A következő címkéjű bejegyzések mutatása: J.Sterling. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: J.Sterling. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 22., szombat

J. Sterling: A hibátlan játék - The Perfect Game /2013/

Jelen bejegyzésem erősen spoileres lesz, mivel csak úgy tudom a véleményemet a magamra oly jellemző lendülettel megfogalmazni, ha lelövöm a történet legnagyobb poénját. Így aki el kívánja olvasni a sztorit, az csak komoly megfontolás után essen neki ennek a kritikának.


"Nem így és nem ezt akarták.
És mégis.
Két fiatal, Cassie Andrews és Jack Carter kezdi meg tanulmányait a főiskolai előkészítőn. Amikor Cassie megismeri az emelkedő csillagú baseballreménységet, Jacket, határozott szándéka, hogy nagy ívben elkerüli ezt a beképzelt fölényes alakot. Ám Jack egészen másképp képzeli: randizni akar a lánnyal.
Mindketten sérült lelkűek, tele bizalmatlansággal, félnek kitárulkozni a másik (és önmaguk) előtt, és így vágnak bele ebbe az érzelmi utazásba, amely a szerelemről és a megbocsátásról szól. De a hosszú út végén talán meg lehet ragasztgatni az összetört szíveket."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 332
Ára: 3499 Ft


Egy újabb new adult remekről beszélhetünk. Kezdek komoly bajba kerülni ezzel a kategóriával. A soha határa, és a Szakítópróba után valamiért az maradt meg bennem, hogy ugyan ez a kategória nem fog csöpögni a szextől - amit nem bánunk, amennyiben a történet jól van felépítve -, de a jellemábrázolást tekintve, és a mondanivalót figyelembe véve egész elfogadhatónak, egyes esetekben színvonalasnak mondható rétegről beszélhetünk. Aztán jött a Szeretni valakit én pedig teljesen összezavarodtam. Na jó, a zavar már a Faldöngetőnél elkezdődött, bár azon legalább jókat tudtam nevetni itt-ott. Most pedig itt lennénk... A hibátlan játéknál. A fülszöveg elolvasása után, arra számítottam, hogy egy olyan oda-vissza játéknak leszek a tanúja, ahol a főszereplők akarják egymást, de belső dilemmáik, és félelmeik miatt nem tudnak, nem mernek elmerülni az egymás iránti érzelmeikben. Merthogy sérültek a lelkeim, és nem hisznek sem egymásban, sem a nagy boldogságban, sem a nagy szerelemben. Vagy ha hisznek is benne, meg vannak győződve arról, hogy nem lesz hozzá soha, semmi közük. Hát rendesen elszámítottam magam. Először is, ami a legnagyobb bajom volt a történettel, hogy unalmas. Én azt szeretem, amikor egy könyv annyira megragad, hogy képtelen vagyok letenni. Amikor beáll a "csak még egy oldalt" szitu, amikor vérben forgó szemekkel, még hajnal háromkor is falom a fejezeteket, annak ellenére, hogy tudom, nemsokára dolgozni kell mennem... Amikor ezt átélem, akkor tudok jó könyvről beszélni. Ennek az az ellentettje, amikor legszívesebben előre lapoznék, mert már bicsaklik le a fejem, alszom el a sorok felett, és csak kínszenvedek az adott monológon, mert sem az értelmét nem látom, sem nem érdekel a dolog. Bevallom őszintén ettől az állapottól még az is jobb, ha idegesít az adott könyv. Mert az idegbaj felnyomja a pulzusszámot, és a vérnyomást, ergo legalább ébren vagyok olvasás közben. Sajnos jelen irományunk esetében, nem egyszer kapott el a kényszer, hogy előrébb ugorjak a történetben.
Két írófajtát szoktam megkülönböztetni. Az egyik, miután kiötölte, hogy miről is szóljon a története, szorgalmas vázlatírásba kezd. Pontokba szedi, mikor milyen fordulatok fognak megesni, és elejétől a végéig levezeti a sztorit. Aztán ha a vázlat megvan, akkor ahhoz tartja is magát. A másik fajta, az ennyire nem végiggondolós. Az csak elkezdi a sztorit, aztán majd megy a dolog amerre megy. Én személy szerint valahol a két típus közt csücsülök. Nem szeretek vázlatot írni, mert képtelen vagyok magam mereven tartani hozzá, és ugyan mi értelme van egy vázlatnak, ha a könyv negyedénél akár ki is lehetne dobni, mert már semmi értelme odafigyelni rá. Ettől függetlenül nekem a cselekményről határozott elképzelésem van. Olyan ez, mint az a pontokat összekötögetős rajzolós játék. Az elmémben a pontok fixek, ezeknek teljesülniük kell, ha a fene fenét eszik is. De hogy mi történik a pontok közti szakaszokon, az mindig képlékeny. Nekem rendszerint a szereplőimen múlik a dolog. A kis csalafintáknak adott a személyiségük, és hát hagyni kell őket kibontakozni. Amennyiben hűek maradunk az általunk teremtett főszereplők természetéhez, addig a történet is hiteles fog maradni. Ami a lényeg ebben az írásformában, hogy olyan helyzeteket kell generálni, amik hitelesek, nem rínak ki az elképzelt környezetből. A baj akkor kezdődik, ha az ihlet félúton elfogy, és nem tudjuk, miként is lehetne újabb adag lendületet csöpögtetni a sztoriba. Bevallom őszintén, én még ide soha nem jutottam el. J. Sterling-nek viszont minden valószínűség szerint sikerült. Írónk feldobja a labdát, egy tucatszor megrágott klisé képében - menő baseball csapatjátékos, nagy reménységű sportoló, kontra kissé hétköznapi lányka -ami nem lenne feltétlenül baj. Csődöröm, és kékharisnyám után én lennék az utolsó, aki leszól egy klisékre épülő történetet. Az ilyen irományok esetében a tálalás az ami nem mindegy. Ha már nincs benne túl sok eredetiség, akkor legalább a stílus legyen olyan, ami felülmúlja a hétköznapokon megszokottakat. Ami jelen könyvünk esetén baj, hogy stílusában sem meggyőző. Jellemábrázolás tekintetében nem túl következetes. Fiatal szereplőink egy-egy sztereotípiát képviselnek. Férfi oldalról a macsó, a körülrajongott, a vagány kép jelenik meg, női oldalról pedig a dac. Ez akár még lehetne kitűnő játszótér is, de nem teljesedik ki, mert már az elején elfogy belőle az üzemanyag. Kifut a szereplők minden potenciálja, és nem marad más csak a szakadék, hogy na akkor most hogyan tovább. És emiatt a szakadék miatt mondtam én azt alig pár sorral fentebb, hogy írónk sem az a vázlatolgatós fajta. Elkezdte a sztorit egy alapelképzeléssel, és el is vitte a dolgot az első randiig, amikor is szépen belefutott abba a csapdába, hogy a karakterek jelleme egyáltalán nem zárja ki az azonnali boldog egymásra találást. És itt született meg a baj is, mert ha már az elején egymásba habarodunk, akkor mégis miről fog szólni a fennmaradó közel 250 oldal? És akkor itt indul az ötletelés, az alkalmazkodás. Első próbálkozásképpen szólaltassuk meg végre a férfi főszereplőt is... Ez azért fals, mert ha kétszereplős E/1-es könyvet írunk, akkor azt már a könyv elejétől így kell vinnünk. Az nem állapot, hogy a krízispontig csak az egyik főhősre koncentrálunk, aztán amikor elvész a lendület, akkor hirtelen váltunk. Emiatt a kacifánt miatt a kezdeti férfi szemszögből leginkább semmit nem ismerünk meg. A másik hatalmas baki az volt, hogy az adok-kapok játék teljes mellőzését kapjuk meg, relatíve teljesen kimaradunk abból, hogy miért és hogyan, illetve hogy mivel is hódítják meg egymást a fiataljaink. Az első randi után rögtön egy hónapot ugrunk, amikor már teljes virágzásában pompázik a románcunk. És ez engem nem kicsit felhúzott. Egy romantikus történet legizgalmasabb része az, amikor a szereplőink összejönnek. Amikor azt élhetjük át, ahogy vívódnak, csaponganak, bizonytalanok, fogják a fejüket önnön hülyeségeik miatt, és a másik miatt is. Hát kérem szépen, ebből itt totálisan kimaradunk.
Az első szex... A másik izgalmas pillére a romantikus sztoriknak. Amikor a vágy felülkerekedik a józan észen, és robban a kéj. És amit a legtöbb esetben megint a teljes kétségbeesés kísér. Na, ebben a könyvben ilyenről szó sincs. Rohadt romantikátlanra sikerült az első légyott ebben a remekben. Egy szóval le tudom jellemezni: tipikus. Hölgyeményünk váltig állítja hogy még nincs kész erre a lépésre. Főhősünk a megértés magas szobraként megnyugtatja hősnőnket, hogy nincs semmi baj, Ő acélkitartású férfi, addig vár, amíg kell. Én már itt fintorogtam. Oké, nagyon kedves az amikor egy pasas türelmes, de azért azt fogadjuk már el, hogy egy férfi is ember, és mint ilyen nem feltétlenül fogja hosszú hetekig bírni az ágyékát feszítő kényszert. És nem feltétlenül jó politika ezzel a türelemmel játszani. Amúgy sem értettem soha, hogy miért is kell itt várakozni. Ha egy nő vonzódik egy pasihoz, és beindul a kémia, az már eleve megszab egy ritmust, ami majd szépen megold mindent. Azon agonizálni hetekig, hogy most akkor mikor is adjam oda magam az illetőnek, akiért amúgy majd meg vagyok bolondulva, részemről egyenértékű az ostobasággal. Ebben a helyzetben lehet mindent szépen túlagyalni, ami egy jól fejlett kis görcsösséghez vezethet, ami jobbik esetben viccessé, rosszabbik esetben kínossá fogja varázsolni az első kamatyot. Meg szerintem bőven pocsék az már, ha ezen a szex kérdésen elkezd az ember agyalni. Akkor ott már nem klappol valami a kémiával, vagy túl nagy befolyása van az agynak, ami megint csak azt jelenti hogy valami nagyon nem klappol a kémiával. Mondjuk én a teljes erőbedobás híve vagyok. Azon típusok közé tartozom, akik a legtöbb esetben tudják mit akarnak. Ha van egy körülrajongott faszi, aki jól néz ki, és még vonzódom is hozzá, akkor nem leszek őszintétlen magammal, sem vele. El fogom ismerni hogy vonzónak találom, aztán majd mérlegelek magamban, hogy akarok-e valamit kezdeni ezzel a vonzalommal, vagy sem. Ha éppen nincs párom, és van elég elfoglaltságom, amivel foglalkoznom kell, de mégis piszkálja a fantáziám a srác, akkor részemről biztos az lenne az álláspont, hogy "ugyan miét ne?". De én itt sem azon kezdenék el rögtön morfondírozni, hogy milyen mély szerelmet akarok kisajtolni a helyzetből. Kéz kezet mos alapon, berángatnám a férfiút a hálószobámba, és kiélvezném minden percét a dolognak. Aztán élném tovább a hétköznapokat. Nem csak azzal lehet tüntetőleg valakit figyelmen kívül hagyni, hogy állandóan csípős riposztok, és mondvacsinált hisztik özönét zúdítjuk a szerencsétlenre. És annál nagyobb sztereotípia is ritkán született még, hogy a körülrajongott pasik, azokat a nőket kedvelik, akiket meg kell hódítani. Mint minden pasi, a tömegek által imádott pasi is, abba fog belehabarodni, akibe bele fog habarodni. Aki felkelti valamivel a figyelmét - és az a figyelemfelkeltés közel sem biztos, hogy a távolságtartás lesz. Ez nagyon személyfüggő. Lehet hogy az érintett faszi azért fog belebolondulni a kiválasztott hölgyeménybe, mert az olyan csenevész virágszál típus. De lehet hogy azért, mert erős a jelleme, és egy futó kamatyot is a helyén tud kezelni. De lehet hogy az illető hölgy humora lesz a meggyőző... Ugyan legyen már meg bennünk annyi, hogy hagyjuk, hogy egy férfi maga döntse el, mi az ami vonzóvá tesz a számára egy nőt. És ha már vagyunk annyira oktondiak, hogy a távolságtartásra építjük fel a történetünk alapjait, akkor azt vigyük is végig tisztességgel. Ne kezdjünk homlokegyenest ellenkező irányba avanzsálni egy randi után. De visszakanyarodva a szexhez. Szóval csak úgy potyognak az oldalakon a határozott "nem" szócskák  női részről, de ebből a nemből azonnal hatalmas "igen" lesz, csak mert a pasi kimondja a bűvös szót: szeretlek. Ó, kérlek, nem már! De most komolyan... Két hozzáfűznivalóm van ehhez az egészhez. Egy: klisé - jelen sztorinkban immár a sokadik. Lehet elkezdeni fulladozni a sok, minden eredetiséget nélkülöző gondolat közt, amikre én alapból allergiás vagyok. Kettő: szuggesztió - amit megint csak élből utálok. Az üzenet, amit ez a jelenet hordoz, állandóan bősz horkantásokra ösztökél. Kislányok, csak akkor adjátok oda magatokat valakinek, ha az a valaki tényleg, komolyan, visszavonhatatlanul, és igazán szeret benneteket! Erre én mindig azt szoktam mondani, hogy a "szeretlek" az csak egy szó, és mindig a tettek mutatják meg hogy mennyire mély tartalommal bíró szó is valójában. És vannak akik nem szeretnek dobálózni vele. Akiknél hónapokba kerül ennek a kimondása, de akik a cselekvéseikkel sokkal hamarabb kifejezésre juttatják ezt az érzést. Minő meglepetés, én is ilyen típus vagyok. Akkor mondom csak, amikor eljutok arra a pontra, hogy bármennyire is ágálok ellene, nyakig merültem benne, de olyan mértékig, hogy onnan már az Isten se rángat ki. Rühellem, amikor valaki keretek közé akarja szorítani azt, amit az ember csak a szívében képes megélni. Egy párkapcsolaton belül pedig egyáltalán nem biztos az, hogy pont a "szeretlek" szó lesz az, ami arra fogja ösztökélni a párocskát, hogy lefeküdjenek egymással. Lehet hogy csak egy pillantás lesz az, vagy egy halkan elsuttogott fájó pillanat a régmúltból, vagy ki tudja hogy mi. Szerintem annak megítélését ki miért fekszik le valakivel, bízzuk már rá magára az egyénre, és ne kezdjünk már kampányolni egy könyvön keresztül, szabályszerűen sulykolva azt, hogy csak akkor van gerinced, ha kibekkeled a vallomást - ami amúgy vagy igaz, vagy nem az életben. Amúgy a szuggesztió legnagyobb írója szerintem Stpehenie Meyer - ezt egyszer majd jó bőven ki is fogom fejteni, de nem most. Röviden, én az első kamatynál is csak vakarásztam a fejem, és morogtam magamban, hogy már megint mennyire nem volt jó ötlet belekezdeni ebbe a könyvbe. Aztán itt megint megélünk egy szakadékot. Megint belekerülünk abba, hogy na vajon innen hogyan tovább. És hogy ne legyen túl uncsi a történet, előkapunk a klisébőröndből egy újabb klisét. Főhősnőnket megtámadják az utcán, jól elverik, és ellopják a fényképezőgépét, amire persze főhősünk szünet nélküli fújtatásba kezd, idegrohamokkal tarkítva, mert milyen már az, hogy az Ő kis virágszálát megtámadják! Csúcspont ebben a jelenetben, hogy főhősünk csapattársai jól otthagyják hősnőnket a pácban, amikor a támadó pisztolyt ránt, ami miatt marcona szuperjátékosunk dühös lesz - merthogy mi az hogy nem teperték le a barátai a támadót, és mentették meg hősnőnket szorult helyzetéből. Tapasztalat: egy fegyver jelenléte már önmagában rémületet kelt, zsigeri félelmet, még akkor is ha nem támadásra akarják használni. Egy fegyvernek súlya van, hideg, és hordozza magában az ölés lehetőségét. Izgalmas dolog érezni az erejét, de akkor is pánikot ébreszt. Az ember pedig soha nem tudhatja előre, hogyan reagálna egy életét veszélyeztető helyzetben. Akit sosem képeztek ki arra, hogyan őrizze meg a higgadtságát egy ilyen szituációban, az szégyen, nem szégyen leginkább futásba fog kezdeni. Egy ilyen ösztönös reakció miatt pedig butaság elkezdeni hibáztatni valakit. Nagyon ritka az az ember, aki ilyen helyzetben mindenféle előzetes felkészítés nélkül önfeláldozó üzemmódba lép. Még az is ritka ha valaki ilyen helyzetben összeszedett marad. Az a leggyakoribb, hogy kiütközik a hiszti, és mindent lerombol a pánik. Ami ezek után még inkább elvette a kedvem a könyvtől, az az edző kisebb monológja a történtekre, ahol arra ösztönzi a csapatot, hogy legközelebb ilyen helyzetben össze kell tartani, és nem elfutni a kihívás elől, hanem egymás hátát védve kiállni a másik mellet, pont úgy, ahogy az a pályán szokás. Hát én nem is tudom. Ha a fiam nevelését veszem alapul, akkor a legjobb tanács, amit adni fogok a gyermekemnek az az, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, vegyen sok mély levegőt, győzze le a félelmét, és tegye azt, ami a legésszerűbb: hívja a rendőrséget. Ne hősködjön, ne akarja megváltani a világot, mert lehet hogy a jószándéka nagyobb bajt fog okozni, mint hasznot. Legyen eszénél, őrizze meg a nyugodtságát, és gondolkozzon. Nem mindenki születik John MccLane-nek. Szóval ez lett volna a szuggesztió második felvonása, ami homlokegyenest eltér az én álláspontomtól, így ez sem nyerte el igazán a tetszésem.
Aztán megint jön egy szakadék, amikor nem érezni hogy merre fog továbbhaladni a történet. És mivel a klisék közül jobbára már minden el lett lőve, írónk úgy határozott, hogy szakít a megszokásokkal, és bevonja azt a lépést a könyvbe, ami minden romantikus könyvnek olyan mint bikának a vörös posztó: a hűtlenséget. Nekem itt lett végleg elegem az egészből. Értem én, hogy mi lenne a történet alapkoncepciója. Még a könyv legelején Cassie felsorolja mik az elvárásai. Négy pontban összeszedi, mi az ami nála megbuktathat egy kapcsolatot. Persze Jack mind a négy pontot megszegi. És az volna a nagy mondanivaló, hogy mindezek ellenére, az igaz szerelem, még így is képes megtartani a csodát. Meg a jó nagy büdös francot! Nagy szerelem ide vagy oda, van ami nem az emberen múlik. Ilyen a bizalom is. Egy jó párkapcsolat legerősebb alapja a bizalom, és ha ezzel a mélyen szeretett másik fél otromba módon visszaél, az olyan mértékű töréshez vezethet, ahonnan már nincs visszaút. Mondja ezt persze egy olyan valaki, akinek a bizalomhoz való viszonyulása is érdekes. Én sok mindent meg tudok bocsájtani, de azt nem, ha valaki a bizalmammal játszadozik. És nem azért mert én annyira kemény vagyok, és büszke, hanem egyszerűen csak azért, mert ha valaki egyszer eljátssza a bizalmamat, abban a későbbiekben már nem fogok tudni megbízni. Ez nem választás kérdése részemről, hanem működési anomália. Így ha a nagy szerelmem egyszer hátba támad, akkor hiába mindennemű mély érzés, nem leszek képes undorodás nélkül nézni rá. A hűtlenség pedig... Na ahhoz is érdekesen viszonyulok. Amíg nem párkapcsolatról beszélünk, meg szerelemről, meg ragaszkodásról, addig szerintem hülyeség hűségről beszélni. De ha már kész tény a ragaszkodás, és belép a képbe az elköteleződés, akkor viszont már nincs helye a tréfának. Akkor a maximális odaadás híve vagyok, és jaj annak aki félrelép ilyenkor mellettem - megjegyzés: soha nem kellett átélnem, milyen az ha megcsalnak. Az őszinteségben hiszek, így amikor egy kapcsolatom elkezdett kifutni, akkor azt mindig sikerült békésen megtárgyalni, és relatíve fájdalommentesen lezárni, mielőtt még a hazugságok a maradék tiszteletet is megölték volna. Ezért van az hogy a volt pasijaim közül nem eggyel a mai napig rendszeresen tartom a kapcsolatot. Persze ehhez olyannak kell lennie a másik félnek is, és amit mindig szajkózni szoktam, ismerni kell az adott kapcsolat korlátait is. Nekem volt őrülten szerelmetes kapcsolatom, és kevésbé őrülten szerelmetes is. Mindkettőnél nyílt titok volt, hogy egyik sem fog örökké tartani, vagy ezért, vagy azért, így nem is készültünk a halálig tartó boldogságra. de amíg tartott, mindkét esetben stabil volt, megbízható, tiszteletteljes, és a lecsengése után mindkettő meg is maradt baráti szinten. Természetesen én sem voltam minden kapcsolatomban ennyire szerencsés, volt hogy zajos ajtócsapkodás lett a vége, de sosem egy másik punci miatt. Viszont azt így látatlanul is meg tudom mondani, hogyha egyszer valaki megcsalna, akihez komoly érzelmek fűznek, azt először rituálisan kiherélném, majd többet az életben nem állnék vele szóba. Vélhetően két-három napig nyalogatnám a sebeimet, aztán lerendezném magamban, hogy ettől én sokkal értelmesebb vagyok, aztán riasztva minden forródrótot kihasználnám hogy fiatal vagyok. Miután pedig kitomboltam magamból minden dühömet, lehiggadtam, és újra helyreállt bennem minden bizalmi készségem, akkor elkezdenék komolyabban nézelődni a piacon. Könyvünk nem ezen a gondolatsíkon mozog. Itt hősünk rútul beseggel, és megdönt egy cuki barnát, aztán rágja a kefét. Nem akarja elmondani a botlását hősnőnknek, de végül rákényszerül, amikor a cuki barna azt hazudja, hogy terhes lett. Beleképzeltem magam hősnőnk bőrébe. Felhív életem szerelme, hogy képtelen volt a gatyájában tartani a farkát részegen, és hogy az afférnak még gyümölcse is lesz. Ez nálam erősen kimeríti a bizalommal való visszaélést. Két héttel később pedig az álszent köcsögje, még el is újságolja hogy megkérte a lány kezét. Húúúú gyerekek... Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Amit tettem volna ebben a helyzetben, hogy jó sok boldogságot kívánok neki, és rácsapom a kagylót, aztán telefonszámot cserélek. Nehogy már a másik hülyeségének az összes súlyát is én cipeljem! Idióta voltál? Félrementél? Teherbe ejtettél egy másik nőt? Most pedig megértésre vágysz? Na nem! A nem gondolkodásodnak köszönhetően négy ember élete borult föl teljesen, nehogy már nekem kelljen támaszt nyújtanom neked! Mikor az egyik a négy ember közül pont én vagyok! Az egész jövőképemet romba döntötted cirka néhány óra alatt, mert képtelen voltál arra hogy kimondj egy olyan egyszerű szót, mint a "nem". Tételezzük fel, hogy megbocsájtok... Mi a garancia arra, hogy legközelebb ha részeg leszel, nem teszed meg újra ugyanezt? És a legfontosabb kérdés: hogyan bízzak meg ezután benned? Nem kevesebbet, mint a teljes szívemet tettem a kezeidbe, és te csak arra voltál képes hogy lábbal összetipord...
Kizárt hogy én egy hasonló affért  meg tudnék bocsájtani. Aztán belegondoltam hősünk helyzetébe is magam. Menő baseballjátékos vagyok, a ligák ligájában, és úgy tapadnak rám a nők, mint méhecskék a mézre. Feltűnik egy nő, akiről első látásra lejön, hogy egy kis ribanc a lelkem. Hülye vagyok, lefektetem. Aztán ez a nő nemsokkal később odaáll elém, hogy terhes. Hát hogyne! Lelkem, ragadd csak meg a kezem! Menjünk csak el együtt a doktor bácsihoz! Nem, nem jövőhéten, és nem, nem a saját nőgyógyászodhoz. Most megyünk, méghozzá a körzetileg illetékes rendelésre. Nem, teljesen jól látod, egyáltalán nem bízok meg benned. Ó, hogy megsértődtél? Kis szívem, leszarom, mennyire sértődtél meg. Akkor, és csak akkor fogok hinni neked, ha független bizonyítékot kapok a terhességedről, és ha a szülés után a genetikai teszt bebizonyítja hogy tényleg én vagyok az apja a gyereknek. Akkor majd beszélhetünk gyerektartásról. És nem, akkor sem foglak elvenni ha a fene fenét eszik is, mert nem szeretlek. Ahogy te sem szeretsz engem, és nem fogom engedni hogy a gyermekem olyan környezetben nőjön fel, ahol a szülei sportot űznek egymás sértegetéséből. Gondoskodni fogok rólatok minden tőlem telhető módon, ha tényleg én ejtettelek teherbe, de ennyi.
Az hogy ennek az idiótának meg sem fordul a fejében, hogy a csaj hazudhat is... Hát ez nélkülöz minden realitást. Az meg hogy még a kezét is megkéri! Na ezt meg hagyjuk... És még el is veszi... Komolyan mondom, ennyi meggondolatlanságot egy könyvön belül felhalmozni, ehhez is tehetség kell. Persze nem sokkal a boldogító igen után kiderül a turpisság, és Jack azonnal kérvényezi is a házasság érvénytelenítését. Aztán eltelik sok hosszú hónap, majd férfiúnk betoppan hölgyeményünknek a lakásán, és csak úgy dúl a szerelem. A végszóban már Cassie kezén a gyűrű, és mindenki boldog. Természetesen a lánykérésből is kimaradunk, már csak a kész tények elé vagyunk állítva. Hát jó, rendben, legyen. Mondhatom, nem lettem lenyűgözve.
A fogalmazás miatt helyenként majdnem hisztériás zokogógörcsöt kaptam. A sok rövidítés (asszem, nemtom, és társai), és a rendszeresen vissza-visszatérő "vazze"...  - mély sóhaj. Mivel, de tényleg, mivel érdemeltem én ezt ki? Cassie karaktere annyira idegesítően tipikus nő, hogy képtelen voltam azonosulni vele. És majdnem az utolsó oldalig meg voltam arról győződve hogy a legjobb barátnő, Melissa, és Jack öccse Dean, majd szépen össze fognak jönni, de nem. Pedig esküszöm, bennük sokkal több potenciált láttam, mint a főszereplőinkben. Agyilag sokkal inkább ott vannak, mint Cassie, és Jack. Így nekik nagyon tudtam volna örülni, de huncut kis írónőnk még ezt is elmarta előlem. Szóval röviden, tömören, velősen, nekem ez a könyv egy kicsit sem nyerte el a tetszésem. akkor már sokkal inkább újraolvasom az Örökké a csajomat, pedig azzal is voltak problémáim.

Értékelés: 4 pont
Share: