A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lora Leigh. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lora Leigh. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. április 18., péntek

Lora Leigh: Buja szándékok (Buja fiúk 4.) /2014/

Ó ezek a huncut buja fiúcskák már megint nem bírtak nyugton maradni! És persze én sem bírtam megállni, hogy négy elolvasott Lora Leigh könyv után, ne vessem rá magam az ötödikre is. Jó nekem... Persze be kell vallanom, hogy nem ért meglepetésként hogy a Buja fiúk sorozat harmadik kötetének össznépi terhességgel megáldott záróakkordja után, újabb csalafinta alkotás is megjelent, ami közvetlenül ugyan annyira már nem - de azért mégis - köthető a Mackay unokatesók erotikus - és legfőképpen nagypofájúságáról híres - kalandjaihoz. Nem voltam rest ugyanis utánaolvasni, hogy meddig merészkedett az írónő a srácokkal... És hát azt kell mondjam, lassan a sorozat olyan hosszú lesz, mint a Forsyte Saga... Ami természetesen remek hír! Ne komolytalankodjunk már! Mi lenne az erotikus piaccal, Lora Leigh nélkül? Megmondom én mi lenne... Sylvia Day... Na az lenne. Pfff... Meg bagzáskényszeres, miákoló macskák... na azok lennének... korbáccsal, meg nyakörvvel... Grrr. És íme, az örök dilemma. Van az a skála, aminek az egyik végén az abszolút jó, a másik végén az abszolút rossz található. Egy könyv sem dekkolhat egyik végponton sem, mivel nincs tökéletesen rossz könyv, sem tökéletesen jó. Mind valahol a skálán belül ingadoznak. A mi skálánk annyiban sajátos, hogy az egyik végén - tökéletesen pászosan - ott terpeszkedik Sylvia Day Megigézve c. remeke (nem, nem az abszolút jó oldalon, hanem kizárásos alapon a másik oldalon, és nem, egyáltalán nem zavar, hogy most mondtam ellent alig pár sorral fentebb lévő kijelentésemnek - Day az a kivétel, ami erősíti a szabályt), a másik póluson pedig nincs más csak a baromi nagy köd, napsütéses időben pedig egy hatalmas kérdőjel. Lora Leigh pedig középtájt lengedezik, esetenként fentebb csúszva, néha lentebb süllyedve... És hogy miért is nem ismerem el a hölgyemény munkájának kiemelkedő színvonalát? Indoklás a következő néhány ezer mondatban, kicsit lentebb...



"Egy fiatal nő története, akinek egyetlen emléke sincs, amelyre öröm volna visszagondolni. Mígnem a múltjából érkező fuvallat életre nem kelti vágyakkal teli képzeletét.
Janey Mackay nem akar mást, mint végre maga mögött hagyni fájdalmas múltját. Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és nővé váljon, de a bátyja, Natches a széltől is óvja. És nem ő az egyetlen…
Amióta látta a lányt bikiniben, Alex Jansen őrnagy igyekszik elfojtani magában a tüzet, amelyet Janey gyújtott benne. Ha csak megérintené a lányt, halál fia lenne – ezt a Mackay fiúk garantálják. Álmainak és szenvedélytől izzó képzeletének lányalakja mind ez ideig szerelem nélküli légüres térben élt, tartott a férfiaktól, akikről úgy vélte, veszélyt hoznának rá. Alex eltökéli, hogy bebizonyítja neki az ellenkezőjét, méghozzá hosszú – gyakran kínzóan lassú – ölelésekkel.
Mindenki biztos benne, hogy Janey végre szabad, hiszen kínzója már alulról szagolja az ibolyát. Aztán valaki hátborzongató üzeneteket kezd hagyni a lánynak, és Alex nem nyugszik, amíg végképp biztonságban nem tudja. És amíg teljesen az övé nem lesz – testestül-lelkestül…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 444
Ára: 3499 Ft

Így három "buja", és egy "érzéki alakulatos" könyv után, nyilvánvaló, hogy írónőnk az a fajta szakács, aki nem éppen vállalkozószelleméről híres. Megtalált egy receptet, rájött hogy képes ehető formában megfőzni, és ráépített egy egész szakácskönyvet a dologra. Még azt sem lehet nagyon mondani, hogy a fűszerezéssel agyonkísérletezte volna magát... De azt is illik idebiggyeszteni, hogy ezzel a betonba öntött állandóságával, Leigh lett a "nagymama kosztja" poszt büszke tulajdonosa - ami röviden annyit jelent, hogy bármikor amikor ellátogatunk a világába, mindig ugyanazt esszük, van egy megszokott házias illata az egésznek, és a statikusságot egyáltalán nem bánjuk, sőt az agyunk már egyenesen követeli is azt, mert ami nagyi, az egyenlő megszokottság, stabilitás, és gyomorrontás, mert ritkán látjuk, és akkor mindig megtöm bennünket. (Remélem érthető a párhuzam)
Úgy is fogalmazhatnék, hogy Lora Leigh a világítótorony, ami segít hazatalálni egy viharosan háborgó tengeren töltött évtized után... A hölgyeményre lehet számítani, mert jobbára mindig ugyanazt írja le, ugyanazokkal a kifejezésekkel, és beválik a logisztika, mert egy-két förmedvény után, egyenesen megkönnyebbülés az Ő könyvét felütni, mert habár huszadjára olvassa az ember lánya ugyanazt, az az ugyanaz legalább elfogadható. (Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy azt írom ide, hogy "jó", de végül féltem ennyire merész lenni...)
Az írónő receptje pofátlanul pofon egyszerű...
Végy egy tesztoszteronágyút, akkora locsolócsővel, aminek már csak a látványa is szemidegbénulást idéz elő. Adj hozzá katonai/rendőri/különleges osztagos múltat, majd szorozd fel öttel, vagy hárommal - a mellékszereplőknek is fröcsögniük kell a férfi nemi hormonoktól -, majd keverj hozzájuk egy nőt - lehetőleg ne a stupid, korlátolt agyú, hisztérika típusból, elég a hétköznapi csajos forma, masszív szexuális öntudattal.
Ha ez megvan, helyezd őket egy abszurd helyzetbe - lehet családon belüli gabalydától kezdve, fegyvercsempészeten át, iraki raboskodáson, és kínzáson keresztül bármi -, rázd az összetevőket jól össze, majd az így kapott maszlagot fólia alatt detonációs pontig hevítsd (eszközként ne a sütőt használd, hanem a frusztrációt). Ha érzed hogy közel a vég, engedd fel a szelepeket. Nem kell megijedni, ha a szelepek kinyitása után, heveny nedvedzést tapasztalsz - ez a folyamat velejárója. Az elkészítési idő hangulattól függ (de ahogy az élet többi részénél, úgy itt is: a jó munkához idő kell!).
Megjegyzés: általában nem díszítjük tálaláskor - elég díszes ez így önmagában is -, illetve egyszerre sokat nem javallott belőle fogyasztani, mert könnyen megüli a gyomrot.
Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - én kedvelem Lora Leigh könyveit. Nem rántanak ugyan magukkal, de nem is idegesítenek fel, ami azért már nagy szó az én esetemben! (Hihetetlen, hogy most már lassan azt is pozitívan fogom értékelni, ha egy könyv végére sikerül érnem - idegösszeomlás nélkül...)
Magához a történethez nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit. Az előzményekből megismert Natches kishúga, és a szintén előzményekből ismert Crista Jansen bátyja kötnek közelebbi ismeretséget egymással jelen alkotásunkban. A pasas több mint egy évtizeddel idősebb lánykánknál, ami gyönyörű lehetőséget kínál arra, hogy Natches minden védelmi ösztöne riadókészültséget vegyen fel... (Az Ő kicsi húga még kilencvenévesen sem lehet ivarérett!) Bikáink majd minden második oldalon ki akarják herélni egymást, vagy be akarják törni egymás fejét, orrát, hörögnek, morognak. Női szereplőink jó kotlós módjára mindenhová követik uraikat és parancsolóikat... Aztán van még itt szex, normál, és egy kicsit hardcore formában, annak is minden velejárójával együtt. De a kedvencem: itt is képbe kerül a szaporodás, mert miért is ne. Férfiúnk annyira átmegy keménybe, hogy olyan erővel lövell ki a magja, amibe belerokkan a gumi. És most lelőttem a könyv egyetlen poénját... 
Ami viszont új: évszakváltás köszöntött írónőnkre! Miután négy könyvön keresztül, kontextuson innen és túl is, minden női főhőse úgy illatozott Lora Leigh-nek, mint a nyár, ebben a műben ez egy az egyben kimarad. Egy kósza gondolat, nem sok, annyi utalás, és párhuzam sem lelhető fel benne, hölgyeményünk kipárolgása, és az évszakok aromája közt. Pedig már úgy vártam! De nem... Kérem szépen, meg lettem lepve. Szerencsére, azért nem annyira, hogy sokkot kapjak... Komfortérzetem rögtön visszatért, amikor írónőnk mindent édesnek, és lángolónak festett le az ominózus kamatyok alkalmával (megint és még mindig).
De azért a többi stratégiailag fontos pont, maradt ott ahol eddig. Szexpozíciók, és behatolási utak terén ugyanazzal a fokozatossággal, és lendülettel haladunk előre, ahogy eddig. Van normál szex, orális szex - tipikus "nyeld ahogy nyomom" fajta, amíg gúvadni nem kezd a szem -, anális szex... Szex a konyhában, szex a kocsiban, szex az utcán, szex az irodában... Mint már említettem, minden ugyanúgy zajlik, ahogy annak előtte.
Szövegezésében - nem fogjátok elhinni - de ugyanaz tapasztalható, mint az előző könyvekben. Szinte szóról szóra. Nedves, szűk, hatalmas, mindenki megöl mindenkit az idegeket tépő gyönyör közben, pasasunk kényszeres szófosó, akárcsak a társai a korábbi történetekben... Apropó, azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy kisasszonykánk szűz... Istenem, imádom ezt a perverz mellékzöngét! A korosabb férfi, a harmatos, érintetlen leányzó, és a dominancia itt is, meg ott is... Nem azért, de mintha ezt is olvastam volna már valahol... Azt a rohadt elégedetlen fajtámat!
Olyan kirívó baromságot, amitől földhöz vágtam volna magam kínomban (leszámítva a már felsoroltakat), jelentem nem találtam - de ez már lehet hogy csak Day könyvének mellékhatása - miszerint az olyan jelentek, amiben nem varázslók tűzik pálcájukra alakváltó tüzelő párjukat, nemes egyszerűséggel már nem hatnak rám. (Bízom abban, hogy ez nagyon nem így van...)
Akik még nem olvastak erotikus/romantikus könyvet, de szeretnék valahol elkezdeni ennek a közegnek a feltérképezését, azoknak javasolni merem Lora Leigh könyveit, mert bár vannak bennük meredek eszmefuttatások, még mindig inkább élvezhetőbbek (nem, nem abban a formában), mint élvezhetetlenek. A keményvonalasokhoz nem szólnék külön... Akik edzésben vannak, azok már tudják mire számíthatnak. Vagy nem... Ismerve az eddigi tapasztalatokat, ezen környezeten belül, ami biztos, az a meglepetés, avagy a totális döbbenet, annak a konklúziójával, hogy mindig lehet mélyebbre süllyedni. Szerintem örüljünk, hogy ezen a bizonyos háborgó tengeren, legalább egy olyan írónő akad, aki képes ugyanazt a szintet hozni, amit már megszoktunk tőle.

Értékelés: 6 pont 
Share:

2014. január 9., csütörtök

Lora Leigh: Érzéki alakulat /2013/

Az idő mint olyan, egy meglehetősen irritáló valami, már ha az én álláspontomat nézzük. Mondhatni hogy allergiás vagyok rá. Nem azért mert rossz szokása elrohanni mellettünk, vagy azért mert öntörvényű, és mindig ott bandukol mellettünk, hű árnyékként, emlékeztetve minket mindig arra, hogy nincs rá hatásunk, hogy bármi is legyen egy adott pillanat tartalma, mire azt végiggondoljuk, tudatosítjuk, már el is vesztettük, ott sincs, cserbenhagyott minket... Nem. Nem ezek miatt a dolgok miatt vagyok rosszban az idővel. Hanem azért, mert rossz tanácsadó. Gondoljunk bele. Tesszük amit tennünk kell, nap nap után, legtöbbször már automatikusan, berögződve, fásultan. Aztán amikor nem számítunk rá, egyszer csak lecsap az a mellkasszorító érzés, amit az a reflexszerű gondolat követ, hogy "mi a jó fenét csinálok én itt?". Nem tudom hogy ki mennyire szokta hagyni, hogy ez a gondolat eluralja, de engem rendszerint maga alá szokott gyűrni. Mert innen már csak egy lépés az "annyival értelmesebben is el tudnám foglalni magam" pánik, aztán ha jól belelovalom magam, akkor ott szokott csúcsosodni, hogy "elvesztegetem azt amit soha nem fogok tudni már pótolni, amit még a leggazdagabbak sem tudnak pótolni soha semmilyen körülmények közt sem - az úr ami mindenek felett úr, hátat fordít nekem, és ez az úr nem más, mint az idő". Ez persze nem túl lelkes nézet, és ilyenkor szoktam kényszeresen azzal kompenzálni, hogy alkotok valamit. Teljesen mindegy hogy mit. Legyen az egy esete a barátokkal, vagy játék a fiammal, vagy egy jó könyv, vagy bármi, amiben örömömet lelem, és amit tartalmasnak ítélek. És ezekkel a tartalmas pillanatokkal kapcsolatban telhetetlen vagyok. Vannak kompromisszumos pillanatok, amikor valami első ránézésre totális időpocsékolásnak tűnik, de muszáj, tenni kell, csinálni kell, nincs mese, nem lehet megkerülni. Ilyenkor lép életbe a "na keressünk ebben értelmet, fogjuk meg valahol, hogy maximálisan kiélvezhessük" fázis. Ezek a középkategóriás pillanatai az életnek, az az öröm, amibe vegyül némi üröm, de felszínen tart, nem árt, nem használ, de relatíve elfogadható. Ebből van a legtöbb. Vannak a pozitív, meghatározó pillanatok, amiken még évtizedekkel később is sírva röhögünk, vagy meghatódunk. És van ennek az ellenpólusa, a "nem tudom ennek mi értelme volt" pillanatok, a "hát ez aztán..." életérzéssel, és az "inkább álltam volna fejen" konklúzióval. Na ma a sok közepes és meghatározó pillanatom mellett, besikeredett egy ilyen pillanat is, ami azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a TV-t. Eleve nem szoktam ilyet csinálni, de ma úgy éreztem, hogy megérdemlek egy TV előtt elköltött, "lábam a nyakamban" stílusú vacsorát, szigorúan félig fekvő helyzetben. Gondoltam, ha másoknak megy így is a kikapcsolódás, akkor nekem is menni fog. Hát kikapcsolódnom nem sikerült, viszont kulturális sokkot kaptam... Kapcsolgatok jobbra-balra a sok, remek kereskedelmi adó közt... Hopp, egy újabb dokumentumfilm Pompei-ről, delfinek vadászási szokásai, avagy hogyan működjünk együtt a sirályokkal, reklám, reklám, reklám, reklám... ééééééééééés aztán jött az, ami még nem volt. Sok komoly kereskedelmi adónk közül az egyiken belebotlottam egy olyan "műsor"-ba, aminek az volt a becses elnevezése, hogy Magánnyomozók. Gyerekek, a kötél idegeim ellenére is csak tíz percig bírtam. Nem értem... De tényleg. Nem. Értem. Arról szól ez a valami, hogy kreálnak egy mondvacsinált izét, aztán beledobálnak a történetbe sok olyan embert, akik képtelenek színészkedni, de azért próbálkoznak, majd eljátsszák, hogy jönnek a profik, akik mellesleg ugyanolyan bénák, és levezetik nekünk abszolút beetethető kezdőknek, hogy a túlhisztizett, és annál slamposabb probléma hogyan oldható meg... Igénytelen az egész, de nem kicsit. Na jó, gondoltam, lapozzunk... éééééés nem fogjátok elhinni, de indul a VV6! Bravúros! Az előző ötből is kimaradtam, szóval tőlem aztán... Lényeg a lényeg, míg prosztataproblémákra, hüvelygombára, aranyérre, hasmenésre, székrekedésre, szőrtelenítésre, fejfájásra, megfázásra, és a többi, és a többi testi, lelki, és egyéb szempontból eredő ilyen-olyan kínok meggyógyítására alkalmas kencék tömegét bámultam bambán, megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy hogyan hagyhattam, hogy ennyi időm rámenjen erre a tartalmatlan, bugyuta, értelmetlen semmire. És máris elkezdtem másképp látni saját magam! Na így lehet az ilyen semmitmondó, rossz, értelmezhetetlen pillanatokból profitálni! Én rengeteg időt áldozok olvasásra, írásra, családra, munkára, és néha egy-egy pocsék könyv után azt érzem, hogy lehetett volna ez másképp is, tehettem volna valami mást is azalatt az idő alatt, míg azon oldalakat bújtam, ahol két érzelmi analfabéta közösült, párzott, reszelt, állatias ösztöneiktől vezérelve egyesült. Jelen tapasztalatom mellett azt kell mondjam, hogy ide nekem még egy tucatot ezek közül a könyvek közül! Mert bármekkora idiótaság is fogadjon ezen könyvek oldalain, még mindig több értelem van bennük, mint a kereskedelmi adók műsoraiban. Mert oké, hogy nem feltétlenül okoz mindegyik ilyen könyv katarzist, de míg olvasom őket, használom az agyam. Dolgoztatom a képzelőerőm, ha jól vannak összerakva, még érzelmileg is motiválódom tőlük, röviden: élek miközben olvasom őket. Tapasztalok, szélsőséges állapotokat élek meg miattuk, kikapcsolódom általuk. Értelmet találok bennük, még akkor is , ha esetleg nem a legjobb irományok. Ha ezzel szembe kell állítanom egy tamponreklámot... Inkább hagyjuk is. Amit egy kicsit tragikusnak élek meg, az az, hogy ezen műsorokat feltételezésem szerint biztos hogy sokak kísérik figyelemmel - máskülönben nem vetítenék őket, nemde? Felmerül a kérdés: kik néznek ilyeneket? Kik azok, akik ezeken nevelkednek? Mert ezzel szemben a saját kis közösségemben, akár munkahelyi szinten, akár baráti szinten, senki nem nézi ezeket a műsorokat. Így felmerül a következő kérdés is: tényleg biztos hogy annyian vannak, akik nézik őket? És innen jöhetnek az összeesküvés-elméletek, miszerint szisztematikusan butítják, vagy legalábbis próbálják butítani a népet. Emiatt pedig rendszeresen felháborodom. Most eddig a szintig nem jutottam el, mert leültem a notebook-kal a kezemben - még mindig szigorúan félig fekvő helyzetbe hoztam magam - és percek óta itt fejtegetem a kínomat. Pozitív lett a végkifejlet? Kétségkívül. Van okom panaszra? Nincs. És itt a vége. Ezen gondolatok fényében esnék neki Lora Leigh jelen alkotásának, amiről elöljáróban annyit, hogy "te jó úr Isten"...


"Olyan egyszerű dolognak indult. Nathan Malone mindössze meg kellett volna, hogy mentsen három lányt egy kolumbiai drogbárótól. A terv szerint elfogják, amíg a drogkartellben tevékenykedő kémet, a kormány egykori ügynökét kimentik. Azonban a küldetése menthetetlenül zátonyra futott… Feleségének, Bellának azt mondták, hogy Nathan soha többé nem tér haza.

Bella három hosszú éven át gyászolta a férjét. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi életben maradt. Új személyazonosságot kapott; a Nathan nevű férfi végérvényesen meghalt. Ha hazatérhetne a feleségéhez, megtarthatná-e előtte az inkognitóját? És, ha közben mindkettejüket felfalja a vágy? Sőt, az is lehet, hogy a veszély újra kiragadja Bellát Nathan karjaiból…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 468
Ára: 3499 Ft


Néhány mondatban a könyv bevezetéséről...
Alkotói szabadság uralja századunk művészeteit, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a könyvek szerkezete néha radikálisan változik. Olyan ez mint a ruhában a divat. Nincs sok új a nap alatt, viszont mindig vissza-visszaköszönnek az előző évszázadban már feltalált szerkezeti allűrök. Nekem ugyan még nem nagyon volt közöm olyan könyvhöz, aminek több szintes előszava lett volna, de most már kijelenthetem, hogy ezen is túl vagyok. Lora Leigh Érzéki alakulata két előszóval indul, majd az első fejezetben is ugrálunk előre az időben, hol heteket, hol hónapokat. Emiatt a felvezetés állaga egy kissé darálós jelleget ölt, viszont a funkcióját maximálisan ellátja, helyzetbe hozza az olvasót. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez a megoldáshoz. Látom az előnyeit is, de ugyanígy érzem a hátrányait is. Kimaradnak a cselekmény boncolgatásán belül a komolyabb merengéssel töltött visszatekintgetős alkalmak, csupán utalásokat kapunk, mert hát már úgyis tudjuk, amit tudnunk kell. Ezzel szemben viszont nem satnyul az érzelmi rész felvázolása. Bár erotikus/romantikus könyvről van szó, Lora Leigh itt is megcsillantja a tehetségét, egy-két masszív érzelmi hullámvasút leírásánál, és bevallom őszintén ezen jelenetei magával is ragadtak. Persze nem ez jellemzi az egész könyvet, de amíg tartottak ezek a szakaszok, szépen bele is folytam a sztoriba.

A történet... Hmmm... Lássuk csak. Egy SEAL-es tengerészgyalogos, akit akció közben elkapnak, majd hónapokon keresztül kínoznak, és aki szabadulása után annyira rommá van törve, hogy felismerhetetlen lesz az arca, meg úgy minden mása is. Aki ahelyett hogy hazamenne a nejéhez rehabilitálódni, inkább eljátssza a halottat, vagyis halott marad, és új személyazonossággal, egy titkos szervezet, még titkosabb tagja lesz. Akiből kivész minden jó, hideg lesz, mint a kő, és olyan profi gyilkossá válik, hogy pusztán csak meg kell jelennie egy helyen, és önszántukból dőlnek kardjukba a terroristák. Hadd ne mondjam, a főhős annyi tesztoszteront termel, hogy az valósággal csúszóssá teszi a könyv lapjait. Na és persze nem csak a lapokat, hanem hősnőnk lábainak édes közét is, így síkosítás tekintetében tényleg nincs okunk panaszra. A kémiát nekünk is illene ezek után megéreznünk - ugyan már, nehogy kimaradjunk már valamiből! -, ezért írónőnk sok ízes, pikáns jelenetet fogalmazott meg számunkra, hátha... de nem. Nem bizony, mert Lora Leih-vel érzésem szerint egy kicsit elszaladt a paci. Ez a ló ugyan még ugyanaz a ló, csak a megülés szöge más, nyílt pornós jelleget öltött, ahol már nem kecmecelünk az árnyaltsággal, hanem annak nevezzük a dolgokat amik. Szilárdan, velősen, nyersen, valósan. A könyv első fele még csak hagyján, de miután hőseink belelendülnek a kamatyba lesz itt minden a - és előre is elnézést - faszon keresztül a geciig. Nos jó, rendben... Mocskos beszéd kipipálva. Beleillett-e a könyv alapkontextusába ez a fajta vehemencia? Bele. Néztem-e nagyokat néha, miközben olvastam. Hát hogyne! Kérlek alássan, egy ilyen mondatra, mit lehetne mást csinálni?
"Addig kúrom majd a szád, míg nem könyörögsz, hogy élvezzek el! Hogy megízlelj..."
Erre kapásból annyi volt a reakcióm, hogyha nekem egy tesztoszteronágyú ezt hörögné a mit tudom én melyik nyílásomba, egyből kényszert éreznék szájzárat kapni, miközben vadul kúrja a szám... De olyan szájzárat, amit csak műtéti úton lehet feloldani.

Aztán persze kicsit kapunk a másik alternatívából is, amikor a hősnő "jó kislány" lesz, miközben gyötrik a "puncikáját". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy melyik alternatíva a rosszabb, amikor közönségesen - és ismét elnézést - szétb****ák a pi***dat, vagy amikor a puncikádban kotorásznak. És akkor csak hogy hűek legyünk a puncikához - képtelen vagyok erről lekattanni - hősnőnk, könyörgése is hasonló árnyalatot vesz, méghozzá a "lécci" kifejezéssel. Ez aztán... felnőtt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hősünk komoly személyiségzavarral küzd, akkor könnyen lekövethető, hogy ebben a történetben tulajdonképpen senki nem normális. Még egy kicsit sem. Noah-nak, aki egyszer volt Nathan, mániája állandóan azt hangsúlyozni, hogy Nathan meghalt, és Ő nem Nathan, hanem egy teljesen más valaki, akiben kihalt minden ami tartalmat hordozott, és nem más már csak egy rideg porhüvely, aki minden tekintetben olyan kemény, mint egy szikla. Képzavar ez a javából, főleg amikor kamaty közben is hangosan kiabálja, hogy "Noah az aki téged dug..." Noah az akinek a farka az ilyen, olyan pinádban mozog, dolgozik, döfköd, blablabla... Én minden olyan személytől félek, aki E/3-ban nyilatkozik saját magáról. Hogy miért? Mert én is szoktam ilyet csinálni, és higgyétek el, nem túl megnyugtató dolog.
A visszatérő, kötelező Lora Leigh-s fordulat sem marad ki a könyvből: jelen hősnőnknek is olyan íze van, mint a napsütésnek, vagy a nyárnak. Lora Leigh minden hősnőjének olyan az íze, illata. Lehet hogy egy kicsit el kellene már ettől a képtől fordulni, mert egy hangyányit kezd már sok lenni belőle. Jól jönne már mondjuk egy olyan, hogy "húúúú, olyan párás vagy, mint téli éjszakán az ablaküveg", vagy "záporízű a nedved", esetleg "bimbód, mint egy hófedte hegycsúcs...", vagy mit tudom én, csak szakadjunk már le a nyárról, meg a rohadt napsütésről.
A slusszpoén... Na igen. Ami megkeserítette jó pár percig az életemet. Nathan/Noah míg a drogbárók tanyáján szenvedi a kínjait, bedrogozásra is kerül, egy találóan elnevezett, szexuális étvágyat növelő porral, a kurvaporral. Nem tudom mi mindent tudhat ez a szer, de az biztos, hogy hat évvel a kínzás után is, úgy működik még Nathan/Noah szervezete, hogyha felspanolja magát egy akció során, és megugrik az adrenalinszintje, akkor ezzel párhuzamosan kangörcsöt is kap. Hah! Látom én ebben a távlatot. Ez lesz majd egyszer a távoli jövőben a Viagra nagytesója. Képzeljük csak el. Drága, öreg tatát lekezelik egyszer, nagy dózisban, eszméletvesztésig ezzel az anyaggal, ami beépül a genetikai kódjába, és ottmaradva szaporodásra ösztönzi szegény szerencsétlent, amikor az adrenalinszintje megugorja a kellő magasságot. Hogy kell aktivizálni? Ijeszd meg a papát! Csóri öreg, slattyog ki éjszaka, immár huszadik alkalommal a toalettre - rohadt prosztata, és gondjai -, te pedig előugrasz a sötét sarokból, harci csatakiáltással. Reakció: merevedés, közvetlenül a szívinfarktus után. Hát nem remek? Lora Leigh-hez is hozzávágunk alkalomadtán egy egészségügyi szakkönyvet.

Persze mivel ez egy részben akciókönyv, vannak benne akciójelenetek is, puskákkal, meg fegyverekkel, meg marcona emberekkel, akik puszta kézzel ölnek, és szabadidejükben szemmel verik a gonoszt. Itt vagyon a második képzavar, mert valami miatt az én kicsi korlátolt agyam nehezen fogadta be, hogy az egyik pillanatban még de szűk, meg lucskos, meg kemény, meg nagy, meg térdelj, meg forró kis segg... aztán pedig éles váltásban, ilyen hadművelet, olyan hadművelet, hangtalan osonás, itt golyó, ott kaszabolás, autóval való gázolás... Komplex. Mindenképp nagyon komplex.

Amiben jól éreztem magam, azok az érzelmi jelenetek voltak. Egész kerekre sikerültek, tényleg közvetítik azokat a kétségbeeséssel tarkított állapotokat, amiket egy ilyen rendhagyó helyzetben, amiben hőseink is vannak, érezhet az ember. Azt most hagyjuk, hogy ennyire rendhagyó körülmény, mint ami jelen könyvünkben is megjelenik, soha az életben nem valósulna meg a realitás talaján. De legyünk nagylelkűek, és tételezzük fel, hogyha lenne, akkor az hasonló érzéseket generálna, mint amit felfest a könyv. Igen, és ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor Ő lett volna a nagyapám...

Amit jó tudni a könyvről még, olvasás előtt... Az eddigi Lora Leigh könyvekkel szemben, ezt a remeket egy férfi fordította. Az eddigieket nő. Soha nem olvastam el egyetlen Lora Leigh könyvet sem eredeti nyelven, így kicsit bicsaklik a viszonyítási alap. Ami tény, hogy ez a könyv nyers, erotikai szempontból egyenesen pornós, de... Erről legalább elmondható, hogy tényleg látott - még ha csak közvetetten is - "xy" kromoszómát. Hogy most emiatt érződik-e csúnya kifejezéssel élve közönségesebbnek, vagy eleve az írónő stílusa váltott színezetet, ez egy olyan kérdés, amire addig nem fogok választ kapni, míg neki nem esem az eredeti irományoknak, amit nem fogok megtenni, mert annyira egyik könyvét sem ítéltem fenomenálisnak hogy repetázzam belőlük. Mindenesetre egy újabb tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Ismét ráébredtem arra, hogy ennek a kategóriának a szépségei nem ismernek határokat. Ami miatt még mindig kitartok Lora Leigh mellett, az az, hogy egyes szakaszai a könyveinek, árulkodnak némi profizmusról. Hogy most a túlfantáziált történet, vagy a karakterek sablonossága, esetlegesen a helyenkénti durván lekommunikált kufirc kinek, mennyit vesz el a kedvéből, ez nagyon szubjektív. Részemről még mindig színesebb a sok macsó hímjével, mint a többi író a sok milliárdos BDSM gurukat felsorakoztató tucatkönyvével. Lora Leigh esetében szó szerint kézzel tapintható az izzadság a monstrum hősön, már annyira férfi, hogy csak a péniszét nem lógatja ki a könyvből... Barbár. És én, mint nem egészen egészséges mentális állapotú egyén, aki kedveli a barbárokat, örömmel dagonyázom az írónő által kreált pocsolyákban. A maga nemében szórakoztató, meredek történetvezetésű pornó... Hmmm. Szerintem ettől többet nem is érdemes mondani róla.

Értékelés: 5 pont
Share:

2013. szeptember 5., csütörtök

Lora Leigh: Buja álmok /Mackay unokatestvérek 3./ (2013)

Ó, igen. A régi, jól megszokott terepen ismét. Amikor először olvastam Lora Leigh-től, akkor kiegyeztem annyival magamban, hogy a történetei egy cseppet felszínesek. Majd megdorgáltam magam, hogy erotikus könyv lévén ne itt várjak már Shakespeare-t is megszégyenítő érzelmi drámát... Így a végső konklúzió ez lett: ugyan érzelmileg kicsit sekélyes, de erotika szempontjából elfogadhatóan érzékletes, tehát középmezőny, karöltve egy olyan pikáns utóhatással, ami csak "zs" kategóriás filmek nézésé közben kapja el az embert. És mivel én az a fajta mazochista vagyok, aki a "zs" kategóriás filmeket is képes a megfelelő hangulatban pozitívan diszkriminálni, így bőven a tűréshatáromon belüli a hölgyemény bármely irománya.


"Natches Mackaynek évek óta nincs kapcsolata a családjával, kivéve két unokatestvérét. Ők voltak azok, akik a családiasság érzését biztosították neki. Most azonban akaratán kívül belerángatták az apja életébe, ami végzetes lehet számára.
Amikor Chaya Dane ügynököt Kentuckyba küldi a kormány, hogy ellopott fegyverek után nyomozzon, a nő sok mindenre számít, kivéve azt, hogy a vonzó Natches álmaiban szerepeljen."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 332
Ára: 3499 Ft

Vártam már hogy megjelenjen a sorozat ezen darabja. Szó szerint tűkön ültem, amit annak a sok, és remek könyvnek köszönhetek, amiket az erotika műfaján belül az elmúlt hónapok során sikerült elfogyasztanom. Bámulatos hogyan képes az ember ítélőképessége módosulni. Amikor Rowdy történetét olvastam, nem voltam túlságosan elragadtatva a gyönyörtől. Dawg sztorijának a hatásait, már sikerült itt is kiharsognom magamból, jót vihorászva azon a tényen, hogy a három unokatestvér kisvárosa, a fegyverkereskedelem, és a hazaárulás melegágya. Ezen mind a mai napig képes vagyok göndör kacajra fakadni. És most itt lennénk... Natches Mackay. A volt katonai mesterlövész, aki egymaga sikeresen megnyerte volna hazájának az iraki háborút, ha véletlenül nem lövik vállon. A sebesülése azóta is közszájon forgó rejtély, mivel a srác Chuck Norrist megszégyenítően képes a két szemével álló helyzetben is 360°-ban látni. Így nem tudni hogy nem szúrta ki azt a lesben álló gyilkost, aki golyót röpített a karjába, és ezzel derékba is törte hősünk karrierjét. De ekkor már mindegy volt. A baseballban ütésátlagok vannak, a profi katonai mesterlövészeknél lövésátlagok, és Natches mire leszerelt, már élő legendává avanzsált. Csak egyet nem értek. Még pedig az írónő névválasztását. Szülőként tudom milyen fontos a név. Célszerű úgy megválasztani, hogy szegény gyereknek ne legyenek komplexusai miatta. Legyen dallamos, könnyen megjegyezhető, és lehetőleg rövid - mert csóri gyerek belekerülhet abba a csapdába, hogy még akkor is a nevét fogja körmölni egy dolgozaton, amikor a többi gyerek már javában kint öli egymást az udvaron. Na már most, hősünk egy faszagyerek - nincs ezen mit szépíteni. Kemény kívül, belül... alul, felül... Katonás, precíz, olyan az ágyban, mint egy faltörő kos. Kérdem én: muszáj volt olyan becenevet aggatni szerencsétlenre, amiről kapásból egy fűszeres, mártogatós rágcsálnivaló jut az eszembe? Ahányszor elolvastam a pasas nevét, annyiszor támadt ehetnékem.

Történetvezetésileg enyhén szólva meglepett a könyv. Az előző két rész alapján arra számítottam, hogy egy elbagatellizált akciót fogok kapni, sok szexszel, normál pozícióban szemtől-szemben, majd orálisan, végül a mostanság egyre nagyobb teret hódító anális módon. De nem. Ez utóbbi egyenesen kimarad a történetből, és a vehemens erotika is oly mértékben megszelídül, ami már-már rémisztő, ha Lora Leigh stílusát vesszük alapul. Ha a közízlést, akkor jóval emészthetőbbé, lassúbbá, gyengédebbé minősül, ami megjegyzem, csak használt a könyvnek. És a sztori első felében nem beszélhetünk összecsapottságról sem. Oké, még mindig a fegyverkereskedelemnél tartunk, és volt katonák piszkos ügyeiről, sőt még kiegészül az alapszituáció Irakkal is - amitől én nem csak hogy féltem eleinte, hanem egyenesen rettegtem - de nagy megkönnyebbülésemre, egész kereken, elfogadhatóan, és olvasmányosan tálalta a fordulatokat az írónő. Sőt továbbmegyek: hitelesen, és élvezhetően. Végre képes voltam beleélni magam a főszereplők bőrébe, és átérezni az emocionális állapotukat, merthogy végre valahára volt nekik ilyen. Természetesen ebből azt vonhatjuk le statisztikailag, amit már eddig is nem egyszer elmondtam: ha a sztori épületes, akkor az erotika visszafogottabbá válik. Mert milyen is lenne már az, hogy a legelemibb szerelmi vallomást követően, szendvicsbe vágják a hősnőt. Így részemről Lora Leigh ezen könyve is kisétált az erotikus/romantikus kategóriából, és az egyszerű romantika polcán csüccsent le. Hangsúlyozandó ismét: nem bánom hogy ez így alakult. Ez lett volna a véleményem, úgy a történet feléig. És akkor jöjjön a feketeleves.

Szóval hősünk, és hősnőnk kapcsolata évekkel korábbra nyúlik vissza, és megannyi keserűség, és fájdalom tarkítja. Egy biztos kiindulási pontjuk van, kellenek egymásnak. Ezt megspékelve a mindenkori visszaszoríthatatlan vággyal, eljutunk a detonációs pontig, amikor is tovább nem képesek magukba fojtani egymás iránti mély, és még hevesebb érzelmeiket, és egymásnak esnek. Naná! És szépen el is bukdácsolunk a színvallásig. Amitől erős és kényszeres kapaszkodhatnékom támadt, hogy Natches egy két lábon járó terhességi barométer. Látatlanul megmondja, hogy teherbe ejtette Chaya-t, és ezt tényként tálalja is az unokatestvéreinek, pár nappal az első ominózus együtt hálásuk után. Mert persze ez így megy. Jó, rendben, nem nehéz összehozni egy gyereket, de azért nem is olyan könnyű. Az hogy az elélvezés pillanatában, vagy pár másodperccel utána a férfiú azt morogja, hogy "most már biztos terhes vagy, érzem", nem abszurd, hanem egyenesen félelmetes. És onnantól állandóan az megy, hogy "most már nemcsak rólad van szó", "nem kockáztathatod a gyermeked, és a magad épségét", "vigyáznod kell magatokra"... Észrevétel: egy pár napos megtermékenyített petesejt, még nem magzat, hanem sejtcsoportosulás. És a hiedelmekkel ellentétben, ha minden rendben van, akkor az úgy oda van ragadva a helyére, hogy nem lehet csak úgy ugrándozással elhagyni. És a hiedelmekkel ellentétben hamarabb fel lehet ismerni a pocaklakót, mint ahogy elkezdődnek a rosszullétek, de azért olyan 3-4 hétnek el kell telni ahhoz, hogy az első "tünetek" megjelenjenek. Persze ez minden nőnél más, és más... Én például hulla fáradt voltam. Reggel, 10 óra intenzív alvást követően, relatíve kipihenten felébredtem, a szokásos rutin után elindultam a munkába, de mire kiértem a megállóig újra el akartam aludni. Rosszabb voltam, mint egy mormota. Mégsem ez volt, ami felébresztette bennem a gyanút, hogy valami van... hanem az, hogy impulzív személyiségem ellenére, szinte egyik napról a másikra átmentem mosolygósba. Békésbe. Csicseregtek a madarak, kacarásztam egész nap, minden olyan bájos volt, és szép... édesanyám, és kedves párom sápadtan, aggódva figyelt. Aztán imádkoztak, hogy ez a felhőtlenség a szülés után is jellemző maradjon rám. Hát szerencsétleneknek ezen a fronton pechük volt. És már megint elkanyarodtam... Szóval ez a terhességesdi a könyvben nem kicsit volt irritáló, és túlzó. Még ha össze is hoznak egy babát, attól még nem sántul le valaki deréktól lefelé, és ugyan nagyon szívmelengető ha a pasas aggódik az asszonyért, de ez is lehet idegörlő ha a fickón nincs fék. És kedves fűszeres rágcsálnivalóról elkeresztelt hősünkön nemhogy fék nincs, de még plusz lendületet is merít innen-onnan. Ami miatt nagyon bosszús vagyok: ha ezt nem hangsúlyozta volna ki ennyire betegesen az írónő, akkor egy remek történetet zárhattam volna le az utolsó oldal elolvasása után. Másik nagyobb baj amit képtelen voltam megkerülni... nyakig merülünk Natches családi drámájába, rendesen meg is utáljuk az apját, kéztördelve várjuk a végkifejletet bízva abban, hogy a kedves papa aprólékos felkoncolásra kerül. Hát nem. Egy kis csihi-puhi, némi morcos morgás, és ennyi. Aztán mindenki balra el. Grrrr... Rendben, értjük az erkölcsi mondanivalót, de nem kaphattunk volna egy kicsivel több vért? Igazán nem ártott volna, főleg mivel a drága papa kezéhez nemcsak hősünk, hanem közvetve hősnőnk vére is tapad. Méghozzá gyomorfekélyt előidéző komolysággal. Nem akarom agyon spoilerezni eme bejegyzésemet, ezért csak annyit fűznék még hozzá: ha én lettem volna Chaya helyében, én nemcsak kinyírtam volna az öreget, hanem a heréinél fogva akasztottam volna fel, és nyúztam volna meg. Szigorúan azután, hogy kerékbe töröm, és karóba húzom. Még a spanyolcsizma alkalmazásán is elmerengtem volna...

Fogalmazás tekintetében Lora Leigh egyáltalán nem nevezhető színvonaltalannak, csak ha a három kötetet egymás után olvassuk el, akkor feltűnően sok ismétlést fedezhetünk fel bennük. Példának okáért, mind a három hősnőnek olyan íze van, mint a nyárnak... Most vagy túl sokat duhajkodott együtt a három kan, egy nőn osztozva természetesen, és emiatt mindháromnak beszűkült a szótára, már ami a jelzőket, és hasonlatokat illeti, vagy mindhárom nő hormonálisan ugyanúgy van felépítve, hasonló tisztálkodószereket használnak, és úgy illatoznak, mint egy virágágyás... a többibe nem vagyok hajlandó belegondolni. Tesztoszteronágyúink hasonlóan - leginkább ugyanúgy - fogalmazzák meg az instrukciókat is szex közben, és némi kisebb kilengéstől eltekintve majdnem ugyanazokat is mondják. Csak a mértékek változnak. Natches a másik kettőhöz mérten kevésbé szófosó. Rowdy mindig mondja a magáét, de inkább teszi azt stílusosan, mint otrombán. A trágársági versenyben viszont Dawg az, aki fejhosszal győz. Mindemellett, akkor is erősen érezhető az alapsablon, ami pedig villogó piros nyíllal mutogat a fantáziátlanságra, ami pedig egyenes úton vezet az unalomhoz. Tanulság: ne olvassuk el egymás után a három részt.

Egy mondatot mindenképpen fel kell még emlegetnem itt. Méghozzá egy olyat, amitől az amúgy nem ráncos homlokom is mélyen árkossá barázdásodott. Idézem:

"A lány a csíkká szűkült zöld íriszbe nézett."  

Most mi van? Csíkká szűkült zöld írisz... Én meg nem tudom mondani mire is gondolhatott itt az író (vagy a fordító), de nekem rögtön két dolog jutott eszembe:

1, Natches nem is volt katona, és kemény legény, hanem Lara Adrian egyik elveszett vámpírja...

2, Natches egy méretes gekkó.

Tájékoztatásul közölném az érintettek felé (értsd írónő, vagy fordító), hogy az emberi pupilla, és az írisz is kör alakú, a pupilla kör alakban tágul, illetve szűkül (ellentétben az írisszel, ami lusta disznó), és nem szokása csíkká változni, legalábbis idegen génállomány befolyásolása nélkül. Maximum pontnyira tud összehúzódni, vagy ha teátrálisak akarunk lenni, tányérnyira tud kitágulni. Nem kell itt variálni a csíkokkal, mert szegény értelmes olvasó, még lehet hogy belezavarodik.

Tömören ennyi észrevételt tudok megosztani eme könyvről. Bevallom őszintén, sokkal rosszabbat vártam, mint amit végül is kaptam, így relatíve elégedett vagyok. Lora Leigh részben bebizonyította nekem, hogy tud írni. Nem kell nagyon megijedni, hangsúly a "részben"-en. Nem állíthatom hogy rongyosra fogom olvasni a sorozatát, de az erotikus/romantikus kategória kedvelőinek ajánlani merem. Mivel ebben a műfajban többnyire inkább a horrorisztikus élmények a mérvadóak, Lora Leigh a maga középszerűségével hatalmasat emel a színvonalon. Nagyságrendekkel hamarabb fogom őt kézbe venni, mint Miller-t vagy Fawkes-t.

Értékelés: 6 pont
Share:

2012. december 26., szerda

Lora Leigh: Buja éjszakák /2012/

Tényleg kellene már nekem egy jó vaskos enciklopédia. Vagy minimum egy Dean R. Koontz, vagy Stephen King, mert a romantikus irodalom kezd az agyamra menni. Soha az életben nem olvastam ennyit a szexről, mint ebben az évben. "Ha szeretnénk megtenni valamit, akkor tegyük" elv híve vagyok, és soha nem értettem miért is jók ezek a könyvek. Aztán elolvastam egyet, a következmény pedig itt olvasható a blogomban. Hogy miért csinálom? Keresek. Annyira szeretném leírni egyszer azt a mondatot, hogy: ez igen! Hogy ugyan erotikus, romantikus könyvről van szó, de bevonzott. Megvett, és teljesen maga mellé állított. Előző bejegyzéseimből nyíltan látható, hogy ilyen még nem volt. Sőt a közelében sem jártam soha ennek az érzésnek, ha a szórakoztató irodalom eme tartományáról van szó. De mint tudjuk, a remény - hogy a fene essen belé - hal meg utoljára, és nekem van egy olyan lényegi részem, ami képtelen elfogadni azt a kifejezést, hogy "nem". Nincs olyan könyv a piacon ebben a témakörben, ami megfelelne minden elvárt kritériumnak? Dehogyis nincs! Olyan nincs hogy ne legyen! Csak meg kell találni! És én gőzerővel keresem... Persze, milyen egyszerű is volna az élet, ha mondjuk a tizedik ilyen könyvnél, már felkiabálhattam volna, hogy "megvan"! Mondanom sem kell, hogy jelen könyvünk is a "jó-jó, de otthonra nem kéne" kategóriát erősíti...



Szedjük csak össze az alapokat:
Adott egy kisváros, és adott ebben a városkában három tesztoszteronágyú, akik történetesen unokatestvérek. Mit ad Isten, ezek a fiúk hobbiszinten paráználkodnak. Egyszerre. Nem, nem egymással. Csak egy nő, meg ők hárman, és megverekszenek a testnyílásokért. Teszik mindezt olyan csendben és halkan, hogy minden lánnyal rendelkező szülő áttereli a túloldalra a gyermekét az utcán, ha ezek a fiúk megjelennek. Főhőseink - természetesen - magasak, izmosak, katonák voltak (ugyan mi mások is lehettek volna?), és olyan kemények - minden értelemben - hogy egy teljes sebességgel haladó kamion játszi könnyedséggel pattan vissza a mellkasukról... Képességeik minden szinten emberfelettiek, és ebben a könyvben végre újraboncolhatjuk a "méret most lényeg vagy nem lényeg" kérdését. Merthogy főhőseink derék alatt is jócskán meghaladják az átlagot. Nem, nem a lábukról beszélek...
Történetünk középpontjában Dawg "Dog" Mackay, és Crista Jensen áll (és ne érezzük úgy magunkat, mintha egy huszadrangú pornót néznénk...). Előbbi egy beépített rendőr, aki annyira be van építve, hogy azt csak a hároméves gyerekek nem következtetik ki, utóbbi pedig egy pincérnő... Azt a karrierista jó Úristenit neki! Na már most, ezek ketten úgy nyolc évvel ezelőtt egymásba gabalyodtak - Dawg szüleinek temetése után. Ugyan mikor máskor? Crista ártatlansága olyan sebesen vész oda, hogy az már csodálatra méltó. A kisasszony a férfi két szép szeméért, mindent - na jó majdnem mindent, a fülbe, orrba, szemüregbe való töcskölés lemarad - megenged, aztán halálra váltan, és mint utóbb kiderül terhesen, lelép a hajnal első sugarai előtt. Dawg másnap úgy éli tovább az éltét, ahogy eddig, mivel az ominózus éjszakán olyan merev részeg volt, hogy az a röpke pár óra keretek nélküli erotika, csak úgy kisuhan az elméjéből. Telnek a hetek, Crista elvetél, kétségbeesik, majd úgy dönt képtelen egy városban maradni a férfival - aki még ekkor sem sejt semmit - és elköltözik. Természetesen egy homoszexuális párhoz, akik éjszaka, amikor rossz álmai vannak, magukhoz vonják, és babusgatják, ahogy jó testvérek közt szokás (nem röhög, együtt érez!). De a honvágy nagy úr, így Crista hét évvel később úgy dönt visszaköltözik a kisvárosba. Dawg olyan, mint aki felett megállt az idő. Crista érettebb, komolyabb, meg amúgy is, de Dawg nem! Ő még mindig a régi, a buja fiú, meg minden... Azt hiszem érezhető a nagy érzelmi mélység. És ha ennyi konfliktus nem volna még elég, azzal nyit a könyv, hogy a Fort Knox-ból származó atomtöltetek hordására is alkalmas sidewinder rakétákat chipestől meglovasítják. (Még mindig nem röhög!) És ugyan hol máshol is akarnának a gonosz csempészek nyélbe ütni egy üzletet, ha nem ebben a kisvárosban? (Persze csavarosan a miért is meg lesz magyarázva) Crista pechére (majd később kiderül, hogy készakarva) éppen akkor éppen abban a raktárban tartózkodik, ahol a közellenség cserekereskedelme zajlik, és csak hogy kerek legyen a kép Dawg is ott van, vagy két tucat S.W.A.T.- os rohamosztagossal kísérve. És vajon mi kedves főhősünk első gondolata? Igen, közvetlenül AZ után... Hogy Crista lehet hogy áruló. Terrorista... (Nem bánom, röhögj!) Törvényeink vehemens hőse, ahelyett hogy tenné a dolgát, és letartóztatná Cristát, ha már ennyire egyértelmű, hogy a nő bajos, inkább úgy dönt megzsarolja. Vagy a kedvére tesz főhősnőnk, és engedi magát meghágni, vagy mehet a börtönbe. Micsoda komoly konfliktus! (Személyes megjegyzés: én holt biztosan tökön rúgtam volna Dawgot, majd kértem volna a bilincsét (nem, nem azért), majd miután kecsesen magamra pattintottam volna, önként besétáltam volna az őrsre. Na majd nem!) Főhősnőnk sikeresen összeadja az egyet meg az egyet, alkot belőle valamit, majd habozva (!) igent mond (mert az túl lapos lett volna ha nemet mondott volna). És megkezdődik végtelenül hosszú utazásunk az erotika birodalmába.
Egyetlen egy szempontból tetszett a könyv. Christian Grey férfiasságának halála után, jó volt egy olyan pasival találkozni, aki nem adja fel önmagát, csak azért mert szerelmes lesz. Tetszett Dawg karaktere, attól függetlenül, hogy a pasi nem a legmélyebb, és több mint akaratos. Kellett már nekem némi masszív megrendíthetetlenség, miután Ana Grey agyával gondolkoztam közel egy hétig. És erre Dawg tökéletes volt. Most megint kerek a világ.
És akkor jöjjön ami nem tetszett...(persze a fantáziátlan, és lapos háttértörténetet nem számítva)
Ha szex akkor egyértelműen BDSM. Ugyan mi más lehetne? Az már nem is erotikus, ha csak úgy snassz egymásnak esünk! Kell fenékdugasz, meg több liternyi síkosító, popsi csapkodás, és mocskos beszéd. Orális szexnél hajmarkolászás, és ami kihagyhatatlan: anális szex! Ha valaki eddig nem tudta volna, annak most már teljesen világossá válhatott: igen, oda is be lehet dugni! Ha ennek az erotikai vonalnak ekkora lesz a kereslete a jövőben, akkor nemsokára már az lesz az újdonság, ha valaki arról fog írni, hogyan is lehet ezt a dolgot rendeltetésszerűen végezni. Tudjátok a jól megszokott, és bejáratott testüregben... Nem, nem a szájra gondolok...
És naná hogy megint beköszön a szeméremszőrzet létének/nem létének a kérdése is! És most már kikérem magamnak! Crista gyapjas. De csak egy ideig, mert Dawg beutasítja egy gyantázásra (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam mindenki figyelmét arra, hogy a szőrtelenítés ezen formája a középkorban kínzóeszköznek minősült...). Ami felbőszít: tisztán emlékszem, hogy duhaj ifjúságom kezdete óta volt vagy két teljes hónapom, amikor nem volt mellettem férfi. Semmilyen formában. Mégsem tollasodtam ki! Könyörgöm, szerintem az igényesség, és higiénia része az, hogy az ember így is odafigyel magára. Mi ez a mindig felbukkanó őrültség, miszerint a hetvenes évek bubifrizurája nőknél deréktáj alatt kötelező jellegű, hacsak nincs mellette egy acélmarkú hím, aki meg nem kopasztja! Kiábrándító...Fordítva belegondolva, nem is tudom. Valószínűleg megrémülnék, ha az első éjszakán a kedves letolt gatyája mögül egy egész barikasereg köszönne vissza. Nem hiszem el hogy manapság van olyan férfi, akit ne sokkolna le, ha a teljes beindultság állapotában egy vidrával fogna kezet, miután lágyan a tanga anyaga alá tolja az ujjait...
Összegezve: a könyv tanulságos volt. Nem, nem a szexhelyzetek miatt. Kipipáltam, csak mert megtehettem, hogy kipipálom. És még nincs vége ennél a könyvnél a piacnak. És ha addig élek is el fogom olvasni mindegyiket. És igen, mindegyikről írni is fogok pár mondatot. Aztán, ha már meguntam, és kellően felbőszültem, írok egyet. Hátha... Ha ezeknek a nőknek sikerült ebből meggazdagodniuk, akkor nekem miért ne lehetne szerencsém?
Végül egy idézettel zárnám a mai bejegyzésemet. Humor szintjén ez volt a plafon a könyvben (majdnem el is mosolyodtam), de nem ezért írom ide, hanem mert így a legkönnyebb demonstrálnom eme mű mélységeit:

"- Megjelöltem a puncidat nyolc éve, és megjelöltem ma is. És higgy nekem, édesem, senki más nem kapott a magomból. Halálbiztosra mentem.
A lány szeme elkerekedett az örömujjongást parodizálva, amely elfedte a feltámadó haragját.- Tyűha. Dawg adott nekem a magjából , már háromszor. - Megrebegtette a szempilláját. - Milyen szerencsés is vagyok. Na, akkor most engedj felállni, hogy ugrálhassak örömömben, és a világba kiálthassam vágyam beteljesedését..."

Share: