt szerettem, sírtam, nevettem a szereplőkkel, hanem úgy, hogy volt itt minden a totális elborzadástól, a "te jó ég, hát már megint itt tartunk!"-on keresztül, a dicső unalomig. A könyv feléig még csak so-so, a második fele viszont... Egyrészt, mintha megint összeollóztak volna benne mindent, más történetekből... A gaz csábító, akit megkérünk hogy tegyen bennünket kéjelgő nővé. A gaz csábító, aki nem csak a szexuális gurunk lesz, hanem a professzorunk is - na itt konkrétan a fejem vertem a falba kínomban... A gaz csábító, aki megkötöz, meghág, de mégsem, mert ez azért nem képezheti szerves részét a visszavonhatatlan, és végzetes diákszerelemnek... A gaz csábító, akinek a szerelmi kórelőzménye buktat be majdnem mindent. Eredetiség minden mennyiségben... Ráadásul a sok burleszk hatású, rémisztően eltúlzó jelenet miatt úgy éreztem magam helyenként, mintha egy rajzfilmben lennék, ahol a hősök szemei szó szerint kocsányon lógnak, nyúlnak a végtagjaik, és akkor is felkelnek ha átmegy rajtuk az úthenger. Na igen ám, de ami aranyos egy mesében, az nem feltétlenül aranyos egy ilyen könyvben.

Ötödik bajom a könyvvel:

Röhögni fogtok, mert ez volt az ami miatt kis híján földhöz vágtam a könyvet. De nem tettem, mert nem az én könyvemről lévén szó, senkinek nem akarok kárt okozni. Ez úton szeretném megköszönni ismét kedves Moly-os barátnémnak a lehetőséget, hogy biztosította nekem ennek a könyvnek a megismerését. Lassan már kezdem magam szégyellni, mert nagyon el vagyok kényeztetve a sok utazókönyv által. Szó se róla, nagyon örülök, amikor ilyen formában találkozom könyvekkel, főleg ha akkora szívvel kapom őket, mint amekkora szívvel szoktam kapni őket, csak lassan nem tudom hogyan fogom viszonozni a sok kedves odafigyelést. Még egyszer nagyon szépen köszönöm!
Na de, ami miatt röhögni fogtok. Szóval zseniális hősnőnknek leesik, hogy a fogamzásgátló nem hat azonnal, és ahelyett hogy elmondaná szívszerelmének, hogy ezt bizony nem is kicsit benézte, az a korszakalkotó ötlete támad a következő kamatynál, hogy lecummantja hősünket... Ajve. Egyrészt a jelent hiteles volt, mert hősnőnk nem funkcionál rögtön ötcsillagos orális testnedvszívóként, másrészt viszont... Drága férfiúnk elhajol tőle, amikor maszatos (ejj, de kedvesen fogalmaztam!) szájával csókot akar hinteni az ajkaira. Hogy én ezt az életben is hogy utálom! Ha egy pasas igényli hogy a finisig vigye a kedves, majd fájának gyümölcsét vagy ilyen vagy olyan irányba lekezelje, akkor utána ne jöjjön már rá a finnyásság, ha meg kell csókolni a drágát. Hihetetlen, de annak a fának a gyümölcse is csak testnedv, még ha nem is a legkedveltebbek közül való, és ugyan már, ne kezdjünk már el undorodni magunktól, miután már könyékig jártunk a másikban.

Összefoglalva, azt kell mondanom, hogy a kezdeti erősebb felvezetés, rémesen el lett szúrva a könyv második felében, illetve azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem ez a könyv is a megosztó könyvek egyike lesz a stílusa miatt. Lesz akinek nagyon be fog jönni, mert értékeli, igényli az ilyen humort, és vevő rá, aztán lesz aki a falat fogja kaparni miatta. Nekem nem a stílussal volt bajom itt sem, hanem a történetvezetéssel, és a karakterekkel. Illetve a sok felesleges érzelmi leírással, amitől állkapocsgörcsöt lehet kapni miután beüt a Nagy Szerelem névre keresztelt krach.

Értékelés: 4 pont
Share:

2013. december 30., hétfő

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 6.



***

Basszus… Megtette. Tényleg megtette. Igen mondott egy csak és kizárólag szexuális alapon nyugvó rövid határidejű viszonyra. Méghozzá megfontolás nélkül, és úgy hogy a döntését nagyban befolyásolta a testétben visszhangzó, lassan lecsengő orgazmus. Velősen fogalmazva, nem volt éppen a beszámíthatóság legmagasabb fokán…
Már este hét magasságában járt az idő. A kocsmába lassan elkezdtek szállingózni a vendégek, jobbára köpcös, foszló baseball-sapkát viselő, középkorú férfiak képében. A sarokban tanyázó zenegép megállás nélkül ontotta magából a zajt, Addison pedig úgy ült az egyik asztalnál, mint valami kakukktojás. Ha az agyi kapacitását vesszük figyelembe, akkor inkább úgy mint valami záptojás. Élete legfergetegesebb ruhában elkövetett, mégis minden tekintetben kielégítőnek mondható afférja után- ó, igen, afférja után… éltes, harminc éves korára végre elmondhatja magáról, hogy volt egy afférja! Ez ám aztán a teljesítmény… - nem csinált egyebet, mint hosszú perceken keresztül bambulta a notebook-ja képernyőjét. Érzékeny búcsújukat követően a műhelyben, Tanner figyelme a kocsma kinyitására terelődött, Ő pedig egy gyors zuhanyt követően – amikor is a homloka több alkalommal közelebbi ismeretségbe került a fürdőszoba csempéjével  - előbányászta a telefonját, és minden egyéb technikai kütyüjét, majd leült ehhez a jobb napokat is megélt asztalhoz, imitálni ahogy dolgozik. Harminchét nem fogadott hívása volt az elmúlt egy napban, amiből húsz Will Carpenter-hez volt köthető. Hogy miért próbálta ennyire lelkesen utolérni a férfi, arra még csak tippelni sem szeretett volna. Leginkább nem is érdekelte. Volt még két nem fogadott hívása Evan Brewster-től, az egykori egyetemi lelki társától, aki azóta Fermont-ban igazgatta saját szoftver cégét, és aki azóta sem volt rest zaklatni, ha egy-egy újabb terméket érintő befektetését kellett lecsekkolni. Továbbá kereste az anyja is párszor, és volt két ismeretlen számról érkező hívása is. Azt sem tudta hol kezdje a visszahívásokat, aminek leginkább az volt az oka, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta jelen pillanatban sem a családja, sem a munkája, sem semmi más. Bezzeg a pultban rekedtesen nevetgélő, izmos, homokszínű hajú férfi, ragyogóan kék szemeivel, egy pillanat erejéig sem hagyta nyugodni a fantáziáját. Hanyagul az asztalra könyökölve, állát a tenyerébe ejtve, kihasználva hogy Tanner a sörcsappal foglalkozik, leplezetlenül bámulni kezdte a férfit. Ha őszinte akart volna lenni magához, be kellett volna látnia hogy jobb alanyt keresve sem találhatott volna a hirtelen felindulásból elkövetetett viszonyához. A fehér póló úgy feszült meg Tanner karizmain, mintha szét akart volna pattanni, mellizmai minden mozdulatnál rándultak egyet, és a pult rejtekében meghúzódó csípője… Ó, jézus, az a csípő! Amit nők nedves zugainak ostromlására teremtettek. Az a mozgás…
Addison beleremegett az emlékbe… Ahogy Tanner férfiassága a nőiességét dörzsölte… Annyira barbár volt, annyira fokozhatatlan, fékezhetetlen, erőteljes, annyira… Ó, a francba! Az utóbbi egy napban többet pirult el, mint eddigi egész élete folyamán. Még a keze is reszketésnek indult. Teljesen elment az esze! És a legrosszabb az volt az egészben, hogyha nem számította bele saját neveltetésének alappilléreit, és a társadalmi normák elvárásait, azt kellett hogy mondja, hogy ez az észvesztés izgalmas volt. Kéjes, piszkos, szokatlan, telve a várakozás gerjesztette feszültséggel. Az a fajta idegbaj, ami mint egy körhinta megpörget, de úgy, hogy még a kiszállás után is kótyagos tőle az ember feje. Rettegett, de emellett tűkön ült. Csapongott az érzelmek végtelen sokaságában, amik egyik percről a másikra letaglózták, miután elfogadta Tanner hidegfejjel felvetett ajánlatát. Megkönnyebbült, mert legalább már azzal az elementáris erővel nem kellett hadakoznia, ami úgy húzta a férfi felé, mint a gravitáció. Megijedt, mert fogalma sem volt arról hogyan is kellene viselkednie egy ilyen helyzetben. Szex mindenféle bensőségesség nélkül? Nem túl rideg, nem túl személytelen ez? Amikor ebbe az irányba kanyarodtak a gondolatai, mindig a műhely jutott az eszébe. A reggeli csókok, aztán az az ölelkezés… petting… szex… Még azt sem tudta behatárolni, hogy mi is volt az, ami lezajlott köztük, de egyben biztos volt. Sok minden volt az a valami, de egy szóval sem lehetett személytelennek, vagy ridegnek nevezni. Persze ettől nem csökkent benne a pánik. Igen, a PÁNIK, hatalmas cirádás betűkkel, és reflektorokkal megvilágítva… Idejét nem tudta már, mikor volt utoljára férfivel. Már ha volt egyáltalán valaha férfivel. Ha Tanner-t vesszük alapul a férfiasság mintaképeként, akkor sajnos az a nagy helyzet, hogy gyakorlatilag szűzen szalad bele a mai éjszakába. Az egyetemen nem élt léha életet, tanulni ment oda, nem duhajkodni, így az ott szerzett tapasztalataira nem nagyon tudott támaszkodni. Amik pedig azután következtek... Minden eddigi szeretője a jól szituált, jó egzisztenciával rendelkező, tanult, intellektuális kasztból került ki. És az ebben a kasztban szereplő férfiak tömegéről tudvalevő, hogy remekül szuperálnak ha az operába kell menni, vagy ha egy üzleti vacsorára, viszont az ágybéli teljesítményük nagy általánosságban kissé vérszegénynek mondható. Technikailag megállják ugyan a helyüket, de hiányzik belőlük a tűz. Az a szenvedély, ami fullaszt, ami akaratlan, öntudatlan nyögésekre ösztökél, aminek már csak a gondolatától is kalapálásba kezd a szív, és azonnal szabadságolja magát az ész. Tanner képes volt egyetlen pillantásával elindítani a testében ezt a szenvedélyt. Most már csak egy nagy kérdés maradt, amire a választ majd a gyakorlat fogja megadni… Vajon megmarad ez a varázslat akkor is, ha már nem lesz rajtuk ruha? Addison nagyot nyelt a gondolatra. Nő volt, így evidens hogy már annak az elképzelése miatt is kiverte a víz, hogy nemsokára meztelenkednie kell majd. Szó szerint görcsbe rándult tőle a gyomra. Ez is új érzés volt. Eddigi kapcsolataiban a szex mindig csak a következő lépcsőfok volt… Következő lépcsőfok, mint az első vacsora, ami bátortalan puszival zárul, majd közös színház, ami valamivel bátrabb csókkal zárul, andalgós szombat délelőtt a parkban, amit már több csók tarkít, majd az a bizonyos este tök mindegy milyen programmal, aminek a kamaty a vége. Amikor mindketten tudják, hogy ma lesz a napja a „nagy lépésnek”, benne van a dolog a reggel elszürcsölt kávéban, a sebtiben elfogyasztott ebédben, még az esti fürdésben is… Mégis minden úgy történik, ahogy az egy normális napon történni szokott. Még a randi is, csupán csak annyi a különbség, hogy ezen az estén a másik fél be is lép a lakásnak az ajtaján. És jönnek a kötelező körök… Bárgyú társalgás a nappaliban egy pohár vörösbor nyalogatása közben, sokatmondó pillantások özöne, amik csak még elviselhetetlenebbé duzzasztják a helyzet kényelmetlenségét, felszabadult sóhaj, amikor végre bekövetkezik a bevezető csók, és legvégül a megkönnyebbülés, aminek vajmi kevés köze van az orgazmushoz, de ilyenkor legalább már elmondhatja az ember, hogy ezen is túl vagyunk. Ezt így végigpörgetve, egy percig sem csodálkozott azon, hogy minden porcikáját fogva tartja a pánik.
Arra eszmélt, hogy Tanner huncut, játszi mosollyal a szája szegletében figyeli. Rajtakapott tiniként érezve magát, rögtön a lábujjáig elvörösödött. Erőnek erejével tartotta a szemkontaktust, mert annak aztán tényleg nem lett volna már semmi értelme, hogy elkapja a tekintetét. Lebukott. Ez van. Nincs mit tenni… Egyre nagyobb riadalom kúszott fel a gyomrába, amikor Tanner – miután kedélyesen vállon veregette az egyik jó munkásember kinézetű vendégét – kilépve a pult mögül, ruganyos járásával egyenes irányban elindult felé. Oké, figyelte, ez kétségtelen tény, de emiatt nem kellene idejönnie! Most miért jön ide? Zavartan elfordította a tekintetét a férfiról, akaratlanul is vészkijáratok után kutatva, miközben bele sem mert gondolni abba, hogy miért is viselkedik ennyire idiótán. Automatikusan kihúzta magát, és már csak annyi hiányzott a totális lebőgéshez, hogy alibiként a telefonját kezdje piszkálni, amikor a mellette lévő szék lába megnyikordult a padlón, és vágyainak tárgya fesztelenül leült mellé. És most vajon miért nem képes rendesen nyelni?
- Nem mintha panaszkodnék – vigyorodott el Tanner – a kitüntető figyelmed miatt, de lassan kezd már horrorisztikus mérteket öletni a dolog. Amikor úgy méregettél mint aki legszívesebben ledöfne egy disznóölő késsel, bevallom, megrémültem egy kicsit. – enyhén közelebb hajolva folytatta – Persze amikor majd felfaltál a tekinteteddel, az tetszett… De ez a pirulós, sebezhető ártatlanság itt a hajrában… - sóhajtott fel lágyan. – Olyan volt, mint egy személyes felszólítás csak nekem, hogy most azonnal rontsalak meg.
Értetted, Addison? A pirulásod megrontásra sarkall, így ne pirulj! Végy egy mély levegőt, és ne pirulj! Mondom, ne pirulj! Ó, a rohadt életbe…
- Igyekszem majd visszafogni magam. – dünnyögte morcosan, mint valami kisgyerek, akit most feddtek meg a helytelen viselkedése miatt. Lehet vajon még ennél is mélyebbre süllyedni?
Tanner ajkairól komótosan fagyott le a derűs mosoly.
- Mi a baj? – érdeklődött sokkal kedvesebben, mint ahogy az a jelen helyzetben elvárható lett volna.
- Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Addison egy olyan nő kétségbeesésével, mint akit nemsokára akasztani visznek. – Ha ilyen vagy – bökött az ujjával a férfi mellkasára – az csak még rosszabbá teszi ezt az egészet.
- Szóval ne legyek kedves? – kapta el a kezét Tanner, újra azzal az idegeket tupírozó kaján mosolyával az arcán. – Ha nem vagyok kedves, akkor milyen legyek?
- Nem is tudom. – vonta meg a vállát Addison. – Nem lehetne visszakanyarodnunk oda, hogy állandóan szekírozzuk egymást? Azt sokkal könnyebben le tudtam kezelni. Ez a… Ez a…  - hadonászott a még szabad kezével - játék, vagy nem is tudom mi, kezd nagyon kihozni a béketűrésemből.
- Addison, - fonta Tanner az ujjait az ujjai közé – téged leginkább minden kihoz a béketűrésedből. Ez a játék pedig… Ez teszi pikánssá ezt az egészet.
- Pikánssá. – horkantott fel Addison nem túl nőiesen. – Az ilyen pikantériához nekem nem elég edzett a gyomorom. Máson sem jár az eszem, csak… - már belekezdett mielőtt belegondolt volna abba, hogy mibe is kezdett bele ezzel valójában. – Csak azon - folytatta rendületlenül egy kegyetlenül mély sóhaj után -, hogy nemsokára mit fogok csinálni veled. Mintha az egész világom beszűkült volna, és te váltál volna az epicentrumává. Ide-oda vergődök a proim és a kontráim közt, ami egyet jelent azzal, hogy lényegében egyhelyben totyorgok, képletesen értve. És én nem ilyen vagyok! Én határozott vagyok! Hová lett a határozottságom? És ez a pirulás! Na ezt meg hagyjuk… Hidd el, máris boldogabb lennék, ha nem váltana rögvest vörösbe a fejem, amikor csak rám nézel. És emiatt dühös is vagyok, de nagyon, mert akárhogy is boncolgatom képtelen vagyok rájönni arra, hogy miért reagálok így rád. Mármint, oké, jóképű vagy, meg izmos, meg a többi elhanyagolhatatlan tényező, amit hosszú lenne most felsorolni, de akkor is! Nem értem, és ez zavar...
- Neked sem lehetett egyszerű tinédzserkorod. – nevetett fel a férfi könnyedén.
- Kezdem magam szériahibásnak érezni. Mármint, voltak már kapcsolataim, de azoknál szó sem volt gyomor összeszűkülésről, meg végtagremegésről. Bementünk a hálóba, és történt ami történt. Tudom, hogy romantikátlan, de tizeniksz év ilyen irányú tapasztalata után, most nagyon kellemetlenül érint, hogy ennyire el vagyok bizonytalanodva. Mondjuk az sem segít egy cseppet sem, hogy ahelyett hogy elkezdenék naplót vezetni, vagy mit tudom én hogyan szokták ezt a hisztit az átlag nők levezetni a hétköznapokban, inkább itt tartok kiselőadást neked, feltartva ezzel a munkádban, ergo még csődbe is viszlek… - ujjai közé csippentve, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte az orrnyergét, hátha azzal valamennyit csillapodik a homlokában egyre jobban összesűrűsödő nyomás. – Ezt a mostani kirohanásomat sem tudom hová tenni. Én nem szoktam ilyeneket csinálni! Ráadásul képtelen vagyok abbahagyni, mintha valami belső kényszer üldözne, hogy fecsegjek – te jó ég, fecsegek! – tovább, hátha akkor kevésbé lesz kínos ez az egész, de ha jól érzem, akkor egyre csak kínosabb és kínosabb lesz minden…
Tanner gyengéden megfogta a másik kezét is, és elhúzta a homlokától. Ott ültek egymással szemben, egy zsivajtól visszhangzó, patinásan lerobbant kocsma közepén, idegen emberek pillantásainak a kereszttüzében, mégis körülölelte őket egy meghatározhatatlan buborék, ami jótékonyan elfojtott minden idegen behatást.
- Tudod, - suttogta a férfi, olyan halkan, hogy rajta kívül más ne halhassa – a délután történtek után, azt hittem hogy képtelenség valakit ettől jobban kívánni – nézett egyenesen a szemeibe azokkal a hihetetlenül kék szemeivel – de tévedtem. Ebben a szent pillanatban képes volnék a fogaimmal szétcincálni rajtad az összes ruhát. – vigyorodott el újra.
- Köszönöm a komolyságod, Tanner! – csapott Addison a férfi vállára egy jókorát.
Tanner válaszul megragadta a székének az ülését két oldalt, és közelebb rántotta magához.
- Galambom, én véresen komoly vagyok – hajolt a füléhez. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik Addison az izgatóbb. Az, akinek be nem álla a szája, és non-stop hadakozik ellenem, vagy az, aki úgy el van veszve a saját ismeretlen érzéseiben, hogy alig látszik ki belőlük. Az előbbi azért vonzó, mert egy tisztességes férfi azonnal meg akarja nevelni, ami egy kicsit perverz fantázia tudom, de olyan ösztön, amit lehetetlen elnyomni… Az utóbbi pedig azért vonzó, mert benne van a csábítás, az édesgetés lehetősége. Nem tudom melyik Addison –nal fogok találkozni alig pár óra múlva, de bármelyik legyen is az, alig győzöm kivárni a pillanatot. – kicsit hátrébb húzódott, csak hogy a szemük egy vonalba lehessen. – Amúgy pedig teljesen mindegy, mert szándékomban áll nem keveset tenni azért, hogy mindegyik Addison megfelelően képviseltetni tudja majd magát.
- Csodálatra méltó a lazaságod… - ingatta a fejét Addison. – Komolyan irigyellek érte…
Tanner megfordította a jobb kézfejét, lágyan belepuszilt a tenyerébe, majd dübörgő mellkasára helyezte.
- Semmivel sem vagyok nyugodtabb, mint te. – mondta csendesen. – Több mint egy éve nem voltam már nővel, és az akkori élményem is eléggé felszínesre sikerült. Meg nem tudom mondani neked, mikor akartam valakit utoljára annyira, mint most téged. A mechanikus, vonzalom nélküli szex ebből a szempontból valamivel egyszerűbb, de nem is adja meg azt a fajta kielégülést, amit tőled kaptam alig pár órája. Szóval nem érdekel, hogy mennyire zavarja össze a gondolataimat a kémia, mivel csak azt látom magam előtt, ahogy az ágyamon fekszel kitárulkozva, meztelenül, remegő testtel, nedvesen, és arra vársz, hogy megérintselek... – minden szónál egy leheletnyivel közelebb hajolt, mígnem már majdnem összeért az ajkuk. - Amíg ez a fantázia foglalja el az agyamat, addig úgyis képtelen leszek máson hezitálni…
- Te tényleg tipikus férfi vagy… - lehelte Addison halványan mosolyogva.
- Nagy szerencsédre, mert ha én is ennyit tökölnék mindenen, akkor sikeresen túlagyalnánk ezt az egészet. – hajolt még egy kicsit közelebb Tanner.
Amikor ajkaik puhán találkoztak Addison pulzusa az egekbe szökött. Nem volt ez csók, a szó klasszikus értelmében véve, mint ahogy a műhelyben sem szexeltek ténylegesen, mégis a hatás elsöprő volt. Olyan hőhullám szaladt keresztül a testén, hogy azt hitte menten lángra fog kapni, nem beszélve arról, hogy ültében is megcsuklottak a térdei. Ismét adott volt a lehetőség, hogy teljesen elvesszen Tanner irányításában, és kisugárzásában, hogy rácsukja az ajtót a hétköznapjaira, a zavaros gondolataira, és alig hitte el, de minden porcikájában vágyott erre. Halk sóhajjal engedelmesen nyíltak meg az ajkai, mintha parancsra tennék, és már érezte is a férfi nyelvének sikamlós érintését, amikor éles csiripeléssel életjelet adott magáról a telefonja. A nem várt zajtól úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott gyerekek. A pillanat úgy szökkent tova, mint a füst, Addison pedig olyan eszelős gyorsasággal rántotta el a tenyerét Tanner mellkasáról, hogy a könyökével majdnem leverte az asztalról a notebook-ját. És nem maradt más, csak a zavar, ami úgy látszik az este, vagyis inkább az egész átkozott nap védjegyévé kívánt válni.
Sűrű pislogások közepette nyúlt a telefonjáért, még mindig reszkető ujjakkal, a levegőt kapkodva, miközben alig mert Tanner szemeibe nézni. Szóval zavarban van ha egyedül van, zavarban van ha beszélgetnie kell a férfival, és zavarban van minden egyes majdnem valami után, ami lezajlik köztük. A megoldás egyszerű. Sötét szoba, semmi kommunikálás, és azonnali távozás bárminemű érintkezés után. Aztán bujkálás a padláson… Lenyűgöző! Mégis mikor minősült le tizenhat éves fruskává?
Egy gyors torokköszörülés után, meg sem nézve hogy ki a hívó fél, felvette a telefont.
- Mégis, hol a jó francban kóvályogsz? – érkezett a kérdés nem túl baráti tónusban a vonal túlsó végéről. – Merthogy nem New Yorkban vagy, az biztos! És tudod, hogy honnan tudom ezt? Onnan hogy én itt vagyok New Yorkban!
- Will…? – szökött Addison szemöldöke a homlokáig. – Mit keresel te New Yorkban?
- Na, szerinted mégis mit! John elmondta, hogy kivetted a szabadságodat, és ugyan hová máshová mehettél volna, mint New Yorkba!
- Will Carpenter, te utolsó, sunyi, rosszindulatú, manipulatív gazember! – sziszegte a készülékbe Addison. A vörös ködön keresztül, ami ellepte a fejét, azt is csak részletekben látta, hogy Tanner érdeklődve figyeli. – Már megint nem bírtad megállni, hogy ne kontárkodj bele a dolgaimba, mi?!
- Egy versenyhelyzet kellős közepén vagyunk, mégis mire számítottál? – kontrázott hasonlóan dühösen a férfi. – Hogy hagylak helyzeti előnyhöz jutni?
- Miféle helyzeti előnyről beszélsz te… te…te! – vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta mielőtt folytatta volna. - Egyszerűen csak elmentem szabadságra! És mint láthatod nem vagyok New Yorkban! De bezzeg te ott vagy! Akkor most hogy is van ez a helyzeti előnyökkel?
- Magadra vess. – hangzott a felsőbbrendű felelet. - Meg lett volna neked is az esélyed…
- Ó, csak érjek New Yorkba! Esküszöm megetetem veled az egyik precízen csíkos selyem nyakkendődet!
- Úgy legyen! És mikorra várhatlak? Csak hogy tudjam meddig van időm megismerkedni a kollégákkal…
- Mármint, hogy meddig van időd berimánkodni magad a kollégákhoz… Tudod mit! Tedd, amit tenned kell, és én is teszem amit tennem kell. Mondjuk rád uszítok egy bérgyilkost…
Kétkedő hanyag kacaj úszott keresztül az éteren.
- Azért azon elgondolkoztam, hogy vajon hol lehetsz… - folytatta Will megjátszott tűnődéssel. – Hány éve is dolgozunk együtt? És ezalatt az idő alatt egyszer sem tűntél el a térképről… Pasi van a dologban, mi?
- Menj a francba Will!
- Hát persze, hogy pasi van a dologban! Mondd meg neki, hogy legyen elővigyázatos, mert a végén még tőből leharapod neki…
A mondat befejező részét elnyelte a hívásmegszakítást jelző síp, Addison pedig egy kecses csuklómozdulattal hajította vissza az asztalra a telefont.
- Bassza meg… - morogta, aztán tekintete Tanner fürkésző tekintetével találkozott. – Az előre nem látott komplikáció az előléptetésemben… - vetette oda keserűen.
- Aki ha jól vettem ki azt üzeni, hogy óvjam a férfiasságomat…
- Odáig lehetett hallani?
Tanner halványan bólintott.
- Volt szerető? – érdeklődött túl udvariasan, túl komolyan, és egy árnyalatnyi… dühvel?
- Nem. – válaszolta Addison egyenesen. – De ha az volna…
- Sem volna hozzá semmi közöm… - fejezte be helyette Tanner a mondatot, ujjaival a hajába túrva. – Nem vagyok az a fajta, aki felborít egy kapcsolatot, legyen az viszony, vagy házasság. És nem szeretek folyamatban lévő románcokba sem belebonyolódni…
- Folyamatban lévő románc… Hát ez jó! – nevetett fel elgyötörten Addison. – Will Carpenter egy mitugrász szarkavaró alak, aki annak ellenére lett kinevezve, hogy később kezdett a cégnél, mint én. Az ügyvezető szerint sokkal emberbarátibb a hozzáállása, mint nekem. Emberbarátibb, érted? Mert én olyan vagyok, mint egy fúria, és ezért nem szeretnek velem együttdolgozni a kollégáim. Hozzám képest a hajcsár egy szent, az elektromos ösztöke egy simogató pálca, és a patás ördög maga a megüdvözülés… Nevetséges.  – összeszorította az állkapcsát, megakadályozva ezzel helyzetének további aprólékos kielemzését. – Szóval nem. Határozottan nincs semmi közöm Will Carpenterhez, ha csak nem annyi, hogy a legkéjesebb örömmel fojtanám bele a saját nyálába.
- Rendben. – nyugtázta Tanner a hallottakat egy kurta bólintást követően. – Ne haragudj, amiért rákérdeztem, de jobb szeretek tisztán látni. – magyarázta, miközben felállt, és az asztalhoz igazította a széket. – Akkor nemsokára… - hajolt le, és egy futó puszit nyomott az ajkára, a következő pillanatban pedig már újra a pult mögött tevékenykedett. Addison tűnődve figyelte tovább, ahogy a vendégekkel kezel, barátságos mondatokat vált velük, ahogy a hétköznapi teendőt intézi, és hirtelen agyonsújtotta az érzés, hogy a legkisebb mértékben sem érdekli Will Carpenter, sem a férfi útja New Yorkba, sem az hogy ebből milyen előnyei fognak származni, már ha egyáltalán fognak belőle előnyei származni. Az egyetlen ami foglalkoztatta, az a következő pár órának a gondolata volt, amit ha lesz egy kis szerencséje, azok közt a szép, kontúros izomzatú karok közt tölthet, amiken csak úgy feszült az a fehér póló…

***

Szóval ezt nevezik csőlátásnak. Amikor minden morajlás, minden illat, minden ember, ami körbevesz csak halvány árnyék, egy bizonytalan villanás, mintha semmi nem volna valóságos. Semmi, kivéve azt az egy személyt… Azt az egy személyt, aki alig pár méterre beletemetkezve a notebook-jába, szívószállal szürcsöli a jeges teáját, szigorúan alkohol nélkül. Mondjuk ha Addison lett volna olyan bolond, hogy kér valami erősebbet is a teájába, Tanner nyomban megvétózta volna a dolgot. Na majd nem. Egy csinos, érett, tüzes nővel akart ma éjszaka hancúrozni, nem pedig egy becsiccsentett bestiával, akinek karmai vannak. De lehet hogy az érett, tüzes nőből sem lesz semmi, és helyette kap majd egy pipacspiros, ideges – bájosan ideges, és nem idegőrlően ideges -, beszédkényszeres hölgyeményt, aki azt sem fogja tudni hogy mit hogyan fogjon meg. Már most megmosolyogtatta ez az ötlet. Alapból a határozottabb típusú nőket kedvelte, mert azoknak nem kellett mindent agyonmagyaráznia, de valamilyen számára is homályos okból kifolyólag Addison pánikrohama szórakoztatta. Íme, a nő Achilles-sarka. És még csak le sem kellett vele feküdnie ahhoz, hogy megtalálja. Ennyi bizonytalanság, egy ilyen felpaprikázott álca mögött… Izgalmas kombináció. Az ember sosem tudhatja melyikből fog éppen kapni, a harciasból, vagy az érzékenyből… Mindenesetre megnyugtató volt a tudat, hogy Addison belülről nem annyira érzéketlen mint egy jégcsap. Bár azt nem tudta volna még magának sem megmagyarázni, hogy ez a tudat ugyan miért annyira megnyugtató, de így érezte. Öt teljes napja, és néhány órája volt csak hogy minden olyan fantáziáját véghezvigye a nőn, amit eddig kigondolt, és bizonytalanság, vagy harciasság ide vagy oda, keresztül is fogja vinni őket. Méghozzá hideg fejjel. A vonzalom ellen semmi kifogása nem akadt, hisz a vonzalom lökte őket abba pácba amiben jelenleg csücsülnek, de itt meg is van húzva az éles határvonal. Rendben, Addison különleges nő. Egy kicsit antiszociális, akkora a szája mint a bécsi kapu, nem rest az érvelhetetlen dolgok mellett is érvelni, makacs mint egy öszvér, és lehetne még az unalomig sorolni… ahogy azt is, hogy könnyed a humora, szórakoztatóan lendületes, és teljesen ellentmondva saját természetének egyik percről a másikra olyan törékennyé válik, mint egy üveggömb. Ilyen szélsőséges emberrel mint Addison, Tanner még soha életében nem találkozott. És ez talán jobb is volt így, mert egy ilyen típus három másodperc alatt meríti le az ember elemeit. Röviden, velősen a lényeg, hogy nem szabad hagynia, hogy Addison lénye is vonzóvá váljon a számára. Szemben a kapcsolatuk szexuális részével - amit már hellyel-közzel lerendezett magában-, az érzelmi rész kezdte aggasztani. Képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy egy picike harang megállás nélkül csilingelve riasztja, valamire fel akarja hívni a figyelmét, amit ugyan nem lát, de ami – amilyen béna humora van a sorsnak – szinte biztos, hogy majd kiüti a szemét. Érzelmileg kitartó, és erős embernek ismerte magát, így nagyban bízott abban, hogy az a valami amit nem lát, nem a szerelem, és társai. És hogy a csilingelés sem más, mint egy enyhe fülzúgás a meleg időtől. Már csak azt is abszurdnak érezte, hogy egyáltalán ilyeneken morfondírozik. Hisz nem is ismeri Addisont, azt sem tudja kicsoda. Csak töredékinformációi vannak róla. A végén még az is kiderülhet, hogy… Ugyan mi derülhetne ki róla, ami csak egy kicsit is visszatetsző volna? Hogy csak hetente egyszer szőrteleníti a lábait? Vagy hogy szín és évszak szerint rendezi a ruháit? Esetleg, hogy álmában a fogát csikorgatja? Ugyan már! Hisz csak rá kellett nézni. A pedánsság testet ötlött szobra volt még farmerben és egyszerű spagetti pántos felsőben is… Alkalmanként káromkodott csak, mindent automatikusan visszatett a helyére, amit elvett, és leszámítva az idegrohamait, még egész kedves is volt. Mi olyan terhelő dolgot tudna mutatni egy ilyen nő, amitől végleg ki lehetne belőle ábrándulni? Hát ez az. Épp ezért kell az érzelmi távolság, amit kapásból úgy kezdett el kivitelezni, hogy odaült a nő asztalához édesdeden bájcsevegni. És még puszit is adott neki! Puszit! De amikor annyira természetesen jött az a mozdulat… Na ja, szóval teljesen esélytelen a csilingelés, meg a szerelem és társai…
- Ha jól látom, a tegnap esti nő, időközben egész közeli barátnővé alakult…
Tanner csak fél fejjel fordult a reszelős hang irányába.
- Jim. – biccentett a nehézkesen leülő öreg felé. – Azt hittem ma már nem is látlak.
- Tudod hogy van ez, fiam. Az asszonyok… - legyintett Jim. - Az asszonyok nem hagyják élni az embert. Ez egy valódi életbölcsesség, Tanner. Gondolj erre – emelte fel bütykös mutatóujját - amikor becserkészed a lompost az alá a szoknya alá. – bökött fejével Addison asztala felé.
- Azt hiszem vagyok már annyira felnőtt, hogy mérlegelni tudjam melyik szoknya alá érdemes becserkésznem a lomposomat.  – helyezett Tanner vigyorogva egy korsó sört az öreg elé.
- A nagyképűség lesz a veszted egyszer, meglásd. – ingatta Jim a fejét. – Ha volna annyi hosszú év a hátad mögött, mint nekem, akkor már tudnád, hogy az ilyen lányokkal, mint ez a nebántsvirág is, nagy körültekintéssel kell bánni. Vagy nem kell velük foglalkozni, vagy feleségül kell őket venni. Minden más történet velük, csak szívfájdalommal végződik.
- És ezt mind meg tudtad róla állapítani, néhány perc leforgása alatt?
- Ezt első ránézésre meg lehet állapítani.
Tanner akaratlanul is fülét hegyezve könyökölt rá a pultra.
- És mégis hogy?
Jim felemelte a korsóját és egy jó nagyot húzott belőle.
- Egyszerű. Vegyük alapul azt a kis toprongyot, aki mindig körülötted őgyeleg…
- Julie-t.
- Igen Julie-t. – biccentett az öreg. – Ha ránézel arra a nőre, mit látsz?
- Ebbe most ne menjünk bele. – dobta Tanner a pultra a törlőrongyot.
- De, de… mondd csak meg, hogy mit látsz.
- Semmit. – vágta rá Tanner az egyetlen válaszlehetőséget, ami létezett ezen a világon.
- Pontosan. – hümmögött Jim. – Nem látsz semmi, mert nincs is ott semmi. Az a szegény lány olyan üres, mint szűz fiú pöcse a reggeli magömlés után…
- Jim!
- Mi az? Mintha veled soha nem fordult volna elő…
- Fókuszáljunk a lényegre, ha lehet… - vigyorgott Tanner.
- A lényeg az barátom, hogy egy olyan nő, mint az is ott – mutatott ujjával Addison-ra. – veszélyes. Azért veszélyes, mert van benne tartalom. – majd kajánul vigyorogva fojtatta - És nem csak akkor van benne tartalom, ha beléteszed…
- Inkább idd a sörödet, vén kéjenc… - csóválta meg a fejét Tanner, de a tekintete minduntalan merengve siklott vissza Addison-ra.

4. Fejezet

Addison világ életében hadilábon állt női mivoltával. Mármint biológiai felépítését tekintve teljesen nyilvánvaló volt a nemi identitása, de a gondolkodásmódja állandóan összekuszálta a képet.  Ez a közelharc önmagával egy nem tudatos, állandóan jelenlévő ficak volt az elméjében, ami akkor jött csak igazán lendületbe, amikor tipikusan női dolgokkal kellett foglalkoznia. Tipikusan női dolgokkal, mint például a főzés, vagy a sütés, a körömlakkok színei, az aktuális férfi szexszimbólum személye, de ide tartoztak még a „tizenkét kérdéses teszt, amit ha pontosan kitöltesz, megválaszoljuk, miért nincs soha hüvelyi orgazmusod” féle magazinokból szalajtott életbölcsességek is. Nem hogy nem volt érzéke ezekhez a dolgokhoz, egyszerűen nem értette őket, nem tudott mit kezdeni velük, és ez elég is volt ahhoz, hogy nyílegyenesen az ellenkező irányba meneküljön előlük. Valószínűleg emiatt randizott relatíve keveset is. Mindig kifogástalanul öltözködött, és büszke volt az ízlésére is – mert ha valamit értékelni tudott, akkor az a jóféle kelme, és a csinos szabás volt -, de itt ki is merült minden igyekezete. Körmeit saját maga ápolta, mindig rövidre nyírva azokat, nem volt híve a hamis barnaságnak – ezért a természetes színe miatt kaliforniai létére olyan volt, mint akit kihipóztak -, és a sminkje is mindössze egy kis szemceruzából, és szempillafestékből állt. Ha nagyon tetszeni akart valakinek, talán még magára kent egy kis szájfényt is, de ezzel le is zárultak a törekvései. Szerette a jól ápoltságot, emiatt képes volt vagyonokat költeni testápolókra, és fürdősókra, de ezek olyan cikkek voltak, amik nem emelték látványosan testének hétköznapi pompáját – figyelembe véve hogy a pasik zöme nem zsebmikroszkóppal járt-kelt a nagyvilágban, égve a pólusvizsgálási vágytól.
Ezek miatt az alig elhanyagolható tényezők miatt, az este kezdett totális katasztrófába torkollni. Kezdődött minden a fürdőben. Lezuhanyozott – ma már harmadik alkalommal, biztos, ami biztos alapon. A dezodorig nem történt semmi eget rengető esemény… A probléma a testpermettel indult, majd a parfümjével folytatódott. Szórjon magára belőlük vagy sem? Ha az illatorgia mellett dönt akkor keserű lesz a bőre, és erősen kételkedett abban, hogy Tanner akárcsak egy pillanatra is értékelné, ha a sok vegyi anyag úgy húzná össze a száját, mint a citrom. Hosszú vívódással töltött perccel később megállapodott magával abban, hogy a testpermet megy vissza a táskájába, a parfümből pedig elég lesz két kis csepp a fülei mögé. A következő dilemmát a fehérnemű kérdése okozta. Hozott magával annyi garnitúrát, ami egy Victoria’s Secret bemutatónak is a büszkeségére vált volna, így a bőség zavara a teljes tanácstalanság széléig sodorta. Maradjon az egyszerű, hétköznapi vonalú, klasszikus stílusnál, vagy vegye csábítóan démonosra a figurát? Csábítóan démonos, vagyis egyenlő kiéhezett, ergo olyan nő, akinek már csak a tábla hiányzik a nyakából, hogy „valaki hágjon meg!”. Kizárt. De mi van ha Tanner inkább a tüzesvérű nőktől veszti el a fejét? Azoktól akikben nem dolgozik a félsz, hogy egy bárban leszólítsanak egy hímet, kinyilatkoztatva abbéli vágyukat, hogy kielégülésre vágynak… Hát Addison soha nem szólított le senkit sehol, nemhogy egy bárban… Marad a klasszikus, elegáns stílus, csipkével, merevítővel, mindenféle push-up, és kényelmetlen fenékbevágás nélkül. A ruha… Ugyan Meredith jóvoltából volt kölcsönben nála néhány lengébb darab, amik funkciójukat remekül ellátták – értsd: elfedték a testét – de csábításra még a legnagyobb jóindulattal sem voltak alkalmasak. És ezzel bele is szaladtunk a következő dilemmába. Kell itt egyáltalán csábítani, vagy ezen a szakaszon már túl is vannak? Vagy a viszonyok univerzális törvénykönyve szerint, itt nincs is csábítási szakasz? Most akkor csinál magából idiótát, ha készül erre az egészre, vagy ha nem készül rá egyáltalán? A picsába, hogy nem volt egy olyan barátnője sem, akivel az ilyen dolgokat kikotyoghatták volna egymás közt, minden péntek este, egy pohár valamilyen teljesen képtelen elnevezésű koktél társaságában… A végén maradt amellett a farmer mellett, amit a délutáni ütközet után öltött magára, és belebújt egy halványsárga ujjatlan karcsúsított ingbe, aminek a mellbevarrása valahol a gyomránál lifegett. Még szerencse hogy Tanner padlásán egy tükör sem árválkodott, így legalább a zokogó görcsöt sikerült megkerülnie, ami holt biztosan a nyakába szakadt volna, ha van esélye megnézni magát. Az elmúlt fél órában pedig nem csinált egyebet, mint szabályos köröket rótt a padlóba. Vagy nyolcasokat. És azzal tette érdekesebbé önnön szórakoztatását, hogy néha elszaladt a fürdőig, majd vissza, készen arra hogy átöltözzön valami vadítóbba, aztán természetesen mindig meggondolva magát visszatért a sétáláshoz. Vagy hosszútávfutáshoz… Ahogy vesszük. És akkor most vajon hogyan is tovább? Menjen vissza a kocsmába, vagy üljön nyugodtan a fenekén? A kocsma egy szempontból teljesen ideális választásnak tűnt… Kocsma volt, ami azt jelentette hogy van benne pia. És Isten látja lelkét, egy felesért lassan ölni is képes lett volna. Esetleg kettőért. De nem akart túl rámenősnek sem látszani… Röhejes mennyire agyonbonyolítja ezt az egészet! Ingerülten szántott bele mind a tíz ujjával a hajába. Nem volna jobb ha összefogná? Ó a jó életbe! Itt a vége, ennyi volt, elég! Óriási betűkkel: ELÉG! A végén még addig fogja feleslegesen túráztatni magát, amíg tényleg fel nem nyergel egy lovat, és el nem vágtat vele a naplementébe.

Einstein kétség kívül egy nagyon okos ember volt. Matematikailag bebizonyította azt, amit Tanner-nek sikerült a saját bőrén is megtapasztalnia, vagyis hogy az idő egy nagyon kerge természetű valami, ami mindig akkor a leglomhább, amikor az ember azt szeretné hogy eszeveszetten száguldjon. És persze fordítva, mindig akkor siet, amikor az ember arra vágyik hogy kimerevedjen a pillanat. Ez a fordított arányosság pedig kezdett már lassan az idegeire menni. Vagy harminc perccel ezelőtt nézett legutóbb az órára, amikor a mutatók állása szerint fél tizenkettő múlt. Hihetetlen, hogy csak öt perc telt el azóta! Ha ez így fog menni, a végén mindenkit páros lábbal fog az ajtón kívülre tessékelni. És amúgy is, hová a frászba tűnt Addison? Kilenc magasságában megindult a forgalom, így nem volt ideje a nőn legeltetni a szemeit, és mire felocsúdott már csak a hűlt helyét találta. El nem tudta képzelni mi dolga lehet a nőnek este kilenckor a „vendégszobában”, ahol se internet, se tévé, se semmi más…
- Lassan szégyent hozol a férfinemre, annyira el vagy varázsolva. – motyorászta Jim, a harmadik sörét szürcsölgetve. Tanner az évek óta tartó pultos-vendég kapcsolatuk ellenére sem tudta volna megmondani, hogyan csinálja az öreg, hogy nem áll fejre annyi alkoholtól, amit napi szinten elfogyaszt. Még csak kapatosnak sem látta soha.
- Nem vagyok elvarázsolva. – dörmögte az orra alatt. Semmi esetre sem ezt a szót használta volna arra a kergemarhakór-szerű állapotra ami megszállta.
- Ha tovább fogod szuggerálni azt az órát, le fognak róla kopni a számok…
- Nem szuggerálom az órát, csak azt néztem mennyi van még zárásig. – halászott elő két újabb poharat az öblítővízből.
- Nos – krahácsolt Jim – még huszonegy perc. Egy perccel ezelőtt pedig, még huszonkét perc volt…
- Nincs kedved esetleg gyorsabban kortyolgatni a sörödet? – érdeklődött szenvtelenül Tanner, sebesen törölgetve a már tiszta korsókat.
- Jegyezd meg jól, fiam, egy igazi férfi számára nincs különbség egy üveg jól lehűtött sör, és egy jól karbantartott punci közt…
- Ennek örömére akkor kaphatnék én is egy üveg jól lehűtött sört?
Tanner mozdulatlanná dermedt, kezéről csöpögött a mosogatólé, homlokát kiverte a víz, arcizmait furcsa grimasz húzta össze. Hasonlatos ahhoz, mint amikor egy sebre fertőtlenítőt öntenek. A legdiplomatikusabb arcát magára öltve – azt amelyik semmiről nem tud semmit, soha nem lát, és nem tapasztal semmi különöset – pillantott föl.
- Csak mert jól karbantartott női fertályakra nem vágyom… - húzódott Addison ajka huncut mosolyra. – De hát nem is vagyok vérbeli férfi. Van ennek az életbölcsességnek női megfelelője is? – fordult Jim felé, miközben elhelyezkedett az egyik bárszéken.
- Kislány, ha tudnám, hogy mi zajlik a nők fejében, akkor nem ebben a kocsmában koptatnám az üléshuzatot… - Jim fittyet hányva saját korára, tüzetesen leltárba vette Addison testének az összes domborulatát, ami miatt Tanner-ben azonnal felszökött a pumpa. – Kész szerencse hogy végre ideért angyalom, - folytatta az öreg, tudomást sem véve a felé repkedő villámok hadáról – mert ez a szerencsétlen – biccentett a fejével Tanner felé - már alig bírja tartani magát. Csak pillanatok választják el attól, hogy heveny nyáladzásba ne kezdjen…
- Jim! – mordult fel Tanner figyelmeztetően.
- Fiatalok! – legyintett az öreg lezseren. – Nektek még meg van engedve, hogy hibás döntéseket hozzatok… - egy huzatra leküldte a maradék sört ami még a korsójában volt, aztán egy horkantás kíséretében lekecmergett a székéről. – De ne feledjétek – hajolt közelebb hozzájuk jó összeesküvő módjára – ahogy repülnek felettetek az évek, úgy lesz egyre kevesebb időtök kijavítani, amit elszúrtatok. – tenyerének vérszegény meglóbálásával megfordult, és köszönés nélkül úgy otthagyta őket, mint eb a Szaharát. Hatásos távozás volt, azt meg kellett hagyni. Mind a ketten úgy meredtek a Jim után becsukódó ajtóra, mintha az maga volna az égő csipkebokor.
Tanner automatikusan hajolt le a pult alatti hűtőhöz, kivett belőle két üveg Miller-t, kinyitotta őket, és az egyiket Addison elé tette egy pohár kíséretében.
- Furcsa… ember… - hümmögött a nő, ujjaival a kicsapódó párát kergetve az üveg nyakán. Tanner agyában leoldottak a biztosítékok.
- Az… - krákogott, és bár nem volt az ivás híve, most mégis majdnem egy korttyal leküldte a sörének a felét, annyira kiszáradt a torka. – Ne haragudj Jim-re… Neki ez a hétköznapi modora.
- Nem haragszom rá… - emelte Addison a szájához az üveget, ügyet sem vetve a pohárra. Fejét kecsesen hátrabillentve kortyolt, és kortolt, és kortyolt… Egy-két harmatcsepp hullott a dekoltázsába, és Tanner már tisztelgett is. Szépen nézünk ki! Minden kétséget kizáróan az lesz az este igazi kihívása, hogy az előtt segítse orgazmushoz a nőt, mielőtt Ő maga a csúcsra jutna. Halmozottan hátrányos helyzetből indult, mivel már akár ebben a percben is képes lett volna elsülni. Ráadásul új szokást is üdvözölhetett a soraiban… A sportszerű krákogást.
- Hol jártál? – érdeklődött csak hogy érdeklődjön valamiről, mert egy kóbor vízcseppecske az istennek sem akart kisiklani a látómezejéből. Szépen lecsüccsent Addison bal mellének a domborulatára, és onnan se előre, se hátra. Nem, még csak véletlenül sem az járt a fejében, hogy áthajol a pulton és lenyalja onnan. Finoman csókolgatva, ízlelgetve a nő puha bőrét, ami azon a helyen biztos hogy érzékeny is. Majd a nyelve nedves nyomot hagyva maga után lentebb siklik, és egy kicsit oldalra, egészen a bimbóig, ami már megkeményedve készen várja hogy szopogassa, hogy szívja… Franc! Franc! FRANC! A kangörcsöt, nem véletlenül nevezik GÖRCS-nek!
- Csak pihentem egy keveset. – vonta meg Addison a vállát, amitől a kis cseppecske egy kicsit elmozdult befelé, majd ismét megállt.  Nem létezik, hogy a gravitáció is pont most kezd el baszakodni az idegivel! Futólag körbenézett mennyien vannak még a helységben. Már csak fél tucat ember lézengett erre-arra, ráérősen, mintha semmi dolguk nem lenne…
- Ne haragudj. – kért előre is elnézést Tanner, majd határozottan kinyúlt és hüvelykujjának egyetlen erőteljesebb simogatásával kivégezte a csúfolódó kis vízcseppet. Amire nem számított, hogy kézfeje Addison melléhez fog nyomódni. Addison puha, ruganyos, pont a tenyerébe illő melléhez, és annak izgalomtól összehúzódott ékéhez. Franc…
A nő pupillái tányérnyira tágultak a nem várt érintéstől, légzése szapora lett, kívánatos halmai alatt a szíve őrült kalapálásba kezdett, Tanner pedig nem bírt parancsolni a kezének. Ahelyett hogy elhúzta volna, udvariasan, ahogy azt egy úriember tenné – még szerencse hogy soha nem tartotta magát annak – ujjai bekúsztak az ing alá, megérintették a csipkés melltartó tetejét, és magas ívből téve arra hogy ki láthatja vagy ki nem, kitapintották a felizgatott csúcsot. Hely híján nem tudta rendesen megcsípni, vagy dörzsölni a hegyes kis bimbót, így csak ujjai alatt görgette szépen, lassan, tekintetét mereven Addison tekintetébe fúrva, figyelve elnyíló ajkai mögül elő-előkandikáló rózsaszín nyelvét… 
Hangos, elégedett hímek nyers nevetése rántotta vissza Tanner-t a valóságba. Elhúzta a kezét a dús halomról, és pótcselekvésként a söréért nyúlt.
- Ne haragudj. – ismételte meg rekedten. – Ezt nem kellett volna.
Legszívesebben jól fejbe verte volna magát a sörösüveggel. Hogy lehet ennyire óvatlan? Ennyi erővel akár már a vállára is kaphatta volna Addison-t, hogy a mellét kidüllesztve kiabálja: Íme a nőm! Az én nőm! Az enyém! Szemléltetésképpen akár a pultra is hajíthatta volna, hogy ott érvényesítse nem létező férfiúi jogait. A picsába. – Uraim záróra! – kiáltotta el magát, és maradék sörét leöntve a torkán kijött a pult mögül. Türelemmel – ami úgyis túltengett benne – kivárta, amíg minden drága vendége elszopogatja az italát, megveregetik egymás hátát, aztán az övét. Kezet ráznak egymással, aztán vele… Mire elfordította a zárban a kulcsot, és kirakta a „zárva” jelzést hordozó táblát, már bolyhosak voltak az idegei. Homlokát az ajtónak támasztotta, és hosszú pillanatokig nem csinált semmit. Nem akarta bősz turulként lerohanni Addison-t, így jobbnak látta ha egyelőre nem fordul meg.
- Segítsek valamiben? – kérdezte a háta mögül a nő. – Felrakni a székeket, elmosogatni, letörölni ezt-azt…?
Letörölni ezt-azt… Hmm. Ennyi volt, nincs tovább.
Lassan elfordult az ajtótól, szembe a nővel, akinek az elmúlt huszonnégy óra pokoljárását köszönhette, és nem csinált mást csak egy kínzóan hosszú percig nézte, szabadon eresztve a képzeletét, aztán kimondta azt az egy szót, ami már jó ideje kaparta a torkát:
- Vetkőzz!



Share:

2013. december 28., szombat

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 5.



Rohadt rántotta… Mikor kezdett el vajon a tojás ennyire tapadni a teflonhoz? Tanner lágyan szerette a rántottát. A jó rántotta mindig híg egy kicsit, és nem olyan mint a gabonapehely. A szalonnát pedig hirtelen lesütve, kicsit puhán kedvelte, és nem pedig olyannak, mint a vakaró. Úgy látszik, hogy megbolondult a villanytűzhelye. Vagy a serpenyői… Vagy esetleg az egész világnak elment az esze, és Ő az utolsó, aki még nincs teljesen megzavarodva. Vagy pont fordítva van. Ki tudja?
Nem is figyelve arra hogy mit csinál, kinyitotta a hűtőajtót, és a legelső dolgot, ami a kezébe akadt kikapta. Bármi is az, megsütve minden bizonnyal részét képezheti egy késői reggelinek. Virsli… Még jó hogy nem kolbász… Ezen a ponton veszítette el a maradék hidegvérét. Fogta a légmentes csomagolásba zárt, húst valószínűsíthetően sohasem látott szójakészítményt, és egy erőteljes dobással bevágta a csapba. A jó rohadt életbe! Tenyereivel a munkapultra támaszkodott, és vett néhány korty mély levegőt. Megcsókoltad. Voltál olyan idióta, hogy megcsókoltad… Pont azt tetted, amit soha nem akartál megtenni, és ahelyett hogy most falba vernéd a fejed, közel vagy ahhoz, hogy úgy vigyorogj, mint egy fakutya. Gratulálok öregem, minden elismerésem, fingod sincs arról, hogy mit is jelent a következetesség!
Jobb kifejezés híján, elvontatta magát a csapig, és újra a kezébe ragadta a zacskót. Csak úgy ősemberesen a fogával felbontotta a csomagolást, majd egyesével elkezdte a rudakat belehelyezni a forró serpenyőbe. Mégis mi a jó francot gondolt, amikor másodszor is elkapta Addisont? És mi a jó francot gondol most is? Addison-nak virslit adni? Díjnyertes ötlet haver… Főleg ha félbevágott kiflivel, és majonézzel tálalod. Köszönjük Fraud! Morogva kapta le az egész serpenyőt a tűzhelyről, majd a tartalmát a szemetesvödörbe ürítette. Amúgy meg kit érdekel, hogy mit gondol Addison? Hisz nem más a nő, csak egy ismeretlen, akit a véletlen pont a kocsmájába kalauzolt. Előfordult az ilyen már máskor is… Akkor meg nem fordult a fejében, hogy az éppen aktuális család vagy a széltében-hosszában két méteres szőrös monstrum akarna-e virslit enni vagy sem… Jó, oké, azokat az embereket nem is akarta megcsókolni… Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy Addison miért váltja ki belőle a párzási kényszert… Nem volt csúnya nő, de nem is volt egy magazin címlapjára kívánkozó alkat sem. Ha az összképet vizsgálta az ember, akkor átlagosnak lehetett elkönyvelni. Persze ez csak addig állta meg a helyét, míg ki nem nyitotta a száját… És azok az ajkak… És íme, újra témánál vagyunk! Amúgy meg teljesen mindegy, hogy mi az ami miatt nem tudja tartani a három lépés távolságot ettől a némbertől… A fő probléma az hogy nem tudja távol tartani magát. Hogy most ez a nő furcsán sötétzöld íriszének volt betudható – eddig nem is vette észre mennyire érdekes színű szeme van Addisonnak, ami mondjuk nem is csoda, hisz eddig jobbára mindent nézett a nőn, csak a szemeit nem… -, vagy annak a hihetetlenül hosszú és lágy hajának, ami úgy futott keresztül az ember ujjain, mint a selyem, vagy esetleg az ajkainak, amik olyan édesek voltak, mint a méz… De lehet a dolognak köze a tökéletes testéhez is… Na jó, klasszikus értelemben véve Addison tényleg nem volt szép. De vibrált. És részleteiben maga volt a tökéletesség. Az a fajta, amiben órákig lehet gyönyörködni az éjszaka közepén, míg a másik alszik. Szar ügy. És ha ez nem lett volna elég, még azt is be kellett ismernie, hogy a nő csípős nyelve nemhogy nem lohasztotta a gerjedelmét, de még fokozta is. És itt kanyarodunk be a miértekhez… Miért csókolta meg, amikor Julie már nem volt a műhelyben? Mert meg kellett tennie. Abban a közel fél percben, míg a nő szónokolt, elvesztette minden visszafogottságát, a józanságával egyetemben. Olyan volt az egész, mint egy lavina, ami ha megindul, visz mindent ami az útjába áll. Az sem érdekelte volna ha a merészsége miatt, kap Addisontól egy akkora pofont, hogy kiakad miatta az álkapcsa. De nem… A nőnek esze ágában sem volt pofon vágni. Nem. Helyette olyan szorosan tapadt hozzá, hogy amit eddig még nem látott a testén, azt centire pontosan érezhette. Így utólag visszagondolva, az volt az igazi teljesítmény, hogy képes volt leállítani magukat. Nem sok híja volt, hogy le ne rángassa a nőről azt a csipkecsodát, főleg amikor Addison a lábait a csípője köré akarta fonni. Bárki is varrta azt a lepedőt, megérdemelné a súlyát aranyban. Mert az volt az a mozzanat, ami visszatérítette Tannert a helyes kerékvágásba. Ha akkor Addison öle odapréselődik a farkához, semmi nem állíthatta volna meg őket. Bizony „őket”. Nem csak őt… Addison legalább annyira be volt indulva, mint Ő maga. Ami persze megválaszol még egy nagyon fontos kérdést. Kié a felelősség? Hülye lesz majd magára vállalni ezt az egészet…
Halkan megnyikordult mögötte az ajtó. Sok mindenre számított, de arra a képre semmi sem készíthette fel, ami akkor várta, amikor megfordult. Addison olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Szűk, sötét, térdig érő szoknya, és teljesen a testére tapadó, karcsúsított fehér ing feszült a testén. Gombokkal. Sok apró gombbal… Franc. A megjelenést a laza konty, és a felhőkarcolónyi magassarkú tette tökéletessé.
- Igazán nem kötözködésből – köszörülte meg Tanner a torkát -, de nincs olyan ruhád, ami egy leheletnyivel kényelmesebb? – mivel ez a szerelés, egyből minden tinikoromban látott titkárnős felnőtt filmet az eszembe juttat…
Addison kicsit esetlenül fektette a combjaira a kézfejét.
- Mivel nem számítottam arra, hogy útközben le fogok robbanni, így sajnos kimaradtak a csomagolás során a hétköznapi farmerjaim, és az ahhoz passzoló egyszerű felsőim… - dünnyögte.
Tanner kétkedve ráncolta össze a homlokát, mire a nő arcára azonnal kiült a harciasság.
- Rendben, beismerem… Nincsenek ettől egyszerűbb ruháim.
- Pizsama?
- Ha valamiben sosem fog látni engem Tanner Crawford, az a pizsama!
- Annyira jellemző, hogy megint félreérted, amit mondani akarok. – morogta Tanner, immár teljesen kedvetlenül. – Miben szoktál aludni? Pólóban? Kockás férfiboxerben, laza pamutnadrágban? Senki nem kényszerít arra, hogy egy ilyen jelmezben grasszálj naphosszat. Már csak ránézésre is fojtogató…
- Amiben általában aludni szoktam, az nem lenne megfelelő viselet egy reggeli elköltéséhez… - válaszolta hasonló hangnemben Addison.
- Csak segíteni akartam. – emelte fel Tanner védekezőleg a kezeit. – De ha neked így is jó…
- Tökéletes.
- Akkor rendben.
Visszafordult a serpenyőkhöz, amiben a „vakaró”, és a „gabonapehely” gőzölgött, majd két tányérra porciózta az ételt. Lazán, mintha nem is érezné a hátába fúródó tüskék tömegét, szelte fel a kenyeret, majd a darabokat szép nyugodtan egy kosárba halmozta. Ezután ugyanolyan nyugodalmas tempóban mindent átpakolt az ablak mellett elhelyezkedő kis kétszemélyes asztalkára. Szigorúan két fordulóval. Ha nincs veszekedés, akkor jön a kínos csend… Rém pihentető.
- Foglalj helyet. – mutatott a vele szemben árválkodó székre, miután leült, és olyan vehemensen döfte föl a villájára az első falatot, mint aki attól fél, hogy a gaz ételje akármelyik pillanatban fogja magát és elszökik. És láss csodát, a villa nem hajlott el a szalonnától, viszont a tojáshoz inkább egy kanál illett volna, mert pergett a szélrózsa minden irányába. Amíg nem törik miatta ketté a fogsora, és belső vérzés nélkül meg tudja emészteni, addig mindegy…
Addison körömcipője megkoppant a padlón. Először tétován, mintha azon hezitálna, hogy inkább éhen hal, mintsem hogy vele egy asztalhoz üljön, majd egyre gyorsabban, amikor az ösztönei és a józan esze vélhetően legyőzték a pikírt természetét. Tanner megvárta míg a nő elhelyezkedik szemben vele, aztán hátradőlt, és összefonta a karjait a mellkasán. Addison szemeiből csak úgy hullámzott felé a bizalmatlanság.
- Gondolkoztam… - dőlt egy kicsit előrébb, majd összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a nő szája kinyílik, majd lassan becsukódik, lenyelve a riposztot, ami valószínűleg gőzerővel akart kitörni belőle. – Tisztáznunk kell egy-két dolgot, és most nagyon szeretném, ha a vitatkozás helyett, inkább úgy viselkednél, mint egy érett felnőtt nő.
Addison ajkai ismét nyílni kezdtek, és most már nem volt semmi ami megállíthatta volna a kibuggyanó szóáradatot.
- És mégis, ha szabad tudnom, Mr. Crawford, az ön olvasatában, mégis milyennek kell lennie egy felnőtt nőnek?
- Egy felnőtt nő, egy okos nő – nyomta meg Tanner a második jelzőt – jelen helyzetben a kezébe kapná a villát, és elkezdene a táplálkozásra fókuszálni. Amíg falatozol, addig én elmondom mire jutottam amíg gondolkoztam…
Addison morogva ugyan, de eleget tett a felszólításnak. Íme, a bizonyíték, hogy csodák márpedig léteznek…
- Szóval – kezdett Tanner a jó előre kigondolt monológba, miközben narancslevet töltött két pohárba – nem tudta nem elkerülni a figyelmemet, ez a kettőnk közt zajló igencsak heves valami…
Villa és tányér csörömpölő hangja úszott keresztül a levegőn, az a fajta, ami akkor keletkezik, amikor a két dolgot egymáshoz vágják.
- Nem zajlik köztünk semmiféle heves valami!
Na, ennyit a csodákról.
- Ahogy gondolod, Addison, de ez a semmiféle valami csak egyre rosszabb lesz, ahogy halad az idő. Épp ezért gondoltam azt, hogy helyre kellene tennünk ezt a semmiféle valamit, mielőtt még a hétköznapi témákba belemerülnénk, illetve mielőtt még olyan irányt vennének a dolgok, amit egyikünk sem szeretne. Vitatkozhatsz napestig velem, ha akarsz, de ezzel nem leszünk előrébb…
- Mégis mit akar, mit tegyek? – dőlt most már a nő is hátra a széken, dúlva-fúlva, mint egy támadásra kész hárpia.
- Mindenekelőtt sokat segítene a problémánk megoldásában, ha nem tagadnád tovább azt, ami nyilvánvaló. Azt hogy vonzódsz hozzám, ahogy én is hozzád.
- Különös fogalma lehet a vonzalomról, mint olyanról…
- Jaj, ne kezdjük el ezt! Egy szóval sem állítottam, hogy ez a vonzalom nekem tetsző érzés volna. Bitang irritáló természeted van, olyan fensőbbséges, és dölyfös… - legyintett ingerülten Tanner a kezével. – Ráadásul akkor is kötözködsz, amikor arra semmi okod…
- Hogy én kötözködök? Én? – Addison olyan sebesen pattant fel a székről, hogy az kis híján felborult. – Magának teljesen elment az esze! Amióta betettem a kocsmájába a lábam, nem csinál mást, csak sérteget!
- Hát sértegetésért neked sem kell ám a szomszédba menni! – szökkent talpra most már Tanner is. – Látod? – mutogatott idegesen a lányra. – Épp erről beszéltem! Olyanok vagyunk, mint az óvodások! Szerinted ez normális?
- Vannak emberek akikkel csak így lehet kommunikálni…
- Ja, bagoly mondja…
- Maga egy analfabéta az alapvető udvariasság tekintetében!
- És még mindig: bagoly mondja…
Addison pipacspiros fejjel nézte egy hosszú pillanatig, aztán jó szokásához híven lendületesen hátat fordítva, angolosan távozni készült a körömcipőin… Legalább a lábai lennének formátlanok! Széles térdkalács, oszlopboka, vagy valami… de nem. Még a vádlijának is olyannak kell lennie, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva.
- Addison, ha ki mersz lépni azon az ajtón, akkor kereshetsz magadnak másik autószerelőt! – mennydörögte Tanner. Vészesen közel kezdett kerülni ahhoz az állapothoz, amikor általában szét szokott verni valamit. Figyelembe véve, hogy amikor legutóbb ennyire elöntötte az agyát az indulat, alig múlt tizennyolc éves, el kellett ismernie, hogyha az idegei felhergeléséről van szó, akkor Addison egy zseni. – Komolyan mondom. Vagy leülsz, és megeszed a reggelidet, ami már lassan ebéd, és közben összeszeded magad, vagy mehetsz amerre látsz. És tájékoztatásul közlöm, hogy a legközelebbi autószerelő két várossal arrébb található…
A nő kezében szorongatva az ajtókilincset, hullámzó mellkassal fordult vissza felé.
- Zsarolni akar?
- Csak próbálok hatni a józan ítélőképességedre, már ha van neked egyáltalán ilyen. Nem az én kocsim van lerobbanva, és nem én vagyok ráutalva egy másik ember jóindulatára. Ha már vagyok akkora ökör, hogy tényleg segíteni akarok neked, akkor szerintem a legkevesebb amit megtehetsz, hogy szépen leülsz, és meghallgatod amit mondani akarok.
Addison olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy az izmainak a rángását még a kis helység másik végéből is tisztán ki lehetett venni. Szinte látni lehetett az erőlködést is, ahogy arra kényszeríti magát, hogy eleresztve a kilincset, visszainduljon az asztalhoz. Tanner is visszasétált a székéhez, majd leült rá. Bevárta amíg a nő is elhelyezkedik szemben vele.
- Utánajártam az alkatrészeknek, amik kellenek a kocsidba. Elég sok dolgot be tudtam szerezni innen a környékről, de sajnos a hengerfejekkel nem volt ennyire egyszerű dolgom. Két beszállítót találtam, az egyiket Salt Lake City-ben a másikat Denverben. Ez utóbbi ígérte hamarabbra a szállítást, de ez a hamarabb is azt jelenti, hogy legkorábban jövő hét csütörtökön. Ami sajnos egyet jelent azzal, hogy a maival együtt hat napig ki kell bírnunk egymást…
- És mégis miből gondolja, hogy hajlandó leszek hat napig aszalódni a padlásán?
- Mert valószínűleg én vagyok az egyetlen Springdale-ben, aki nem metszené fel az ereit tőled ennyi idő alatt…
- Na jó, nekem ebből elegem van. – pattant fel Addison ismét az asztal mellől, de Tanner a csuklója után kapott.
- Jól van, rendben, sajnálom. – motyogta, miközben nagyon remélte hogy az arcán nem egy kelletlen fintor ül, hanem a megbánás mély árkai. – Rossz húzás volt ezt mondanom, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem… Mellesleg mi értelme volna elutasítani a padlásom nyújtotta kényelmet, ha már vagyok olyan hülye, hogy felajánlom neked ingyen és bérmentve? Tekintsd békejobbnak, ha úgy tetszik…
A nő jól láthatóan kétségekkel küzdött egy-két kusza másodpercig, aztán visszahuppant a székre.
- Szóval hat nap. – dünnyögte. – Hat teljes napig kell majd kerülgetnem magát…
- Nos… - krákogott Tanner – nagyjából igen. Itt térnék rá a mondandóm lényegi részére. Figyelembe véve, azt a nem létező semmit, ami miatt hajszál híján a motorháztetőn kötöttünk ki az előbb, az volna a korszakalkotó javaslatom, hogy tartsuk magunkat távol egymástól. Végül is a padlásom teljesen el van szeparálva a kocsmától, illetve a lakrészemtől. Napközben ugyan a műhelyben leszek, de nincs kőbe vésve, hogy akkor is egy légtérben kell tartózkodnunk…
- Van internet elérhetőség a vendégszobájában? – szakította félbe Addison, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- Fogadjunk, hogy azt hiszed, hogy azt fogom mondani, hogy nincs…
- Valóban. Meg lennék lepve, ha ebbe a kietlen pusztába is betört volna már a technika…
- Hát a vendégszobáig, mi tagadás, nem sikerült neki betörnie, viszont a kocsmában van wifi…
- Remek! – csapta össze a nő a tenyerét. – Akkor itt is van a megoldás. Amíg maga a műhelyben bütyköli a bütykölnivalóit, addig én a kocsmában leszek, és dolgozom…
- És miből gondolod, hogy beengedlek egyedül a kocsmába?
- Mert ha nem teszi, akkor kénytelen lesz elviselni, ahogy részleteiben kikérdezem arról, hogy éppen mit, és miért csinál az autómon. – villantott fel Addison egy kegyetlen mosolyt.
- Jogos. Meg vagyok győzve.
- Aztán délután helycsere, amikor kinyitja a kocsmát, vagy amit akar…
- És végül csütörtökön találkozunk, amikor könnyes búcsút intve egymásnak rendezzük a cehhet. Elfogadható?
Addison orra kis fintorba húzódott.
- Nekem tökéletesen, ha magának is.
- Tökéletesen. Kezet rá. – nyújtotta előre a jobbját Tanner. A nőnek határozott kézfogása volt, amolyan rideg, hivatalos… Személytelen. És ez most miért is baj? – Akkor most már ehetünk?


Addison még életében nem evett annyira száraz rántottát, mint ami előtte terpeszkedett a tányéron. A szalonnáról nem is beszélve, amit konkrétan ketté lehetett törni. Viszont az ízvilággal sok problémája nem akadt, így komótosan falatozott. Az egyetlen dolog a menüből ami ellen semmi kifogást nem tudott felhozni, az a kenyér volt. Friss, ropogós, aranybarna… Olyan fajta házi kenyér, amit a nagyvárosok utcáin soha nem találna meg az ember lánya. Nem is tudta hogy mennyire éhes, amíg az első falatot a szájába nem tette. A kezdeti feszült hangulat ellenére, olyan csendes egyetértésben ettek egy asztalnál Tanner-rel, ami már-már családiasnak volt nevezhető. Furcsa. A kis malőrjük után a műhelyben, Addison első gondolata az volt, hogy menekül amerre lát. Minden hadakozása ellenére, teljesen világosan felismerte, hogy a férfi veszélyes. Tipikus példája volt annak, hogyha a kémia egyszer beindul, akkor ott fuccs a józanésznek. És Addison világ életében büszke volt a józan eszére. Nem volt hajlandó közel harminc évesen elkezdeni ellentmondani a saját természetének. Teljesen letaglózta Tanner hozzáállása az ügyükhöz. Valamiért elszámította magát. Lelkiekben arra készült, hogy a pasas majd ráhajt, hogy erőltetni fogja a műhelyben elindított kis kalandjukat… Mondani sem kell, hogy mennyire megkönnyebbült amikor Tanner felvázolta az ajánlatát. Ha elkerülik egymást, akkor minden rendben lesz… Ezt akarta. Ez volt a helyes út, amit akarnia kellett. Akkor most mégis miért van elszontyolodva?
- Nagyon tetszik a ház felosztása… - mondta, csak hogy mondjon valamit, mielőtt újra végtelen ciklusba zavarodott volna az agya a Tanner-t érintő kérdések halmazán. – Nagyon praktikus a helykihasználás.
A férfi úgy nézet rá, mintha két feje nőtt volna. Most miért? Még mindig jobb téma volt ez, mint az időjárás...
- Amikor jó pár éve megvettem ezt a házat – szólalt meg végül vontatottan Tanner, mint aki maga sem hiszi, hogy belemegy egy ilyen felületes csevegésbe – annyira rossz állapotú volt, hogy jobbára csak a négy fala állt biztosan. Az öreg, aki a haláláig itt élt, nem nagyon foglalkozott az ingatlan karbantartásával. Nem volt normális fűtés, a villanyhálózat csapnivaló volt, a víz pedig be sem volt vezetve… Emiatt, és az örökösök türelmetlensége miatt nagyon jutányos áron sikerült megvásárolnom a telket, és házat is. Majd két évembe telt míg lakhatóvá tettem, de megérte. A ház alapterülete túl nagy volt, nagyobb mint amit egy ember be tudna lakni… Ekkor született meg bennem a kocsma gondolata. Középen elválasztottam a házat, behúztam egy falat, és külön bejáratot alakítottam ki a kocsmához, illetve a lakrészhez is. Ez utóbbihoz kettőt is. Az egyiket az utcafrontról, a másikat pedig a belső udvarról. Az utcafronti a nappaliba nyílik, ami a mögött az ajtó mögött található – bökött ujjával Addison háta mögé – a belső udvaré pedig az az ajtó volt, amin bejöttél.
- Ötletes.
Tanner megrántotta a vállát.
- Inkább célszerű. A lakrész funkcióját tekintve korrektnek mondható. Van egy kényelmes, tágas nappalim, egy szintén tágas hálóm, és egy minden igényt kielégítő fürdőm, és konyhám…
- Ami meglepően jól felszerelt… - szúrta közbe Addison, ahogy a szemeit végighordozta a kis helyiségen. Gyönyörű, valószínűleg kézzel készített tömörfa konyhabútor foglalta el az átellenes sarkot, amibe minden olyan eszköz beépítésre került, amire szüksége lehet egy színvonalas konyhának. A hűtő is szépen be volt süllyesztve a bútorba, akárcsak a mosogató, vagy a tűzhely. A munkapult világos márványszínű volt, ami tökéletesen harmonizált a szekrények sötét színével. A falak krémszíne és a rusztikus hatású kőpadló terrakotta árnyalata pedig kellemesen otthonossá, kuckóssá varázsolták a hatást. Mindent egybevetve a berendezés kitűnő ízlésre vallott. – Nehezen ismerem el, de le vagyok nyűgözve. – köhécselte.
- Képzelem mennyire nehéz volt ezt kimondani. – vigyorgott Tanner. – Részemről az öröm, ha sikerült valamiben elnyernem a tetszésedet.
Addison testén egy hőhullám cikázott végig. Miért? De tényleg… Miért van az, hogy egy ilyen egyszerű mondatot is rögtön kétértelmű frázisnak könyvel el az agya? Figyelte ahogy a férfi kortyol egyet a narancslevéből… Hogy vinné el a fene! Még ezt is képes olyan érzékien csinálni, hogy az embernek rögtön minden az eszébe jut róla, csak természetesen a szomjoltás nem.
- És mi a műhely története? – krákogta, mivel a hangja úgy döntött szabadságolni óhajtja magát.
- Nos, a műhely egy véletlen eredménye. – felelte még mindig vigyorogva a férfi. – Eredetileg egy két autós garázs állt a helyén. Egyszer az egyik szomszéd betakarítógépe lerobbant, én pedig megjavítottam neki. Pár hét múlva már mindenki nálam állt meg, hogy tegyem rendbe a járművét. Egyre komplexebb problémák merültek fel, és így a garázs is fokozatosan műhellyé avanzsált. A végén eljutottunk odáig, hogy kénytelen voltam bejelenteni a tevékenységemet az adóhatóság felé… - Tanner bekapott egy újabb falat szalonnát, majd a villával felé bökött. – És mi a te történeted? Mi vett rá, hogy elhagyva a komfortzónádat nekivágj egy rozzant kocsival a nagy semminek?
- Munka. – vágta rá Addison gondolkodás nélkül. – Előléptettek… mondhatni… - húzta el a száját – és az új pozíciómat New Yorkban tölteném be. Ennyi. Nem túl kalandos történet.
- És nem is vagy túl lelkes tőle, ha jól látom…
Addison letette a villát, és kényelmesen hátradőlt a székben.
- Nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Van egy-két előre nem látott akadály, amiket kénytelen leszek legyőzni, ha meg akarom tartani a kinevezésem. Márpedig meg akarom tartani a kinevezésem…
Tanner elgondolkodva vizslatta egy darabig.
- Szóval akkor ha jól értem… - köszörülte meg a torkát – Van egy kinevezésed, ami nem egészen olyan, mint amire számítottál, mégis elfogadtad, és emiatt keresztülutazol az egész kontinensen… Mi több, ha minden jól megy, akkor gondolom New Yorkba is költözöl.
- Igen. Nagyjából ez a helyzet. – bólogatott Addison. – Bár így az összefoglalóját hallgatva elég furcsának hangzik a dolog…
- Nem, ez nem furcsa… Ez egyenesen abszurd. Mert költözz, ha előléptetnek, és úgy léptetnek elő, ahogy azt te is gondolod, de egy félmegoldás miatt felrúgni mindent… Mit szólt hozzá a családod?
- A családom? – hökkent meg Addison.
- Igen a családod. A szüleid, a testvéred vagy testvéreid, ha vannak, nénikék, bácsikák…
- A szüleim jelenleg Connecticut-ban élnek, így biztos örülni fognak ha New Yorkba költözöm, bár még nem szóltam nekik erről az egészről.
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Tanner.
- Úgy veszem észre, hogy kezdünk egy kicsit túl személyesbe átmenni… - replikázott Addison harciasan.
- Sajnálom. Nem akartalak megsérteni. – fújt visszavonulót azonnal a férfi, majd a tányérokért nyúlt, és felállt.
- Nem szeretek a szüleimről beszélni. – robbant ki Addisonból a beismerés, mielőtt még átgondolhatta volna. – Azért nem szóltam eddig nekik, mert nem lenne túl sok értelme. Lehet hogy mire New Yorkba érek, ők elköltöznek valahová máshová. Amióta nyugdíjba mentek úgy jönnek-mennek keresztül-kasul az államok közt, mint a flipper golyója. A szokásos, kötelező telefonbeszélgetések megvannak, de már közel három éve nem találkoztam velük. Elmondásuk szerint San Francisco ez alatt az idő alatt egyszer sem esett az útjukba. De ezzel szemben ahányszor hazalátogatott a bátyám, isten tudja hogy éppen honnan, őt mindig sikerült az útjukba ejteniük. Ez van. Nem mintha haragudnék rájuk… Rendes emberek. Az apám tanár, az anyám könyvelő, a bátyám pedig minden olyan szervezetnek az aktív tagja, amik nehéz sorsú embereken segítenek szerte a világon. Egymaga kitesz egy teljes emberjogi mozgalmat… Mi ez, ha nem a tökéletes család?
- Szóval haragszol rájuk…
- Ó nem is kicsit! – lendült bele egyre jobban Addison. – Az összes komplexusomat nekik köszönhetem…
Tanner rekedten felnevetett, majd a konyhapultnak dőlt a csípőjével.
- Ennek ellenére csillog a szemed, amikor róluk beszélsz…
- Igen, a dühtől…
A férfi továbbra is mosolyogva nézte úgy, hogy most már Addison sem bírta megállni somolygás nélkül. És szépen lassan valami megváltozott. Nem tudta volna meghatározni hogy mi is volt az a valami, de egyszer csak ott volt az a légkör. A megértés, és egyetértés légköre. Az a bíztató hangulat, ami minden embert arra késztet, hogy kinyíljon, hogy bevalljon olyan dolgokat is, amiket soha az életben nem akart volna bevallani senkinek, nemhogy egy vadidegennek. Szinte fojtogatta a nyomás, hogy még többet meséljen a családjáról, annak ellenére hogy az esze ennek pont az ellenkezőjét diktálta. Legszívesebben az összes gyerekkori, és tinédzserkori bakiját felsorolta volna, minden kritikus krízispillanattal együtt, ami egykor kínosan érintette, és amin most már csak nevetni volt képes… Élete legzavarbaejtőbb, és egyben legizgalmasabb érzelmi hulláma száguldott végig a testén. És a legfélelmetesebb is… Hirtelen talpra szökkent, és remegő kézzel lesimította a szoknyáját.
- Én… - hebegte – azt hiszem, ideje volna indulnom. – De hogy hová, vagy minek?
- Igen. – köszörülte meg Tanner is a torkát, ahogy a mosogató felé fordult. – Kicsit elszaladt az idő.
- Igen. Nos… Köszönöm az ebédet. Nagyon… khm… ehető volt.
A férfi szája sarkában ismét megjelent az a gúnyos, fesztelen mosoly.
- Reméljük nem kapunk tőle ételmérgezést.
- A székrekedés esélyesebb volna… De legalább a refluxa pihenhet egy keveset.
Tanner jóízűen felkacagott.
- Tudod, Addison – szólalt meg aztán elgondolkozva –, ha éppen nem vagy egy hárpia, igazán kellemes tud lenni a társaságod.
- Tudja Tanner, maga is egészen elviselhető volt, de ennek ellenére, amit megbeszéltünk az még áll.
- Hát persze. A legnagyobb örömmel foglak elkerülni a következő napokban.
- Akárcsak én magát. – sétált Addison mosolyogva az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatta volna, az magától kivágódott, és egy szélvész kecsességével egy teltkarcsú, meglehetősen szép vonásokkal rendelkező hölgyemény viharzott be rajta.
- Tanner Crawford, te gazember! – sziszegte a fogai közt, Addison-t méregetve. – Nem akartam elhinni, amit Julie mesélt a közértben…
Tanner, mintha mi sem történt volna, csupáncsak futó pillantásra méltatta az érkezettet, és hanyagul tovább pakolta a mosogatóba a koszos poharakat, és tányérokat.
- El tudom képzelni, mit mondhatott Julie… - dörmögte.
- Most teljesen mindegy mit mondott Julie! – lépett beljebb a nő. – Végre hazahozol egy nőt, és nekem a közértből kell értesülnöm róla? Ráadásul a legnagyobb pletykafészektől, aki a községben lakik…
- Lehet hogy az én gondolkozásom van kifacsarodva, Meredith, de szerintem semmi közöd ahhoz, hogy mikor milyen nőt látok vendégül a házamban.
- Mikor, milyen nőt? Te sosem látsz vendégül senkit, Tanner, nemhogy nőket!
Addison tekintete úgy pattogott a két személy közt, mint a pingponglabda. Már megint mibe keveredett? Mégis hány nő van ebben a porfészekben, aki kapcsolatot ápol Mr. Jóképű de Bunkó-val? Egyre nagyobb esélyét látta annak, hogy a következő hat napban valamelyik háremhölgy által meg lesz tépve, ráadásul ok nélkül… Vagyis, részben ok nélkül. Illő volna már azokat a csókokat elfelejtenie…
- Akkor azt hiszem én megyek is… - somfordált óvatosan az ajtóhoz.
- Dehogy megy! – karolt bele a Meredithnek nevezett nő, és olyan erőteljesen húzta vissza az asztalhoz, ami már-már csodálatraméltónak számított, figyelembe véve, hogy a nő majd másfél fejjel volt alacsonyabb tőle. – Üljön csak le. – terelte a székhez. Addison segélykérő pillantások tucatjait lövellte Tanner felé, de a gaz férfija a mellkasa előtt karba font kezekkel a teljes egykedvűség jegyében pillantott vissza rá.
- Hogy találkoztatok? Mióta ismered Tanner-t? Annyira jó, hogy végre sikerült valakit összeszednie, ennek a mamlasznak! Félre ne értsd, imádom Tanner-t, de ami a nőket illeti, volna még mit tanulnia… - Meredith szóáradatát csak Tanner halk horkantásai zavarták meg itt-ott. – Biztos nagyon romantikus a történetetek… – sóhajtott fel a nő álmodozva.
- Az. Egyenesen vadregényes! – motyogta a férfi leginkább csak magának, Meredith meg mintha meg sem hallotta volna, lelkes pillantásokkal várta hogy Addison megszólaljon. Addison fejében viszont csak egy mondat kattogott rendületlenül, méghozzá az, hogy halványlila fogalma sincs arról, hogy vajon milyen gyorsítót szedhet a vele szemben ülő nő, de hogy kellene neki is belőle, az is biztos.
- Tegnap éjszaka ismertem meg Tanner-t. – nyögte ki végül. Meredith szemei tányérnyira tágultak.
- Csak tegnap? És máris hazahozott?
- Hát nem nagyon hagytam neki más választási lehetőséget…
- Biztos mély benyomást tettél rá…
A férfi karcosan felnevetett.
- Ezt lehet hogy tőle kellene megkérdezni… - makogta Addison.
- Mély benyomást tett rád? – fordult Meredith Tanner felé.
- Még soha senki nem tett rám ennyire mély benyomást. Egy élet kevés lesz, hogy kiheverjem.
- Tanner, kérem! – csattant fel Addison a kényelmetlenségtől feszengve.
- Miért magázod Tanner-t? – ráncolta össze a homlokát Meredith. – Miért magáz? – fordult a nő ismét a férfi felé.
- Ez az úr-szolga  viszony már csak ilyen…
- Hülye. – legyintett Meredith.
- Tanner! – kiáltott fel végképp türelmét vesztve Addison, majd hátratolta a széket és felállt. – Nem tudom hogy már megint milyen bohózatba csöppentem, de eszem ágában sincs hagyni, hogy megint rám hivatkozva kecmeregjen ki az egyik afférjából!
- Meredith nem az afférom, hanem a minden lében kanál sógornőm. – válaszolta nyugodtan a férfi, majd a sógornőjéhez fordulva folytatta – Addison pedig egy nő, akinek tegnap este a közelben robbant le a kocsija. Ennyi a nagy romantikus történet…
- Akkor ti nem is…? – szánkázott Meredith tekintete ide-oda kettejük közt.
- Nem. – ingatta a fejét Tanner.
- De akkor miért mondta azt Julie, hogy ti épp a motorháztetőn… khm … tudod… amikor rátok nyitott?
- Nem tudom. Még csak a motorháztető közelében sem voltunk…
Meredith ajkai pajkos mosolyra húzódtak.
- Szóval akkor csak félreértette, ahogy szakmai dolgokról cseverésztek a műhelyben?
- Lehet hogy tettem egy-két olyan dolgot, ami ettől egy kicsit többet enged sejtetni… - köhécselt Tanner zavartan. – És meg is kaptam érte a magamét Addison-tól, szóval szépen kérlek, ne kezdj semmiféle kerítési manőverbe, mert össze fogunk veszni.
- Rendben. – állt fel most már Meredith is, majd Addison-hoz fordult. – Elnézésedet kérem… általában nem vagyok ennyire lendületes…
- Jaj, dehogynem. – szúrta közbe Tanner.
- De annyira megörültem, amikor Julie elmesélte, hogy mit látott. Tanner sosem hoz haza senkit, amióta…
- Ennyi elég volt, Meredith! – dörrent föl a férfi. – Nem hiszem hogy Addison ismerni szeretné a nőkkel kapcsolatos múltamat.
- Milyen igaz! – rejtette el cinkos mosolyát a tenyere mögé a nő.  – Tudok esetleg segíteni valamiben?
- Ami azt illeti tudsz. Addison munka ügyben utazott éppen, amikor megfeneklett nálunk, így minden gönce ilyen szűk, és konvencionális. – mutatott Tanner felé. – Ha tudnál neki esetleg egy-két kényelmesebb holmit kölcsönözni, azért biztos nagyon hálás volna…
- Én nem… - hárította volna el Addison az ajánlatot, de mire felocsúdott, már az ajtó felé vonszolta Meredith.
- Jaj, ne butáskodj már! Biztos van otthon egy-két olyan ruhám, ami jó lesz rád. Csak kényelmesebb lesz egy fokkal, ha olyan nadrág lesz rajtad, amiben kapsz is levegőt…
- Minden bizonnyal… - motyogta Addison.
- Csak még valami… - állította meg őket Tanner hangja, amikor már majdnem kiléptek az ajtón. A férfi pár ruganyos lépéssel beérte őket, majd jelentőségteljesen Meredithre nézett. – Megbocsájtanál egy percre? – kérdezte végül kedélyeskedve miután hosszú pillanatok múlva is ott ácsorgott mellettünk a nő, felhőtlen jókedvvel, és természetesen várakozásteljesen. Válaszul Meredith Addison-ra kacsintott, aztán könnyed léptekkel arrébb húzódott.
- Tudom, hogy az etikett minden szabályának ellentmond… - köszörülte meg a torkát Tanner – de figyelembe véve a körülményeket, szerintem jó volna ha a továbbiakban megpróbálnál te is tegezni engem. Egy ilyen kis községben, mint a miénk, hamarabb kel szárnyra a pletyka, ha valaki színpadiasan magázódik, mintha köntörfalazás nélkül káromkodna… Olyan ez, mint az ajtókon való benyitogatás, kopogtatás nélkül…
Addison még mindig az előbbi pár percben lezajlottak hatása alatt volt.
- Flúgos vagy. – bukott ki belőle. Egyáltalán milyen kifejezés az hogy „flúgos”? Bármilyen is volt, teljesen lefedte azt, amit érzett. Hasonlatos volt a zakkanthoz, vagy a dilinyóshoz… de egyik sem hangzott ennyire szépen. – Ahogy az egész családod is flúgos.
Tanner arcán kisfiús vigyor terült szét.
- Na látod, fog ez a tegezősdi menni!
Addison csak a fejét ingatta.
- Végül is… Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.


3. Fejezet


- Ezeket találtam csak, amik jók lehetnek rád. – szűrődött le a lépcsőről energikus léptek zajával párhuzamosan Meredith hangja, majd a nő is megjelent néhány pillanattal később a nappali ajtajában. – Sajnos sem a magasságunk, sem a méreteink nem egyeznek, de remélem azért ezek nem fognak leesni rólad. Mindig csodáltam azokat a nőket, akik képesek megőrizni a karcsúságukat. – csacsogta – Én Hope születése után képtelen voltam leadni azt a tíz kilót, ami rám telepedett.
Addison halványan elmosolyodott.
- Szerintem nincs semmi baj az alakoddal. – futatta végig a tekintetét a nőn, és komolyan is gondolta amit mondott. Igaz hogy Meredith itt-ott kicsit párnásabb volt, a jól megszokott átlagnál, de arányosan volt az, és közvetlen, barátságos tekintete minden lényt megához vonzott, függetlenül nemtől, vagy kortól. – Ő Hope?  - mutatott Addison az egyik fotóra, ami a kandallópárkányon állt. Egy tízéves forma világosbarna hajú nevető kislányt ábrázolt a kép, akiből csak úgy sugárzott a boldogság.
- Igen. – sétált Meredith a fényképhez, majd jól kivehető büszkeséggel simított végig a keret egyik oldalán. – A szemem fénye. – egy másik képért nyúlt, leemelte a kandallóról, és leült Addison mellé a kanapéra. – Ő pedig itt Blake.
A fotó valamivel régebben készülhetett, egy kicsit már megsárgult, de ez semmit nem rontott a rajta szereplő férfi nyílt kisugárzásán. Valamivel masszívabb, és testesebb termetű volt Blake, mint Tanner, de le sem lehetett volna tagadni a két férfi közt fellelhető rokoni kapcsolatot. Blake-nek is ugyanolyan árnyalatú volt a haja, mint Tanner-nek, csak a szeme volt valamivel szürkébb, sötétebb. Komolyabb. Addison elgondolkodva szorongatta a keretet.
- Tagadhatatlanul vonzóak ezek a Tanner fiúk, mi? – kuncogott fel mellette Meredith.
- Én inkább azt mondanám, hogy impulzívak…
Meredith kuncogása kacagásba váltott.
- Ez annyit tesz diplomatikus formában, hogy Tanner-nek sikerült az agyadra mennie?
- Röviden, és tömören megfogalmazva, igen.  – felelte Addison mosolyogva, miközben visszaadta Meredithnek a fényképet.
- Ne hagyd, hogy az első benyomás megtévesszen. – tette vissza a nő a kandallóra a fotót. – Tanner sokszor morog, de ez nem jelent semmit. Ő az egyik legegyenesebb, és legbecsületesebb ember, akit ismerek. Bár én elfogult vagyok… - legyintett fintorogva, ahogy letette a kezében szorongatott ruhák halmazát a kanapé előtti kis dohányzóasztalra.
- Blake is ilyen? – érdeklődött finoman Addison. Na nem mintha olyan sokat akart volna tudni a Tanner fiúkról…
Meredith arcán halvány szomorúság suhant keresztül.
- Igen. Blake is ilyen volt. – amikor meglátta Addison kérdő tekintetét folytatta. – Idén múlt tíz éve hogy Balke meghalt.
- Sajnálom. – suttogta Addison. – Nem akartam…
- Nem, nem, semmi baj. – paskolta meg Meredith a térdét kedvesen – Régen volt. Tanner mindig azt hajtogatja, hogy ideje volna már túllépnem rajta, hisz már úgysem fog visszajönni hozzánk. Hisz fiatal vagyok, meg miegymás… De én még mindig nem érzem magam késznek arra, hogy beengedjek valaki mást. Vagyis – simított ki egy kósza tincset a homlokából – nem találkoztam azóta senki olyannal, aki miatt el kellett volna kezdenem azon gondolkozni, hogy be akarom-e engedni, vagy sem. Néha születnek erre a világra olyan különleges emberek, akiket lehetetlen pótolni. És néha születnek olyan kapcsolatok is, amik beivódnak az ember bőre alá, a részévé válnak, és bármi történik is, mindig ott maradnak, mintegy visszhangként… Szerencsésnek mondhatom magam, amiért megélhettem ezt.
Addison menten úgy érezte, hogy zokogó görcsöt fog kapni. A gégéje le-föl ugrált, és olyan mélyen vette a levegőt, ahogy csak bírta, hogy vissza tudja nyelni a könnyeit. Soha nem tartotta magát romantikus alkatnak, most mégis úgy érezte, hogy Ő is szeretne egy ilyen kapcsolatot. Szeretné átélni az ennyire mély ragaszkodást, ha csak egy rövid ideig is. Soha nem morfondírozott azon, hogy mennyire tartalmas az élete, elégedett volt a helyével a világban, az életével, soha nem akart tipikus háziasszonyként, otthon ücsörögve, két és fél gyermeket nevelni… Nem akart családot. A családra, mint olyanra, mindig csak egy nélkülözhetetlen, funkciójában behatárolt valamiként tekintett, ami a működőképes társadalom alapköve. A szaporodási ösztön, és az önámítás egy furcsa elegye, amibe előszeretettel temetkeztek nyakig a párok. Egy nem reális valami, ami pont azért bukik el az esetek felében, mert a résztvevők nagy százalékának halványlila segédfogalma sincs arról, hogy ki is Ő, és mit is akar valójában. Addison tudta, hogy mit akar, és ennek megfelelően tervezte meg mindig a lépéseit. Most, Meredith-t hallgatva, először kérdőjelezte meg a gondolkodásmódjának a helyességét.
- Hogyan történt? – kérdezte óvatosan.
- Autóbaleset. – vonta meg a vállát Meredith. – Az egyik reggel… Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és ott álltak a rendőrök, már tudtam, hogy valami nagy baj van. Onnantól elég kuszák az emlékeim… Mind a mai napig nem tudom, miért is kerültem akkor kórházba. A legközelebbi, amire emlékszem, hogy Tanner ott ül az ágyam mellett, a kezemet szorongatva. Olyan erős volt, olyan határozott. Kivette az irányítást a kezemből, mindent elintézett helyettem, mindvégig mellettem volt. Néha az agyamra ment már, de Ő akkor sem hagyott egy pillanatra sem egyedül. Épp várandós voltam Hope-pal, amikor Blake meghalt. A harmadik hónapban jártam, és nem igazán álltam a helyzet magaslatán… Tanner akkoriban Denverben élt, azzal a… – ijedten a szájához kapott.
- Kivel? – tette fel a kérdést kendőzetlen kíváncsisággal Addison, miközben porig szidta magát gondolatban, amiért arra használja újsütetű barátnője közléskényszerét, hogy információt halászik Tanner-ről.
Meredith hezitált egy pillanatig, aztán mintha összeesküvésre készülne, közelebb hajolt hozzá.
- Még véletlenül sem szabad soha elmondanod Tanner-nek, hogy ezt tőlem tudod!
- Ígérem, egy szót sem szólok neki…
- Szóval akkoriban Tanner a feleségével élt Denverben. Lisa… Hogy én hogy nem bírtam azt a nőt! – sóhajtott fel színpadiasan Meredith. – Önző volt, akaratos, és azt várta volna Tanner-től, hogy mindent úgy csináljon, ahogy az neki tetszik. Sosem értettem, hogy miért megy férjhez egy ilyen típusú nő. Ha idomított kutyát szerzett volna be, Tanner helyett, mindannyian boldogabbak lettünk volna. Persze Tanner is úgy meg volt bolondulva érte, hogy ezt sem tudta merre van az előre. Még az egyetemen ismerkedtek meg…
- Egyetemen? – szaladt fel Addison szemöldöke a homlokán. Egy újabb pont a sztereotípiák, és az első ítélkezés ellen…
- Igen, az egyetemen. – bólogatott Meredith. – Nem tudtad?
Mégis honnan a jó fenéből kellett volna tudnia?  Addison nemet intett a fejével.
- Tanner valamilyen mérnöki szakon végzett… - folytatta Meredith rendületlenül. – Meg nem tudom neked mondani pontosan, hogy konkrétan melyik szakon, de az biztos, hogyha motorokról, csapágyakról, hajtóművekről van szó, függetlenül attól hogy most autóról, repülőről, vagy hajóról beszélünk, akkor kimeríthetetlen a tudása. Denverben is egy motordiagnosztikai laborban dolgozott, de hogy most melyiknél, vagy hogy mit is csinált ott, azt nem tudom. A lényeg, hogy szép kilátásai voltak, jól keresett, Lisa pedig úgy bánt vele, mint egy kiállítani való majommal. Amikor Blake meghalt, és Tanner hazajött, úgy hullott szét a házasságuk, mint a kártyavár. Tanner látta, hogy nem leszek képes egyedül feldolgozni a veszteségemet, ráadásul útban volt Hope is… Soha nem kértem rá, de mire a terhességem utolsó hetébe értünk, már visszaköltözött ide, elvált volt, és megvette azt a lerobbant házat, amiben jelenleg él. És soha egy szóval sem panaszkodott nekem. Ami a leginkább megviselte, az Lisa válóperi igénye volt. Tanner az utolsó pillanatig bízott abban, hogy a felesége kitart mellette, de nem így történt. Azóta nem volt egy komoly kapcsolata sem. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam mit művel, amikor pár napra beutazik a városba, de soha senkit nem hozott még haza. Ezért örültem meg annyira amikor Julie ma délelőtt nagy puffogva azt mesélte, hogyan nyitott rátok… - villantott fel egy huncut mosolyt – Így utólag, lehet hogy jobban jártam volna, ha visszaveszek egy keveset a lelkesedésemből. Akkor felpróbálod a ruhákat?
Az éles váltástól Addison agya átmenetileg elzsibbadt, így csak egy komolytalan mosollyal, és bólintással tudott reagálni. Meredith tovább csacsogott, jobbára mindenről, ide-oda csapongva, de Addison füléig már nem jutottak el a mondatok. Gondolatai nyugtalanítóan csak egy dolog körül forogtak, méghozzá Tanner Crawford körül. Nem tudott szabadulni az epés szájíztől, amit a férfi története keltett benne. Egyrészt dühös volt magára, amiért az előítéletei ennyire elvakították, másfelől viszont csak ingerültebb lett a hallottaktól. Ha összetette a pasi külsejét, és hozzáadta az eddigi viselkedését, nyugodtan merülhetett el abban a tényben, hogy a pasas nem más, mint egy idegeket gyilkoló lepedőakrobata, aki mindenkivel lekezelő. Egy felületes, érzelemszegény valaki, akit jobb olyan nagyívben kikerülni, amennyire az csak lehetséges. De a jelenlegi állás szerint, ha a férfi külsejét összevetette a Meredith által meséltekkel, akkor az érzelemszegény lepedőakrobata leradírozódott a tábláról, és a helyét átvette a „minden nő álma” típus, akit már csak egy hajszál választ el a szentté avatástól. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Meredith leírása egy kicsit ferde, mondhatni jóindulatúan túlzó, de ha csak a fele igaz volt annak, amit a férfiről mondott, akkor lekönyvelhető, hogy sikerült jól félreismernie Tanner-t. És ennek már csak a feltételezése is borzasztó volt. Eddig körmeszakadtáig kapaszkodott abba, hogy elvből nem vonzódik, soha semmilyen körülmények közt a „bunkó bika” típushoz, és ez segített is neki a helyén kezelni Tanner-t. De mi lesz ezek után? Mi van, ha a férfi ne adj isten, megint megkörnyékezi? Vagy ami még rosszabb, Ő környékezi meg a férfit? Mire hivatkozva, és legfőképpen hogyan fogja elküldeni a bús francba? Mi van, ha a most hallottak miatt elveszti a méregfogát, és átmegy lányosan összezavarodottba és pirulósba? Egy dolog valakit, akiről feltételezzük, hogy emberszámba is alig-alig vehető elhajtani melegebb éghajlatra, és megint más valakit úgy leépíteni, hogy értékeljük, és számításba vesszük az érintett illető véleményét. Automatikusan húzta magára már legalább a harmadik felsőt, és a második nadrágot. Félig érzékelte, hogy Meredith minden egyes alkalommal, amikor magára ölt valamit a ruhái közül, lelkesen tapsikolva dicséri, hogy minden milyen jól áll rajta, de Addison csak hümmögésre volt képes, alkalmanként egy-egy „igen”-re, vagy „nem”-re. Távol kell tartania magát Tanner-től, és ezt most már véresen komolyan is kell gondolnia. Függetlenül attól, hogy a férfi mennyire felel meg az ideális elképzeléseknek, vagy inkább álmoknak, vagy mennyire nem, egy valami még mindig biztos volt. Tanner a kietlen puszta ura, és az is fog maradni, Ő pedig osztályvezető lesz New York-ban egy neves marketingcégnél. Ettől távolabb már – nem csak földrajzilag, hanem egyébként is – aligha állhattak volna egymástól.

***

Már vagy huszadik perce nézte merev tekintettel, a kocsi alatt fekve a kipufogócső végét, mintha arra lett volna ráírva a válasz, minden kérdésére. Mindhiába. Nem tudta eldönteni melyik állapot volt rosszabb, amikor még felszínes tyúknak hitte Addisont, vagy most, amikor nem volt képes kiverni a fejéből a nő csillogó tekintetét, miközben a családjáról beszélt… Vagy amikor beismerte hogy tetszik neki a konyhája. A konyhája! Soha ebben a büdös életben nem volt még olyan nő, akit azért csodált volna, mert az szépnek találta a konyháját. Mindenesetre holt biztos volt abban, hogy nem volt szüksége arra az elismerésre akkor, és ott, mert azóta megállás nélkül az a fantázia kattogott a tudatában, miszerint hogyan zajlana amikor megmutatja Addison-nak a hálószobáját… és a fürdőszobáját. Vagy a nyamvadt pincéjét… Mondani sem kell, hogy mindegyik elképzelés hangos nyögésekkel, és izzadt összefonódott testek képével végződött. Már állandósult a görcs az ágyékában, mégsem volt képes leállítani magát. Bármelyik oldalról vizsgálta is, rekordidő alatt, és fénysebességgel nyelte el az érzelmi krízis, nem beszélve a fizikai kényszerről, amit az alfele egész napos feszülése tett elviselhetetlenné. Változatlanul nem akart viszonyt kezdeni a nővel. Hisz nem ment el teljesen az esze! Még. De egyre jobban tudatosodott benne a tény, hogy akár a bolygó másik felébe is költöztethetné Addisont, akkor sem volna képes hat teljes napig türtőztetni magát. Na jó, már csak öt és fél napig… Tök mindegy. Ha kiláncolná magát valahová, az sem volna elég biztos módszer arra, hogy kivonja magát a nő bűvköréből. Egyenesen szánalmasnak érezte magát, annak a kínlódásnak a mennyiségétől, amit cirka nem egészen egy nap alatt sikerült összeügyeskednie. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogja találni magát. Amikor Blake először mesélt neki Meredith-ről, jóindulatú mosollyal hallgatta, de magában azt gondolta, hogy az ilyen fokú bolondéria, csak azokat sújtja, akik gyenge akaratúak. Nem mintha Blake valaha is gyenge akaratú ember lett volna, egyszerűen csak sokkal simulékonyabb, kedvesebb volt a természete, mint neki. Blake-et mindenki rögtön megkedvelte, mert könnyed volt, természetes, és jó volt a humora. Valahogy kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy bárkivel megtalálja a közös hangot. Ezzel szemben Ő inkább hirtelen típus volt. Soha nem tudott idétlenül vigyorogni, vagy bájologni. Magas ívből tett mindenki véleményére, és mindig őszintén felvállalta a véleményét, még akkor is ha tudta hogy ezzel meg fog sérteni valakit. Már hosszú évekkel ezelőtt elfogadta azt a tényt, hogy neki soha nem lesz része abban az önfeledt mámorban, amiben a testvérének része lehetett. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem irigyelte Blake-et a boldogságáért. Irigyelte, de megelégedett annyival, hogy része lehet benne, még ha csak megfigyelőként is. Persze a dolgok azóta nagyon megváltoztak. Ha Blake most itt lenne, valószínűleg könnyesre röhögné magát azon ahogy viselkedik. Ugyan már, hisz nem sok választotta el őt magát sem attól, hogy egy jóízűt röhögjön saját magán.
Két vászoncipőbe bújtatott láb jelent meg az autó faránál, és két nagyon formás térdkalács, és boka… és vádli. A selymes, hibátlan aranyfényű bőr olyanná varázsolta az összképet, ami vetekedett egy mívesen elkészített reneszánsz festmény tökéletességével. Na jó, gyorsan le kell innia magát, mielőtt még elkezdene rímekben gondolkozni… Nyögve lökte ki magát a kocsi alól. Baromi rossz ötlet volt. Alulról felnézni Addison-ra jobbára egyet jelentett az eltökéltségének egy halálos ítélettel. Rövid fehér sort, és szintén fehér lenvászon ing fedte a nő testét, ami csak még hangsúlyosabbá tette az anyag alatt elbújó szintén fehér melltartó vonalát. Miért is bízott abban, hogy Meredith-nek lesz annyi esze, hogy egy krumpliszsákot húz majd Addison-ra?
- Nem akartalak megzavarni – mosolygott le rá a nő –, de ha nem gond szeretnék egy kicsit dolgozni…
Tanner olyan gyorsan pattant fel a földről, mint akit tüzes vassal piszkálgatnak alulról.
- Adjam oda a kocsma kulcsát? – kérdezte miközben a tenyerét egy olajfoltos kendőbe törölgette. Zseniális vagy öregem! Ez ám aztán az eredeti kérdés!
- Csak ha nem okoz gondot… - felelte Addison feszülten.
- Egyáltalán nem. - motyogta és pár lépéssel elment a nő mellett. Nem, még csak véletlenül sem akarta észrevenni, hogy a megszokott szűk konty helyett, most egyszerű lófarokba van fogva Addison haja… Mégis észrevette. Mint ahogy azt is, hogy a sort úgy feszül a nő popsiján, mintha egy második bőr volna. Pedig csak futólag pillantott rá a nő hátsó vonalaira. Vajon létezik olyan fotografikus memória, ami csak specializáltan egy személy testére vonatkozva lép működésbe? – Sikerült Meredith-nek minden családi kis titokkal megismertetnie? – kérdezte hanyagul miközben kinyitotta a kulcsokkal teli kis szekrényt. Komolyan, mint a középiskolában… Már csak a nemtörődöm vállvonogatás hiányzott volna. Hová tűnt a férfiassága? Nem az… Az elég egyértelműen adott magáról jelt, leginkább megállás nélkül. A másik férfiassága, hová tűnt? Az a fajta, amihez a morgás, és a mellkasának az ütögetése társul…
- Csak női dolgokról beszélgettünk. – felelte fapofával Addison.
- Igazán? – lóbálta meg Tanner a kulcsot a nő szeme előtt.
- Igazán. – kapta el Addison a kulcsot, de Tanner továbbra is szorosan tartotta a csomót.
- Hogy hívják a volt feleségemet? – érdeklődött vontatottan.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – suttogta megszeppenve a nő.
Tanner vészjóslóan halkan, fejét csóválva ciccegett.
- Nem hazudsz túl jól, Addison.
- Na jó. – fújta ki a levegőt a nő. – A volt feleséged Lisa. Az egyetemen ismerted meg - ezen a ponton bevallom őszintén egy kicsit meglepődtem, mármint nem a házasságodon, mert azt egy pillanatig sem tudom megkérdőjelezni, hogy biztos akadnak szép számmal olyan nők, akik fejvesztve rohannának veled az oltárhoz…
- Addison…
- Szóval az egyetem után vetted el, majd akkor váltatok el, amikor a bátyád halála miatt visszaköltöztél. Meredith mutatott képet Blake-ről is, és Hope-ról is – aki mellesleg nagyon szép kislány – és elmesélte, hogy mennyire sokat segítettél neki, a Blake halálát követő időkben. De kérlek ne haragudj rá amiért ezeket elmondta…!
- Addison…
- Csak kedves akart lenni velem, és talán emiatt egy kicsit közvetlenebb volt a kelleténél…
- Addison!  - emelte fel a hangját Tanner egy kicsit. – Nyugodj már meg. – elengedte a kulcscsomót, és lezseren elsepert a nő homlokából egy kósza hajtincset. – Nincs semmi baj. Meredith nem azért mondta el neked ezeket a dolgokat, mert kényszere van mindenkivel megosztani az életét – bár ez is elég erősen szokott benne munkálkodni -, hanem mert egy született kerítő, aki olyan, mint a bika, és a posztója – elhúzta a száját - vagy inkább mint a cápa, és a vér, amikor azt hiszi hogy helyzetet talált.
- Akkor nem vagy dühös? Mármint végzetesen dühös? Tudom hogy én csak egy idegen vagyok, és mint ilyennek leginkább semmi közöm nincs a magánéletedhez…
- Ez tény, de most már úgysem tudom kitörölni az emlékezetedből, amit megtudtál… Ha nagyon leegyszerűsítve nézzük, akkor semmi jelentősége nincs ennek az egésznek, hisz nem változtat semmit a helyzetünkön. Hat nap múlva te már úgyis úton leszel az új életed felé, ahol majd úgyis elfelejted idővel ezt a kis közjátékot, addig pedig úgyis elkerüljük egymást, nemde?
Igyekezett fesztelenül mosolyogni, majd belegebedt az erőlködésbe, annyira igyekezett, de csak bízni tudott abban, hogy remélhetőleg félig sikerrel is járt. Nagyban akadályozta a mellkasát összeszorító kényelmetlen érzés a törekvéseit.
- De… - felelte tétován Addison, az ujjai közt forgatva a kulcsokat. – Nem változtat semmin.
- Akkor… - bökte ki tompán. – én megyek is vissza dolgozni. – helyesebben bámulni a kipufogócsövet…
- Én is, én is… - motyogta a nő is elmélázva, aztán hirtelen ráemelte azokat a furcsán zöldes szemeit. Tekintete homályos volt, mint aki gondolatban egészen máshol jár, méghozzá egy olyan helyen, ami telve van sokat ígérő, és buja ígéretek tömegével. És sóhajokkal… mély, könyörgő, vagy megkönnyebbülést jelző sóhajokkal.
- Ne nézz így rám. – mordult fel Tanner.
- Én nem is… - ellenkezett erőtlenül Addison.
- Ó, dehogyis nem, méghozzá elég beszédes módon… - lépett egy kicsivel közelebb. – Pont ezt akartuk elkerülni, emlékszel? De ha így fogsz rám nézni…
- Nem akarok így nézni rád…
- Mint ahogy én sem akarlak berángatni az ágyamba, és addig mozogni benned, amíg bírjuk szusszal, mégis máson sem jár a fejem egész nap, csak ezen.
Addison szemei önkéntelenül lecsukódtak.
- Ne mondj ilyeneket, mert ezzel sem segíted elő éppen a távolságtartást… - lehelte.
- Ha távolságot akarsz tartani, akkor indulj el, de rögtön. – felelte ridegen Tanner. – Nem viccelek, Addison. Vészesen fogy az önuralmam…
A nő szemei kipattantak.
- Hat nap… - dünnyögte.
- Igen – bólintott lassan Tanner -, hat kurva hosszú nap…
- Vagy hat nap a totális őrültség jegyében…
Tanner hangosan felmordulva hajolt egyre közelebb Addison szájához.
- Ha én elvesztem a fejem, akkor félő hogy sosem lesz kész a kocsid…
- Nem érdekel a kocsim… Csókolj meg!
- Na bassza meg… - nyögött fel Tanner, miközben a nő lehelete már a nyakát csiklandozta. Csak bámulta azokat a csillogó ajkakat, és képtelen volt kiszakítani magát abból a kéjjel teli burokból, amibe egyre gyorsabb ütemben süllyedtek.
- Miért van az, hogy még azt is izgatónak találom, ahogy káromkodsz? – nézett a szemeibe összeráncolt szemöldökei alól, párás tekintettel Addison. – Még soha nem izgultam fel ennyire, ennyitől…
- Ha tovább fecsegsz arról, hogy mennyire fel vagy izgulva, én nem állok jót magamért.
A nő tekintetében pajkos fény gyúlt.
- Pedig nagyon fel vagyok izgulva… - suttogta, majd lassan végighúzta a nyelvét a felső ajkán. – Olyan duzzadt vagyok…
- Addison, hagyd abba…
- Olyan forró…
- Addison.
- Olyan nedves…
- Elég!- dörrent föl Tanner, és két kezével elkapta Addison arcát két oldalt. – Azt akarod, hogy megdugjalak? – taszította hátrébb a nőt. Addig tolta amíg fel nem préselődtek a kasznira. – Mert ennek záros rövid időn belül az lesz a vége!
- Csókolj meg! – szólította fel ismét a nő.
- Tudod, hogy mit kérsz ezzel? – hörögte rekedten Addison ajkaiba Tanner.
A nő szaporán bólogatott, már amennyire az erősen tartó kezek engedték.
- Csak csókolj már meg végre!
Tanner türelme ebben a pillanatban fogyott el teljesen. Egy halk nyögéssel hajolt rá a nő ajkaira, és hevesen, minden felhalmozott dühét, és szenvedélyét beleadva csókolta meg. Nyelve nem várva bátorításra fúródott be a hívogató, és nedves szájüregbe. Lélegzetvételének a ritmusa is Addison lélegzetvételéhez igazodott, szinte kiszippantotta a nő tüdejéből a levegőt. Minden formában ahogyan az csak lehetséges Addison-ban akart lenni azonnal. Kezei a keskeny derékra fonódtak, és megemelték a karcsú testet. A nő egy halk nyikkanást követően a dereka köré emelte a combjait, miközben erősen kapaszkodott a vállaiba. Nyelve ütemesen dörzsölte a nyelvét, míg a ritmus sarkalta édes nyögések között ujjaival a hajába szántott. Tanner maradék jóakarata úgy füstölt el vágytól gőzös tudatában, mintha soha nem is létezett volna. Elkapta Addison copfjának a végét és azzal rántotta hátra a fejét. Ajkaik elszakadtak egymástól.
- Nézz rám! – parancsolt a nőre.
Addison lassan kinyitotta a szemeit, és egek azok a pillantások…
- Tudod, hogy mit teszel velem? – kérdezte reszelősen, ahogy az ágyékát a nő szemérméhez nyomta. – Érzed, hogy mit teszel velem?
- Érints meg… – nyöszörögte Addison, csípőjét még erősebben hozzádörzsölve keménységéhez.
- Hol érintselek meg? – markolt két kézzel a nő fenekébe, ezzel is közelebb vonva magához. Egyik tenyere felkúszott Addison oldalán, majd előrecsúszott, teljesen addig míg be nem fedte az egyik csodás halmot. Nem bírta megállni, hogy ne szorítsa meg egy kicsit azt a pont tenyérbeillő domborulatot. Érezte ahogy a bimbó sziklakeménységűre duzzad az érintése nyomán, Addison feje pedig egy kéjes nyögést követően hátrabicsaklott. Az életét is odaadta volna azért, hogy a szájába vehesse azt az izgalomtól összehúzódott gombocskát, de akkor el kellett volna húzódnia a nő forró ölétől, amire képtelen volt. A sort varrása teljesen besimult Addison ajkai közé, a farkával párhuzamosan. Képtelen volt visszafogni magát, az ösztöne legyőzte a maradék ellenállását is, és döfött egyet. A mozdulat okozta gyönyör leírhatatlan volt, akárcsak a nő száját elhagyó örömmel vegyes kín apró sikolya is. Tanner felhördülve csippentette mutató és hüvelykujja közé a felizgatott bimbót, és ütemes mozgásba kezdett. Nem látott már semmit maga előtt, csak a karjai közt vonagló testet. Valahol az agya egy hátsó zugában felrémlett, hogy talán ezt mégsem volna célszerű pont így csinálni, de nem tudott odafigyelni ilyen apróságokra. A ritmikus mozgás, és dörzsölés az ágyékán teljesen kirántotta a gyeplőt a kezéből. Nyelvét kidugva Addison kulcscsontját kóstolgatva egyre vadabb ütemet diktált. Keze, amivel eddig a nő popsiját gyömöszölte egy arasznyit lentebb, és bentebb siklott, teljesen az édes nyílásig, amibe legszívesebben jelen pillanatban őrjöngve hatolt volna be. A nőn feszülő nadrág annyira szűk volt, hogy sok mozgást nem engedett, leginkább semennyit sem, de az anyag vékonysága mindenért kárpótolta. Ujjbegyei síkos nedvességet tapintottak, amitől ha lehet még jobban elvesztette a kontrollját. Semmi, de semmi nem maradt meg az elméjében a kielégülés utáni vágyon kívül. Egy hangyányi megfontoltság sem maradt a tetteiben. Fékevesztetten ingerelte, húzogatta Addison borsónyira gömbölyödött mellbimbóját, csókolta, harapta hol a nyakát, hol a száját. Nyelve mindenhonnan fel akarta itatni a nő édes ízét, miközben egyre vadabbul tolta előre a csípőjét. Keze, lába remegett, férfiassága egyre jobban lüktetett, egyre közelebb sodorva magukat ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Addison teste reszketett a karjai közt, szemei a csodálkozástól kipattantak.
- Én… - lihegte. – Én mindjárt… - nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb remegés futott keresztül a végtagjain. Szemeit lehunyva, fogait összeszorítva próbált küzdeni az érzékein elhatalmasodó gyönyör ellen.
- Nézz rám. – kérte halkan Tanner, miközben fokozta a lökései erejét. – Csak nézz rám, Addison.
A nő beharapva az alsó ajkát kétségbeesetten pillantott fel rá.
- Én nem tudok… - nyöszörögte zavartan. – Nekem így nem…
- De. – súgta határozottan vissza Tanner, majd eleresztette Addison mostanra már valószínűleg agyongyötört bimbóját, és becsúsztatta a kezét a nő lábai közé. Két ujját erősen rányomta Addison csiklójára, miközben tovább mozgott. – Mindjárt… - nyögte, de hogy ez a szó most a saját orgazmusának a közeledtét volt hivatott előre jelezni, vagy a nőt szerette volna megnyugtatni… Ez egy olyan kérdés volt, aminek a megvitatására sem a hely sem az idő nem volt alkalmas. Farka bizsergett, már majd szétrobbant, golyói felhúzódtak, és a gerincében gyűlni kezdett az az ismerős, de mégis mindig újszerű érzés, ami minden alkalommal a kielégülés előszeleként jelentkezett. Ujjaival szapora dörzsölésbe kezdett Addison szemérmén, mert érezte hogy egy-két pillanat múlva már nem lesz képes visszatartani magát. A nő ajkai hangtalan sikolyra nyíltak, ahogy végigborzongott a testén a feszültség. Combjai görcsbe rándultak, a nyakán az izmok jól láthatóan kirajzolódtak, körmei Tanner nyakába vájtak. Nem volt képes tovább türtőztetni magát. Száját Addison nyitott szájára tapasztotta, nyelvével egy utolsó rohamra indult, míg csípője a saját világát élve mozgott egyre hevesebben. Aztán már nem volt semmi más csak az a színes robbanás, amibe minden alkalommal belehal az ember lelke egy kicsit. Hát Tanner úgy érezte, hogy nem csak a lelke fog odaveszni ebben az elélvezésben, hanem a teste is. Farka mintha soha nem akarná abbahagyni egyre csak pumpálta a gyönyörének a kézzelfogható bizonyítékát a nadrágjába. Hullámokban vágtázott végig a testén a beteljesülés, amíg már úgy nem érezte, hogy menten össze fog roskadni. Kapkodva szedte a levegőt, szédült, és olyan szorosan hunyta be a szemeit, hogy aranyos csillagok tucatjai kezdtek el ugrálni előtte. Egy utolsót nyögve eresztette el Addison fenekét, combjait leemelve magáról talpra segítette a nőt, aki legalább annyira remegett, mint Ő maga. Homloka gyöngyözött a verejtéktől, de Tannert-t már ez sem érdekelte. Mire feleszmélt már apró puszik tucatjait hintette a nő nedves arcára, és csukott szemhéjaira. Na remek… Már itt is van… A szentimentális, érzelmi elgyengülős rész.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát, mert a hangja olyan rekedt volt, mintha lenyelt volna vagy fél kiló üvegszilánkot. Mit is illik mondani az embernek, élete legelképesztőbb gyakorlatilag alig szexuális aktusa után? Újra megköszörülte a torkát.
- Én soha… - pihegte még mindig bódultan Addison – nem csináltam még csak hasonlót sem. – csillogó tekintetében érzések tucatjai sorakoztak, kezdve a hitetlenkedéssel, a tanácstalanságon át, a megkönnyebbülésig.
- Én sem egészen így terveztem ezt az egészet. Valamikor tizennégy évesen élveztem utoljára a nadrágomba… - húzta el Tanner keserűen a száját. – Kicsit össze is vagyok zavarodva emiatt, mert nem tudom, hogy most bocsánatot kérjek tőled, vagy ódákat kezdjek zengeni arról, hogy mennyire elveszi a tested az eszem…
- Zavarban vagyok. – nyögte ki a nő, arcát a tenyerébe temetve. – Nekem sosem megy ennyire egyszerűen… - motyogta inkább csak magának. – Mindig úgy kell görcsösen koncentrálnom, ha nem akarok lemaradni…
Most erre ugyan mit lehetne mondani?
- Még csak hozzám sem értél rendesen… - folytatta rendületlenül Addison, mintha ott sem lenne. – Ez kész őrület!
- Hé, - fogta Tanner két keze közé a nő arcát – most nehogy kétségbeess nekem itt emiatt! Élvezted? – szegezte neki a kérdést könyörtelenül. – Én úgy vettem észre, hogy nagyon is élvezted, akárcsak én. Rémisztő, hogy mennyire elveszem benned, hogy mennyire hat rám minden ami vagy, de pont ez benne a legjobb. Nem vagy kíváncsi arra, hogy mire lenne képes velünk ez a vágy? Hogy mennyire vesztenénk el a fejünket, ha legközelebb mondjuk teljesen meztelenül próbálkoznánk? Én már csak a gondolattól is újra kemény leszek, Addison…
- Ez nagyon veszélyes játék!  - felelte a nő, nyílt egyenes tekintettel. – Ha két ember ennyire elementáris erővel vonzódik egymáshoz, akkor ott előbb-utóbb az érzelmek is belépnek a képbe…
- Nem, ha ügyesen csináljuk. Nem kell tennünk egyebet, csak átfogalmazni a megállapodásunkat néhány pontban. És mellesleg alig egy hét múlva te már itt sem leszel. Nem tudom hogy te hogy vagy vele, de nekem ettől több idő kell, hogy belehabarodjak valakibe.
Addison néhány gyötrően hosszú másodpercig elgondolkodva nézett vele farkasszemet.
- Mondjuk ez igaz. – felelte végül egy mély sóhajt követően. – Az érzelmekhez, és az elkötelezettség kialakulásához, ettől jóval több idő kell.
- Nocsak… - vonta fel Tanner játékosan a szemöldökét. – Egy olyan nő volnál, aki nem hisz a villámcsapás gyorsaságával bekövetkező szerelemben? Hihetetlen…
- Te most gúnyolódsz velem? Tájékoztatásul közlöm, hogy vagyunk még ezzel így páran a világon… Nem  mindenkinek mindene a romantikus, végzetes szerelem, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én inkább a biológiának, és a statisztikáknak hiszek…
- Hát ezzel egyedül vagy ebben az államban… - simogatta Tanner hüvelykujjával meg lágyan a nő felső ajkát. – Akkor mit mondasz? Kiaknázzuk a testünk nyújtotta lehetőségeket, a következő bő öt napban?
Addison az alsó ajkát rágcsálva merengett maga elé egy percig.
- Rendben. – bólintott végül. – Legyen. De először lefektetjük a szabályokat…
Tanner- nek esze ágában sem volt megvárni a mondat végét. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, és megcsókolta a nőt. Röviden, hevesen, keményen, mintegy megpecsételve az alkujukat. Amikor kiszakította magát az ölelésükből, Addison szemrehányó pillantásainak a kereszttüzében találta magát.
- És a szabályok közül az egyik az lesz, hogy nem teperhetsz le bármikor, amikor éppen ahhoz szottyan kedved…- fejezte be fújtatva a nő.
Share: