A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kosztümös. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kosztümös. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 30., péntek

Kresley Cole: Szeress, ha tudsz! (MacCarrick fivérek 3.) /2013/

Eldöntöttem. Örökbe fogok fogadni egy morcos skótot. Szoknyában. Bár Kresley Cole könyvében ez a skót, nem olyanfajta skót, aki mindenhová kiltben csalingázik... de akkor is. Kell nekem egy skót, aki morog, hörög, indulatos és aki széles vállával rám töri az ajtót, mert a szenvedélyének a hevében nem bírja magát kontrollálni. Kell hogy legyen valami elemi ezekben a skótokban. És én lennék a legutolsó, aki ne akarná kideríteni, hogy mi is az a valami. Szóval ide nekem egy skótot, de rögtön!


"Égető bosszúvágy…
Ethan MacCarrick lélegzetelállítóan jóképű fiatalember volt, míg egy befolyásos nemes ember parancsára brutálisan össze nem verték. Az arcát örökre elcsúfították egy olyan bűn miatt, amit el sem követett. Ethan könyörtelenül bosszút állt. Tönkretette és száműzetésbe kényszerítette elcsúfítóját. Az elégtétel azonban nem töltötte el megnyugvással. Tíz évvel később egy talpraesett, titokzatos szépség bűvölte el a férfit. A gyönyörű hölgy nem más, mint egykori ellenségének a lánya. Eljött végre az igazi bosszú pillanata. Ethan pontosan erre vágyott. Házasság ígéretével elcsábítja a fiatal nőt, hogy azután egyszerűen félredobja."

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 474
Ára: 3499 Ft

Kresley Cole könyveiben nem sikerült eddig nagyot csalódnom. Persze ahogy minden más írónál is, nála is előfordulnak kicsit gyengébben összerakott, majd egyenesen zseniálisan kivitelezett alkotások. De Cole esetében legalább leszögezhető, hogy még a leggyengébb műve is bőven megüti az elvárt színvonalat. Pedig nagyon nem akartam legelőször semmit sem elolvasni tőle. Ez már évekkel ezelőtt történt. A "Halhatatlanok alkonyat után" sorozatának a fülszövegei szerintem majdnem minden épeszű embert meghőkölésre késztetnek. Ha már paranormális romantikus kategória, akkor részemről Kresley Cole a nagyágyú - legalábbis a fantáziák kiélésében. Neki mindegy, jöhetnek lidércek, szellemek, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, démonok, valkűrök, emberek, és ezek közt a faji kereszteződés ezerrel. Gond nélkül felépíti a történeteit, ellátja egy kis érzelgősséggel, sok humorral, csipetnyi erotikával, és olyan ügyesen belehelyezi az olvasót a saját kis világába, hogy az a szerencsétlen jámbor ember falni kezdi a lapokat, és észrevétlenül dimenziót vált. Annak ellenére hat így, hogy ha józan parasztival átgondoljuk, akkor a történetei enyhén szólva is meredekek. A Vámpírzóna történeti felépítése röviden - csak a szemléltetésképpen: van egy "edény" Holly, akit egy démoni erő azért akar behajtani, hogy megszilárdíthassa saját pozícióját, utódnemzéssel persze. Természetesen a hölgyemény sem ember, hanem természetfeletti lény. Elkapják a démonok, de Cade - aki szintén démon (szarvakkal öcsém, szarvakkal!), ráadásul azok közt is herceg - kimenti a hősnőt szorult helyzetéből. Ja kérem, hogy Cade is azon dolgozik hogy az "edény" eljusson az abszolút gonoszhoz... Részletkérdés. Démonhercegünknek van épp elég nyűgje saját kis birodalmával. És amíg a bátyját egy boszorka gyermekáldás reményében, kissé erőszakos hangnemben elrabolja, addig Cade és Holly keresztül-kasul menekülnek minden létező, és kevésbé létező helyen. És még ott van az a fránya vágy is, elbújva hősünk nadrágjában, tüzelésre készen... Ja igen, és említettem már, hogy Cade olyan fajta démon, aki amikor az élete párját magáévá teszi, akkor a bőre pirosba vált, termete (és szerintem ezzel arányosan minden más része is) megnő, szarvai óriásira kunkorodnak, és hogy harap? Hölgyeim! Íme a tökéletes férfi! 
Ne mondja erre a felvezetésre nekem senki, hogy épeszű. Könyörgöm az egyik részben (mellesleg az egyik legkedvesebb részemben) egy vámpírnak, és egy fantomnak a jövőjébe pillant bele egy valkűr, majd elárulja nekik, hogy a születendő gyermekeik kiskorukban a falakban fognak bujkálni... És mindannak ellenére, hogy Cole merészen elfelejtkezik a normalitásról, mégis olyan lendülettel, és élvezhetőséggel ír, hogy ez az egész nem tűnik fel. Rendben. A vámpír, és a fantom közös gyermekei azzal fognak majd a szüleik agyára menni, hogy a falakban fognak elbújni. Egészségükre. Hol is van itt a baj? És ha valaki képes egy ilyen komplex, ennyiféle lényt megmozgató sorozatot hibátlanul megvalósítani, annak menni fog az "egyszerűbb" romantika is. Amikor a MacCarrick trilógia nyitó kötete megjelent, nem éreztem szemernyi késztetést sem arra hogy el akarnám olvasni. Egyszerűen azért nem, mert addig a pontig nem voltam képes megbarátkozni a kosztümös romantikus könyvekkel. De hát milyen a kíváncsiság... Csak megrendeltem, lesz ami lesz alapon. És egyenesen beleszerettem a történetbe. A szereplőkbe, a szócsatákba, leginkább úgy alle zusammen ezekbe a babonás skótokba. Az már más kérdés, hogy ezután a könyv után éhező módjára vetődtem rá erre a piacra, és azóta már azon az állásponton leledzem, hogy bár Cole ezen sorozata is színvonalas, az Ő terepe mégiscsak a paranormális romantika, azt tudja profi szinten űzni, a kosztümös romantikán belül, pedig - annak ellenére hogy nem akarok durva lenni, mégis ki kell jelentenem - akad tőle jobb is. Ettől függetlenül újrahangsúlyoznám: Cole bármelyik könyve színvonalasabb a manapság megjelent erotikus-romantikus bizbaszoktól. Nem tudom ez mennyire dicséret az írónőnek - figyelembe véve hogy azoktól a könyvektől lassan már a toalettfertőtlenítő flakonján feltüntetett használati utasítás is szórakoztatóbb. Pocsék vagyok ha bókolni kell, ez van. Szóval értsük az előbbit így: Cole-t olvasni mindig élmény, és sosem elpazarolt idő.

A trilógia részei közül nekem ez vitte a prímet. Mindhárom rész tetszett, de ebben a befejező kötetben Ethan személyisége, mogorvasága, sebhelyes arca, keménysége, zárkózottsága teljesen megfogott. És Maddy személyiségjegyei is voltak annyira földhözragadtak, hogy meg tudjam kedvelni a lánykát. Történetileg tipikus Cole... nincs benne semmi egyszerűség.

Főhősünk nemes ugyan, de emellett a korona kémje is. Fiatalon léha, kicsapongó, és egyik éjjel rossz ágyba fekszik be. Az asszony férjezett, ami még talán nem is volna akkora probléma, de sajnos a férj is betoppan a pásztoróra közepén. Ethan-t az asszony erőszakkal vádolja meg, amiért a férfit a pajtába vonszolják, és az arcát elcsúfítják, megkínozzák. A végén megmenekül, de bosszút esküszik. Alig fél évvel később a férj halott, az asszony pedig földönfutóvá válik a kiskorú lányával együtt, aki nem más mint hősnőnk, Maddy.

Hősnőnk évekkel később Párizs nyomornegyedéből akar elszabadulni, és emiatt nagyon sok mindenre képes. Például arra is, hogy felkeresse Londonban gyermekkori barátnőjét, hogy eljátssza előtte - vagyis leginkább annak bátyja előtt - a vagyonos, tehetős nőt. Teszi mindezt annak a reményében, hogy foghat majd magának egy dúsgazdag férjet. Csábítási kísérlete célba is talál, bár egy kicsit félresiklik: a kiszemelt gazdag úrfi helyett Ethan figyelmét sikerül felkeltenie, aki megismerkedésük estéjén nem túl kecsesen meg is fosztja hősnőnket féltve őrzött ártatlanságától. 

Akkor eddig összefoglalva: családi dráma, kompromittálás, csúf testi heg, amiből egyenesen következik az undortól való félelem...és ezeken felül amikor Ethan-nek leesik a tantusz hogy ki is volt ismeretlen szeretője az álarcban (ja igen, kifelejtettem hogy első találkozásuk álarcban történik), jöhet a bűntudat, és a lelki kínlódás is. De lesz itt még kolerajárvány, könnyek zápora, némi emberölés itt és ott... Mi következik ebből? Hogy nincs unalmas oldala a könyvnek. Az írónő erotikai stílusérzéke - amit leginkább a pimasz jelzővel illetnék - itt is megmutatkozik. Hősünk akkora mint egy gladiátor, és természetesen méretügyileg is olyan, hogyha esetleg amputálni kellene az egyik lábát sem kellene kétségbeesnie, mert van helyette másik. És bár ez megszokott momentum az ilyen jellegű könyveknél, Cole-nál mégsem érzem soha kényszeresnek, talán azért nem, mert képes értelmesen megfogalmazni a jeleneteit, anélkül bele tudok merülni a helyzetbe hogy a szemem jojózni kezdene az olvasottaktól. Nála is vannak olyan pozíciók, amikor részletesen át kell gondolnom, hogy akkor most mi is van, de nem kell megfeszítenem magam az erőlködéstől. Az írónőnek van egy nagy előnye: képes letisztázni az olvasóban, hogy mindez nem más, csak mese. Egy történet, ami érzelmes, vicces, helyenként komoly, de sosem brutálisan szívfájdító. Nem más, mint egy elvarázsolt fantáziavilág, méghozzá egy megkapó fantáziavilág, ahol nem kell feltétlenül mindennek tökéletesnek lennie. Ahol hőseink hibáznak, akarva-akaratlanul bántják egymást, majd megbocsájtanak egymásnak, és ahol a boldog befejezés mindig garantált. Számomra nem kell ettől több egy könyvtől. Nem akarok miatta órákon keresztül létfilozófiai kérdésekben elmerülni, nem akarom megkérdőjelezni magam, sem a véleményem. Pihentető kikapcsolódás, annak minden aspektusával. Bármikor amikor a kezembe veszem Cole valamelyik könyvét, előre tudom hogy mi vár rám, és nem kell attól rettegnem, hogy pofára fogok esni. Ez alól jelen könyve sem volt kivétel.

Értékelés: 7 pont
Share:

2013. július 20., szombat

Jennifer Ashley: Lord Cameron bűnei (Mackenzie fivérek 3.) /2013/

Gondolom mindenkinek az életében vannak szakaszok. Alapjából vagyunk, akik vagyunk, de az események befolyásolják a természetünket, jellemünket, és bár az alapvető tulajdonságaink változatlanok maradnak, a helyzetekhez való hozzáállásunk, a gondolkodásmódunk idővel változik. Lehet hogy észre sem vesszük, hogy milyen nagy mértékben, mivel a változás lassú. Aztán történik valami. Meghallunk egy zenét a régmúltból, megérzünk egy illatot, megtalálunk egy már elfeledett tárgyat... és szó szerint letaglóz bennünket a felismerés, hogy már nem azok vagyunk, akik évekkel ezelőtt voltunk. Ha mázlink van, akkor a visszatekintés után, játszi mosollyal az ajkunkon nyugtázzuk, hogy igen volt ilyen is, de ami most van az sem éppen rossz. Ha nincs mázlink, akkor döbbenten ébredünk rá arra, hogy régi valónkhoz mérten mennyit vesztettünk. Az ártatlanságunkból, a reményeinkből, a csodákba vetett hitünkből. Mindenkinek az életében előfordulnak mélyrepülések. Nem lehetünk statikusan, és állandóan boldogok, kiegyensúlyozottak, és bizony amikor kemény helyzet elé állít bennünket a sors, akkor kellenek azok az emlékek, amik felhívják a figyelmünket arra, hogy bármi is történjék, egy dolog kikezdhetetlen kell hogy legyen: az önmagunkba vetett hitünk, és a tiszteletünk saját elveinkkel szemben. Talán erről is szól leginkább az élet, nem? Problémamegoldás, körültekintéssel. Hogy a körültekintésben csak magunk vagyunk, vagy a környezetünkben található fontos személyek is... hát ez mindenkinek a saját személyiségétől, morális-erkölcsi rendszerétől függ. Szeretnék bízni abban a gondolatban, hogy az emberek többsége nem önző, de sajnos a gyakorlat rendre rám cáfol. A remény pedig a leghálátlanabb dolog az univerzumban. Nem ad semmilyen biztosítékot, leginkább csak van, de minek, sokszor okoz felesleges fájdalmat... és mégsem tud leszokni róla egyikünk se. De a legnagyobb fegyver is egyben, hisz voltak emberek, akiknek a kezében a legerősebb motivációként funkcionált, és olyan haladást sikerült ezáltal eszközölniük, aminek következtében én most egy kényelmes ágyban pihengetve, egy notebook-on írogathatok, a hűtőmben étel, a fürdőszobámban víz, és jóval több mint két ruhám van. Ehetek csokit, ha kedvem szottyan, elmehetek moziba, vagy éppen olvasgathatok. Ha lebetegszem, akkor van gyógyszer, ami meggyógyít (persze akadnak kivételek, de azért lássuk be, az orvostudomány ma már csodákra képes), szülhetek, méghozzá úgy, hogy statisztikailag a valószínűsége annak, hogy vagy nekem vagy a gyermekemnek baja esik, meglehetősen alacsony. Oltások vannak szinte már mindenre. És - a reggeli tömegközlekedésen fellelhető illatállomány ellenére - tiszták vagyunk, mosakodhatunk, ha akarunk naponta többször, nem peregnek ki a szánkból a fogaink a skorbuttól, és az átlag életkorunk is már dupla annyi, mint az ókori egyiptomiaknak volt. Ez a kényelem sok előttünk élt ember reményének, és izzadságos, véres munkájának köszönhető. Hogy ennek mi köze van a könyvhöz? Közvetlenül leginkább semmi, de... Ma elém került, egy régi, általam kedvelt fiúbanda (nem találgat, hogy melyik, nem röhög, és főleg nem kezd el fintorogni) első albuma. Nem bírtam megállni a késztetést, és elkezdtem meghallgatni. Ez közvetlenül Jennifer Ashley könyvével, veszélyes elegyet alkotott, mélységesen elvarázsolt, és egy már nagyon régen elfeledett önmagamhoz vezetett vissza, amitől először nevethetnékem támadt. Majd kirázott a hideg. Aztán elkezdtem élvezni, és egy kicsit sajnálni is... Sajnálni, hogy bizony én is elfelejtettem dolgokat. Elfelejtettem milyen egyszerűen csak hinni, biztonsági háló és pesszimizmus nélkül. Milyen előítéletek nélkül rácsodálkozni a világra. Hogy milyen is voltam, amikor még vágytam a romantikára. Amikor még a mesék éltek bennem. Csalódtam volna? Persze, hogy volt olyan is, de ez olyan mérvű lett volna, ami megkeserített? Ami miatt megfásultam? Nem érzem fásultnak magam, csak realistábbnak, mint a kezdetekkor. Nem is ez volt, ami végül is elgondolkodtatott. Nem érzek zavart a rendszeremben, saját magamnak tökéletesen lekövethető módon működöm, és nem érzem hogy bármilyen veszteség ért volna. Változtam, ahogy mindenki más is. Lekoptak mellőlem dolgok, emberek, kapcsolatok. Jöttek helyettük újak. Asszimiláltam a környezetem, ahogy az is asszimilált engem. Tisztességes üzlet. Addig míg fel nem teszi az ember a kérdést: biztos hogy jó az út amin vagyok? Biztos hogy törvényszerű a változás? Az teszi jól, aki idomul a környezetéhez, vagy az aki elvárja hogy a környezete idomuljon hozzá? Mi a jobb, a kompromisszum, vagy a merev eltökéltség? Amikor én belemerülök egy ilyen végtelen ciklusú gondolatmenetbe, akkor szokott mindenki pánikszerűen elmenekülni mellőlem. Nem tehetek róla, analizáláskényszeres vagyok. Számomra nincs olyan válasz, hogy "erre nincs válasz". Nem az egyetemleges igazságokat keresem, hanem a saját indoklásaimat. A saját jól körülírható válaszaimat. Teljesen felesleges játék ez, mert ami egyszer már megtörtént, bekövetkezett, azt könyveljük, és ennyi. Nem lehet megváltoztatni, és már mit sem számít, hogy "mi lett volna, ha"... És mégis, tényleg értelmetlen volna ilyeneken merengeni? És a válaszom a saját kérdésemre: nincs olyan, hogy valami értelmetlen. Olyan van hogy nem találjuk meg benne az értelmet, vagy hogy nem tetszik az értelem, amit benne találunk. És hogy miért olvasok romantikus könyveket? Miért hallgatok régen elmúlt fiúbandákat olykor-olykor? Mert a célom az, hogy sose feledjem el azt az egykor volt lányt, aki naiv volt, és hitt, bízott, remélt. Nem veszíteni akarok az évek során, hanem gazdagodni. Szimbiózisban élni az ellentéteimmel, mert ezek határoznak meg, és ha csak egy tapasztalatot elfelejtek, ha jó, ha rossz, akkor már szegényebbé válok, és már nem jelenthetem ki, hogy olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Senki ne kapjon agybajt, ritkán merülök ennyire mélyre... és általában ritkán bukkanok fel bölcsesség nélkül. És akkor a könyv...

Lord Cameron férfiasan szép arcát azóta csúfítja sebhely, amióta gyönyörű felesége titokzatos körülmények között életét vesztette. A férfi magára maradt néhány hónapos fiával, akiből az évek során jóvágású fiatalember lett, aki már maga is asszonyok körül legyeskedik. Mert az eltelt évek során Lord Cameron életét a jól megfizetett szeretők, a whisky és a versenylovak edzése töltötték ki. Még maga Viktória királynő is tőle kér tanácsot, ha lovakról van szó, mert Lord Cameronnál jobban nem ért hozzájuk senki. Ahogy fantáziadús szakértője a testi szerelemnek is, bármikor és bárhol - csak ágyban nem. A királynő talpraesett udvarhölgye, Ainsley - miközben hatalmas botránytól menti meg az uralkodónőt -, megkísérli megfejteni Lord Cameron sötét titkait, elnyerni a férfi őszinte szerelmét, és megszerezni neki a lovat, amelyre majdnem annyira vágyik, mint a boldogságra.

Az eddig megjelent részek közül, nekem ez volt a legjobb. Persze, nem volt kikezdhetetlen, de erről majd kicsit később. Elsődleges konklúzió: bővült a bakancslistám. Eddig csak a milliárdos, hiperszuper izmos, nagy farkú, izzószemű, csődört szerettem volna élőben is megpillantani, karöltve a kihagyhatatlan spontán orgazmussal, amit eme csődör látványa okoz. De most már szeretnék egy keménykötésű skótot is, szoknyában. Persze nincs semmi ellenvetésem az ellen sem, ha a kettő egyszerre teljesül be, és instant gyönyörrel teli rohamot kapok, egy sudár, izmos, érzékeny tekintetű, milliárdos skóttól, szexi akcentussal, akit a katonain múltján felül, már csak a gazdasághoz való érzéke tesz nélkülözhetetlenebbé. És aki természetesen szoknyában lejt mindenhová. Még a zuhany alá is. Érzem én, hogy ez lenne a tökéletes boldogság. Pech, hogy milliárdosból is kevés van, hát még skót milliárdosból... Ennek ellenére, ha magadra ismersz a leírásból, akkor kérlek jelentkezz! Megöl a kíváncsiság, és hidd el, ha nem látlak élőben csak egyszer halálomig, akkor morcosan addig fogok kísérteni, míg meg nem születsz... vagy mit tudom én. Nem fog tudni a sors megfosztani, egy ilyen kötelezően előírt élménytől!
De már megint csapongok...
Cameron személyisége remek volt, főhősnőnk is bőven belefér az átlag emberi tűréshatárba. A könyv felépítése is tankönyv szerinti. Fokozatosan épül ki, lépcsőzetesen mélyülnek az érzelmek, és nagyon könnyű belefeledkezni kettejük történetébe. A könyv közel kétharmadáig szárnyaltam a boldogságtól, mert igazán élveztem minden fordulatot, minden kitekintést. Nem volt sem túlbonyolítva, sem lebutítva... megérintette az empatikus oldalamat, sikeresen kiléptetett a hétköznapok szürkeségéből, és végre nem éreztem, hogy idegrohamokat akarnék kapni. Erre fel, a végére csak belépett egy olyan momentum, aminél összecsaptam a kötetet, és egy este erejéig hagytam pihenni. Magamat is kímélve ezzel, és a könyv becses lapjait is. Árulja már el nekem valaki... minden írónő perverz valamilyen módon? Miért muszáj mindegyiknek a szélsőségesség végéig szaladnia, a minél hatásvadászabb érzékletesség kedvéért?

Spiler következik!

És akkor a bővebb kifejtése annak, hogy mi is volt az a sarkalatos pont, ami felidegelt. Nem tudom körülírni, így nézzétek el, egyenes leszek:
Cameront megerőszakolta a volt felesége... egy piszkavassal!!! Könyörgöm! Ez... mi ez? Basszus a csaj, és eleve az egész házasságuk is elég rehabos volt enélkül is. De sebaj... Írónőnk inkább a biztosra óhajtott menni, és halmozni kezdte a problémákat. Egy volt feleség, aki nemcsak hogy hűtlen volt, de még meg akarta ölni a saját gyermekét is, majd mikor ez nem jött össze a férjébe kezdte oltani a szivarokat, és megbirizgálta végbéltájt egy piszkavassal. Ezen felül adott még egy agresszív apa is ugyebár, aki pedig abból űzött sportot, hogy agyba-főbe verte Cameront és a testvéreit. Ja igen, és emellett megölte még az anyjukat is... Nem mondom, nem éppen átlagos problémákkal küzdő família. És ezek után még sajnálnom illene Christian Greyt? Második számú konklúzió: Mr. Ötven Árnyalatban Szürke, egy pipogya, nyámnyila, gyenge alak. Ha Cameronnak mindezek után sikerült, minden nehézség nélkül közösülnie tucatszám, és még több nővel az életben, ráadásul a jól megszokott formában, mindenféle deviáns viselkedési jellemző nélkül, akkor Christiannak nem értem a baját.

A szex mint olyan a könyvben... stílusilag nem találtam sok kivetnivalót a jelenetekben. Nem süt minden oldalról az erotika, ami kész felüdülés volt az agyamnak. Egy apró pici észrevételem, azonban még volna... egy olyan, amit már az első könyvnél is felvetettem. Egy kosztümös romantikus könyvben, rémesen harsány, amikor a szakszavak (pina, fasz, szopás), teljes kendőzetlenséggel megjelennek. Némi árnyalás, finomítás sokkal simulékonyabbá teszi a kérdéses jelenetet. Ha belerobog az író a dolog közepébe, és egyenes, az olyan mint amikor az ember kicsiny buksíját erőteljesen megsimogatják egy szívlapáttal. Meglehetősen kényelmetlen.

Ezen túl más kifogásom nem akadt jelen irománnyal szemben. Értékelhető, olvasható, szórakoztató. És már alig várom Hart mit fog alkotni a következő részben.

Értékelés: 7 pont

Ér akkor milliárdos skótok, csak az érzékletesség kedvéért, korunkból, így a végére...

Lord Irvine Laidlaw, aki éltes kora ellenére, 2008-ban azzal bolygatta meg a főrendi ház nyugalmát, hogy szexelvonókúrára ment. Mondjuk a felháborodás okát nem értem... csak hű maradt népe elhíresült természetéhez.


Sir Tom Hunter... ő valamivel csendesebb...
Share:

2013. június 23., vasárnap

Julia Quinn: Micsoda éjszaka! (Smythe-Smith Kvartett 2.) /2013/

Megkésve bár, de törve nem...
Rám nem igazán jellemző módon, úgy határoztam, hogy nem kerülgetem a forró kását, és nyakig merülök egy minden szempontból romantikusnak nevezhető könyvben. Hogy miért? Szerintem mindenkinél, aki rendszeresen olvasni szokott bekövetkezik olykor-olykor az a pillanat, amikor ott tornyosulnak a feldolgozásra váró irományok az asztalon, és egyszerűen nincs az az isten ami rávehetné az embert az olvasásra. Már érzed, tudod, hogy mi fog történni ha a szokásos "kedvenc" típusokból föllapozol egyet. Ismered mi fog lezajlani a történetben - ha nem is részletekbe menő pontossággal. És tudod hogy nagyon nincs most erre szükséged. Ez a csömör fázisa. De a jó könyvmoly ilyenkor is csak ideig-óráig képes ellenni az írott szó varázsa nélkül. Kell valami, szükség van valamire, ami kissé más, de ami ugyanúgy hatni képes. Jelenleg belekezdtem egy thrillerbe, ami jó, és egy ifjúsági könyvbe amivel szintén nincs semmi baj, mégis képtelen voltam az első 5-10 oldalnál továbbjutni velük. És aztán megláttam ezt a könyvet, ott pihengetett már jó pár hónapja  a polcomon, de eddig nem igazán volt hangulatom hozzá. Annak ellenére sem, hogy nem mellesleg imádom Julia Quinnt. Szellemessége, remek írói stílusa mindig magával ragad, és mindig a legmélyebb tisztelettel gondolok arra a tehetségre, amivel ilyen gyönyörűen és korhűen képes megalkotni a történeteit. De mivel rólam van szó, így az ilyen tényleg igazán romantikus dolgokat csak szépen, módjával lehet részemre adagolni. Ha zsinórban három ilyen könyvet felfalnék, annak az lenne a vége, hogy a negyediknél már tépném a hajam. De ilyen szakaszokban, mint ez a mostani is, remek kikapcsolódást nyújtanak, mert kiterelnek a megszokottból, a komfortzónából, és olyan idegpályáimat stimulálják, amik vélhetően már hónapok óta porosodnak. És egy ilyen könyv elolvasása után, én mindig bizton állítom, hogy imádom a romantikát, mi több képtelen lennék meglenni ilyen jellegű táptalaj nélkül... csak ne lenne ez a lelkesedésem limitálva. De még csak a tűrőképességem elején járunk, így merem remélni hogy a mostani rohamba bele fog még férni Lisa Kleypas Bűvölj el alkonyatkor c. műve is, merthogy az is ott porosodik a polcon már egy ideje. Karen Hawkins MacLean átok sorozatával párhuzamosan...




"1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára:
- három év száműzetés után visszatért Angliába
- részt vett a világ legrosszabb koncertjén
- megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet
- elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán
- főszerepet játszott egy tízfelvonásos melodrámában
- szerencsésen túlélt egy balesetet
- ártalmatlanná tett egy őrültet
- szerelmes lett
És még csak áprilist írunk..."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 340
Ára: 2290 Ft





Szóval Julia Quinn és bájos, imádnivaló szereplői. Ha nem lennék személyiségileg olyan kanyargós, mint amilyen vagyok, akkor biztos hogy fanatikus rajongója lennék az írónőnek. Minden könyve szórakoztató, a sziporkái lehengerlően intelligensek, lágyak, humora pedig egyenesen a könnycsorgásig kergeti az olvasót. Karakterei szépen felépítettek, érzelmi vonala mindig meggyőző, könnyen követhető, épp annyira megható vagy felbőszítő, amennyire annak kell lennie. Oké néha kicsit sok az "így szeretlek úgy szeretlek", de egy vérbeli romantikus könyvnél, ezt ugyan minek felróni. Persze ennek az ágazatnak is megvannak a sajátosságai:
1, A hős férfiú mindig minimum vikomt vagy gróf, olykor-olykor herceg - nem, nem koronaherceg (ennyire még sosem mertünk előreszaladni) -, tehát ebből kiindulva gazdag, befolyásos, és minimum a top 5-ben van ha a partiképességet kell mérlegre tenni.
2, A legtöbb esetben ez a férfiú közel áll már a harminchoz, vagy el is múlt már annyi, és esze ágában sincs megnősülni - legalábbis addig nincs, amíg a kötelességtudat az egyetlen, ami erre ösztönzi.
3, Hősünk (vagy hősnőnk) biztosra vehetően minimum hat testvérrel büszkélkedik, ha nem tizenhárommal - valahogyan folytatni kell ugyebár a sorozatot.
4, Egyenesen rajongok azért, hogy szinte az utolsó oldalig magázzák egymást a főszereplők. Mindig rémesen jó érzés fog el (amolyan kellemesen borzongós), amikor az egyik ilyen típusú könyvből sem kimaradható ténymegállapító mondat elhangzik: "Kívánom magát!" - És ilyenkor rögtön ki is tör belőlem a durcás gyerek. Nekem miért nem fogják soha azt mondani hogy "kívánom magát"? Miért vagyok azon szerencsések egyike, akik olyan korba születtek, ahol a maximum amit udvarlás címszó alatt kaphat az ember lánya (leszámítva azt a kevés kivételt), az a "hú bébi", vagy a "jó vagy gyönyörűm". (Na nem mintha ennek nem volna meg a maga szépsége, de nem lehetne mondjuk úgy tíz évente egyszer megélni a másik pólust is? Csak egy rövid időre... Hadd jöhessek már egy kicsit zavarba, amikor nemhogy nőként, de hölgyként kellene viselkednem - halkan megsúgom, valószínűleg az első ilyen jellegű formai megszólításnál lenne egy fél percnyi reakcióidős csúszásom, amíg az agyam a megfelelő sebességbe kapcsol. Egy biztos, tuti nem hebegnék, habognék - ahhoz azért kevés volna egy ilyen szituáció, de mindenképpen üdítő változatosságot jelentene kipróbálni.) És ami még művészet: magázva, az etikett szabályainak megfelelően, virágnyelven elküldeni valaki a bús fenébe... Itt nincsenek ronda kötőszavak, még az "Istenem!" is káromlásnak számít. Felüdülés minden tekintetben a most divatos könyvek után.  
5, Hősnőnk a legtöbb esetben szűz, ami miatt hősünk vagy azonnal komplikáltnak ítéli, vagy prédának - a barbáros könyvekben az utóbbi, Qiunn esetében inkább az előbbi a jellemző. Mindig jót derülök (minden gúny nélkül), az első orgazmuson - amikor hősnőnk szeme elnyílik, és halkan csodálkozva, pihegve ráérez a dolog pikantériájára -, és az első szexen is - amikor hősünk dorongját (ami persze óriási - csak tudnám honnan van mindig a hölgyikéknek összehasonlítási alapjuk) meglátva hősnőnk szívszélhűdést kap. Hát amikor még meg is fogja...  
6, Valami kacifánt mindig van a háttérben - gyilkosság árnyéka, elvesztett ártatlanság -, valami ami azt eredményezi, hogy valakire a társaság ferde szemmel néz. Szeretjük ezt az eszközt is, sőt ezt szeretjük csak igazán! A bús fekete herceg, aki elvonultan él, száműzve a magányba... emiatt mogorva, keserű, frusztrált, csalódott (kész pszichológiai korkép). A lány pedig ártatlan, üde, friss, fiatal, még remél, és bízik. A megrontásra, mint lehetőségre, csak úgy záporoznak a nagy, piros, villogó nyilacskák... de a szerelem persze mindent szentesít. Millió egyszer megírták már. Én is millió egyszer olvastam már. De akkor is el fogom olvasni a millió plusz egyediket is, mert megunhatatlan...
7, A történet folyamán legalább egyszer valakinek, valaki büszkeségéért, becsületéért párbajoznia kell. Kötelező. Nem maradhat ki! - Ha ezt a szokást visszaültetnénk a gyakorlatba, akkor tömegeket lehetne a fal elé állítani, majd össztűz... valahol ez azért szomorú.
8, Hősnőnk az esetek többségében alacsonyabb rangú, de sosem parasztos, mindig jól nevelt, és illedelmes, de mégsem alázatos, és helyén van az öntudata. Szegény nőket néha komolyan sajnálni szoktam. Még amikor robbanás közeli állapotban vannak, akkor is türelmet kell tanúsítaniuk. Bevallom egyben le is nyűgöz ez, mert ha kicsit is őszinte akarnék lenni magamhoz, be kellene látnom, hogy ilyen merev szabályok mellett, én biza csúfosan megbuknék.
9, "Legyen a szeretőm" - "legyen a felségem" lépcsőfokok. Kiindulási pont az előbbi, befejezés az utóbbi. És ami közte van az a meggyőzés, elutasítás, civakodás, és a "magam sem tudom hogy mit is akarok" fázisai. Veszettül szórakoztató.
10, Valahol, valakinek a könyv vége felé könnyeznie, sírnia kell. Vagy a boldogságtól, vagy a kétségbeeséstől. Ez is kötelező, mint a párbaj.

Hogy Quinn jelen könyvében benne vannak-e ezek a jellemzők? Benne bizony, mind egy szálig. Cirka egy délután alatt kiolvastam, mert lehetetlen letenni. Mert annyira szépen harmonizál az átlagos emberi lélekkel. Nem kell kifacsarodnom agyilag azért, hogy beleképzeljem magam a női főszereplő bőrébe, és elsőre megértem miért is vonzó a férfi főszereplő, minden kérdés, vagy kötözködés nélkül. Tetszik a tartás, ami ezekben a történetekben van, a gerincesség, és az idealizálás. És ugyan nincs lányom, de ha lenne, akkor hamarabb biztatnám egy ilyen könyv elolvasására, mint a most teret hódító romantikus zagyvaságokra. Nagyon egyszerű annak a magyarázata, hogy miért: mert tartalmas, mert megfogalmaz alapvető emberi udvariassági, és viselkedésbeli szabályokat is, nem beszélve az érzelmi erkölcsösségről, amit felvázol. Oké mese, és annak a kornak a merevsége sem volt egy kicsit sem természetes. Nem is azt mondom ezzel, hogy az a jó, ez pedig a rossz. De szerintem egy nőnek legyen meg az "úri modora". Legyen tartása. Ellentmondásos tudom, de szerintem annak a nőnek is lehet egyenes gerince, aki már nem egy szeretőt elfogyasztott élete folyamán. Ez nem ettől függ. Soha nem a "mit", mindig a "hogyan" a lényeg...

Zárásul, amit még szükséges megjegyezni: a borító színvilága, és úgy leginkább az egész, gyönyörűen lett kivitelezve.

Értékelés: 8 pont 
Share:

2013. április 19., péntek

Jennifer Ashley: Lady Isabella botrányos házassága /2013/

Vissza a jól megszokott kertek közé. A Mackenzie fivérek második kötetében, Mac Mackenzie, a szabados életstílusáról elhíresült festő, és felesége Isabella viharos kapcsolatának lehetünk tanúi - az ilyen módon megfogalmazott mondatok után szoktam elkezdeni azon gondolkozni, hogy helyem volna a Teleshopban... na de mindegy is. Szóval fiataljaink minden szabályt felrúgva egybekelnek, még évekkel a történetünk előtt. Majd csődbe is mennek - hja kérem, ha nem mentek volna csődbe, akkor most nem volna ez a könyv...Na de Mac a különélés szabad perceit felhasználva eltökélten küzd, hogy jobb emberré váljon. Leteszi az alkoholt, és megpróbál felelősségteljes férfivé érni. Amikor úgy érzi, hogy hellyel-közzel célba ért, hadjáratot indít szíve hölgyének visszahódítására...




"Hat évvel korábban a fiatal Lady Isabella Scranton megbotránkoztatta Londont: megszökött a szélhámos Lord Mac Mackenzie-vel. Három éven át tartó szenvedélyes és viharos házasságuk után Isabella újra felhívta magára a figyelmet. Ezúttal azzal, hogy elhagyta férjét. Mac azóta megváltozott, jó útra tért. Csak Isabellára tud gondolni, vissza akarja szerezni őt. A nő ellenáll neki, abba azonban beleegyezik, hogy modellt álljon a férfi erotikus festményéhez. Ahogy meztelenül pózol, ráébred, hogy teste csak a férjét kívánja, édes ölelését, amely semmihez nem hasonlítható."

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2013
Oldalak száma: 346
Ára: 1990 Ft

 



Az előző rész meglehetősen komplex volt a mostanihoz képest. Nem tehetek róla, de azután, valami ütősebbre, gazdagabbra vártam. A fene nem gondolta, hogy jelen könyvünkben visszatipeg az írónő a tipikus romantikai keretek közé, és zömében lelkizni óhajt több száz oldalon keresztül. Okés, a romantika remek dolog, és jó dolog a lelkizés is, de... Ha ilyen jellegű témákban akarnék utazni, leülnék beszélgetni a közelemben élő emberekkel, ugyanezt megkapnám. Az előző részben a szerelmesek előtt olyan akadálypályák lettek kiépítve, amiket csoda hogy egyáltalán sikeresen megugrottak. Ebben a mostaniban pedig a képlet majdhogynem pofon egyszerű: szeretlek, de nem tudok veled együtt élni. Aztán jön a bizalmi kérdés, és az örök kedvenc: a szerelem mindent megold? És elég csak a szerelem? Hát persze hogy nem - de ez az én álláspontom, nem az írónőé. Amit meg is értek, ha a pokoli nagy realitás vezérelte volna  a könyvet, akkor nem romantikus irodalmi alkotásként volna nyilvántartva.
Másik nagy bajom, hogy nem bírom az ilyen jellegű drámákat. Mint már párszor kifejtettem, számomra nem ennyire bonyolultak a párkapcsolati kérdések. Első rossz lépésként azt tudom megjelölni Isabella részéről, hogy azon nyomban, az első bálján igent mondott Macnek, és még aznap éjjel hozzá is ment. Csak mert a hapsi vonzó...Hát jó. Nekem erről a véleményem: elment az eszed kisanyám! Aztán csodálkozol hogy csődbe ment a házasságotok? A másik alapszabály: művészlelkekkel óvatosan! Nagy csapda ez a rétege az emberiségnek, főleg a nők számára. Egy pasi, akik helyesen használja a szavakat...aki bódít...hajjaj, nem jó. Nőből vagyok én is, kérem szépen, hazudnék ha azt mondanám, nem tudnak ilyen módon meghatni! De Isten őrizz ettől! Eleve nem vagyok az a túlérzékeny típus, elképzelve magam egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi érzékenyebb nálam, már tudom is mi lenne a vége: vita. Jó, sok vita. Ettől függetlenül, nem egy olyan ismerősöm van aki ennek a kritériumnak megfelel, és szeretem is őket...tisztes távolból.
És akkor még egy észrevétel a könyvvel kapcsolatban. Ha nem tucatszor írja le a szerző, hogy a szexi főhősünk skót szoknyában pózolva, milyen lehengerlően ellenállhatatlan, akkor egyszer sem. Na nekem ilyenkor mindig röhögnöm kellett, merthogy...
Emlékeztek a Rettenthetetlen című filmre Mel Gibsonnal? A pasi a karrierje csúcsán volt, amikor azt a filmet készítette. Nem vagyok a rajongója, de valami fantasztikusan állt neki az a szerep. Tehetsége minden aspektusát bemutathatta a képkockákon keresztül. Volt benne huncut Mel Gibson, érzékeny Mel Gibson, őrült "most foglak hidegvérrel legyilkolászni" Mel Gibson...és istenem azok a gyönyörű kék szemek! Még most is imádom azt a filmet, és imádom benne a férfit is, akit Mel Gibson megszemélyesít. DE MÉG Ő SEM VOLT SZEXISEN LEHENGERLŐ SKÓT SZOKNYÁBAN!!!!! Nem állítom, hogy lerúgtam volna magamról, ha abban az ominózus ruhadarabban próbálkozik, de hogy nem is emiatt indultam volna be, na az is biztos. Imádom a férfiakat, de tényleg...Viszont ha már a testrészeket kell górcső alá vonni...Most komolyan, hallottatok már valaha olyat csajos beszélgetések közben, hogy: "Ó, igen, nekem az a pasi kell, mert olyan nedves, és kívánós leszek az izmos, szőrös lábszárának a látványától!"? 
Na de mindegy is, ez megint egy szubjektív dolog, hisz annyi fétis van a világon, biztos akadnak olyan nők akiket ez a látvány hódít meg, illetve a szemérmesen kivillanó bokacsont. Miért ne lehetne főhősnőnk is egy ezen hölgyemények közül?
Idézgetni sem nagyon tudok a könyvből, mert nem nagyon voltak benne olyan kirívó szócsaták, amik csak egy hangyányit is elkapták volna a lendületem. Ettől függetlenül, egyszer érdemes elolvasni, és még mindig tartom azt az álláspontomat, amit az első könyv után is leírtam: el fogom olvasni a következő részt is. Hartig meg sem fogok állni, és mivel Ő a sorozat záró kötetének a főszereplője, így kénytelen leszek mindet végigolvasni.

Értékelés: 5 pont
Share:

2013. február 3., vasárnap

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya /2012/

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Egyrészt a történet meglehetősen megkapó, és gördülékeny volt számomra, másrészt viszont végig míg olvastam, hiányoltam belőle a kosztümös/romantikus sztorik tipikus hangulatvilágát. Ha már kosztümös/romantikus történetek, fűszerezve némi erotikával, akkor nálam az abszolút befutók Elizabeth Hoyt, és Nicole Jordan. Ennek a két írónőnek megvan a tehetsége ahhoz, hogy bevonzzon az általuk megálmodott korba, és világba, azért hogy aztán jól nyakon öntsenek, egy olyan pikáns jelenettel, ami fix hogy ellentmondásos érzésekbe zavar, de azt hiszem pont ettől olyan hihetőek, hitelesek. Mert az addig rendben van hogy a századfordulós, vagy a Napóleon kori Anglia, egy csöppet konvencionális volt, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor is sikeresen szaporodtak az emberek, tehát feltételezhetően minden alkalmat megragadtak a bujálkodásra. A kis huncutok. A fent említett írónők szépen bevezetnek a bálok, és viselkedési elvárások bonyolult labirintusába, ami teljesen elvarázsolja az olvasót, aztán amikor a szexre kerül a sor, hirtelen szembe találjuk magunkat a mai korunkra jellemző, nyitottabb gondolkodásmóddal. A főhős felajánlja a hősnőnek, hogy megmutatja neki mi az igazi szenvedély, hogy milyen örömet képes nyújtani egy igazi szerető a kiválasztott kedvesnek. A kedves remegve piheg, elhaló hangon tiltakozik egy keveset, mert hát Ő mégiscsak egy jól nevelt, jó családból származó ifjú hölgy, majd az első határozottabb érintésre, vagy estenként nyalintásra minden gondolat elvész a ködben, és nem marad más csak a mindent elsöprő orgazmus. Majd lépcsőzetesen tovább építkezik a könyv. Vagy kompromittálódik ezáltal a hősnő, vagy nem (sok esetben kompromittálódik), jön némi huzavona a házasodjunk, ne házasodjunk kérdésben...menet közben a főhős újabb pajzánkodásokba vezeti be a hősnőt, aki most már ellenkezés nélkül csak remeg, és piheg. Ebben a szakaszban megtörténik hősnői részről az első orális aktus...a végére a legtöbb esetben még odapenderítünk egy kevés konfliktust, amitől hőseink észhez térnek, és ráébrednek arra hogy szeretik egymást. Így szeretlek, úgy szeretlek, és vége. Ezt a taktikát követi, kevésbe erotikus formában Julia Quinn is, akinek a könyveit a humora miatt nagyon megéri elolvasni.
Ezekből a jellemzőkből adódik, hogy már olvasás előtt van egy elképzelésem egy ilyen témájú könyvről, ha úgy tetszik elvárásom, amit vagy sikerül megugrani az alkotónak vagy nem. Jelen esetünkben ez olyan 65 %-os sikerrel ment az írónőnek.

Fülszöveg:

A Mackenzie fivérek gazdagok, befolyásosak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy nő sem éli túl, aki a közelükbe kerül. Sok pletyka kering róluk – tragikus erőszak, csillapíthatatlan vágyak, szeretők, botrányok. 
London, 1881. Az a hír járja, hogy Ian Mackenzie őrült, és veszélyes a nőkre. Betht mégis elbűvöli a Lord. A lány megérzi, hogy a férfi romlottsága és kivételes tehetsége ellenére segítségre szorul. Az ő segítségére. Beth mindent felad a férfiért. Életének egyetlen értelme, ha mégoly veszélyes is, Ian Mackenzie lesz. Semmi sem szabhat gátat izgatóan viharos és buja erotikus kalandokkal teli kapcsolatuknak… 
A Bestseller szerző, Jennifer Ashley romantikus, erotikus regénye több díjat nyert megjelenése évében. A Mackezie-sorozat különleges világa, szenvedélyes szereplői, fordulatos cselekménye és a sodró érzelmek magukkal ragadják az olvasót.
Megjelenés éve: 2012
Kiadó: Kossuth
Oldalszám: 376
Ára: 1990 Ft



Jennifer Ashley
Először is talán azt fejteném ki, mi volt a bajom a történettel. Kicsit túl sok volt benne a tipikus fővonal, és mégsem építkezett egyikre sem a könyv. A történet elején Beth már egy ideje jegyességben áll egy másik férfival. Ez ugyebár már önmagában lehet konfliktus, és már csak erre is építkezhetne a könyv, szép hosszú huzavonát ki lehet ebből a problémából alakítani. Vőlegény kontra gaz csábító... ennek ellenére ezt a kérdést sikerül az első 50 oldalon elsimítani, Beth minden további nélkül hisz Iannak, vőlegénye perverz kis szokásait illetően, és hipp-hopp már kútba is esett a megtervezett esküvő. A másik vezérfonal Ian "betegsége", illetve kényszerűen eltöltött évei a szanatóriumban. Lássuk be a pasi bajos...nem néz soha Beth szemébe, komoly koncentrációs zavarai vannak, dühkitörései, migrénjei...egyszóval felmerül a kérdés: alkalmas-e egy párkapcsolatra? Már ennek a kérdésnek a pozitív és negatív érvei is kitennének egy egész könyvet, na de mit itt nem lacafacázunk, néha megbökdössük ezt az alig elhanyagolható kis körülményt, amúgy meg minden teljesen sínen van, jöhet az esküvő. A harmadik és talán egyben a legutolsó fő vonal, az a gyilkosság, amivel Fellows nyomozó a Mackenzie fivéreket vádolja...Tehát ha összerakjuk, van itt minden: gaz vőlegény, problémás szerelem, gyilkosság...és emiatt egy kicsit zsúfoltnak éreztem a regényt. Egyik felmerülő problémába sem tudtam nyakig süllyedni, mert annyi probléma volt egymás után felsorakoztatva, hogy csoda hogy hőseink egyáltalán egymásra leltek a történet végére. Az erotikus jelenetekkel is akadtak problémáim, kissé túl szabadszájúra sikeredtek. Amikor Ian "cuni"-ként hivatkozott Beth nőiességének bársonyos virágjára, akkor majdnem dobtam egy hátast. Majd amikor pár oldallal később már a pinánál tartottunk, akkor sikeresen le is ültem döbbenetemben. Aki olvassa a blogom, az tudja hogy nem vagyok prűd, de abban a kontextusban az hogy "pina"...egyszerűen  nem odavaló. Mint ahogy a könyv végén a Beth száját kétszer is elhagyó "faszfej" sem. Ezen a három megnyilvánuláson teljesen fennakadtam, és vagy tíz percre le is tettem a könyvet. Apróság tudom, mindössze három szó, nekem akkor is megölte a lelkesedésemet. Ettől függetlenül, nem szórakoztam rosszul amíg olvastam, de nem is húzott magával annyira, mint a fent említett írónők könyvei. Az erotikus jeleneteket illetően is az volt  a bajom, hogy esetenként átment közönségesbe...Nem értem miért hiszik azt néhányan az írók közül is, hogy az erotikus jelenetek a minél mocskosabb beszédtől válnak még erotikusabbá. A nem megfelelő kontextusban, nem jól elhelyezett, kifejezés, jelző, ahelyett hogy hangulatba varázsolná az olvasót, jól lehűti. És nekem ennek az esete is fennállt ennél a könyvnél. Olyan távol maradtam az erotikus jelenetektől, hogy teljesen kívül maradtam a hatókörükön. Ennyi erővel recepteket is olvasgathattam volna.
Még mielőtt jobban belelendülnék a negatív tapasztalatok elemzésébe, azért írnék néhány pozitívumot is kiegyensúlyozásképp. Folytatásos sorozatról beszélünk, tehát még van remény. A sorozatok legtöbbjénél az a tapasztalatom, hogy mindig az első rész a leggyengébb. Akkor kell a helyzetbe helyezni az olvasót, akkor kell átadni a legtöbb információt, így a történet sok esetben zsúfoltnak, és vontatottnak tűnhet. A Mackenzie tesók mind egy szálig szimpatikusak, mindegyiknek szurkolok, és bár magam sem tudom miért de nálam Cameron előnyt élvez. Kár hogy nem róla fog szólni a második könyv. Az írónő stílusával sem volt komolyabb bajom. Párbeszédesen, lendületesen fogalmaz, nem veszett el egyszer sem a részletekben, teljesen rendben volt.
Minden pozitívuma ellenére is azt kell mondjam nem lesz kedvencem ez a könyv. Egyszer mindenképpen megéri elolvasni, és vevő vagyok a folytatásaira is, de számomra akkor is marad egy erős középkategória.

Értékelés: 6 pont


Share: