2014. május 30., péntek

Az Elemi vágy arca - interjú Mercy Varga's írónővel



Nem kevés alkalommal hangoztattam már itt a blogban, hogy ha választani kell a külföldön publikáló írók, és hazánk reménységei közt, akkor nekem elfogultságomban mindig hazánk írói felé húz a szívem. Megannyi tehetség rója kicsiny országunk utcáit, várva valamire, a nagy pillanatra, a megfelelő könyvre, arra hogy a legkedvezőbben álljanak a csillagok, hogy elégedett legyen végre a saját munkájával, hogy megjöjjön az önbizalma... Vagy lehet hogy csak az örök, mindent eldöntő kérdés tartja vissza: biztosat a bizonytalanért? Mi garantálja, hogy hátat fordítva a munkahelynek, a társadalmi, és családon belüli kötelezettségeknek, megérkezik majd az oly hőn áhított siker? Mi fog történni akkor, ha a szerencse még csak pillantásra sem méltat bennünket? Sajnos az minden további nélkül leszögezhető, hogy a mi kis hazánk, nem a legelnézőbb fajta. Ha felmondunk a munkahelyünkön, és felégetjük magunk mögött a hidainkat, akkor egy kisebb csodára van szükség ahhoz, hogy visszakapjuk amiről önként lemondtunk. Senkinek nem egyszerű a mai világban, és ismerjük el, nem azokat a korokat éljük, amikor szabadon, következmények nélkül, azt tehet az ember, amit akar, mondván "úgyis lesz valahogy". Emiatt teljesen érthető a félsz, és az is, hogy miért nem dobja mindenki sutba a kötelezettségeit, hogy csak és kizárólag az írásnak szentelhesse magát...
És én most mégis arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy néha a bátorság célravezetőbb. Nem baj, ha őrültség, nem baj ha egy kicsit megfontolatlan egy lépésünk, néha kockáztatni kell.
Az a megtiszteltetés ért, hogy riportot készíthettem hazánk egyik írónőjével. Mercy Varga's Elemi vágy arca című trilógiájának első kötete e-book formában, és az Anima könyvesboltokban már nyomtatott formában is megvásárolható. Hogyan jutott el a könyv idáig? Mi motiválta írónőnket? Mely jelenetek megalkotását élte meg kihívásként? Szerintem igazán fontos kérdések ezek, amikre most válaszokat is fogunk kapni, és nagyon bízom abban, hogy a válaszok sok kezdő, szárnyait bontogató írónak a segítségére lesznek majd.

Én: Kezdjük az elején... Mióta ír?
M.V: Gyerekkorom óta megosztottam a gondolataimat a fiókkal. Verseket, aforizmákat, idézeteket írtam, majd két könyvet szintén a fióknak. Nem mertem még kiadatni, nem volt elég bátorságom hozzá. Aztán az idő múlásával változtam, és kiadattam. Több könyvem volt már piacon, az első nagy ünnep körülbelül hat éve volt. Igazán most találtam meg azt a műfajt, ami én vagyok, amiben ki tudok teljesedni. Ez, pedig a romantika műfaja. Épp ma készült el a Gyűrűbe zárt szerelem legújabb könyvem nyers változata, ami egy pszichológusnő és egy szenátorjelölt szerelmi történetéről szól.

Én: Mi volt a fordulópont, ami arra sarkallta, hogy komolyan elgondolkozzon a hivatásszerű írással?
M.V: A standon ültem a medence szélén szomorúan fiatal, csinos lányként, egy fiú miatt búsultam. Odajött egy ismerősöm, és megkérdezte mi a bajom. Elmondtam, és végigbeszéltük a délutánt! Az elválás végén megkérdezte, hogy miért nem írom ki magamból az érzéseimet, a gondolataimat. Kiírtam. Ez a füzetem a mai napig meg van, őrzöm.

Én: Az Elemi vágy arca... Mi motiválta a történet megírására?
M.V: Anno a barátnőimmel leveleztem a pasikról, a szerelemről, és mindenről, ami ehhez a témához kapcsolódhat. Várták a leveleimet, mindig utaltak rá, milyen jó olvasni a soraimat. Felcsigázóan izgalmas, szinte azonosulnak velem - mondták. Nyaggattak, hogy írjak ilyen sztorikat. Természetesen nem írtam! Évekkel később egy nap a könyvesbolt előtti padon ülve néztem egy könyvborítót a rajta lévő címmel, ami nagyon tetszett. Tíz percen át tapadt rá a szemem, miközben átfutott rajtam egy hatalmas áramlat, amiből már tudtam, hogy „most jött el az idő.” Áradtak a gondolatok, az érzések, elleptek a szavak. Több lépcsős volt az alkotói motiváció, úgy gondolom az egyik megérlelte a másikat. Hiszek abban a tényben, hogy mindennek eljön az ideje. 


Borító
Én: Honnan származik az ötlet? Mik voltak a kiadás kezdeti lépései? 
M.V: Az ötletet szintén a barátnőm ültette el bennem. Ő olvasott romantikus, erotikus, és egyben minden más műfajú könyvet is, időnként mesélt részleteket, melyeken azt vettem észre, hogy foglalkoztatnak. Piszkált az „úgy se tudod megírni” és hasonló horderejű mondataival, miközben ecsetelte milyen részeknek kellene benne lennie. Ő az én alkotói lázam, aki felizzította bennem azt a tüzet, ami a regény szerelmi, szexuális jeleneteiben kibontakozott. Jómagam a thrillereket imádtam és imádom, innen jött a befűződő krimi szál, mert muszáj volt a többféle jellegű, kreatív, extrém, szexuálisan felforrósodó izgalom mellett valami idegrendszert feszítő sztorinak is benne lenni. 

A kiadás előtt a klasszikus izgalmas kérdés volt bennem, ilyenkor mindig van egy kis félsz az emberben, „mi lesz, ha nem tartják izgalmasnak, ha nem veszi meg a kiadó, stb.” Akkor azt mondtam: volt egy jó hónapom, amikor átléphettem egy olyan általam teremtett világba, ahol átélhettem a katarzis sokszínű részletét. Akár pl. az ijesztő konyhajelenetnél, amikor Kathy, a főszereplő tehetetlenül lefagy a pánikja miatt - amikor egyre közeledő, furcsa hangot hall, és érzi, van még rajta kívül valaki más is ott - és ha az életét akarja menteni, akkor muszáj legyőznie azt a pszichológustól tanultak alapján. Más izgalmat nyújtott az egyik kedvenc jelenetem a jet ski-s is, ahol a nő a férfi kedvéért megmutatja másnak a bájait. Feszíti a szexualitást, az erotikát, a beteljesülést… 

Szerencsére több kiadó is vissza jelzet a kiadást illetően, de végül úgy döntöttem, hogy önmagam kiadója leszek, és terjesztőt kerestem. A regény magyarul jelenleg e formátumban is kapható, illetve a hazai Anima könyvesboltokban. Cél a további könyvhálózatok ellátása is, bízom benne, hogy hamarosan az anyagi vonal is lehetővé teszi akár magán, akár támogatói fronton. E formátumban már angolul is olvashatják a témára érdeklődő kedves Hölgyek szerte a világon.


Én: Mennyire elégedett a saját munkájával? Íróként nagyon nehéz a saját munkánkat megítélni, ezt tapasztalatból tudom... :)
M.V: Én sosem vagyok elégedett, ez az én születési rendellenességem vagy karmám? Nem is tudom. Egy biztos a maximalizmus a tökéletességre törekvés átka. Viszont soha sem gondolok a „mi lett volna ha”, „mivel egészíthetem volna még ki…” gondolatokra. Egy szobor is, ha elkészül olyan marad, amilyennek megszületett, az ékességeivel, a hibáival együtt. Ettől egyedi többek között egy alkotás. 


Borító
Én: Miben más az ön könyve? Miért lehet eredetinek tekinteni? Mi lenne ezzel a könyvvel az üzenete? 
M.V: Trilógia, vagy is három részből áll, háromszintű, úgymond „szerelmi fejlődésen” megy keresztül mind két főszereplő. Az elemi vágyban (első rész) a történeti szálak és a személyiségek kuszasága; az önző önzetlenség, a lelki megadás képtelensége, s annak következtében szexualitásuk fenomenális kisülése színesíti az unalmasnak semmiképp sem mondható történetet. Szerelmi amplitúdók cikázása, harag, ármány, amnézia, nyomozás… és megannyi izgalmas elem feszíti izgalomba az olvasót. 

Az „eredeti” jelzőt a különcsége miatt kapta. Egyrészről a művészi leírások miatt - akár a jelenetek, helyszínek, akár a szexualitás - és annak formai megjelenítésére gondolok - más részt, pedig a két személyiség különc jelleme és annak még is egyszerű megnyilvánulása nyújt egyfajta vadóc, kusza, kétségbeejtő, reményteli, időnként kavargóan idegesítő..., de nem akarom a könyvet letenni élményt. A kötődési vágy arcában már kezd egymásra hangolódni a két főszereplő, többet ér számukra a szerelem, mint a félelmük. Szükségük van egymásra; érzik zsigerből, tudják hiányból… A szerep nélküli szerelem megélését féltékenység, bosszú, helyenként borzongató élmény kíséri. Ami a harmadik részt illeti, az még titok, hogyan alakul, de A beteljesülési vágy arca címet kapta.

S, hogy mit üzenetek? Két röpke idézetem jutott most az eszembe:

„Olykor van, hogy hatalmas kuszaságot élsz meg az életedben. Minden a feje tetejére áll, úgy érzed, nincs körülötted stabil pont. Éld meg ezt a káoszt, ne keresd az okát, s ha az ingerek beengedésére fekteted a hangsúlyt, hamarosan választ kapsz miért is történik veled az, ami.”

... mert a szerelem sokszor összezavar, de az egyik olyan káosz, amiért érdemes élni.

„Az igazi szerelem egy hatalmas örvény, mely megszédíti a realitást, felnagyítja az érzelmet, és telibe találja a lélek álomvilágát! Az egyik ösztönös gyönyöre az életnek, élvezd hát ki!”

… mert a másik olyan káosz, amiért érdemes élni.


Én: Mely szakasz megírása jelentetett kihívást? Minden író beleírja magát a könyveibe - elvileg... Gyakorlatilag Önnek mi erről a véleménye? Mikor jelennek meg a folytatások? 
M.V:Ösztönös kihívásként éltem meg az egész könyv megírását, mert új kategória volt az életemben. 

Egy része mindenképp megjelenik az írónak a saját alkotásában, ez egészen biztos. Az alkotói láz hőfoka határozza meg, hogy melyik része, és az milyen mélységben kerül a műbe. Ez lehet a stílus, az egyik szereplő karaktere, a vágyai… Ha jól érzékelem önmagam működését, akkor a fordulatokkal, a szavak megformálásával, a stílussal stempliztem a könyvbe a MyV névjegyet. 

A kötődési vágy arcára október végéig, november elejéig még várniuk kell a hölgyeknek. Előtte egy nagyon lágy, kifinomult regényemmel lepem meg a nyár folyamán a kedves olvasókat melynek címe a Gyűrűbe zárt szerelem. 


Én: Miben látja annak az okát, hogy az enyhén pikáns romantikus művek, most ekkora népszerűségnek örvendenek?
M.V: A nők tagadhatatlanul imádják a romantikát, az erotikát, amit nem mindig kapnak meg. Okolhatjuk a férfiakat is ezért, (más a genetikájuk, más kódot hordoznak - olvassuk számos magazin oldalán) de a női igény is valahol elvész a mindennapi rutinban, fáradtságban, megszokásban. Másik oldalon, pedig a tehetem - e, ezt vagy azt a szexben, mit tehetek, ami nem tabu, vagy éppen, hogy az… Hogyan számolok el magammal, a lelkiismeretemmel, mit kezdek a gátjaimmal, stb. belső kérdéskörrel húzzák vissza vágyaikat a nők. Az erotika, a merész, a mindennapi rutintól elszakadó érzékiség, a saját test megismerésének lehetősége sejlik az ilyen típusú könyvekben, ez az oka az egyre terjedő sikerüknek.

Én: Végezetül... Mit üzen az olvasóknak?
M.V: Mozgassák meg a fantáziájukat, az érzelmeiket, mert ezen keresztül vagyunk képesek nyitottá válni a világra, és élvezni azt, amit kapunk lehetőségként. Egy ismerősöm szavaival búcsúzom: „Ragaszkodj könyvekhez, sztorikhoz, de ne tapadj le egy témánál, lépj tovább, ha színesedni akarsz!”









Share:

2014. május 27., kedd

Karen Erickson: Játék a házassággal /2013/

Szóval az úgy volt, hogy belekezdtem Katie Ashley Az ajánlat c. művébe, amikor is megérkezett hozzám Malpas trilógiájának a második része A férfi alatt. Szándékosan választottam Ashley könyvét következő olvasásnak, mert a fülszöveg volt annyira felcsigázó, hogy mertem feltételezni, hogy jó lesz ez nekem. Szerintetek mennyire lehettem boldog, ha a századik oldal előtt letettem pihenni a könyvet, és inkább fellapoztam Malpas rém sok mondanivalóval bíró folytatásos alkotását, amiben a kortalan kurvapecér, dühkezelési gondokkal küzdő férfi a belsőépítészével vagy mijével kavar? Hát ez az! Megint túlbecsültem magam, mert Malpas bevégezte, amit Ashley elkezdett: ledarálta a maradék agyamat - ráadásul sikerrel tette mindezt a könyve első ötven oldalán!
Tehát ültem két könyv fölött, és pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most ugyan mit tegyek...
És piszok ronda módon azt tettem, hogy elkezdtem olvasni egy harmadikat, a Játék a házassággal-t. Hogy miért pont ezt kezdtem el olvasni? Nem bonyolult a sztori... Ez volt a táskám aljára süllyedve. Ki tudja mióta hurcolásztam már magammal. Terjedelmét, és fizikai paramétereit tekintve, akár egy életen keresztül is cipelhettem volna, nem nagyon tűnt volna fel. És igen, kedves olvasóim, ez most egy kőkemény gúnyba öltöztetett kritika volt. Így óhajtom kifejteni a könyvek vastagságára irányuló nemtetszésemet. Oké, egyszer még elmegy, hogy könyvnek becézünk egy fecnit - bár ez olyan mint grizzlynek titulálni egy bolyhos kiscicát -, másodszorra már kevésbé lesz humoros a dolog, harmadszorra pedig már egyenesen kész röhej az egész. Kiváltképp akkor, ha sorozatról beszélünk, aminek minden egyes darabja éppen csak eléri a kétszáz oldalt. Nem az az elvárásom az írók felé, hogy Tolsztoj után szabadon, olyan vaskos könyveket írjanak, amiket önvédelmi eszköznek is kitűnően lehetne használni, hanem csak annyi, hogyha megvan az ötletük, és érzik, hogy az az ötlet nem egyenlő a Háború és békével, akkor ne tegyenek úgy, mintha mégis egyenlő lenne. Ez nem jó nekik sem - mert az önáltatás hosszútávon kimerítő -, és nem jó nekünk sem, mert nekünk kell elolvasni, amit írnak - és ez ha lehet még kimerítőbb, mint az önáltatás.
Szumma szummárum, ez a könyv volt még nálam, amikor beütött az olvasási krízis, és para, így sok választásom nem lévén, ezt kezdtem el. Tanulság: pillanatragasztóval a homlokomra fogom ragasztani az ebook readeremet...




"Sheridan Harper, a megélhetéssel küszködő festőnő, sosem hitte volna, hogy perzselően forró éjszakát tölt majd el Jared Quinn-nel, a helyi profi futballcsapat, a San Jose Hawks szédítő sztárhátvédjével. És még jobban megdöbben, amikor Jared házi publicistája ajánlatot tesz neki: kössön névházasságot a játékossal, hogy távol tartsák Jaredtől a pletykalapokat. Ha ilyen közel lenne Jaredhez, az túl nagy csábítást jelentene, ezért Sheridan, hogy megóvja szívét, ragaszkodik hozzá, hogy a szerződésbe titkos cikkelyt foglaljanak, amely megtiltja kettőjük közt a szexet.
Jared meg akarja tartani hátvédi állását, és San Joséban akar maradni. Nőfaló híre miatt már túl sokszor került a főcímekbe, de kedves, szenvedélyes, új feleségében van valami, ami megmagyarázhatatlan módon csábítja. Szigorúan tilos köztük mindenféle meghittség, de amikor a testek a mélybe zuhannak, követik-e őket a szívek?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 302
Ára: 3499 Ft

A következő jelzők jutottak eszembe a könyv első harmadában: elvarázsolt - nem, nem a jó értelemben -, jóindulatúan bugyuta - térben, időben nem orientált, köze nincs a valósághoz, nem ebben a dimenzióban játszódik -, tipikus - de annyira, hogy az már valami fájdalom! -, logikátlan, helyenként értelmezhetetlen, felszínes, elcsépelt, és tudnám még sorolni.

A jóindulatú bugyutaság még nem feltétlenül jelentene rosszat. Használhatnám azt a kifejezést is, hogy gyermeteg. Olyan, mintha egy tisztalelkű bakfis ábrándozna, a maga tökéletes ártatlanságában, és ami meglepő, hogyha ebből a megközelítésből nézem, akkor még hitelesnek is mondható. Teljesen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy főszereplőink felnőttek, és amíg bele nem rángatjuk a szexet a játékba. Ha ezzel a stílussal az írónő egy gimis szösszenetet alkotott volna meg, bőven jól eladhatta volna magát. De itt, jelen könyvünkben, a stílus szűzies indexe akkora árkot képez a történet szálával, amin mindenki nyakát fogja törni, aki olvassa. Olyan érzés lesz az egész, mint egy földúton robogni lengéscsillapító nélkül...
Szemléltetés:

"...keble a férfi lapockájához nyomódott, arca közel került a férfiéhoz. Csókot nyomott a nyakszirtjére, selymes haja az arcát súrolta, belélegezte a fűszeres, férfias illatot. Egész éjszaka képes lett volna így feküdni."

Idilli... Alig pár sorral lentebb pedig:

"Jared behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Felnézett, ragyogó, kék tekintete találkozott az övével, miközben lassan sajgó, nedves pinájához nyomakodott."

Ez egy stilisztikai matt, és abból is az egyik legdurvább fajta. Persze a helyzet komolyságát az is súlyozza, hogy a szereplőink olyan kedvesek, és aranyosak, oly mértékben bájosak, hogy eleve nehezen találni meg a tényleges konfliktust a könyvben - merthogy nincs is benne komoly konfliktus. De a lényeg az, hogy adott két felnőtt, alapvetően teljesen normális ember, akik vonzódnak egymáshoz, és íme szex, meg íme szerelem, és vége. Nem túl bonyolultak a figurák, nem sikít róluk, hogy minden vágyuk lenne a duhajkodás, nem is illik hozzájuk a kivetkőzés, de azért beleerőltetjük a sztoriba mert manapság ez a divat, és mert egy 18+-os könyvről van szó - és mint tudjuk egy ilyen könyv alapfeltétele a kevésbé festői fogalmazás. De miért baj az, ha egy könyv alapvető felépítése kedveskedő? Mondhatni tipikusan romantikus? Megmondom miért: mert ha ez a sztori egyszerű romantikusként jelent volna meg, mindenféle pongyolafogalmazás nélkül, akkor elhasalt volna már a rosta elején, mert lagymatag. Lapos. De egy kis "pinával" itt, meg ott, meg egy-két nyers káromkodással, máris kategóriát lehet vele ugrani, és el lehet adni az egészet... Nem értem, hogy ugyan miért is jó ez így, de így van, én pedig megint úgy érzem, hogy hülyének vagyok nézve.

Amúgy ha ezt az oltári nagy bakit nem veszem figyelembe, akkor is volt bajom a fogalmazással helyenként.
Példa:
"Keményen meglovagolta a férfit, érezte ujjait a csípőjén, ahogy irányítja, és kíváncsi volt, maradnak-e rajta nyomok, de nem igazán érdekelte."

Na most akkor kíváncsi, vagy nem érdekli?

Az igeidők is bicsaklanak itt, ott, de mit számít. Fő az igényesség, és az alapos munkavégzés...

A történet...

Ajvé...

Több helyen kapaszkodnom kellett, hogy ne álljak fejen a kétségbeeséstől.

Az alapfelállás szerint, van egy nagyon híres profi amerikai focit űző sportolónk, egy irányítónk, aki természetesen a megtestesült tökéletesség. És mint a férfitársadalom eme fantasztikusságában utánozhatatlan példánya, azt teszi, amit mindenki tenne a helyében: csajozik. Emiatt van neki rossz híre, amit nem néz jó szemmel a klubjának az új tulajdonosa. Megoldás: nősüljön meg! Mert mint tudjuk, minden létező probléma orvosolható egy álházassággal. Rossz a társadalmi megítélésed? Házasodj meg! A családod állandóan azzal nyaggat, hogy nősülnöd kéne? Házasodj meg! Örököltél egy névleges címet, és emiatt nem mehet férjhez a húgod? Házasodj meg! Ferdén fingott egy kecske? Sebaj! Házasodj meg!
Hogy az senkinek egy percig sem jutott az eszébe, hogy mondjuk azzal is lehetne javítani a rossz marketingen, hogy különböző jótékonysági munkát vesz szerencsétlen faszi a nyakába! Vagy hogy mondjuk támogatni kezdi a női önvédelmi tanfolyamokat... Esetleg megjelenik egy rákkutatást segítő rendezvényen, mint adakozó... Vagy mit tudom én... Biciklizik egy sort, ezzel is népszerűsítve a megújuló energiaforrásokat... Nem! Megnősül! Mert az akkora nagy teljesítmény, hogy rögtön mindenki elfelejti mekkora szoknyabolond. Amúgy meg azt nem értem, hogy a klub tulajának eleve miért fáj az, hogy a dromedár méretű játékosai után bomlanak a nők. Amíg a kupagyőzelem megvan, addig nem mindegy? Én személy szerint annyival lereagáltam volna az újságírói pletykákat, hogy nem cserkészcsapatot pénzelek, hanem egy profi futballcsapatot, és amíg a srácaim hozzák azt a szintet, amit elvárok tőlük, addig engem a legkevesebb mértékig sem érdekel mit csinálnak a szabadidejükben. Kivételt képez ez alól, ha drogozásról, fiatalkorúak megrontásáról, vagy esetleg nemi erőszakról van szó... Ezeket a sportolókat csokorban lengik körül a groupie-k, és az sem elfelejtendő, hogy a legtöbbjük a húszas éveinek az elején kerül a csúcsra, ergo még elég fiatalon ahhoz, hogy oltári nagy ökörségeket kövessen el. És a valóságban valamiért egész szépen elevickélnek a botrányaik közt. Az meg végképp kiábrándító következtetés volt a könyvben, hogy nagyon sok híres házasság, álházasság, mert... Mert miért is? Olyan emberekre vonunk le következtetést, akik ha akarnának egy országot megvehetnének a vagyonukból. Nem hiszem, hogy egy olyan ember, akinek van annyi hatalma, hogy telket vehetne a Holdon, sőt építkezhetne rá, sőt akár még fel is vitethetné magát oda a magánűrsiklóján, abban látná saját sanyarú sorsának a megváltását, hogy kényszerű, észérvekkel nehezen megindokolható házasságot köt valakivel. Oké, biztos volt ilyenre is példa... mondjuk egy királyi családban, ahová még mindig nem tört be jelen évezredünk... vagy az eszkimóknál... vagy mit tudom én... De hogy a tipikus hírességek tuti nem ezzel kompenzálják a negatív hírnevüket, na az is biztos. Már csak azért sem, mert a marketingesek szerint, a rossz reklám is reklám... Szóval még mindig oda lyukadok ki, hogy logikát keresek ott, ahol nincs...
Na lépjünk tovább ezen a történeti agybajon, mert sosem fogok így a véleményem végére érni.
Amúgy ha nagyon ki kellene még egészítenem a történethez fűződő véleményemet, akkor azt mindenképpen odabiggyeszteném, hogy betegesen hangsúlyos "átlagos nő" hangvételében íródott műről beszélünk - és az "átlagos nő" alatt, most azon sztereotípiák végtelen sorát értem, ami miatt a férfiak tömegével gyártják a szőke nős vicceket. Főhősnőnk szinte minden olyan tulajdonságot felsorakoztat, amitől még engem is kiver a cifra ragya. Hisztis, álszent, imád nyavalyogni, képtelen a következetességre, önző, nem használja az eszét, az empatikus készségei kimerülnek az "én"-nél, a "magam"-nál, és a "nekem"-nél, és imádja a legjobb barátnőjét, akihez valamilyen megmagyarázhatatlan megindoklási kényszer is fűzi. És itt kérném meg minden hűséges olvasómat, hogy nyugtasson meg, hogy nem minden nő van összenőve a legjobb barátnőjével, és nem minden nő funkcionál úgy, hogy bármi történik is vele, azzal rögtön a barátnőhöz rohan. Sőt! Egyenesen mély lelki traumát él át azért, mert valamit NEM mondhat el a kedves lelki társának... aki nőből van. Uram bocsá' nekem erről megint ellenkező a véleményem. Marhára nem érdekel hogy a nem létező barátnőim kivel kavarnak, szexelnek, randiznak... Hogy most egy, vagy több éjszakás kalandjuk volt-e, egy pasi vagy féltucat ment-e rajtuk keresztül. Egyszerűen nem érdekel. Vizuális típus vagyok, mindent elképzelek, és lehet hogy bennem van a hiba, de nem vagyok hajlandó még csak belegondolni sem abba, hogy a soha nem volt barátnőm, hogyan nézhet ki kamaty közben. Az meg végképp nem fogja meg az agyam, hogy az aktuális pasija paraméterei milyenek, nem beszélve a lelkizésről, amitől egyenesen a falnak rohanok. Ha valakinek kínja van, az kezelje le. Tegyen vele valamit, vagy ne tegyen, de nem kezdjen el siránkozni, mert isten bizony én lefejelem, ha előttem csinálja. Röviden: marhára kényelmetlenül éreztem magam a könyvtől. Ha pasi lettem volna, én tuti elhajtottam volna ezt a művészlelkű isten csapását a fenébe, nem hogy még könyörögjek a szerelméért. Na majd nem... 
És akkor a kedvencem: a klisé. De akkora, ami már a jóízlés határát súrolja. Szóval lelki nyavalyát csinálunk abból, hogy a közvélemény hogyan ítél meg bennünket. Még egy hiba: nem leszarom mit gondol a közvélemény? A közvélemény szeretne együtt élni életem szerelmével, az abszolút tökéletes férfival, vagy én? A közvéleménynek kell elviselnie a pasas minden defektjét, vagy nekem? A közvélemény bújik ágyba ezzel a nők álmával vagy én? Ismeri a közvélemény annyira a hapsit, mint én, vagy sem? Akkor meg? Engem ugyan nem tartana vissza a közvélemény attól, hogy azzal legyek, akit szeretek, ha úgy döntök, hogy vele szeretnék lenni. Ismerve magam, ezt pár tíz mondatban a közvélemény tudtára is adtam volna, méghozzá nagyon hamar. Nem bujdokoltam volna hosszú napokon keresztül a barátnőmnél, mert hát a közvélemény...
De kellett ez a műhiszti ahhoz, hogy elroboghassunk a végkifejlethez, ami nem más, mint a nagy szerelmi vallomás, nyilvánosan az országos sporthírekben, a győztes meccs után... Mindezt megfejelve a pályára történő lelkes behatolással, és a hosszú, nyálas csókjelenettel! Anyám, ne sirass! Most ez komoly? Amikor ezeket a sorokat olvastam kedvem lett volna az asztalra borulva hangosan kínlódni! Egyrészt, mert ez annyira művi, és színpadias, amitől épeszű embernek a gyomra kezd forogni. Másrészt, mert akinek tényleg az a vágya, hogy így valljanak neki szerelmet, annak komoly bajai lehetnek az önmegerősítés terén. De nem baj, mert oltári jót röhögtem mindeközben a következő miatt... A jelenet úgy zajlik hogy hősnőnket feltartóztatják a dromedár testőrök a pálya szélén, akiket a barátnő segítségével (ugyan ki máséval) kicselez (!!!!!), és beront a pályára hites urához, hogy a nyakába csimpaszkodva biztosítsa arról, mostantól nem telik úgy nap, míg világ a világ, hogy iránta érzett szerelmét ne hangoztassa hangosan, nap nap után.

Ezzel szemben a valóság:

1, A testőröket elég színvonalasan kiképzik. Ha megpróbálsz elsurranni mellettük, nagyon hamar arra fogsz ébredni, hogy a szád tele van földdel, a karod természetellenesen ki van csavarodva, nem tudod eldönteni hol fáj, mivel nyaktól lefelé egy merő fájdalom vagy, fegyvert tartanak a homlokodhoz, és legalább három batár állat könyöke, térde nyomul egy-egy belsőszervedbe, amitől nem kapsz levegőt. Az oxigénhiány miatt aranyos kis táncoló karikák lepik el a látóteredet, és bár az utolsó értelmes gondolatod az, hogy mindjárt megmagyarázod mi történt, mit is akartál, a megvalósításig nem jutsz el, mert elájulsz. A fogdában pedig senki nem foglalkozik veled...

2, Aki volt már nagyobb stadionban, aminek neve van, az tudja, hogy meccsen kívül is be lehet menni egy körsétára, aminek jól meghatározott útvonala van. Angliában a nevesebb csarnokokban, szigorúan tilos a fűre lépni, méghozzá olyan szinten, hogy már arra is harapnak a bobby-k, ha a fejedben megfordul a gondolat. Ha pedig meg is teszed, és becsúszol a pályára, mert az mekkora muri, akkor legalább öten fognak durván letámadni, és kedvesnek alig nevezhető módon kitessékelnek a stadionból.

De hősnőnk kicselezi a biztonsági embert, és puszilkózni kezd a párjával, élő egyenes adásban, ahol nem sokkal később verbálisan is megerősíti a férfi a gyengébbek kedvéért, hogy Ő mennyire szerelmes, és hálás, amiért olyan nője van, mint hősnőnk. Valaki lőjön le! (Annyiszor írtam már le ide ezt a mondatot, hogy félek, valaki egyszer tényleg megpróbál lelőni... Kérlek, ne tegyétek!)

Mindezek után, azt kell mondjam, ezzel a könyvvel is adtam egy szép íves pofont a... szóval, magamnak és a stílusérzékemnek. Nem ajánlom ezt a könyvet sem, legfeljebb csak akkor ha már nagyon nincs mit olvasni. Tény, olvastam már ettől rosszabbat is, de addig nem fogok süllyedni, hogy azért kezdjek el pozitívan tekinteni egy könyvre, mert van tőle sokkal rosszabb is. Ez sem egy mestermű, nem ránt magával, és a fenti hibák miatt, határozottan nem olyan nőknek való, akiknek helyén van az öntudatuk.

Értékelés: 4 pont 

Share:

2014. május 13., kedd

Darynda Jones: Első sírhant /2013/

Szóval voltak itt már vámpírok, angyalok, démonok és sok minden más is, de a Halál angyaláról még nem nagyon regéltek nekünk kedves íróink (regéltek már, csak legfeljebb nem így, nem ebben a formában...), és nem is én lennék én, ha nem cuppannék rá egy ilyen jellegű irományra. A könyv már megjelent egy ideje, én mégis hosszú hónapokig kerülgettem. Vonakodásom oka abban keresendő, hogy habár imádom a pararomantikus irodalmat, ott is voltak ám kisiklások szép számmal, és egy-két jól irányzott pofára esés után már óvatos lesz az ember... Átfogalmazva: gyáva voltam. Bevártam míg beérkezik néhány értékelés a könyvről, mert kezdtem már egy kicsit bosszús lenni amiatt, hogy komoly ezreseket dobálok ki az ablakon, emészthetetlen, minden ízében rossz, és komolytalan könyvekre. Meglepő módon ez a könyv a legtöbb helyen jó kritikát kapott, én pedig nagyon hamar eljutottam odáig, hogy ellentmondva a fenntartásaimnak, fejest ugrottam ennek a remeknek a megszerzésébe. És de jól is tettem ezt!



"Charley Davidson nyomozónő már 5 évesen beszélt a halottakkal. Sőt, az is megesett, hogy a halottak kértek tőle egy-egy apró szívességet, mint például igazságszolgáltatást a gyilkosaiknak. Charley azonban nagy árat fizet a képességéért, álmában ugyanis egy titokzatos idegen akarja megkaparintani magának a testét.
Szexi és fordulatos, humoros és kemény, paranormális-romantikus detektívregény, J.R. Ward, a Megsebzett szerető sorozat írónőjének ajánlásával, Cresley Cole és Sherrilyn Kenyon rajongóinak."

Kiadó: Athenaeum
Oldalak száma: 424
Ára: 3490 Ft



A történetet leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy egyszerűségében nagyszerű. Főhősnőnk a Halál angyala. Rajta keresztül jutnak át a holtak a fentebbi síkba... És ha már klisék. Szeretem boncolgatni mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Soha nem olvastam a Vámpírnaplók c. sorozatot, viszont a képernyőn megjelenő változatának lelkes rajongója vagyok - többek közt Ian Somerhalder miatt. Nem szép ember, és olyan az állkapcsa, hogy ihaj... De ez a macsó, nagyon gonosz vagyok, de kenyérre lehet ám kenni, mint a vajat típusú karakter nagyon el lett neki találva, rólam meg tudvalevő, hogy elfüstöl az agyam ha tesztoszteronkipárolgást érzékelek... Tehát minden világos, nem hazudtoltam meg önmagam. Na de, ami miatt ebbe most itt szépen belefolytam... Aki nézi a sorozatot, az tudja, hogy a legifjabb Bennett boszihölgyemény, feltámadása után, "a horgony" lesz, ami annyit tesz, hogy a paranormális lények, az Ő testén keresztül jutnak el a szörnypurgatóriumba - ami amúgy most összeomlásnak indult. Érződik a párhuzam, ugye? És nem tudtam szabadulni a Szellemekkel suttogótól sem, ami azért volt rémesen idegesítő, mert állandóan felrémlett előttem emiatt Jennifer Love Hewitt sziluettje, akitől - nem tudom megindokolni miért - de rendszerint kiver a hideg verejték. Az a nőcike annyira tipikusan babás, hogy kedvem lenne emiatt lefejelni. Alakja mint egy kólásüveg, a haja dús is, meg hullámos is, meg hosszú is, alacsony a drága, ringó, körzővel tervezett csípővel, és még vannak cicijei is. Ó, hogy utálom én ezek miatt! Az összes karmom elővillan amikor meglátom, mert szinte mindent képvisel amit a társadalmi sztereotípiák elvárnak egy nőies nőtől. Én pedig, mint tudjuk, egyenesen rühellem a sztereotípiákat, szóval ebből egyenesen következik, hogy Jennifer Love Hewitt és én sosem leszünk barátnők - figyelembe véve, hogy annak az esélye, hogy a személyét megismerjem a nullával határos, így ez tényként el is fogadható, sosem fogok abba a helyzetbe kerülni, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy megkedvelném, mert amúgy tartalmas ember. De szép is, amikor az ember már látatlanul ítélkezik! Na de mindegy is... És tényleg... alig-alig tudtam csak megindokolni, hogy miért is nem a szívem csücske a hölgyemény.

Kanyarodjunk csak vissza...
Szóval vannak azért a történetben áthallások más történetekre, de ezt egy percig sem bánjuk akkor, ha a stílus kifogástalannak minősül. És kérem szépen, ha van valami, amit el lehet mondani erről a könyvről, akkor az az, hogy stílusilag remekbe van szabva.
Minden fejezet elején van egy innen-onnan szalajtott bölcsesség (lökhárítómatrica, pólófelirat), amiket esküszöm ki fogok gyűjteni,  mert szellemesek, aranyosak, jól passzolnak a sztorihoz. Főhősnőnk Charley nagyon szimpatikus karakter, nem az a saját lelki nyomorában agonizáló fajta - legnagyobb megkönnyebbülésemre. E/1-ben íródott műről beszélünk, ami továbbra sem a kedvencem, de itt nem panaszkodtam egy pillanatig sem, mert végre egy olyan agyba szuszakolt be az írónő, amiben kifejezetten komfortosan elvoltam, sőt, amiben meglehetősen otthonosan is mozogtam. A gúny, a szarkazmus, a cinizmus mind jó barátaim, és mivel Charley ezeket az eszközöket pofátlanul rendszeresen használja is, karöltve a lezserséggel, így okom nincs ebbe a jellemzőbe belekötni. Hölgyikénk megállás nélkül sziporkázik, gyorsan tud reagálni az őt ért atrocitásokra, méghozzá intelligens humorral. Nincsenek önismereti kérdései, ilyen jellegű krízis nem gyötri - ami azért érdekesen pihentető, mert hát mégiscsak egy olyan nőről beszélünk aki látja az eltávozott lelkek szellemeit... De ez nem képez akadályt egy pillanatra sem... Charley gond nélkül diskurál akkor is a halottakkal, amikor ott vannak mellette az élők is. Nem érdekli, ha fenntartással kezelik a tehetségét, magas ívből tesz mindenki véleményére, és ez azt eredményezi, hogy bár kitalált karakterről van szó, aki nem kicsit flúgos, én fogadott nővéremmé tettem a hölgyeményt - lévén én szellemek nélkül is szoktam magamban beszélni.
Másik nagyon ragyogó szála a sztorinak, az a szerelmi... Charleynak van egy fekete leples, kaszás jóakarója (amolyan old school féle szellemszerű halálfigura), akit Nagygonosznak becéz, és aki rendszeresen megmenti az életét. És van egy pasas, Reyes, aki az álmaiban kísérti, és akivel ezáltal valamilyen morbidnak nevezhető kapcsolatot is ápol. Tudja hogy Reyes élő személy, mert tinédzserként már találkozott vele egyszer, de azóta nem találta meg, egészen mostanáig. Nem túl nagy csavart képez a történetben, hogy kiderül, hogy Nagygonosz és Reyes, egy és ugyanaz a személy... De itt még nincs mindennek vége! A sztori végén kapunk még egy fordulatot, ami váratlan is, meg jópofa is... És ami felvezeti a következő részben várható konfliktusokat. Meg kell mondjam, nagyon szeretném olvasni a folytatást!
Darynda Jones arról is gyönyörűen gondoskodik, hogy ne érezzük laposnak a művét. Mind ismerjük azt az érzést, amikor úgy olvasunk egy könyvet, hogy érezzük rajta az erőlködésnek a szagát. Hát itt ilyenről sincs szó. Hősnőnk magánnyomozó, és in  medias res belefarolunk egy ügyébe, ami szépen végig is lesz vezetve. Ezáltal kapunk egy jól szerkesztett, és kivitelezett krimi vonalat is. Esélyünk nincs olvasás közben unatkozni, többek közt azért sem, mert a mellékszereplők karakterei is vonzóan lettek megalkotva, illetve vonzóvá teszi őket számunkra Charley. Szinte majd minden oldalra jut egy sziporka, egy érdekesség, valami, ami miatt a lendület, és a lelkesedés szinten marad, és ezáltal folyamatosan pozitív az olvasási élmény. Kimarad a szirup, a sok enyelgés, az ömlengés, de mégis közvetíti az érzelmeket annyira amennyire kell, és ahol kell. Szerettem belemerülni, mert olyan érzés volt, mintha filmet néznék, egy krimi/vígjátékot, egy csipetnyi románccal. Teljesen egyben volt.

De csak hogy mondjak valamit, ami egy kicsit bosszússá tett... Mert nem is én lennék én...
Reyes/Nagygonosz olyan erőteljes töltésű karakter, hogy az ember szeretne a bőre alá bújni, és kiszippantani mindent, ami vele kapcsolatos. Feszültségkeltésből megint csak csillagos ötöst érdemel az írónő, mert a romantikus szálat nem kapkodja el. Ez a kijelentés úgy a könyv feléig meg is állja a helyét... Aztán várna az olvasó valamire... Arra a bizonyos átlendülésre, amikor az a románc elkezd kiteljesedni. Amikor a sok "nem lehet" után, egy ködös pillanatban már nem is látszanak annyira súlyosnak a kétségek, és szerelmeseink ifjonti hévvel fejest ugranak abba az érzelmi szakadékba, aminek az alján majd szépen össze is törik magukat... De sebaj, mert kell a törés, kell a konfliktus, kell a szenvedés - csak egy kicsit - hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, a "nem tudok élni nélküled". Mivel ez is egy sorozat, így nem nagyon rovom fel, de azért mégis... Reyes szinte meg sem szólal a könyv végéig! A könyv felénél, amikor végre méltóztatik egyáltalán megmutatni magát, én kacsóimat tördelve vártam már azt a bizonyos fordulatot... mindhiába. Egy nyamvadt mondatot pöccint csak oda férfiúnk, aztán "huss!", már ott sincs... Szegény románcra éhes lelkem, már minden létező történeti alternatívát végigkóstolt az elmémben, mert a könyv fizikai valója annyira kiéheztette, hogy kénytelen lett elméletgyártásba kezdeni. De mint említettem ez egy sorozat... Szóval várjuk epedve a folytatást! Ha a többi részben Reyes egy kicsit aktívabbá válik, akkor egy rossz szavam nem lesz erre az irományra.
Szóval igen, egész remekül szórakoztam Darynda Jones ezen művén. Aki vevő a könnyed, kicsit krimis, kicsit ilyen, kicsit olyan - mindenből egy kicsit - típusú könyvekre, az semmi esetre se hagyja ki.

Értékelés: 8 pont
Share:

2014. május 7., szerda

Katy Evans: Real - Valós /2014/

Majdhogynem alig bírtam kivárni ennek a könyvnek a megjelenését. A fülszöveg után, ezen nem is nagyon lehet csodálkozni... Majd megölt a kíváncsiság, hogy vajon milyen új szemszöggel lesz lehetőségem itt majd találkozni? Mit nem dolgoztak még fel az írónők? Mihez lehet még hozzányúlni, mivel lehet még tarkítani az erotikus/romantikus piacot? Sportolónk volt már, ketrecharcosunk is volt már, olyan hölgyeményünk is volt már, aki ért a sportolók rehabilitációjához... Szóval ez a könyv vajon miben lenne más, mint az elődjei?
Én jó cserkész módjára, előre mindenre felkészültem, hogyha beüt a krach, akkor azt ne az elevenembe kapjam. Meredekebbnél meredekebb ideáim támadtak, hogy vajon mi lehet Remy szörnyű nagy titka... Ha kiderül, hogy volt elítélt, az ugyan megrázó, de nem annyira komoly... Ha kiderül, hogy azért volt sittes, mert gyilkolt, nos akkor azért már nagyobb elővigyázatosság szükséges, illetve e köré a probléma köré, már egész csinos hisztit fel lehet építeni... Az hogy hapsikánk úgy falja a csajokat, mint más az Orbit rágót, ez alapvető elvárás, mint ahogy az is hogy masszív a lelkem, kemény kívül, kemény belül, olyan muszklikkal, mint két jól megtermett görögdinnye... Meg persze a szokásos sem maradhat ki: akkor lőcs, ami minden tisztességes villanyoszlopot elsápadásra késztet, olyan csípőmozgással párosítva amitől a légkalapácsok kapnak helyben zokogó görcsöt.
Bár mondhatnám azt hogy minden előzetes felkészülésem ellenére sikerült meglepnie az írónőnek, de sajna ezt nem állíthatom. Szinte már vártam, hogy a könyvben felbukkanó nagy fordulatot, mikor fogják eldurrantani. Csak idő kérdése volt...

"Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS.
Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karban tartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet.
Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak családja segítségére kell sietnie vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 430
Ára: 3499 Ft

A történethez sok hozzáfűznivalóm nincs. Adott egy bitang erős fazon, akit a profik közül diszkvalifikálnak, mivel annyira agresszív hogy a ringen kívül is verekszik. Karrierje azonban továbbra is töretlenül ível felfelé - nem hivatalos berkeken belül. A csávó nagyon tud, elég csak ádázul pillantania és tömegestől rogynak össze az átlagos férfiemberek. Illetve csak egyszer kell vágytól tüzelő tekintetét végighordoznia az arénán, és minden bugyi nedvesen a bokákig csusszan. Aztán van ez a nő, aki régebben versenyszerűen futott, de aztán az olimpiai selejtezőnél elszakadt a már meg nem tudom mondani melyik ínszalagja (valamelyik amelyik a térdeknél van - nem sokára arra is fény fog derülni, miért fogalmaztam meg ezt a mondatomat ennyire undokul), majd ugyanaz az ínszalagja elszakad még egyszer... Mivel felépülni a sebesüléséből nem tudott annyira, hogy visszamenjen a pályára, így inkább elment diplomázni, és sportolók rehabilitációjára szakosodott. Van ennek a nőnek egy barátnője, Mel, aki elrángatja hősnőnket egy ilyen underground meccsre, ahol természetesen Remy-nek kell bevernie valakinek a fejét. Hősünk a legnagyobb éljenzés, és üdvrivalgás közben kiszúrja hősnőnket, és agyon csapja a villám. Másnap munkát ajánl neki, és itt kezdetét is veszi göcsörtös utazásunk, aminek a végállomása nem más, mint az örök Boldogan Éltek Míg Meg Nem Haltak falva.
Persze nem volna erotikus/romantikus sztori egy sztori - vagy csak egyszerűen romantikus -, ha nem lenne az emberi hülyeségen kívül benne még valami, ami nehezítené a boldog egymásra találást. Most kedvem volna mazsolázgatni ez előzményekből, hogy eddig milyen komoly, komplex problémákba sikerült beleütköznünk... Volt itt minden... Megszámlálhatatlanul sok ízben nemi erőszak, egy-két esetben gyilkosság, aztán nem egy alkalommal volt itt gyilkosság és nemi erőszak együttesen, belekevertük már a maffiát is a románcba, meg ilyen-olyan titkos klubokat is, a tragikus gyerekkor is képviseltette már magát, meg volt hogy hősünk kurvákat futtatott... Na, így felsorolva, nem is értem magam, miért kezdek el rendszeresen a fantáziátlanságról hablatyolni...
Visszakanyarodva...
Remy hogy úgy mondjam egy kicsit furácska a hétköznapi életben... A könyv úgy harmadáig, majdnem feléig alig szólal meg. És amikor megszólal, akkor is sok esetben kendőzetlenül káromkodik... Meg hörög... Totálisan ősember a fazon. Én lenni erős ember, verni meg mindenki! Itt lenni erős ember gyenge asszonya! Gyenge asszony jó szaggal! Gyenge asszonyt jó szaggal nem megközelíteni! Ha mégis megközelíteni, én letépni lábaidat tőből, és feldugni seggedbe!
Íme, ez Remington Tate...
Eddig is találkoztam már az ilyen stílusú könyvekben faszagyerekekkel, de azok Remyhez képest enyhe fuvallatok voltak csupán... Ami tovább szépítette még, amúgy is alig-alig túlidealizált képünket erről a menő sármőrről - ezeken a jelzőkön, amiket ide most leírok, úgy röhögök, hogy potyognak a könnyeim - az volt, hogy írónőnk biológiai részletességgel, és szakszerű elnevezéssel ismerteti meg velünk férfiúnk összes kontúros izomcsoportját, ide értve a nyolc kockás (!) hasizmot is... Utánanéztem, van ilyen... Nem kötünk bele, nem kötünk bele... Mindenesetre számomra nem volt túl üdítő élmény a teljes könyvhosszon keresztülívelő biológiaóra... De legyen, elfogadjuk... Lesz ez még meredekebb is. Mondjuk nyelvtan szempontjából is volt amikor megfordultak a szemeim... Fogalmam sincs hogy mehetett át ez a fordítás így a rostán, ahogy van, de kis híján idegbajt kaptam, amikor már majdnem századik alkalommal kellett találkoznom a "szájam" kifejezéssel... Az nem "szájam"... Az csak "szám", vagy "számat", és nem"szájamat"... Igénytelen, helytelen, kiráz tőle a hideg... Na de haladjunk tovább.
Szóval Remyvel nincs minden rendben, és ez nekünk is nagyon hamar világossá válik...

Spoiler!


Lelövöm itt a poént. Remy bipoláris, avagy mániás depressziós. És komolyan mondom el kell ismernem, hogy írónőnknek sikerült legalább a wikipedia-ig elrobognia, hogy feltérképezze miről is szól ez a betegség, mert egész hitelesen festi le ezt a zavart. A mániás depresszióba konkrétan majd minden belefér, az üldözési mániától kezdve, az agresszivitáson, a felfokozott nemi vágyon, a nem vágy csökkenésén át, a túlzott eufóriáig, vagy éppen a teljes elkedvtelenedésig... Azt csak halkan teszem ide, hogy ennek a betegségnek is vannak fokozatai. És ha feltételezzük, mivel erre épül a könyv, hogy Remy bipoláris zavara majdhogynem szinte állandóan a kevert fázisban van, akkor ott megjelenne még a koncentráció teljes hiánya is, vagy akár a téveszmék (pszichózis) is, és azt gyógyszerek nélkül nincs, aki szinten tartsa... De ne legyünk ennyire szőrszálhasogatóak, Remy az a fajta akit ezek a tünetek elkerülnek, és aki a legnagyobb destabilizáció kellős közepén is stabil tud maradni, mert... Mert rendszeresen kiereszti a gőz. Ez annyit tesz, hogy kefél... Itt mutogatnék pár sorral fentebbre, ahol megemlítettem a felfokozott nemi vágyat, mint tünetet... Fognám a fejem, szívem szerint nem is kicsit, de az a helyzet, hogy jelen könyvünkben a heves dugni vágyás a kismillió prostival helyesen, és körültekintően meg van indokolva. Hah! Boldogság!
Na de miért legyek én elégedett, ha elégedetlenkedhetek még egy sort...
Tudom hogy a sztori folytatásos, de...
Amikor eljutunk odáig, hogy Remy hozzávágja Brooke fejéhez, hogy nem kaland akar lenni a számára, hanem az IGAZI, és szembesíti őt az állapotával is, akkor Brooke egy percnyi gondolkozás nélkül belerohan a pasassal a kapcsolatba. Szerintem ez egy kicsit el lett kapkodva - a szép íves felvezetés ellenére. Hagyhatott volna az írónő egy-két oldalt még Brooke-nak hogy átgondolja mibe is megy bele... Mert az addig rendben van, hogy a szerelem mindent legyőz, de egy tartós kapcsolatban fognak még felmerülni olyan kérdések, amik mondjuk nem gyerekjátékok... Példának okáért ott van rögtön a gyerektéma... A mániás depresszió és az utódlás eredményezhet nem egy-két érdekességet. Én tuti kértem volna egy kis gondolkozási időt, már csak azért is, mert egy olyan partnerrel belevágni magunkat egy komoly valamibe, akinél bármikor felszínre törhet akár még az öngyilkosság kérdése is... És aki még a gyógyszereit sem szedi... Hát nem tudom. Nagy merészség kellett beleugrani így, ebbe az egészbe. Ilyenkor én a tájékozódás híve vagyok. Lexikonok elő, orvosi szakvélemények elő, lássuk mivel kell farkasszemet néznem. És ha már úgy érzem, hogy látom minden tényezőjét ennek az egésznek, és ha úgy érzem, hogy fogom tudni kezelni is, na akkor jöhetnek a harangok, meg minden más is. Nem sok értelmét látom a meggondolatlanságnak, főleg nem akkor, ha előre figyelmeztetve vagyok arra, hogy azért haladnak velem lassan, mert időt akarnak hagyni nekem arra, hogy átgondolhassam ennek a helyzetnek minden fonákját. Illetve főleg akkor erős a kényszerem a tyúklépésekre, ha még az is oda van biggyesztve, hogyha egyszer ebbe belemegyek, akkor onnan nincs visszaút... De lehet hogy én vagyok parás... Nekem még egy hétköznapi férfival sem ment ennyire egyszerűen... Szóval, igen, egy hasonló helyzetben az én elővigyázatosságom nem ismerne határokat.
Ami még érdekesen hatott Remy jellemében az az volt, hogy nehezen fejezi ki az érzelmeit. Az írónő ezt nagyon okosan a korábbi pszichiátriai kezelésnek tudja be... Marha nagy szerencsére, mert a könyv elején, amíg ki nem borul a bili, én azt hittem hogy hapsi enyhén Asperger szindrómás... Főleg amikor a zenéket válogatva kommunikálnak egymással... De nem! Így legalább az autizmust lemínuszolhatjuk a képből... Megkönnyebbülésemre.
De ha már a zene... Kifejezetten hiányoltam hogy női oldalról kimarad a listából Avril Lavigne: Hot c. muzsikája... Pedig az aztán olyan pászosan ideillene hogy ihaj, meg női is, meg rockos is... Szóval ezt mélyen fájlalom...




Spoiler vége!

Ami elnyerte a tetszésemet az volt, hogy itt van az erotikában fokozatosság. Mérhetetlenül untam már, hogy állandóan azzal kellett szembesülnöm, hogy a szereplőink már az első harminc oldalon belül kamatyoltak. Itt nem ez történik. A könyv feléig csak verbálisan, és gondolati síkon szexelünk... A gondolati síkon teljes erőbedobással. Mondanom sem kell, hogy ez azért megint jól táplálta a murmucokat az idegeimen. Komolyan úgy érzem néha, hogy az írók azt hiszik rólam, hogy csökkent értelmi képességeim vannak. Jó a pasas, izmos, meg morog, meg répát lehet reszelni a hasizmain... Értem! Nem kell a megerősítés minden második mondatban...
Amin göndör kacajra fakadtam... Újabb fétist sikerült azonosítanom. A szagfétist... Mindkét szereplőnk mást sem csinál, csak lelkesen szaglássza a másikat. Ha izzadtak, ha éppen a tus alatt vannak, még egy intenzív nyolc órán keresztül tartó kamaty után is, mindenkinek remek szaga van. Nem illata, hanem szaga... Életszagú egy remek ez. És igen, én meglehetősen rugalmas gondolkodásúnak érzem magam, de azért egy kicsit az megfeküdte a gyomrom, hogy hölgyikénk szíve szerint még a patakokban ömlő izzadtságot is lelefetyelné a hősünkről egy négyórás edzés után. Hát jó, rendben, elfogadjuk... amíg nem veszi le az edzőcipőjét a férfiúnk... Most komolyan... Van nekem egy egész ügyes kis kick boxos ismerősöm, aki űzi annyira színvonalasan az ipart, hogy oda kell figyelnie a táplálkozására, meg rendszeresen ügyelnie kell az erőnlétére. Műhelytitok: egy vérfakasztó edzés után, izzadtan, több órányi izommunka után, senkinek nincs rózsaillata.
Amin behaltam... Gyorstalpalót kapunk az ejakulátum kreatív felhasználásának a tekintetében is. Hazudnék ha azt mondanám eddig viszonyaim alatt nem szembesültem már érdekes dolgokkal... És igen még mindig rugalmas gondolkodásúnak tartom magam... Nem is nagyon idegenkedem a testnedvnek ezen formájától... Meg az háborodjon fel először, akinek akármelyik testrészére még sosem céloztak, de... Hát basszus, olyan pasival sem hozott még össze s sors, aki visszatukmálta volna a hüvelyembe az onnan kifolydogáló végtermékét, illetve aki minden gátlás nélkül kinyalt volna - elnézést a kendőzetlenségért -, közvetlenül azután, hogy háromszor belém élvezett. Plusz még egyszer a combomra... Na jó, mondjuk olyan pasival sem hozott még eddig össze a sors, aki megszakítás nélkül képes lett volna négyszer egymás után elhullajtani a magjait. Hát na... A sors kegyetlen.

Mindezen tényezőket összesűrítve, a végső konklúzióm az az, hogy egyszer el lehet olvasni Katy Evans könyvét. Nekem nem sikerült nyakig merülnöm benne, de a többi hasonszőrű remekkel ellentétben ez még mindig nem nevezhető rossznak. Brooke egy-két agyi kirohanása is szimpatikus volt. Oké, a hölgyeményünk állandóan lávaként folyik szét a vágytól, vagy a gyönyörtől, de néha vannak értelmes megmozdulásai. Valószínűleg leszek olyan bevállalós, hogy a folytatásokra is rávetem majd magam. Csak bízni tudok abban, hogy itt majd nem leszek tanúja egy újabb szemeket gyönyörködtető színvonalesésnek.

Értékelés: 5 pont
Share:

2014. május 2., péntek

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet /2013/

Kicsit le vagyok maradva a véleményezéssel. Na jó, beismerem, nem is kicsit. Szabadidőmben, vagy olvasok, vagy írok, és emiatt csúsztam el az idézőjeles kritizálással. Szándékomban áll ezen változtatni, vagy legalábbis beérni saját magam, ami azt jelenti, hogy most előfordulhat, hogy hirtelen több könyv fog reflektorfénybe kerülni ezen a hétvégén, ami ugyebár egyszerre több bejegyzést is jelent.
Rebeca Donovan könyvét anno még az egyik kedves olvasóm ajánlotta, mint olyan művet, ami a new adult kategória keretein belül érdemes lehet az odafigyelésre. Ugyanezen olvasóm ajánlotta az Easy c. könyvet is (ami még így utólag is egy hatalmas sóhajos húha, csupa-csupa jó értelemben), annyi kiegészítéssel, hogy azért az Elakadó lélegzet valamivel gyengébb lehet.
Blogger barátném Annie pedig szerintem már több mint egy hónapja nyúz, hogy írjam már meg róla a véleményemet, mert kíváncsi lenne arra, hogy nekem mennyire tetszett. Neki nagyon nem tetszett a könyv - amit valahol meg is értek.
Így engedve a nyomásnak, meg saját belső kis hangocskámnak, megint olyat teszek, ami annyira jellemző rám: szembe fogok úszni az árral - részben.


"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat.
Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete."

Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 494
Ára: 2999 Ft

A könyv erősen megosztó, ez világosan érződik az olvasók itt-ott megjelent véleményeiből. Valakinek nagyon tetszett, valakinek pedig egyáltalán nem. Olyan hozzászólással, ami erre is, illetve arra is hajlott volna, nem nagyon találkoztam. Miért is találkoztam volna? Akkor most tök egyszerű lenne a feladatom, mert nem érezném úgy, hogy ismételten kilógok a sorból...
Eme felvezetés után, már nem fogok meglepetést okozni azzal, ha elárulom, a véleményem két nagy részre fog oszlani. Nagyon fantáziadúsan, lesz egy "amiért tetszett" fázis, és utána lesz egy "amiért nem tetszett" fázis.

És akkor ugorjunk is neki...

Amiért tetszett a könyv:

A történet alapjával nem kívánom összeakasztani a bajszomat. Adott egy fiatal lány, akinek az apja meghalt, az anyja alkoholista, és ezért egy közeli rokona neveli, már ha az állandó terrort, és testi fenyítést lehet nevelésnek nevezni. A kislány karaktere egész hűen fel lett építve. Látszólag kilátástalan helyzetéből az egyedüli kiutat az jelentené, ha sikeres középiskolai tanulmányai után, egyetemre megy, és mindent megtesz azért, hogy be is jusson egy olyan főiskolára, ami lehetőség szerint az ország másik végében van. Mindenből kitűnő, részt vesz fakultációkon, jeleskedik a sportban - hátha így ösztöndíjat is nyer, így nem kell magát a gaz rokon kegyeire bíznia. Ezen felül otthon mindent megtesz, amire utasítják, percre pontosan tartja a napirendjét, mert tudja, hogyha valamit elmulaszt, akkor annak az lesz a vége, hogy ismételten megverik, vagy megpróbálják megfojtani... Rejtegeti a sebeit, szűkszavú, nem közösködik senkivel az iskolában, leszámítva egyetlen barátnőjét, aki szavak nélkül is tudja, amikor baj van, és ott támogatja hősnőnket, ahol csak tudja.
A kislány jelleme irigylésre méltó, és meglepően hitelesnek mondható. Az írónő nagyon szépen kijátssza a "tipikus tini" kártyát is. Emma teljesen szisztematikusan, és célirányosan gondolkozik teljesen addig a percig, amíg képbe nem kerül Evan. Amikor a srác és közte felizzik a vonzalom, és Emma lehetőséget kap, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzon, ami a saját korosztályára jellemző, akkor megjelenik a személyiségében a dac. Miért ne tehetném meg, hogy találkozom azzal a sráccal? Miért ne mehetnék el egy buliba? Miért nem mentem el eddig soha? Hisz, mint utóbb kiderült, lehetnének barátaim, csak eddig nem vettem észre, mert annyira be voltam gubózva... Miért ne lehetnék szerelmes? Miért ne randizhatnék?
Ezek a gondolatok először halványak, majd ahogy a dac, és az egyéb érzések erősödnek, úgy lesznek egyre hangsúlyosabbak, és ez vezet a konfliktushoz is. Ellentmondani valakinek, akivel egy lakhelyen élsz, és aki nem riad vissza semmitől... nos, nem feltétlenül nyerő politika, főleg nem tizenévesen, amikor úgy érzed, hogy az egész világ ellened van.
Tetszett Evan karaktere is. Az intelligens, kedves srác, aki egy kicsit koraérett, aki nem fél a falak mögé pillantani, és a személyt keresni a tökéletesnek tűnő kép mögött. Ugyan már, melyikünk nem álmodozott egy hasonló fiúról fiatalkorának a hajnalán, egy-egy magányosabb percében?
Összegezve: az alapkoncepció, és a felépítés, a jellemekkel párhuzamosan, meglehetősen elnyerte a tetszésemet. Még a gonosz mostoha hitvány tettei is kellően meg lettek indokolva, avagy hogy miért is leli perverz örömét az unokahúga bántalmazásában.
A könyv feléig nagyon, nagyon boldog olvasó voltam...

Ami nem tetszett a könyvben:

Hőseink összekapnak, méghozzá nem is kicsit, valahol középtájt... Evan annyira besértődik, hogy el is hagyja a várost. Emma győzködi magát, hogy ez őt amúgy egy kicsit sem rázta meg... és ezt azzal kívánja alátámasztani, hogy összeborul a gimi egy másik alfahímjével! Na álljon meg a menet! Én vagyok a királynője annak, hogyan vigasztalódjon egy nő egy másik pasival, egy randa szakítás után... Ismerem ennek a cselekvésnek az összes miértjét, és szabályát. Ez is egyfajta kényszer. Amíg nem kavarsz egy másik pasival, addig a szakítás nem feltétlenül tűnik véglegesnek... Hacsak nem úgy mentetek szét, hogy a pasas valami megbocsáthatatlant művelt. Ha ez nem áll fent, és a kapcsolat azért futott ki, mert egy hirtelen vita odáig fajult, vagy mert kezdtétek úgy érezni, hogy a dolog átment laposba... Nos, akkor onnan még mindig vissza lehet fordulni. És milyen is a női öntudat? Hát olyan, mint a férfi versenyszellem. Nehogy már az ex hamarabb becsajozzon! Az olyan kellemetlen. Ő már mindenhol az új partnerével jelenik meg, mi meg ott aszalódunk egyedül, feszengve az ismerősök pillantásaitól, amiből csak úgy süt a szánalom. Na ezt nem! Ilyenkor kell a nehéztüzérség! És kell a női fifika is... 

Első szabály: nem feltétlenül kell odadobnod magad az első jöttmentnek... Elég ha csak azt hiszik, hogy megtetted!
Szerintem minden nőnek van legalább egy olyan férfibarátja, bizalmasa, aki nem hadakozna egy olyan ötlet ellen, hogy a közös szerepléseitek alatt, látszódjon egy kicsit úgy, mintha lenne köztetek valami több. A többit pedig rá kell bízni a pletykafészkekre...

Második szabály: ha már vagy annyira vakmerő, hogy tényleg belefutsz egy viszonyba, akkor tisztázd le magadban, hogy az nem lesz szerelem, és legyen annyi eszed, hogy olyan pasit kerítesz, aki jobb mint az ex volt... Hadd irigykedjen mindenki. Bevallom őszintén, én annak vagyok a híve, hogy a szakítás után legyen levegővétel a következő pasi előtt, ha viszony, ha kapcsolat... Senkin nem tisztességes kiélni a fájdalmunkat. Kivételt képez ez alól, ha nem fájt a szakítás, de akkor meg az a jó kérdés, hogy egyáltalán minek voltatok együtt... És igen, én vagyok az első, aki meg szoktam szegni ezt a szabályt... Mivel rendszeresen volt valamilyen pasi a szakításaim után... most hogy belegondolok, sajnos tényleg így volt... Szerintem ennek az az oka, hogy egy másik pasival történő hancúrkodás nálam az előző kapcsolat lezárása. Hogy miért? Mert soha nem csalnék meg senkit, illetve soha nem kérnék senkit arra hogy bocsássa meg a félrelépésemet. Nem vagyok hajlandó olyan támadási felületet biztosítani a kedvesemnek, amit egy ilyen szituáció eredményezhet. Csak idő kérdése volna, amikor a fejemhez vágná, hogy "bezzeg én akkor megbocsátottam neked", vagy azt hogy "szavad sem lehet, mert te is megcsaltál engem". Illetve nem hiszek a hűtlenségben. Az őszinteségben hiszek. Ha valami megdögölhet, az meg is döglik, így van ez a kapcsolatokkal is. Viszont ha végig volt annyi tiszteletetek egymás iránt, hogy nem gyalogoltatok bele egymás lelkébe semmivel, akkor szerintem a vége is megérdemel annyi tisztességet, hogy őszintén belásd, nem fog tovább menni, és hogy ezt nyíltan vállald is, ajtócsapkodással, káromkodással, és minden mérvű hisztivel együtt...mindennel amivel ez együtt jár. De bármennyire barátságos, vagy barátságtalan egy szakítás, attól az még szakítás marad, és nem tudom ki hogy van vele, de a legrosszabb ilyenkor az, hogy mindenki úgy jár kel körülötted, mintha tojásokon lépkedne... Nekem erre nincs szükségem. Szégyen, nem szégyen, de rólam ne a világfájdalom sugározzon - még ha belül úgy is érzem, hogy eljött a világvége -, hanem inkább a kiegyensúlyozottság, és az erő. Ne aggódjon senki értem, és főleg ne akarjon senki vigasztalni, mert attól nagyon hamar támad öklendezhetnékem. Szóval valószínűleg emiatt a felfogás miatt volt mindig valaki az exeim után. Amit tudni kell, hogy ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Volt egy-két olyan lépésem nekem is fiatalon, ami nem vallott éppen profizmusra, de hát ugyan kinek nem voltak megfontolatlan lépései az élete folyamán... És itt torkollunk bele abba, miért is nem tetszett nekem a könyv ezen szakasza. Először is, a hősnő helyzete azt váltja ki a hősnőnkből, hogy koraéretté válik... Oké, hogy utána elkapja a dac... Na de akkor is, ez a fajta lázadás, ez a fajta kompenzálási kényszer, dac ide vagy oda, nem nagyon illek bele Emma karakterébe. Megértem, mivel szépen le van vezetve, hogy miért zárkózik el ennyire, miért győzködi magát arról, hogy nem hatja meg Evan távozása... Csak nem értek egyet vele. Az első, ami erre a fejleményre felötlött bennem: hova tűnt a csaj esze? Aki annyira kitartó, hogy számolja a napokat, mennyit kell még az érettségiig letudnia, és aki annyira eltökélt, mint Emma, az nem lehet ennyire tipikusan tini egyik percről a másikra... És azt sem tartom valószínűnek, hogy ennyire meghülyülne. És nem is szállna el a népszerűségtől, mint a győzelmi zászló. Nem elfelejtendő, hogy Emma a kora ellenére rengeteg mindenen átment. Elvesztette a szüleit, verik, elnyomják... Akiben annyira túlteng a felelősségérzet, mint benne, az nem fog csapongásba kezdeni, még ha minden sejtje ezt is kiabálja. Nem fog, mert nem engedheti meg magának.

A másik dolog, ami nem nyerte el a tetszésem, az volt, hogy Evan bizonyítja Emmának, hogy alkalmas a bizalmára, de a kiscsaj hajthatatlan... Tudja, hogy Evan sejti hogy bajban van, de az utolsó utáni pillanatig kitart, és nem avatja be a srácot a problémáiba. Miért nem? Ha elhisszük a tipikus tini vonulatot, akkor már valahol a könyv felénél sírva, zokogva a fiú nyakába borulva be kellett volna hogy valljon mindent. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy ilyen teher még egy felnőttet is kikészítene, nemhogy egy gyereket, és ezt egyedül cipelni, nem éppen pihentető. De nem. Emma inkább elüldözi Evant, lehet hogy részben a szégyenérzet miatt.

Aztán bajom volt még itt azzal is, hogy az unokatestvéreire való tekintettel nem mártja be Emma a nénjét. Azért tűr, mert a mostohája a saját gyermekeivel remekül bánik, és ha jelentené a bántalmazást, akkor a kisgyerekek sem maradhatnának az anyjuk felügyelete alatt. Na már most, ez mind szép és jó, de arra nem gondol a mi kis észkombájn főhősnőnk, hogyha valaki annyira egzaltáltan gondolkozik, mint a nénje, az lehet hogy előbb utóbb a saját gyerekeit is el fogja porolni? Elég naiv elképzelés az, hogy aki erőszakra hajlamos, az csak egy emberrel fog erőszakoskodni... Mi lesz később, amikor a saját gyerekei fognak majd ellentmondani neki? Szóval ez a mártíromság igencsak erőltetettre sikerült. És akkor ott van még a mostohaapa is, aki tunyaságból különdíjat érdemelne... Tudja, hogy a felesége bántja Emmát, de nem tesz semmit. Miért is nem? Ebbe csak azért nem kötök bele jobban, mert a történet folytatásos, és lehet hogy a következő részekben, kiderül még majd valami, ami igazolja a mostohaapa látványos nemtörődömségét.

És a csúcsok csúcsa, ami kiakasztott az a bizonyos buli volt... Az a buli, amire Emma nagy ártatlanul elmegy Evannel és a barátnőjével, és amiről kiderül, hogy ez amolyan szexbuli... Hah! Tudtam én, hogy voltak dolgok amiből kimaradtam a középiskolai évem alatt! Fel nem tudom fogni, ennek mi értelme volt a könyvben, de benne van, én pedig pislogok, mert nem tudom hová tenni a dolgot. Hát hol marad az esetlen fiatalság?

Ami még egy kicsit zavaró, az a könyv lassúsága. Rémesen vontatott. Nem az a fajta, amit elkezd olvasni az ember, és nem tudja letenni, hanem az a fajta, ami felett őrületesen jókat lehet szunyókálni. Illetve a fentebbi problémák miatt, helyenként erőltetettnek hat.

Összességében egyszer mindenképpen elolvasható, de mint említettem óvatosan kell bánni vele, mert megosztó... Szóval vagy be fog jönni, vagy nem. Nem annyira megosztó mint Reynard Pokoli erénye, de húz hozzá - persze csak tömegoszlatási tekintetben, történeti hasonlóság egy szál sincs a két műben... Viszont a bőszen Pokoli erénnyel szemben az Elakadó lélegzetet (nagyjából) dühöngés nélkül végig tudtam olvasni... És van annyira figyelemfelkeltő, hogy a folytatásait is betervezzem elolvasásra. Már csak azért is, kíváncsiságból is.

Értékelés: 5 pont
Share:

Kresley Cole, Gena Showalter: A tél halálos csókja /2013/

Hogy miért? Mert még mindig rajongok a pararomantikus könyvekért. Illetve mert vágyam volt már egy kicsit kikapcsolódni. Reméltem hogy ezzel a könyvvel (mivel Cole is szerepel benne, na meg persze Showalter, akinek Az Alvilág Urai c. sorozatán egész jókat derültem - bár azt meg kell jegyeznem, hogy az alaptörténete olyan volt a szériának, amitől hangos nyihogásba tudtam volna kezdeni... később lesz még róla szó) megkapom majd azt, aminek már hónapok óta híján vagyok: a lelkesedést. Addig nem is volt itt baj, amíg Cole kis szösszenetét olvastam... Na de Showalter... Hajajajajajajajaj...jaj.


"Kresley Cole lélegzetelállító története a kíméletlen vámpír harcosról, aki először tapasztalja meg a szerelmet, és a Valkűrről, akinek fájdalmas az érintés...
Az érinthetetlen
Murdoch Wrothnak semmi és senki nem állhat útjába, hogy megszerezze magának Danielát, az álomszép Valkűrt - az egyetlent, aki háromszáz év alatt először megdobogtatta a szívét. Ám ez a páratlan szépség jégamazon, érzékeny bőrét nem érintheti senki anélkül, hogy mérhetetlen fájdalmat okozna a lánynak.
Vajon melyik az erősebb: a különbözőségük okozta akadályok miatti frusztráció, vagy az egymás iránti őrjítő vágy?

Gena Showalter érzéki meséje a vadászról és a zsákmányáról, és a köztük fellobbanó elsöprő szenvedélyről...
Örök csábítás
Aleaha Love alakváltó - testi érintkezés útján képes bárki személyiségét felvenni. Most épp egy ügynök bőrébe bújt, aki társaival idegen bolygóról érkező betolakodókra vadászik. Csakhogy csapdába esik, mert az ellenállhatatlanul vonzó Breean, az aranyszín bőrű, vasakaratú harcos, az idegenek parancsnoka, veszélyezteti új identitását, és életében először Aleaha csak önmaga akar lenni...

Kresley Cole és Gena Showalter a New York Times bestseller szerzői, a paranormális-romantikus irodalom csillagai."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 540
Ára: 3499 Ft


Kezdjük a pozitívummal.
A Cole által írott történet - nem túl meglepő módon - a Halhatatlanok alkonyat után szériához kapcsolódik, méghozzá elég szervesen, mivel visszakanyarodik a Wroth famíliához - a vámpírtestvérekhez, akiknek én annyi, de annyi szép percet köszönhettem... Mély sóhaj...
Szóval számomra ez a része a könyvnek már nem is indulhatott rosszul. Cole is, meg Murdoch Wroth is...
És nem is nagyon kellett csalódnom.
Hapsikánk vámpír, hősnőnk félig valkűr, félig valami más, ahogy az már lenni szokott... Most is megkapjuk Cole szellemességét, a "hogyan is nehezítsük meg a legjobban szerelmeseink egymásban történő kiteljesedését" témakörön belül, mivel hölgyikénk hideg... Fagyos a szentem, és nem átvitt értelemben, hanem szó szerint... Jegelni kell szerencsétlent a túlhevülés ellen, mint a Tökéletes katona c. filmben Jean-Claude Van Damme-ot. Ja igen, és ha bárki megérinti, aki testhőmérsékletét tekintve bőven az átlagos tartományban leledzik, nos akkor lánykánk hétrét görnyed a fájdalomtól. Kérdem én: honnan a fenéből veszi Cole ezeket az ötleteit? És hogyan csinálja, hogy rendre ki tudja hozni úgy a történeteit, hogy nem is nagyon tudok belekötni? Egyenesen lenyűgöz amit ezzel a sorozattal művelt az írónő. Teljesen elszakadva a realitástól, egy olyan világot épített ki, aminek jól meg vannak szabva a szabályai, ami következetes, ami komplex, de mégsem lekövethetetlen, és amiben annyi fajta-féle lény van, hogy akár bele is lehetne zavarodni, de mégsem, mivel Cole történetvezetése olyan stílusosan egyszerű, hogy minden erőlködés nélkül képes átlátni az olvasó a zavaroson. Az egyetlen bajom csak - és ez sem annyira nagyon komoly baj - hogy túl sok benne a valkűr. Én kedvelem a valkűröket... De nem ennyire! Egy kicsit kezdek már megcsömörleni a sok harcos, hegyes fülű, ámde mégis törékeny, nagyszájú, és vagány hősnőtől. Persze nem azzal van bajom, hogy ilyen jellemzőkkel bírnak a női szereplők - sőt! kifejezettem élvezem, hogy nem nyámnyila, bamba karakterek agymenéseit kell végigélnem, hosszú oldalakon keresztül -, hanem azzal, hogy a sok fantázia szülte lény közül eddig a valkűrökből láttunk a legtöbbet. Pedig lenne itt minden, mi szem-szájnak ingere... És mégsem. De azért még él bennem a remény, hogy a népszerűségre való tekintettel, ez a széria, még legalább nyolcvan könyvön keresztül íródni fog, és emiatt - szükség törvényt bont alapon -, jönni fognak majd a többiek is.
Na de visszakanyarodva fagyos szűzünkhöz, és marcona vámpírjához... Igen, mélyen átérezzük, hogy szar már úgy kapcsolatot kezdeni, hogy a maximális testi kielégülést mellőzni kell, és kompromisszumok ide vagy oda, az is világos, hogy egy olyan szerelem, ahol egy érintés a kínok kínját váltja ki, nem feltétlenül lesz hosszútávon is működőképes. Szokás szerint, mire már agybajt kapnánk, Cole a maga eleganciájával tálcán kínálja a megoldást, mi olvasók, pedig olvadozhatunk kedvünkre. Személy szerint én elégedetten tettem le a könyvnek azt a felét.

Ezen felbátorodva, gondoltam én azt, hogy Showalter is legalább ennyire jó lesz. Igen, ilyenkor szokott az jönni, hogy láss csodát, de tévedtem... És tényleg! Láss csodát, de tévedtem!
Showalter Az Alvilág Urai c. sorozatával lépett a porondra kicsiny kis hazánkban, és ezáltal nálam is. Meg kell mondjam, hogy az a sorozat is kismillió sebből vérzett. Teremtett halhatatlan elit testőrség, ami az isteneket védi? Akik kinyitják Pandóra szelencéjét, amiben démonok lakoznak, és akik ezen hűtlen cselekedetük miatt arra ítéltetnek, hogy hordozzanak egy-egy démont? Száműzik őket rút sárgolyónkra... És a slusszpoén: ezek a dögös hallhatatlan, démonilag megszállt nehézsúlyú férficsodák Budapesten raknak fészket, egy várban! Hah! És a történet szerint a városlakók egyik fele rettegve féli őket, a másik fele pedig áhítatosan csodálja...
Ja... Komplex, és lássuk be nettó baromság az egész - ismételten sajnálok minden történészt, vagy mitológiaismerőt, aki esetleg beleakadt ebbe az irományba - de... Mindennek ellenére a sorozat élvezhető volt. Stílusilag nem nagyon lehetett benne kifogást találni, és ha elvonatkoztatunk a fent említettektől, akkor bőven nevezhető jónak - főleg az elmúlt évben debütált rémségek után.
Na de... Van ennek az írónőnek egy másik sorozata is az Alien Huntress. Igen... Alien. Mint idegen, földönkívüli. Ergo itt már intergalaktikus szinteken mozog a románc. Bevallom őszintén, nem annyira rugalmas az agyam, hogy el tudjam fogadni egy E.T. és egy földi halandó szerelmét, így nem keltette fel az érdeklődésem ez a széria. Második - és nem kevésbé fontos - okom, amiért nem olvastam el ezt a sorozatot az volt, hogy nem is jelent meg magyarul. Én pedig még mindig nem szeretek angolul olvasni. Megint egy ficak: imádom hogy olyan gyönyörűen kifejező a magyar nyelv! És igen, szintén imádom az agyam péppé zúzni - képletesen értve - egy pocsék fordítás miatt. Ami furcsa, hogy ezzel szemben, szinte minden filmet eredeti nyelven nézek meg, sokszor angol felirattal, vagy anélkül... Szóval, még mindig marha logikusan gondolkozom...
Visszakanyarodva, átpasszíroznám a lényeget: nem, nem olvastam az Alien Huntress sorozatot. De mivel a Google a barátom, így nagyjából képben vagyok mi lenne az alapkoncepció. Jövőben járunk, nem olyan távol a mától, idegenek járkálnak le-föl köztünk, és van egy olyan emberi érdekképviseleti- hatósági szerv, ami hasonlatos az MIB-hez, csak fekete öltöny nélkül. Az idegenek ide-idelátogatnak hozzánk, és kész is a felvezetés egy pararomantikus, sci-fi/romantikus szösszenethez. Ezen könyv második fele, ebbe a sorozatba enged bepillantást számunkra.
Történetünk főhőse egy hölgyike, aki alakváltásra képes - konkrétan bárki alakját magára tudja ölteni -, és egy földönkívüli egyed, aki aranyszínben pompázik, és méz illata van.

Legelső bajom:

A főhős jellemzői - kipárolgási illata, és színösszeállítása - rögtön elérte nálam, hogy Majára a méhecskére asszociáljak tőle, amitől pedig mindenfelé elkalandozott az agyam, csak oda nem hogy ez a pasi mennyire rendkívülien vonzó lehet. Aranyszínű, és méz illatú? Aranyszínű vérrel? Hááát... okéééé...

A másik komoly problémám a történettel:

Hölgyikénk alakváltási képessége nem zárja ki a nemváltást sem. Tehát néha bizony péniszt növeszt... Előszeretettel főleg akkor, amikor intim helyzetben találja magát...
Reakcióm erre: WTF? (plusz a nem elhanyagolható kérdőjel a fejem fölül)

És öregem az írónő nem rest a végletekig kiaknázni ezt a vonulatot! A legnagyobb kufirc alatt mindkét szereplőnk lába között lengedezik az a bizonyos, és hapsikánknak erre még csak a szemöldöke sem rezdül meg! Na már most, szerelem ide vagy oda, ha a kedvesem minden előjel nélkül hirtelen puncit növesztene a heves kamatyolásunk alatt, én lehet hogy sikoltozva rohannék az ellenkező irányba. De ez én vagyok... egy mindenféle biszexualitástól mentes nő... 
Ki tudja? Lehet hogy egy távoli galaxis lakójának teljesen mindegy, csak lyuk legyen rajta...
Mindenesetre, nekem itt egy kicsit még jobban lehűltek a kedélyeim.
És azt hittem, hogy ettől rosszabb már nem lehet...
Kapaszkodjatok...
De lehet!
Hölgyikénk a sok alakváltás miatt néha túltelítődik vérrel. Felfújódik, mint egy lufi a vérbőségtől, és ilyenkor csak az segít rajta, ha keresztüldöfi az artériáit... Szó szerint ki kell magát véreztetnie, mint egy újévi malacot.

Kérdésem újfent: WTF? (sok, sok, sok sok kérdőjellel)

A dolog akkor vesz merészen lefelé görbülő irányt, amikor a pasas kezdi el vagdosni... Na ilyen morbid előjátékot sem olvashattunk eddig egy erotikus/romantikus irományban sem!
Lehet hogy durva leszek, de nálam az ilyen fajta történetfelépítési, és kivitelezési konstrukció nagyon gyorsan az elfogadhatatlan, értelmezhetetlen, és értékelhetetlen - hovatovább igénytelen - kategóriában landol. Én sosem voltam ellene a fantáziának, sőt, imádom, ha valami tocsog a fantáziától, de csak abban az esetben, ha meglátom benne az ésszerűséget, és a logikát. Talán még ezzel sem lett volna bajom, ha nem keveri bele az írónő a romantikát. De ez így egyszerre (aranyló ifjú, mézes kipárolgással, alakváltó nő, krónikus vérbőséggel, esetenként pénisszel a lábai közt..) nekem egy kicsit sok, és illúzióromboló volt. És nem is segítette elő azt, hogy kialakuljon a kényszer bennem a sorozat iránt. Attól sem tartok nagyon hogy Az Alvilág Urai c. sorozatot valaha végig ki fogják adni hazánkban, de ezek után elképzelhetetlennek tartom, hogy magyar kiadó valaha bejelentkezzen az Alien Huntress-re. Persze nem egyszer előfordult már hogy tévedtem... De ha mégis igazam lesz, akkor az egy jó hír! Félig-meddig. Ha igazam van abban, hogy Showaltert nem fogják átvenni hiánytalanul, akkor az azt is jelzi, hogy van még reménye a magyar könyvpiacnak... Nem minden baromságra költenek a kiadók milliókat... 


Értékelés: 5 pont
Share: