A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tetszett. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 25., vasárnap

Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek trilógia 1.) /2014/



"Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül."

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014, 2018
Ára: 2200 Ft- 2900 Ft


Az elmúlt néhány hetem legnagyobb okossága amit össze tudtam szedni, az az, hogy a Doxyciyclin Al nevezetű antibiotikum betegtájékoztatója szerint a gyógyszer alkalmas a kolera gyógyítására (is). Mondhatom, hogy a megkönnyebbülésem szavakban alig-alig kifejezhető, eme tény miatt. Azért azt jó tudni, hogy ha elkezdene itt drága kis hazánkban tombolni a kolera, akkor nem lennénk teljesen tehetetlenek… Lehet hogy az influenza ellen nincs mit tenni, de a kolera ellen igenis van! (Oké… az influenza az vírus, a kolera baktérium, és vírusok ellen nincs orvosság, legfeljebb csak védőoltás, de azért amikor negyven fokos lázzal, fejem búbjától a lábam ujjáig bezáróan minden izomcsoportomban fájva olvastam a tájékoztatóban ezt a kolerás passzust, hajszálnyira kerültem attól hogy ó… a tököm… lennék inkább kolerás… mert persze az influenzám átcsapott hörghurutba, majd onnan éppen hogy csak megúsztam a tüdőgyulladást… szóval jah… a kolera sokkal jobb lett volna…(határozottan nem lett volna jobb!)).

Azt hihetné az ember, hogy amikor beüt a ménkű, és beköszönt a teljes lerobbanás, akkor annak legalább annyi értelme lesz, hogy az ember lánya legalább rommá olvashatja magát… de nem. Én nem tudom milyen influenzavírus poénkodik manapság odakint, de az amelyik engem megtámadott, az olyan ízületi fájdalmakat generált, hogy még a telefont sem voltam képes pár percnél tovább a kezeimben tartani. Még a kisujjamnak az utolsó ujjperce is sajgott. Szóval a leroggyanásom alatt lőttek az összes olyan tevékenységnek amiben csak egy kicsit is mozogni lett volna szükséges…

Nem volt jó.

Ha esetleg bárki aki ezen sorokat olvassa, hasonló helyzetben van mint amiben én voltam, hosszú-hosszú napokon keresztül, akkor annak két dolgot üzennék:
1, jobbulást! Lehet hogy most úgy érzed, hogy ez sosem lesz jobb, de hidd el… jobb lesz az!
2, bármennyire is kétségbe vagy esve, a Bright c. 2017-es Will Smith filmet ne nézd meg! Mondom, ne! (Hasonlóan nem ajánlom A víz érintése c. remeket se, annak ellenére, hogy azért most odáig meg vissza vannak a kritikusok…)

És akkor ennyit erről…

Jöjjön az Expedíció.

Hogy miért is olvastam el? Mert belefutottam a könyvből készült film előzetesébe, és az nagyon felpiszkálta a fantáziám. Lévén türelmetlen típus vagyok, így eszemben sem volt kivárni, míg a film a mozikba kerül, úgy határoztam, hogy én előbb elolvasom a könyvet, mert egy jó kis sci-fi mindig jól jön. A könyv befejezése után az első gondolat, ami kikívánkozott belőlem: ez érdekes volt.

Még mielőtt belemennék az ettől részletesebb boncolgatásba, javaslom megtekintésre a film trailerét:



Az előzetesből nekem egy dolog azonnal lejön: a filmnek így első saccra sem lesz túl sok köze a könyvhöz. Persze ettől a film még lehet majd piszkosul jó, a kritikusok már most agyon dicsérik, szóval én biztosan meg fogom nézni, de azért jó tudni, hogy itt a könyvhűség egy kicsit, enyhén baráti módon meg lesz hágva.

A könyvről pedig azt jó tudni mindenekelőtt, hogy meglehetősen megosztja az olvasóközönséget. Annak ellenére, hogy a mű 2014-ben Nebula, és Shirley Jackson díjas lett, az olvasók nagy százalékánál nem arat osztatlan sikert. Hogy miért nem? Mert szürreális, ami már eleve meg tudja nehezíteni egy könyv befogadását, illetve tipikusan olyan regényről beszélünk, ami arra az elméletre épül, hogy nem a cél a kaland, hanem maga az utazás a kaland, és hogy nem megtudni valamit éppen annyira izgalmas lehet, mint választ találni minden felvetett kérdésünkre.

Az Expedíció nem az a történet, ahol minden meg van magyarázva, hanem az a sztori, ahol semmi nincs megmagyarázva. Ami vagy fog tetszeni az olvasónak, vagy nem. Én kedvelem az elvont dolgokat, így én kifejezetten élveztem azt hogy a képeivel az író folyamatosan edzésben tartotta az agyamat, de azt is meg tudom érteni, ha valaki dühösen lecsapja az olvasást követően az első kötetet arra hivatkozva, hogy na ennek aztán semmi értelme nem volt. Merthogy van is neki értelme, meg nincs is. Nem az az értelme, hogy vajon mi is az az X Térség, hogyan is került oda, és miért is, hogy van-e itt valami, amit le kell-e győzni vagy nincs… Szerintem itt a lényeg az, hogy mennyire nehezen tudnánk felfogni, értelmezni, ha valami számunkra teljesen ismeretlen dologgal kellene szembesülnünk, ami minden szempont szerint életidegen a számunkra. Kérdés az hogy egyáltalán mindent meg kell-e magyaráznunk, vagy vannak dolgok, amik olyanok amilyenek, és nekünk csak egy feladatunk van velük, úgy elfogadni őket, ahogy vannak. Mivel az ember alapvetően szeret mindent megmagyarázni, és mivel sokkal könnyebben tudunk elfogadni olyan dolgokat, amikre van racionális és ésszerű indoklás, így az Expedíció rendesen feladja nekünk a labdát.

Néhány mondatban a sztoriról. Van ez az X Térség, ami egyszer csak megjelent, növekszik, és amit az állam katasztrófa sújtotta területnek nyilvánított. Senki nem tudja mi zajlik a területen belül, mert akik eddig oda bemerészkedtek, azok vagy eltűntek, feltételezhető módon meghaltak, vagy visszatértek ugyan, de nem önmagukként, mintha csak egy külső héj, üres burok maradt volna belőlük, a lényegi részük mintha köddé vált volna… És akik visszatértek azok is meghaltak később rákban. Szóval nagy röviden, akármi is az az X Térség, nem nagy barátja az embernek.

Aztán van ez a mostani kis társaság, akik a tizenkettedik expedíciót volnának hivatottak végrehajtani… Négy nőről van szó, nevüket nem tudjuk, megkülönböztetésük a szakmájukon keresztül történik: geodéta, biológus, pszichológus, antropológus. A történet E/1-ben íródott, a biológus szemszögén keresztül látjuk a dolgokat, és bár főhősnőnk már az elején leszögezi, hogy kis füzetébe semmi mást nem akar lejegyzetelni csak az objektív tudományos tényeket, egész ügyesen sikerül neki már az első oldalakon elvinni a dolgokat saját személyes hangvételbe.

Mondom mi tetszett nekem ebben a felállásban.

Adott egy biológus, aki a tudomány embere ugyebár… Egy olyan személy, akinek az a feladata, hogy megértsen dolgokat, magyarázatot találjon dolgokra, és tegye mindezt objektívan, törekednie kell a megismerésre, és az Ő feladat feldolgozni a szokatlant is. Tehát nem egy laikusról, vagy egy műkedvelőről van szó, hanem valaki olyanról akinek a hivatása a tudásvágy. És ezt az embert beteszi az írónk egy olyan környezetbe, ahol nem feladat megérteni a körülményeket, ahol nem feladat megmagyarázni a kialakult helyzetet, ahol még az is kihívásszámba megy, hogy megpróbál elképzelni ez ember lánya egy világítótorony-alagutat, ami az egyik oldalon még olyan mintha kiemelkedne a földből, a másik oldalon meg már mégis inkább a föld alá hanyatlik, ahol az alagútban élő lény külseje leírhatatlan, és ahol semmi nem olyan mint amilyennek tudni szeretnénk, vagy amilyennek ismerni véltük.

Ez a koncepció, hogy a tudomány egyik emberét állítja az író szembe a megmagyarázhatatlansággal, csak még tovább mélyíti a szakadékot a két pólus közt, ami nekem igazán tetszett. Megkapjuk egy tudósember saját belső vívódását, aki akarna tudni, de nem képes rá, akinek nincsenek meg a válaszai, mert „még nem tudjuk, mik is lennének a megfelelő kérdések”. Állandóan azon nyavalygok, hogy friss megközelítésekre vágyom a könyvekben, és azt kell mondanom hogy ez itt részben teljesül is. Azért mondom azt hogy részben, mert vannak azért olyan elemek is a könyvben amikkel itt-ott már korábban is találkozhattunk, nekem például megállás nélkül a Lost c. sorozat jutott eszembe míg olvastam a történetet, bár itt nem egy szigeten vagyunk, de azért egy csapatról van szó, akikkel furcsa, logikátlan, szürreális dolgok történnek.

Kis csődületünk dolgát még az is nehezíti, hogy az X Térség az emberi pszichére is rendkívüli módon hat, az őrületbe kergeti az embert, paranoiássá teszi, egymás ellen fordítja amúgy is bizalmatlan szereplőinket.

Tulajdonképpen már a könyv elején megtudjuk azt, hogy ez az expedíció sem lesz sikeresebb korábbi társainál, és hogy itt is bőszen halni fognak az emberek. Nem csinál titkot abból az író, hogy feltett szándéka akit csak lehet kiírni a könyvből, amilyen sebesen csak lehet.

A könyv eredeti címe az lenne hogy Annihilation. Ez a szó nyers fordításban azt jelenti, hogy megsemmisítés, megsemmisülés, elpusztítás, elpusztulás. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha nem fordítják le szokás szerint echte magyarra a címet, mert bár az első kötet az tényleg egy expedícióról szól, itt ki is merültek a párhuzamok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, akkor lehet hogy nem lenne annyi csalódott olvasó, akik értelmetlennek érzik az egész művet, mert nem arra számítana az egyszeri ember, hogy majd jól bemegy az expedíció az X Térségbe, és jól meg is mondja mi is ott a stájsz. Akkor lehet hogy eleve arra számítana a naiv olvasó, hogy a megsemmisülés egy formájával fog szembe kerülni, ami olyan amilyen, és ami kb. annyira megmagyarázható, mint a halál maga. Illetve aki ezt a témát nem érzi közel magához, az lehet hogy megkímélné magát az egész olvasási élménytől, ami azon emberek esetében, akiknek nem tetszett a könyv, nagy valószínűséggel mély megkönnyebbülést jelenthetett volna. De mivel a mi kis hazánkban mindent kényszer-szerűen félre kell fordítani, így sajnos ez a könyvcím sem maradt ki a szórásból, aminek szokás szerint az lett a vége, hogy a cím mindenre utal, csak arra nem amire kéne neki.

És hogy szerintem miért is lett még a kritikusok szemében ez a könyv akkora nagy siker…

Az egész történetet átszövő hangulat kivitelezése egyenesen mesteri. Egyszerre nyomasztó, fullasztó, és reménytelen. Rémisztő is, mert az egész X Térség megfoghatatlan, mintha ez egész egy nagy lélegző entitás lenne, ami ugyanúgy vizsgálja a benne tartózkodókat, ahogyan azok próbálják meg vizsgálni azt, és akarva akaratlan hatnak egymásra. Az X Térség egyszerre tűnik élettelennek, és élőnek, a maga bizarr élőlényeivel, hangjaival, és jelenségeivel. Tovább fokozza ezt a sötét hangulatot az író azzal, hogy beleszövi a sztori szálaiba a titkolózást is, azt engedi sejtetni, hogy vannak akik többet tudnak, tudhatnak erről az egész szokatlan jelenésről, csak direkt tartják vissza az információkat, kísérleti szempontok miatt, vagy azért hogy az expedíció tagjai megmaradhassanak objektívek, ne befolyásolja semmi az ítéletüket. Nem tudjuk mi minden történhetett az X Térségben amióta megjelent, de kapunk érzékletes képeket vérrel borított falakról, lépcsőkről, kihalt faluról, ahol emberalakú képződmények sorjáznak, amik mintha figyelnének, amik bár első ránézésre halottnak tűnnek, mégis mintha élnének…

Ha valami matt nem fáradtam bele a könyvbe, az a hangulata volt.

El kell ismerni, hogy az Expedíció nem könnyű olvasmány, olyan mint egy önmagába visszaforduló végtelen jel, történnek benne dolgok, de mégsem történik benne semmi, és ha az ember lánya nem jó időben kapja kézhez a művet, akkor nagyjából az első száz oldal csiki-csuki, értelmetlen alig történései után be fogja zárni. Ha megfelelő, arra fogékony állapotban ütjük fel a könyvet… nos… a helyzet akkor sem jobb, főleg ha az ember annyit képes agyalni dolgokon mint én, mert ebben az esetben az egyetlen amit a mű maga után hagy, az a végtelen ciklusú gondolkozhatnék, ami szintén minden csak nem kényelmes. De legalább próbál elgondolkodtatni a maga szokatlan, és nem feltétlenül pihentető módján, és ha mást nem is, de ezt azért illik értékelni.

Jelenleg most a második kötet felénél tartok, és azt hiszem itt ért utol az átmeneti kimerültség. A Lost mellett a másik mű ami rendre az eszembe jut az a Solaris, és ez marhára felbőszít. Megmondom miért… Nem tartom magam egy ostoba embernek, de a Solarist a mai napig nem vagyok képes értelmezni. A Solarisról pedig rendszeresen a Twin Peaks jut eszembe, aminek szintén nem volt semmi értelme, de annak legalább bevallottan nem volt semmi értelme. Hogy mi a közös a Déli Végek trilógiában, és ebben a másik kettőben? Bár kedvelem az elvont, szürreális, néha totálisan értelem nélküli dolgokat, ez az állapot esetemben csak ideig óráig fenntartható. Ha a türelmi idő letelik, akkor elvontság ide vagy oda, meg gondolkozhatnék ide vagy oda, én is eljutok odáig, hogy akkor most már szórakozzon a nénikéjével az aki akar, én itt befejeztem, mert egyszerűen még ha képes is vagyok értékelni az egyedi látásmódot, és a magyarázat nélküli magyarázatot, elmém eléggé korlátolt ahhoz, hogy bizonyos idő letelte után elkezdjen racionális, érthető magyarázatot szomjúhozni. És ha ezt a magyarázatot nem kapja meg ritka rövid időn belül, akkor elveszti a lelkesedését, elmegy a kedve a folytatástól, és átmegy durciba. Ezen a ponton jó ha fél év múlva képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy be kellene fejezni azt a hamis módon félbehagyott történetet.

Összegezve: Az Expedíció egy tetszetős kis történet, aminek meglehetősen komoly alapjai vannak, kiváló eszközökkel, szürreális képi elemekkel, és gyönyörűen megmunkált hangulattal operál, akár lehetne kifacsartnak is jellemezni, mert mind a mondanivalója, mind az író által megteremtett világ kifacsart, ellenben pont ezen sajátosságai miatt rétegkönyv, nem való mindenkinek. Bár hozza a sci-fi sajátságos jegyeit, a pszicho-thriller vonal legalább ugyanolyan erős benne, így a tipikus sci-fi kedvelőket nem biztos hogy meg fogja győzni. Ami a kritikusok szerint a könyv erőssége, az lesz az olvasói réteg szerint a legnagyobb hátránya is – rétestészta effekt, nem szólok semmiről, nincs kézzel fogható mondanivaló, vagyis ami van az nem olyan egyszerű, nincs benne idegen faj ami megtámadja a Földet, és nem azon kell a hősöknek agyalni hogyan kerüljük el a fénysebességgel felénk száguldó végleges kihalásunkat.

Nekem személy szerint amúgy tetszett a könyv. Nem állítom, hogy többször el fogom olvasni, de amíg tartott az olvasási élmény, addig lekötött, kifejezetten szórakoztatónak, és élvezetesnek ítéltem. Igaz, hogy ehhez egy akkora engedményt tettem, amit amúgy nem szokásom: elengedtem minden előítéletemet, és hagytam hadd vigyen az író arra amerre akar. Így tulajdonképpen nem voltak elvárásaim, és így nem is tudtam csalódni. De ide kell biggyesztenem azt is, hogy meg tudom érteni azokat, akiknek nem vált a kedvencükké ez a mű. Meg tudom érteni, mégpedig azért tudom megérteni, mert a nagyon ritka alkalmaktól eltekintve, amikor az ember tényleg kívánja az agyalást, olvasni elsősorban azért szoktunk, hogy kikapcsolódjunk. Hogy letegyük a hétköznap terheit, és átteleportáljuk magunkat egy olyan valóságba, ahol igazán magunkénak tudjuk érezni a történéseket, a fantáziavilágot, amiben zajlanak azok a történések, és hogy szimpatizálni tudjunk a szereplőkkel, barátaik lehessünk, vagy akár mi magunk lehessünk hősök, hősnők. Egy olyan könyv, ahol a valóság szurokfekete, ahol a lapokat átitatja ez az epe ízű ismeretlenség, ami a megkérdezésed nélkül rád fog telepedni, akár el is fog pusztítani, a magány érzete, és az hogy nincs kiút, nincs menekvés, és hogy minden pozitív kis gondolatod nem más mint illúzió… nah… ez nem pihentető. Abszolút semmi köze nincs a pihentetéshez, vagy a kikapcsolódáshoz. Ráadásul az én piciny agyam megállás nélkül a véglegességhez, az elkerülhetetlenhez kapkodott, meg nem tudom magyarázni miért, ami még vitriolosabbá tette az élményt. Ettől függetlenül még mindig fenntartom azt az állításomat, hogy a könyv tetszett, de mint említettem, nem valószínű hogy még egyszer el fogom olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelik az elvontságot, és akiket nem idegesít fel az, ha egy történetnek se eleje, se vége nincs. Tudom még javasolni azoknak, akik szeretik egy film könyvalapját megismerni – én marha kíváncsi leszek mit fognak kihozni a filmből. És nem utolsó sorban azoknak is ajánlom, akik olvasták valaha Lem Solaris-át, és meg is értették miről is szól – előrébb vagytok mint én!

Értékelés: 7 pont




Share:

2018. január 7., vasárnap

Utólagos ünnepi beszámoló, és egy kis fullasztó romantika Catherine Anderson szemüvegen keresztül: Szélbe írt sorok /2016/



Eljutottunk ide is, az évszám már 2018, nem 2017, én pedig végre leülhettem, és nekiveselkedhettem az év első bejegyzésének, véleményének. De mielőtt nagyon belemerülnék jelen könyvünk boncolgatásába, engedtessék meg nekem hogy néhány szót szóljak az elmúlt hét történéseiről. Volt ugyebár egy karácsonyunk…

Korábbi szösszenetemben kifejtettem, hogy amúgy én szeretem ezt az ünnepet, még akkor is ha idegbajjal határos minden évben a kivitelezése. És akkor most néhány mondatban az idegbajról…

1, Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon sokszor netről rendelek meg nagyjából mindent. Mert kényelmes, mert házhoz hozzák, mert sok esetben kedvezményesebb áron szerzem be online azt amit akarok, mintha a boltban venném meg. Tiszta haszon – gondolná az ember… És ez így is van csak nem karácsonykor. Merthogy ilyenkor nagyon sokan rendelnek meg nagyon sok mindent online, és emiatt a black friday-tól az év végéig bezáróan behavazódnak a futárszolgálatok, és ilyenkor szoktam tapasztalni néha vicces, néha kevésbé vicces dolgokat. Vicces volt például tavaly, amikor nyomtatót rendeltem. Mivel én élet-halál kérdést csinálok egy termék megvásárlásából is, így nyakig merültem az általam választott készülék műszaki leírásába, amiből kiderült, hogy a nyomtató mellé nem jár automatikusan adatkábel, így ha nem vagyok szemfüles, akkor ugyan lesz nyomtatóm, csak nem fogom tudni használni, mert nem tudom majd hogyan rákötni a gépre, notira. Így én balga barom, beraktam a kosaramba egy adatkábelt is, gondolván hogy a két cucc majd nagyjából egy nap fog megérkezni (aki rendelt már online az tudja, hogy egyes weboldalak termékenként intézik a futárszolgálattal történő kiszállítást, amiben szerintem sem én nem látom a logikát, sem a futárszolgálatok). Mondanom sem kell hogy tévedtem, de nem is kicsit. Nagyjából egy héten keresztül a legnagyobb hajtásban napi rendszerességgel járt hozzánk a futár – sikerült jól össze is haverkodnunk -, de adatkábelt azt nem hozott. Mint kiderült a fejetlenség nem csak a futárszolgálatot érte utol az adott időszakban, hanem a weboldalt is, akik ahelyett hogy odacseszerintették volna azt a nagyjából 40 centis USB-s adatkábelt akárhova is a megrendeléseim közé, teljesen külön kezelték azt, és mivel már senki nem tudta volna megmondani hogy hol is áll a feje, így nyomtatni már csak két ünnep közt sikerült nekem. Nem vagyok egy nagy reklamálós fajta, így nem is csináltam ebből gondot, minden estre sem a futár, sem én nem tudtuk megállni szenvedős nevetés nélkül, amikor csóri ember megállt a kapunk alatt a kezében szorongatva egy 300 Ft-os magányos adatkábelt.
Az idei tapasztalatom kevésbé volt vicces. Könyvet rendeltem, ráadásul pont olyat, amit már úgy kellett körözni, mert már sehol nem lehet kapni – a weboldal szerint az utolsó példányt sikerült betennem a kosaramba. Az a boldogság, hogy sikerült! Hogy másnap már a kezemben tarthatom azt a hőn áhított olvasnivalót! Vártam a futárt mint a messiást. Jött is, csörgetett is a telefonon, a legrosszabb pillanatban. Felvettem a telefont, közöltem vele, hogy a nap bármelyik pillanata jó lett volna, csak ez a mostani nem, és megkértem, hogy vagy később próbáljuk meg, vagy ha lehet akkor következő nap (ez a futárszolgálat az a futárszolgálat volt, ami nem ad a futárhoz közvetlen elérhetőséget, ha adott volna, akkor lebeszéltem volna a pasassal, hogy mikor ne  jöjjön). Megbeszéltük, hogy akkor majd másnap… Vártam másnap is mint a messiást, nem jött. Harmadnap reggel felhívtam, hogy akkor most mi van? Közölte velem, hogy jaaa… nála már nincs ott a könyv. Kérdezem tőle, hogy akkor hol van? Hát ő azt nem tudja, hívjam fel a futárszolgálat központját. Felhívom a központot, ahol a kezelő kedvesen közli velem, hogy a könyvet már visszaküldték az üzletnek, merthogy azzal lett leadva, hogy én megtagadtam a kézbesítést. Mondanom sem kell, hogy ettől az információtól a másodperc tizedrésze alatt felszökött bennem a pumpa, a fejem egészséges színe átminősült vérvörösbe a szemem fehérjével együtt, a fülemen pedig gőzkibocsátás indult. Mély levegőt vettem, hangom idegösszeroppanás közeli remegését elrejtve megköszöntem a vonal túlvégén lévő hölgy segítségét, és tárcsáztam a boltot. Újabb kedves hölgy a vonal végén, elmondom neki türelmesen hogy szó sincs itt olyasmiről, hogy megtagadtam volna a kézbesítést, és hogy nagyon remélem a könyv meg van még, és nem csapott le valaki más az utolsó példányra. Hölgyike szintén nagyon kedvesen tájékoztat, hogy a könyv meg van még, de már sztornózták a megrendelésem, így legyek olyan kedves (igen, itt már kezdtem azt érezni, hogy a világ összes kedvessége amik adott pillanatra ki vannak porciózva, ezekben a telefonos eszmecseréimben kezdenek összpontosulni) belépni az online webshopba és leadni újból a rendelésem. Mint akit kergetnek, olyan gyorsasággal száguldottam fel az oldalra, raktam a kosárba a könyvet, és rendeltem meg újra, kiegészítő információnak beírva oltári nagy kapitális betűkkel azt, hogy mikor ne hozzák a könyvet. Mondanom sem kell, hogy bár az infó rákerült a csomagomra, ugyanaz a futár kapta meg a könyvet kézbesítésre, aki korábban, és aki ebben az esetben is magas ívből tett arra, hogy mi van írva a csomagolásra, és persze hogy pont abban az időben érkezett meg, amikor pont nem volt jó. Kiegészítés: még jó hogy bolondbiztosan működöm, így sikerült átvennem a szállítmányom – ebben a szakaszban már ott tartottam, hogy akkor is át fogom venni a könyvet, ha a futár pont akkor érkezik meg, amikor én épp egy száll mosolyban vagyok, semmi másban, és marhára le fogom szarni, ha emiatt megrökönyödik. Kiegészítés kettő: fel voltam öltözve, amikor végül is beállított, és még futotta arra is az erőmből, hogy ne húzzak be neki mosolyogva egy akkorát, amitől kiperegnek a fogai. Tudom, a futár csak a munkáját végzi, és tudom azt is, hogy nem fog lelki dilemmát csinálni egy könyv kiszállításából, de van amiből nem csinálunk viccet. Ilyen például az, ha az ember lánya egy könyv utolsó példányát rendeli meg. Ez szent dolog, kész, passz.

2, Vásároljunk karácsonyfát!
Bár az esetek többségében büszke vagyok arra hogy a gondolkozásom olykor-olykor eltér a megszokottól, ha karácsonyfa vásárlásról van szó, akkor tipikus feleség, és nő vagyok, és ilyenkor a tipikus karácsonyfa-vásárlási klisészerű párbeszéd szokott zajlani jó uram, és szerény személyem közt. „Minek akkora fa…?” „Elfoglalja az egész szobát… aludni hol fogunk… a kádban…?” „Egyáltalán hová akarod tenni…?” „Nézd… van itt kisebb fa is… nem helyes? Jó lesz ez nekünk!” – ezek kedves párom észérvei, amik amúgy jogosak. Az én érveim kimerülnek rendszerint abban, hogy: nem, nem helyes a kisebb fa, a nagyobb kell, és nem tudom hova fogom tenni, de most miért is kellene ilyen apró-cseprő részletkérdésekkel foglalkoznom…? És nézd… hát nem szép ez a két méter tíz centis ezüstfenyő, ami majdnem olyan széles, mint amilyen magas? Tény hogy a lakásban sehol nincs hely felállítani, de tudod mit…! Majd átrendezem a lakást… (Igen, férjem mosolya ilyenkor nem szokott őszinte lenni…)
Szerencsétlen eladók a világ összes türelmével végig hallgatják bájos kis vitánkat, a férfi eladók szemében ilyenkor mély együttérzés parázslik, van amelyik még bajtársiasan vállon is veregeti az uramat, enyhe fejrázás kíséretében, ezzel üzenve neki azt, hogy „öreg, jobb ha feladod… ismerem ezt én is, és tapasztalatból mondom barátom, jobb ha nem akaszkodsz össze az asszonnyal karácsony előtt pár nappal…”. Így rendszerint győz a női akarat, és ésszerűtlenség. Még az a mázli, hogy a környékünkön nagyjából hat helyen lehet fát vásárolni, és hogy így az általam választott szépségeket nem kell túl messziről haza cipelni. Az idei fácskánk is nyomott vagy húsz kilót, és még összekötözve is olyan széles volt, hogy nem lehetett átérni. Mire eljutottunk az ajtónkig férjem jóvoltából most karácsonykor is áteshettem a „hogyan káromkodjunk húsz percen keresztül úgy, hogy közben nem ismétlünk meg egy kifejezést sem” mesterkurzuson – ez a kurzus akkor szokott tetőzni, amikor befaragjuk, illetve beállítjuk a fát (vagyis, amikor drága párom befaragja, és beállítja, én ilyenkor megint csak tipikus nőként egyujjas munkaerőként funkcionálok – mutogatok neki, mit hogyan csináljon, és haszontalan instrukciókkal látom el, amiket Ő lesújtó pillantások özönével szokott megköszönni). Persze abban a szent pillanatban amikor a fácskánk teljes pompájában, ünnepi díszbe öltözve ott csillog-villog a szoba közepén, szélén, akárhol, akkor helyre áll a világbéke, és mi bárgyún egymásra mosolyogva nyugtázzuk, hogy még mindig szeretjük egymást.

3, Csomagoljuk be az ajándékokat!
Azt az embert, aki feltalálta a gyorsmasnit, szeretném én egyszer a kezeim közé kaparintani, és arra kényszeríteni, hogy egy héten keresztül reggeltől napestig gyorsmasnival kötözzön be mindent, amit csak lehet. És azt az embert állítanám mellé, aki forgalomba engedi manapság a csomagolópapírokat. Merthogy, most vagy én vagyok béna, ami nem kizárt, vagy tényleg mindkét termék csak silány minőségben kapható kis országunkban, de nekem egy ötször öt centis ajándék becsomagolásához nagyjából három ív papírra van szükségem, mert mindenfelé szakad az átkozottja, teljes egyetértésben a gyorsmasnival. Nagyjából a harmadik ajándék csomagolásánál, és a huszadik jól elszúrt gyorsmasni után szoktam eljutni odáig, hogy nekem kell egy feles, ha nem kettő. És bár ha valami tényleg távol áll tőlem, akkor az a házi pálinka, ilyenkor tényleg be is szoktam verni egyet… vagy kettőt. Onnantól pedig már minden mindegy… Tény: nem nyernének szépségversenyt a csomagolásukért az ajándékaink.

4, Hiába az előző évek tapasztalatai, és a mérföld hosszú bevásárlólista, mindig kiderül 24-én hogy valami kardinális fontosságú dolog hiányzik, ami nélkül nem lehet megfőzni az ünnepi menüt. Olyan dolgokat szoktam elfelejteni, mint az olaj, vagy a hagyma… Vagy a franciasalátából a saláta alap. Persze ennek ellentetje az amikor megveszek olyat is, amire semmi szükség, vagy hogy jóval többet veszek abból, amire szükség van. Nálunk a főzésért a férjem a felelős – mindenki legnagyobb szerencséjére. Oké, nem szeretek főzni, de amúgy tudok. Így azzal azért tisztában vagyok, hogy melyik ünnepi fogáshoz mire van szükség. Csak az én agyam nem tud hosszabb távon olyan apróságokkal foglalkozni, mint hogy a húslevesbe mondjuk nem árt ha van répa… Így 24-én reggel én már üzembiztosan beállok arra hogy a délelőtt folyamán ingázni fogok a bolt, és a lakás közt – ezúton is szeretnék elnézést kérni, minden bolti alkalmazottól, és eladótól, akik ahelyett hogy otthon készülnének az ünnepekre, abban kénytelen gyönyörködni, ahogy én nagyjából fél óránként megjelenek, és egy vagy két élelmiszerrel gazdagabban távozok a munkahelyükről. És ami még nagyon fontos: mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, akik az ünnepek alatt is dolgoznak, kezdve a bolti alkalmazottaktól, a buszvezetőkön, villamosvezetőkön át, a kórházi dolgozókig, rendőrökig, tűzoltókig bezárólag – sajnos a tapasztalat mondatja velem azt, hogy nagyon sokan nem tudják azt, hogy ebben az országban nem mindenkinek adatik meg az hogy az ünnepekkor otthon legyenek a családjukkal, mert munkaszüneti nap ide vagy oda, ügyeleti idő az van, és bent kell lenni akkor is. Ügyeleti idő nálunk is van, csak én nem karácsonykor szoktam dolgozni, hanem szilveszterkor. Idén is (ahogy szokás szerint mindig) 31-én 14-22 közt dolgoztam, és azért szilveszterkor, mert sok kolléga egyedülálló, avagy fiatalabb mint én, így nekik az óév búcsúja még buli, én pedig már évek óta nem szilveszterezek – nehezen megy nekem a parancsra vigadás. Idén azzal köszöntöttem 2018-at, hogy Diablo III maratont tartottam a férjurammal, és egy szem csemetémmel, miközben a szomszéd mulatós slágerek hadával szórakoztatott minket. Jah… kétségkívül beleillik a profilomba a „hosszú fekete haj…” és folklór társai, így el lehet képzelni mekkora boldogság terült szét az arcomon, amikor felzengett Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt c. slágere. (Igen, ilyenkor szoktam ismét eljutni odáig, hogy nekem szükségem van egy felesre… ha nem kettőre…)

Miután ezen idegbajok lecsöngenek, szokott beköszönteni nálunk a szenteste, és ezzel egyidejűleg az ünnep ünnepi része is. Pihenünk egy kicsit, eszünk egy keveset, ajándékokat bontunk, és mostanra már tradícióvá vált nálunk hogy felavatjuk mazsolám kapott játékait – a karácsony nem karácsony nálunk társasjáték nélkül, vagy puzzle nélkül. Ez utóbbi nálam egyenlő a szemöldökrángásos türelemjátékkal, de hősiesen szoktam tartani magam. Aztán karácsony másnapjával indul a népvándorlás – édesanyám meglátogatása, vagy az Ő látogatása nálunk, anyósom meglátogatása… és mire észhez térünk vége is van a karácsonynak, és lehet megint dolgozni menni, aztán szilveszter, újév, csapó, és kezdődik előröl a mókuskerék. Itt tartunk most, én pedig már megint ott tartok, hogy szükségem lenne egy felesre… ha nem kettőre. (Absztinensből lassan gyakorló alkoholista leszek…)

Catherine Adnerson Szélbe írt sorok c. könyvét még az ünnepek előtt kezdtem el olvasni, és a héten sikerült is befejeznem, ami nálam lajhárokat megszégyenítő sebesség. Egyetlen magyarázatom erre a lassúságra, hogy zsúfoltra sikeredtek az ünnepek, és nem jutottam el odáig, hogy a terveimet megvalósítsam: ne csináljak semmit a pihenésen, és az olvasáson kívül. Így szokás szerint már megint csúszásban vagyok önmagamhoz képest, és kezdem azt hinni, hogy valamit rosszul csinálok, ami az időm menedzselését illeti.

Catherine Anderson amúgy egy érdekes téma számomra. Hölgyeményünknek van vagy harminc magyarul megjelent könyve, és én mind a harmincat olvastam is, mégsem írtam róla soha ezidáig véleményt. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért nem? A válasz pedig amennyire egyszerű, annyira bonyolult is egyszerre. Először is, Catherine Anderson nem alapvető olvasmány nálam, a könyvei jellege miatt: Ő az az írónő, aki a nagybetűvel szedett romantikus könyvek megalkotásának egyik koronázatlan királynője. Az Ő könyvei nem csak hogy csöpögnek az ősi értelemben vett romantikától, hanem egyenesen áznak benne, nekem meg ezt igazán nehéz normál állapotomban megemészteni. A másik pedig az, hogy hölgyeményünk irományai még a jól edzett romantikus műfajt kedvelő olvasókat is megosztja, harmadrészt pedig, Catherine Anderson az egyik legnagyobb egykaptafás írónő akit eddig látott a világ. Minden könyve ugyan arról szól, ugyanazt a klisét lövi el újra és újra és újra, ami miatt akár még meg is lehetne unni, de ez sok esetben mégsem következik be. Nekem pedig itt van az első otromba nagy kérdőjel ami megjelenik a könyvei kapcsán: vajon hogyan nem untak/untunk még bele az irományaiba? Sőt! Miért van az hogy ha esetleg veszi a bátorságot, és mégis eltér a sablontól, ahelyett hogy ezt ujjongva ünnepelnénk, teljes kétségbeesésbe fulladunk, és elkezdjük követelni a jól megszokott sémát? Ez az egyik nagy anomália, amit felfedezek az írónő könyveit illetően, a másik pedig az, hogy normál józan parasztival vizsgálva a műveit, tele van tűzdelve mindegyik buktatókkal – nagyjából csak buktatókból állnak a történetei -, és ennek ellenére nem túlzás kijelenteni azt, hogy rajonganak a könyveiért.

Buktatók:

1, Catherine Anderson meggyőződéses római katolikus, amit nem rest minden könyvébe beleintegrálni. Mindegy egyes könyvében – de tényleg minden egyes könyvében – megjelenik a vallás, mindig kifejtésre kerül, hogy vagy egyik, vagy másik szereplő rendszeresen jár templomba, hogy vagy egyik, vagy másik, vagy mindkettő szereplő szülei rendszeresen járnak templomba, és hogy hithű katolikusok, sőt, nem egyszer még az is letisztázásra kerül, hogy a majdan megszületendő gyermek is ebben a szellemben fog nevelkedni. Sokszor még a konfliktus részét is képezi a vallás – főhősünk eme szellem miatt kötelességének érzi, hogy elvegye hősnőnket, vagy azért lesz a kezdetben esetleges névházasság ötlete elvetve, mert ha a szereplők közül valamelyik házasodni kényszerül, akkor azt vagy rendesen fogja csinálni, templommal, harangszóval, holtomiglan holtáiglannal együtt, vagy sehogy. Na már most, szerény véleményem szerint a vallást bármilyen nem vallási kontextusba behelyezni sok esetben nem a legjobb ötlet, mert ahány ház annyi szokás, és a vallás megléte, nem léte, mibenléte nagyjából minden második ember meggyőződését kikezdheti vagy így, vagy úgy. Én azt hiszem, hogy Catherine Anderson könyvei csak azért nem buknak bele ebbe a témába, mert írónőnk nagyon ügyesen tud egyensúlyozni. Bár szervesen beleépíti a könyveibe a hitet, igyekszik azt a racionalitás talaján kezelni, nem sulykol, nem erőltet, éppen hogy csak indexel, így még az olyan emberek számára is emészthető formát kap a dolog, akinek az a meggyőződése mint nekem: a templomba járás nem tesz jobban kereszténnyé, mint a garázsba járás autóvá.

2, Kemény, alig-alig ésszel felfogható konfliktusok…
A könyv konfliktusát elsősorban a könyv alaptémája és jellege határozza meg. Például, ha egy pararomantikus könyvet ír valaki, abba nagyjából bármilyen konfliktus belefér, a halott, szellemként kísértő szerelmestől kezdve, a soha meg nem öregedő démonon/vámpíron át, a fogpiszkálóvaldarabollakfelmertazmégeddignemvolt témákig bezáróan bármi. De egy „egyszerű” romantikus könyv konfliktushelyzetei már nem mozoghatnak ennyire széles spektrumon. Gondolnám én, meg szerintem sokan mások is rajtam kívül… De nem így gondolja Catherine Anderson. Nála mindig vannak olyan érdekességek, amikre leginkább csak a szemünk kikerekedésével tudunk reagálni. Könyveiben fordult már elő deréktól lefelé megbénult hősnő, autóbalesetben agysérülést szenvedett afáziás hősnő, agorafóbiás hősnő, sőt egyszer még olyan is, aki visszautazott az időben… (na igen, ez utóbbit inkább hagyjuk is…). Amúgy a legtöbb esetben a bántalmazott nő karaktere jelenik meg a könyveiben, akit vagy megerőszakoltak, vagy aki menekül a brutális férje elől, vagy egyedül, vagy a gyerekével, vagy a lovával, de ezt sem szokta elaprózni alkotónk – ha már erőszak, akkor azt minimum öt ember követi el a szűz hősnő ellen, ha már bántalmazó férj, akkor az minimum vagy szociopata vagy alvilági főnök, akinek egy kisebb hadsereg áll a rendelkezésére likvidálni szeretett volt vagy akár jelenlegi feleségét… Van hogy beficcen itt még egy-két tömegmészárlás, vagy elmegyógyintézetben töltött pár hónap… Ecseteljem még? Lényeg: ha a túlzások mesterét kellene keresni a szimpla romantika égiszén belül, akkor én azt mondom, hogy Catherine Anderson profizmusát nehéz lenne űberelni. Ami jó kérdés: hogyan képes a közvélemény ezt ilyen nagy lelkesedéssel fogadni, mi több még igényelni is? A válasz pedig szerintem abban rejlik, hogy olvasás közben az ember ezen nem kezd el agyalni, mert a kivitelezés szintén profi. Én majd minden könyvének úgy ugrottam neki, hogy volt bennem nem kevés félsz (volt olyan eset, amikor sajnos ez a félsz reálisnak is minősült), hogy te jesszusisten ebből mi lesz, de aztán az esetek többségében mégis olyan sztorit kaptam, amit élvezet volt olvasni. A karakterábrázolása annyira meggyőző, annyira tiszta, a szereplői annyira következetesek, és emberségesek, hogy ez akaratlanul is bevonz, és hiába áll távol tőlem ez a világ, mégis nem egyszer eljutottam odáig, hogy azt mondtam magamban, a világ lehetne akár még szép hely is, ha olyan emberek élnének benne, mint az ott leírt szereplők. Hihetővé tudja varázsolni még a nagyon szélsőséges állapotokat is, mert a karakterei olyan egyéniségek, akikről el tudjuk hinni olvasás közben azt, hogy csupán csak a ragaszkodásuk, és a szeretetük erejével hegyeket képesek megmozgatni.

3, Túlidealizálás. Idealizálni kell egy romantikus könyvben. Kötelező, mert ez az egyik legnagyobb vonzereje ezeknek a sztoriknak. A nagyjából tökéletes pasi, aki magas is, és jóképű is, vagy legalábbis természetellenesen vonzó, akinek nem csak a csábereje nagy, hanem az… egyénisége is. Minimum stabil egzisztenciával rendelkezik, de az sem baj, ha sikeres, és mocskosul gazdag (ez az a passzus, amivel én sok esetben nem tudok azonosulni ugyebár, de ami azért majd minden ilyen romantikus hangulatú könyvben jelen van). Szóval, az idealizálást el kell tudni fogadni, és nekem ezzel nincs is az esetek többségével bajom. A probléma nálam akkor kezdődik, amikor már nem idealizálunk, hanem álmodozunk, elfelejtve a racionalitás legutolsó morzsáját is. A túlidealizálás nagyon könnyen visszafelé elsülő fegyver lehet, mert ha a dolog átlendül a paci túloldalára, akkor annak az lesz az eredménye, hogy az olvasó nem fogja tudni befogadni az írottakat, nem fog tudni azonosulni vele, és az egész élmény átmegy science fiction-be, ami csak akkor nem baj ha éppen Star Trek-et olvas az ember. Nos Catherine Anderson olyan ívű álmodozásokra képes, amit csak ámulattal vegyes csodálattal lehet bámulni. Ha az erotikus romantikus könyvek kapcsán azt mondom hogy olyan pasast még nem szültek a világra, amik azokban a könyvekben megjelennek, akkor nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olyat se, amiket Catherine Anderson megír. Főhősei olyan jellemmel rendelkeznek amik szentek sokaságát taszítanának sírógörcsbe, mert olyan gerincük, tisztességük, tartásuk, és türelmük van, ami a valóság talaján egyszerűen nincs. És vinné el a fene, de pont ez az egyik legnagyobb előnye az írónőnek. Én nem tudom hogyan csinálja, de a szereplői minden abszurditásuk ellenére is megszerethetőek, akár még irigyelhetőek is. Én úgy gondolom, hogy Cathrine Anderson egyik legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy a stílusával, és szemléletével képes megszólítani a minden emberben ott rejlő naivitást, és ártatlanságot. Képes felkelteni bennünk a mesékre fogékony oldalunkat, és ezt a hétköznapokban oly gyakran mellőzött részünket kezdi el mesterien táplálni. Nagyon egyszerűen fogalmazva, akinek szíve van, az nem fog tudni elmenni úgy az írónő könyvei mellett, hogy ne merüljön beléjük, és tenni fogja ezt még akkor is, ha az eszével tudni fogja, hogy amit olvas, az enyhén szólva is kívül esik a saját kis dimenziónkon.

4, Lassúság. Catherine Anderson könyvei komótosak. Nagyon. És nincsenek tele eget rengető, és véres izgalmakkal, ellenben hosszú hosszú oldalak szólnak az éppen adott lelki válság részletes ábrázolásáról, hol egyik, hol másik szereplő szemszögén keresztül. Az esetek többségében ezt is jól tudja kezelni az írónő, de vannak könyvei ahol már annyira lelassulnak a dolgok – és ezzel együtt az ember pulzusa is -, hogy el lehet szundítani tőle. Ritka, de van ilyen.

Észrevételeim szerint ezek lennének a legnagyobb gáncsai Catherine Anderson könyveinek. És lássuk be, hogy ezek a gáncsok nem kis gáncsok, a hétköznapokban ezek közül egy is elég egy írónőnek, hogy elvérezzen miattuk. Akkor mégis miért van az hogy jelen írónőnk nem hogy nem vérzik el, de még sikert sikerre is halmoz? Ezt egy mondattal tudom megindokolni: azért mert jók a könyvei. Persze, lehet boncolgatni a hiányosságokat végtelenül hosszan, és részletezni mi az ami esetlegesen hiba a történeteiben, de az a helyzet, hogy egy dolgot nagyon jól csinál hölgyeményünk: nagyon jól tud hangulatot teremteni. Én úgy vagyok vele, hogy Catherine Anderson az a fajta írónő, aki nem történeteket ír, hanem aki világot teremt. Amit elég csak egyszer megteremteni, és ha ez sikerül, akkor hiába egykaptafa minden sztorija, az olvasók kérni fogják a száz plusz egyedik hasonszőrű könyvet is, mert élvezik azt a világot, amiben a mese játszódik. Mert mint a drog, be fogja őket szippantani ez az idealizált valóság be fog kúszni a bőrük alá, és hozzá akarnak majd tartozni amíg csak lehet, amikor csak lehet.

Én a saját szemszögemből csak annyival egészíteném ezt ki, hogy nekem hangulat kell a könyveihez. Évente körülbelül egyszer jutok el odáig, hogy szükségem van az Ő látásmódjára, az Ő világára ahhoz hogy egyenesbe jöjjek, amúgy nem vagyok képes tisztességesen elolvasni a könyveit. Ha nincs meg rá a fogékonyságom, akkor egyáltalán nem tudok elmerülni a történeteiben, és ilyenkor jobb ha nem is erőltetem a dolgot. De ha summáznom kellene, akkor azt kell mondjam, hogy jó írónőnek tartom a maga kategóriájában, és szeretem a könyveit, van olyan amit már többször is olvastam.



"Miután évekig félelemben élt, Amanda Banning úgy dönt, elmenekül a férjétől, és Oregonba költözik a kislányával, hogy új életet kezdjen. Barátok és pénz híján ez azonban meglehetősen nehéznek bizonyul. A megpróbáltatásokkal teli mindennapokban titkos vágyait papírfecnikre írja, és mindet szélnek ereszti, így tartva életben a reményt, hogy egyszer minden jobbra fordul, és újra megtalálhatja a boldogságot. 
A szélbe írt sorok rendre Jeb Sterling földjén kötnek ki, és a férfinak fogalma sincs arról, hogy a birtokán szanaszét heverő üzenetek hamarosan megváltoztatják az életét. Nem érti, miért érzi szükségét, hogy Amanda segítségére siessen, amikor a nő háza egy jégvihar miatt átmenetileg lakhatatlanná válik. Talán az asszony bátorsága, talán a gyönyörű barna szeme a magyarázat, de bármi is legyen az, a férfi, aki már lemondott a szerelemről, eltökéli, hogy semmivel sem törődve valóra váltja Amanda álmait."

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2016
Ára: 3290 Ft



A Szélbe írt sorok sem mentes a fentebbi jellemzés alól. Amanda a hősnőnk, lányával menekül brutális férje elől, amikor is a véletlennek köszönhetően a sors az útjába löki Jeb-et, akinek hős lovagias természete egyenesen determinálja nekünk a nagybetűs szerelmet is, meg azt is hogy hősnőnket ki fogják húzni a csávából. Amanda pénzszűke miatt egy olyan házat bérel, ami éppen hogy csak össze nem omlik, hősünk közvetlen szomszédságában, és azzal vezeti le a nehéz helyzetéből eredő felgyülemlett feszültségét, hogy kis rózsaszín papírcetlikre írja le a kívánságait, amiket szélnek ereszt. Persze ezek a kívánságok rendre Jeb telkén kötnek ki – illetve néhány egy másik szomszédén – aki nem tudja mire vélni először a furcsa üzeneteket. Történik ekkor hogy a kis településre beköszönt az évszázad legnagyobb téli vihara, magával hozva több méternyi havat, és mínusz harminc fokos hideget. Mivel Mystic Creek az a kisváros, ahol még azelőtt egymásra néznek a szomszédok, mielőtt megfagynának, és nem csak az után, így Jeb betéved Amandához, ahol Sherlock Holmes-t megszégyenítő gyorsasággal levágja, hogy újsütetű szomszédja nem más, mint a fura kis üzenetek szerzője. És mivel Jeb nem csak a nevét tekintve nagypapás, hanem erkölcsi, és morális rendszerét tekintve is valahol a kettővel korábbi generáció értékrendjének egyik jeles képviselője, így felajánlja hősnőnknek, hogy költözzön át hozzá, amíg el nem vonul a cudar idő. Amanda nem lévén más lehetősége elfogadja a nagylelkű ajánlatot, és innentől megindul kedves kis utazásunk a bimbódzó románc világába.

Innentől nem részletezném agyon a történetet, mert az olyan volna, mint az elsős elemi matematika ismertetése, hogy a kettő meg kettő az egyenlő néggyel. Címszavakban: Jebnek hamar feltűnik, hogy Amandának nincs könnyű helyzete, azt is hamar felismeri, hogy hölgyikénk bántalmazva volt, lassan kibontakozik és viszonzásra lel a szimpátia, majd a szerelem is, menet közben kikristályosodik hogy van még nem kevés tennivaló Amanda férje körül, illetve az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jebnek olyan családja van, ahol az összefogást éteri magaslatokban értelmezik. Majd a vége felé tetőzik a szerelem, megoldódik a konfliktus, és mindenki boldogan él, míg világ a világ.

Ami tetszett a történetben…

Ez a cetlikre írogatós ötlet nagyon aranyos volt. Még aranyosabbá tette az írónő azzal, hogy ezt amolyan terápiás formában később is alkalmazzák szerelmeseink. Amanda a múltban szerzett tapasztalatai, félelmei, sérelmei miatt nem tud olyan könnyen megnyílni, nem olyan egyszerű neki az érzelmeiről, fenntartásairól Jebnek beszélnie. Ezt azzal hidalják át hőseink, hogy házon belül is ilyen kis üzenetekkel kommunikálnak. Ez a megoldás engem totálisan megvett. Nem túl szokványos, racionális, lekövethető, ötletes, megható. Jó volt.

Anderson legtöbb hősnőjéről elmondható, hogy szimpatikus nőfigurák. Érettek, legalábbis érettebbek, mint a manapság születő könyvek hősnői, olyan problémákkal küzdenek, amiknek van némi közük a valósághoz (pl.: pénztelenség, egyedülállóság, gyermeknevelés, vagy olykor-olykor valamilyen betegség, vagy annak következményei), és úgy próbálnak meg harcolni, és talpon maradni, ahogy azt amúgy sok esetben az átlagember is szokta. Összeszorított foggal, nem keseregve, hanem felszegett fejjel, még ha fáj is. Büszkék, van tartásuk, nem omlanak azonnal bele bárki karjába, és nem nyavalyognak a segítségért, sok esetben nem is kérnek semmiféle segítséget, de abban az esetben elfogadják, ha tudják, hogy nincs más lehetőségük – van annyi eszük, hogy tudják melyik az a pont, ahol engedni kell a büszkeségből, még ha ez amúgy nehéz is. Hál’ istennek Amanda is ilyen.

Humor…
Igen, Anderson könyveiben meg szokott jelenni az ízléses humor. Nem az a fajta, amitől harsány kacagásba kezd az ember, hanem az a fajta, ami tényleg jó kedvet eredményez. Nincsenek teletűzdelve az oldalak olcsó poénok százaival, jó ha van a könyvben vagy öt olyan mondat, ami vicces, viszont azok a mondatok tényleg viccesek. És mivel ennyire kevés a csattanók száma, nem nagyon számít rájuk az ember, és pont ezért tudnak szép ívvel beütni.

Szeretem azt is a könyveiben, és ez itt is megjelenik, hogy bár túlidealizál, vannak jelenetek ahol igyekszik ezt tompítani, ahol kis apróságokon keresztül megmutatja hogy mégiscsak emberekről ír, és nem szentekről. Megjelenik a könyveiben a düh, a félelem, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság, és ezekkel közel tudja hozni a szereplőit a valósághoz, és ezzel együtt az olvasóhoz is. (Példa: bár nem ebben a történetben, hanem egy másikban, ahol szintén bántalmazva volt a hősnő, amikor eljut gerlepárunk a nagy szerelmes légyottig, főhősünk nem bírja tartani a tempót, és hát idő előtt megéli a gyönyörnek azt a bizonyos csúcsát… igen, van ilyen… még ha erre igyekeznek is rácáfolni az erotikus romantikus könyvek írói… és vesszek meg de nekem ez a mozzanat pont ezért volt abban a könyvben szimpatikus – amúgy a könyv címe melyben ez megesik az a Csillogás volt.)

Nem nagyon volt olyan dolog a történetben ami elnyerte volna a nemtetszésemet, leszámítva a fent már általánosságban ecsetelt buktatókat – amik mint ahogy kifejtettem jelen esetünkben nem igazán számítanak valós buktatóknak. Ha összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy írónőnk most is hozta a formáját, és olvasmányos, kedves kis sztorit hozott össze, bár nekem nem ez lesz a kedvenc történetem tőle. Én nagyon szeretem tőle A nap fénye című művét (ebben van az agysérülést szenvedett afáziás hősnő), vagy az Édes semmiségek című kötetét, de többször olvastam már tőle a Hetedik mennyországot is, vagy a Nyári szellőt (agorafóbiás a hölgyemény, és ez a sztori az 1800-as évek végén játszódik a vadnyugaton).

Viszont annyit még idebiggyesztenék a végére, hogy CA olvasókat megosztó írónő – és szerintem pont azért az, mert nem fél hozzányúlni a vagy lelkileg, vagy testileg sérült emberekhez, hogy megírjon egy érzelmes könyvet. És ez a rendkívülisége az, ami vagy tud hatni az olvasó szociális, és egyéb érzékenységére, vagy nem. Olyanoknak, akik nem fogékonyak az ilyen típusú fonalakra, azoknak nem feltétlenül ajánlom a könyveit – de én ezen emberek esetében is tudom tanácsolni, hogy egyszer próbálkozzanak meg valamelyik művével. Ha valaki példája lehet annak, hogy a szociális érzék mennyire keskeny lehet, akkor sajnos az én vagyok, de érzelemszegény nem vagyok, és ha engem meg tudott győzni CA azzal, hogy amúgy jó írónő, akkor szerintem mást is képes lenne, aki alapból nem kapkod az ilyen jellegű irományok után. A lényeg az, hogy a megfelelő pillanatban kell kézbe venni a könyveit.


Értékelés: 8 pont
Share:

2017. december 3., vasárnap

Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám /2017/

Azt mondja nekem ma a Moly-os szerencsesüti, hogy „Micsoda gyönyörű nap!”… Hát nem értünk egyet. Megjött a tél, és vele együtt a hideg is, és ezzel együtt a szüntelen torokgyulladásom is, na meg persze a kehesség, az állandó göthölés, és a bedugult orr… A telet én csak akkor tudom elviselni, ha képeslapformát ölt. Ablakból kifelé bámulva nézni a hófödte tájat, miközben valami meleg lélekmelegítő italt szürcsölgetünk… háromszor nagyobb gyapjúpulcsiba burkolózva, sízoknival… Igen… Ezt a telet szeretem. Azt a telet, amikor éjjel még havazik, nappal már esik, szmog van, hideg van, sötét van, latyak van… na ezt nem. A téli időszak, leszámítva azt a két hetet, amikor a tél tél (hóval, faggyal, meg mindennel, ami nálam a tél meghatározása alatt szerepel), számomra a túlélésről szól. Megszenvedem hogy nincsenek színek, mindenhol csak a szürkeség fogad, a fényhiányt, hogy mire vége van a munkának már sötét van, és az élettelenséget – nem csicseregnek a madarak, legfeljebb csak a varjak kárognak, minden csendes, túlvilági, komor, kopár. Egyetlen nagy előnye van ennek az évszaknak, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, ha otthon maradok, és teszem azt olvasok… Tulajdonképpen a tél a bűntársam, alibit szolgáltat nekem ahhoz, hogy minden szabad percemben azzal foglalkozzak, amivel szeretek: otthon gubbasztva táplálni a fantáziám újra, és újra, és újra… Így bár nem szeretjük a telet, de mégis csak szeretjük a telet. Ami még nagy előnye ennek a pár hónapnak – feltéve, ha elkezd rendeltetésének megfelelően funkcionálni – hogy újra gyerek lehetek néhány pillanat erejéig… Amikor leesik a hó, akkor én átmegyek bolondba… Szánkózok… Igen, közvetlenül a hét-tíz évesek mellett, a kedvenc domboldalunkon… Illetve hógolyózok, hóangyalt csinálok… éééés ami a legfontosabb, hóembert építek családostul. Ez utóbbi művelet általában azt hozza elő belőlünk, hogy könnyesre röhögjük magunkat, mert fel nem tudom fogni miért, mindig ilyen gyerekbarát hóembert sikerül építenünk:

Holhós féle riogatásra alkalmas hóember :)


(Igen, szoktam sajnálni azokat az öt év alatti gyerekeket, akik felénk sétálnak el…)

És hogy most miért is időjárás jelentéssel kezdtem a mai bejegyzésemet? Mert a hosszú, hideg, téli estékre kellenek olyan könyvek is, amik könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Kellenek olyan könyvek, amik nem túráztatják meg az ember agyát, nem annyira nagy lélegzetvételűek, egyszerűen csak vannak, a maguk lineáris módján, kiváló szórakoztatást nyújtanak, és nem tesznek egyebet, mint az érzelmeinkre hatva elandalítanak, elégedettséggel, és nyugalommal töltenek el bennünket. Nem túl mélyek, nem túl komplikáltak, mégis teljesítik azt amiért megszülettek: álmokat adnak, elvarázsolnak, megmosolyogtatnak, feltöltenek.
Jelen könyvünk ilyen könyv.




"Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét. 

Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni. 

Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába. 

De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá. 

Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult. 
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába. 
Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et. 
Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele. 
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette! 
Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. "

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Ára: 3299 Ft




A szimplán romantikus könyvekkel még mindig hadilábon állok. Évente nagyjából kétszer, háromszor érzek kényszert arra, hogy egyszerű romantikus könyvet olvassak, az esetek többségében, az olyan irományokat preferálom, amikben a nagy románcon kívül valami más is van (sorozatgyilkos, vámpír, démon, akármi… csak legyen benne más is a nagy szerelmen kívül). Nekem az egyszerű romantikus könyvek túl… egyszerűek, hangulat szükséges hozzájuk. A hangulat meg általában akkor szokott megjönni, amikor tele van a hócipőm az emberi ostobasággal. Ekkor kell valami, ami ellenpontozza a keserűségemet, és ehhez tökéletesek az olyan könyvek, amik mindent túlidealizálnak, amik nem túl komplexek, és amik leginkább egy Disney mesére hajaznak, annak minden meseszerű tulajdonságával együtt. Megjegyzés: van egy sokkal intenzívebb szakasza is annak, amikor elkezdek ilyen történetekre vágyni, ez általában akkor szokott előjönni, amikor már minden mindegy… amikor már nem arra törekszem, hogy felülkerekedjek a keserűségemen, hanem arra hogy leérjek a legaljára, lehetőség szerint ott belefulladjak az érzéseimbe, és direkt arra utazom hogy jöjjön csak a fájjondehafájakkorfájjonigazán rész. Ez már a feszültségoldás magasiskolája, a megfelelő verssel, könyvvel, vagy akár filmmel, ha mázlim van egy délután alatt eljutok a hőn áhított elkeseredett hangulatba, ahol aztán kimorgom magam, nagy ritkán kibőgöm magam, és másnap már tudom hozni a szokott formám, mert letettem a terheimet. Nekem nem megy csak úgy parancsra a kiakadás. Nagyon ritkán váltja ki belőlem a racionalitás azt hogy elpityeredem, vagy indulatossá válok. Szóval kell nekem valami ahhoz, hogy csendes magányomban eljussak idáig, és erre tökéletesek a fájós könyvek, filmek, vagy versek. Például, ha nagyon gyorsan bőgni akarok, akkor Kosztolányi Hajnali részegség c. verse garantált siker nálam… Vagy a Marley meg én c. film (szerintem sokat elmond az hogy a filmet eddig össze-vissza kétszer láttam, másodszor is csak félig… nem valók nekem az olyan mozik, amiben állatok vannak…), esetleg a Csillagainkban a hiba c. film, és könyv (ez szimplán kiveri nálam a biztosítékot, mert ha lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, csak arról hogy mennyire igazságtalan tud lenni az élet...). Ebbe a szakaszba amúgy nem túl gyakran jutok el. Szerintem másfél évente, két évente ha egyszer, és amúgy nem is bánom, hogy ez így van. Nem szeretek elmerülni a saját mély érzelmi válságomba. Ember vagyok, és mint ilyen, előfordul, hogy érzek is, ennek pedig az a következménye, hogy néha-néha minden túl sok lesz, és ekkor jó tobzódni a szélsőséges érzelmek örvényében, de amúgy… köszönöm szépen, nekem tökéletes a saját kis dilis hétköznapiságom, semmi szükségem nincs a komoly érzelmi káoszra, semmilyen fronton.

Elkanyarodtam…

Lényeg,  a lényeg, hogy pár hete elkapott a hév, hogy valami egyszerű kis romantikus blablablát olvassak, és mit ad isten, elém került ez a könyv. Már csak a címe is elég volt ahhoz hogy felkapjam a fejem… A helyzet az, hogy az emberek, még a jóérzésű, normális emberek is fogékonyak bizonyos enyhe tabukra. Összeállni a mostohabátyáddal nem a legmeredekebb tabu, de azért lássuk be, hogy van a helyzetnek egy kis faramucisága, szokatlansága. Ez az a fajta káosz, ami amúgy még a rend határán mozog… Bár már családon belül mozgunk, a vérségi kötelék hiánya pillekönnyű áldást hordoz magában… nem lehetne… mert nem túl helyes… de nincs is olyan dolog, ami komolyan megtiltaná a bimbózó szerelmet. Szóval, el kell ismerni, hogy maga az alapszituáció már eleve megteremti a hangulatot, innen már minden csak a kivitelezésen múlik. Ha hozzá tesszük, hogy az írónő a férfi főhősét egy lázadó ifjúnak teremtette meg, piercinggel, meg tetkóval, meg persze tökéletes testtel, akkor meg aztán pláne helyzetbe vagyunk téve… És akkor a dolgot még tovább fokozza, hogy hősnőnk alapvetően egy kedves, és ártatlan lány, egész hetyke kis gerinccel, normális aggyal, és minimális idegesítő tulajdonsággal… Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy na vajon, hol lesz ez elszúrva? Válasz (amin amúgy magam is meglepődtem): sehol.

A szimplán romantikus sztorik mellett, a tinitörténetek azok, amik még ki bírnak billenteni az egyensúlyomból. És ez egy tinitörténet… félig. Mindig az szokott lenni a bajom a fiatalságról szóló szerelmi alkotásokkal kapcsolatban, hogy jó-jó… összejönnek, meg minden, de mi lesz velük tíz év múlva? Az ember a húszas évei elején, a tizenéves korának a végén még kiforratlan… Én is voltam egyik is, másik is, és igen, meg voltam győződve arról, hogy a kezemben van a bölcsek köve, és én aztán már mindent tudok, és el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem, közel sem tudok annyit, mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Szerintem ennek ahhoz van köze, hogy az ember személyisége harmincéves koráig válik éretté (plusz, mínusz 1-2 év), és ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent átértékelünk magunkban. És ahogy változunk, úgy változik meg a dolgokhoz való hozzáállásunk is. Nagyon nem biztos az, hogy amiről húsz évesen azt gondoltuk, hogy kell nekünk, arról harminc éves korunkban is azt fogjuk gondolni… A szemléletemet alátámasztják sajnos a válási statisztikák is, azoknál akik nagyon fiatalon házasodtak, jóval magasabb a válás lehetősége, mint azoknál akik idősebb korban. Egyes felmérések szerint a fiatalon megházasodott, majd később elvált emberek esetében a második házasság sikere sokkal nagyobb, mint az elsőé. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fordul elő olyan, hogy valaki tizennyolc évesen szerelemre lobban, megházasodik, majd boldogan él, míg világ a világ. Mert de, van ilyen. Csak ritka, és szerintem ritka nagy szerencse is kell hozzá. Szóval a tinitörténetek nekem ebből a szempontból a nagy büdös fekete lyukat jelentik, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni azt, hogy a könyv letétele után ne kezdjek el azon gondolkozni, hogy vajon mi lenne a szereplőkkel egy évtized múlva. Nekem az egyik irodalomtanárom nem volt az a nagyon romantikus alkat. Amikor a Rómeó és Júliát vettük olyan szemlélettel állt elő, amivel addig nem találkoztam, és ami elgondolkoztatott. Amikor tragikus szerelmi történetet keresünk, akkor az elsők közt bukkan fel Rómeónak, és az Ő Júliájának a története. Én soha nem rajongtam azért a sztoriért, nekem kicsit túl sok, de megértem miért fogadja olyan töretlen nagy lelkesedéssel a közvélemény. Az irodalomtanárom szavai viszont egy életre bennem maradtak. Rómeó, a nagy hősszerelmes nem más, mint egy kiforratlan kamasz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a szerelmének a tárgya egyik pillanatról a másikra változik, a mű elején még Róza a nagy szerelem, de aztán meglátja Júliát, és azonnal amnéziába esik, azt sem tudja onnantól, hogy ki is az a Róza. Az érzelmeik hirtelen mivoltja, és intenzitása is arra utal, hogy nagyon fiatal emberekről beszélünk, akikben úgy tombolnak a hormonok, ahogy kötelező, és ez némiképp befolyásolja a józan ítélőképességüket. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha szerelmeseink nem halnak meg? A vicc az, hogy erről amúgy pszichológiai tanulmányt is írtak, aminek az volt a végső következtetése, hogy ha nem haltak volna meg, akkor valószínűleg elváltak volna, merthogy nem is ismerik egymást. A vonzalmuk felszínes, inkább vágy, mint szerelem, csak a koruk, és a körülmények felnagyítják ezt a vágyat, hatványozzák, ami végül majd saját tragédiájukba torkollik. Na én hasonlóan gondolkozom a tinitörténetekkel kapcsolatban is, annyi, hogy a mai világunkban, nem életszerű az hogy beledőlök a kedvesem tőrébe, amiért az öngyilkos lesz… Ennyire nem szoktam elrugaszkodni a valóság talajától, azt viszont könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy az éppen aktuális tinisztori szerelmetes párja, pár év múltán tipikus házasságot tart fent, már ha egyáltalán fentart, és felrémlik előttem Mézga asszony olyan gyakori mondata, hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”.

Igen… még mindig emiatt nem szoktam rendszeresen tinisztorikat olvasni. Viszont jelen könyvünknél az írónő stílusosan megoldotta a problémámat, és két nagy részre osztotta a könyvet. Az első részben fiatalok vagyunk, lázadunk, szerelmesek leszünk, meg minden megtörténik, aminek meg kell egy ilyen szakaszban történnie, majd eltelik pár év, és hőseink a románcukat felnőtt fejjel, éretten teljesítik be. Köszönöm! Elfogadtam, ez így nagyon jó, hálás vagyok, mert végre kaptam egy olyan félig tinisztorit, ahol nem gondolom tovább kényszeresen a dolgokat. Boldogság. Ezért jár egy hatlmas nagy pipa az írónőnek!

Ami tetszett még az „copfhúzogatásos” szakasz a könyv elején. Ez az a rész, amikor a fiataljaink elemi erővel vonzódnak ugyan egymáshoz, de ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják normálisan kifejezésre juttatni egymás iránt, és így a felgyülemlett feszültséget egymás szekálásban vezetik le. Ellopom a fehérneműid, annyi csípős szószt teszek a levesedbe, amitől a hétköznapi ember már segítség nélkül is képes lenne tüzet okádni, olyan beszólásokkal froclizlak, amitől kedved lenne pofon vágni… Ez a násztánc tini megfelelője, aminek meg van a maga szórakoztató hangulata, és nem utolsó sorban könnyű is átélni, mivel ha az embernek mázlija van, akkor visszamerengve saját régmúltjába fel is tudja idézni milyen volt ezt a saját bőrén megtapasztalnia. Tetszett, hogy belépteti az írónő a féltékenységet is a képbe… Kellett valami katalizátor, ami miatt hőseink átlendülnek a sportszerű idegesítésből az „odavagyok érted, de nagyon” fázisba, és a féltékenység erre az egyik legkézenfekvőbb megoldás, igaz hogy nem éppen a legfantáziadúsabb, de a kivitelezés perfekt mivoltja miatt, nincs egy rossz szavam sem ehhez.

Ami még nagyon erős alappillére a történetnek az Elec. Nem mondok semmi újat szerintem azzal, ha kijelentem, hogy a srác az a típus, aki kivétel nélkül minden lánynak feltűnne húsz év alatt/körül. A lázadó, vonzó srác, akinek a pórusaiból csak úgy áramlik a veszély, aki a fiatalság minden „bűnös” vágyát egy személyben testesíti meg. Nincs semmilyen szűrő az agya és a szája közt, kimondja amit gondol, nem kertel, akkora az önbizalma, ami már a pofátlansággal határos, és emellett amúgy egy mély érzésű fiú, csak ezt persze nem veri nagy dobra. Röviden, ő a tökéletes hím, akiről minden lány álmodozik, akár ártatlan, akár nem.

Greta nekem kicsit túl egyszerűre sikerült, de jobban belegondolva, a körülmények miatt, úgy jó a karaktere ahogy van. Ha Greta is macerás szereplő lenne, akkor a könyv túl zsúfolttá válna. Greta a könyv horgonya, vele balanszba kerülnek Elec szélsőségei, furcsa, de most először éreztem azt egy ilyen jellegű könyvben, hogy a szereplők kiegészítik egymást. És mivel kihozta belőlem ezt az érzést a történet, így az olvasási élmény aköré az érzés köré csoportosult, hogy ezeknek az embereknek egymás mellett a helyük, és mi az már, hogy én ezt látom, de ők meg nem? Nagyon jó játék volt az, hogy míg nekem meg volt a szent meggyőződésem hogy ők ketten annyira egy pár, hogy ettől jobban már nem is lehetnének azok, addig a körülményeik miatt nekik meg volt a saját problémájuk, ami miatt rendre elsodródtak egymás mellől, amitől persze én mit olvasó állandóan kétségbeestem. Írónőnk profi, ha arról van szó, hogyan manipulálja az olvasó érzéseit. Játékra hívott, és én szolgalelkűen követtem, és milyen jól tettem ezt! Olyan bravúrosan építette fel ezt az érzelmi körhintát, hogy a könyv végén agyoncsapott a katarzis, ami nálam amúgy marha ritka.

És hogy mi tetszett még…

Rendkívüli dolgot fogok mondani…

A szex.

A tinitröténetekben általában ezt nem mindig viszik túlzásba, érthető okokból kifolyólag. Itt már a borító is elég beszédes volt ahhoz, hogy tudjam, ebben bezony lesz huncutkodás is, de amit kaptam, az túlszárnyalta minden elvárásomat. Amit ezek a fiatalok leművelnek az első alkalommal… hát… abba még én is belepirultam… volna… ha nem az vagyok, aki… ellenben, volt valami ami kósza gondolatként felmerült bennem, míg olvastam a sorokat: rohadt igazságtalan a sors, nekem is így kellett volna elveszteni a szüzességemet. Azt hiszem, nagyon sok minden másként alakult volna a szexualitásomban – legalábbis eleinte – ha olyan helyzetben esek át a tűzkeresztségen, és olyan pasival mint Greta. Mi nők tudjuk, hogy amit az első alkalomról elképzelünk, és amit végül megtapasztalunk, az sok esetben távolabb nem is állhatna egymástól. Még ha a pasi megfelelő is, akkor is a bizonytalanság, a félelem az újtól, saját kismillió belső feszültségünk, és komplexusaink nem igazán segítenek a feloldódásban, így a sikerre sincs sok esély. Igen, itt is van az a pár százalék, akinek mesébe illő lesz az első élmény, de a nők zöme nem igazán úgy őrzi az emlékeiben virágjának a leszakítását, mint olyan élményt, amit rendszeresen meg akarna ismételni. És nem feltétlenül a fájdalom miatt, bár az sem elhanyagolható tényező. Én nem bánom azt hogy úgy alakult a nagy elsőm, ahogy alakult, nem nagyon voltak elvárásaim, merthogy én már akkor sem voltam az a túlromantizálós alkat. És ennek megfelelően is történtek a dolgok. De amikor az ember lánya elolvas egy olyen jelentet, mint ami ebben a könyvben van, akkor szerintem akartalanul is felmerül benne, hogy mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha akkor régen nem ugrom bele…? Ha vártam volna még egy kicsit…? Ha nem vele történt volna meg…? Vajon akkor is ugyanilyen lett volna? Lehet, hogy elszúrtam? Most miért is agyalok amúgy ezen, mikor normális agyi működés mellett azon az állásponton vagyok, hogy a szüzesség túl van misztifikálva? Na igen…
Lényeg, hogy jó volt olvasni szerelmeteseink első kis afférját, mert eszembe juttatta milyen volt ártatlannak lenni, és míg faltam a sorokat, eljátszhattam annak a gondolatával, hogy így is lehet… talán… valakiknek… néha.

Aztán jött a könyv második fele, amikor hősink már felnőttek. Hát, ami itt zajlott…
Oké, ez a rész azért közelebb áll hozzám, mint a fiatalság, bolondság rész, de akkor is… Én azt hittem beleőrülök abba amit ez a két szerencsétlen egymással csinált… jó rételemben véve. Éveken keresztül nem találkoznak, majd egy szomorú esemény miatt nem tudják egymást tovább megkerülni. A kínos feszengéstől kezdve, a féltékenységen, szomorúságon, a feltételezetten viszonzatlan szerelmen át, a törődni vágyásig, és fájdalomig bezáróan minden van itt, csak győzzön az olvasó ne belefulladni. Minden percét élveztem. A hezitálástól, az egymásra találásig. A hőseink újra megismerik egymást, újra tapogatóznak, aztán rádöbbennek arra, hogy ez soha nem volt vicc, vagy játék, csak most már felnőtt fejjel kezdik el imádni, és értékelni a másikat.
Nagyon fantáziadúsnak értékelem Elec "vallomását". Az, hogy az önéletrajzi könyvét adja oda Greta-nak hogy elolvassa, de a sztori nincs befejezve, mert nem tudni mi lesz majd a vége, mert ez Greta-tól függ… Oké, tudom, volt már olyan romantikus sztori a történelemben, ahol ez a megoldás fel lett vázolva, de ez legalább nem annyira gyakori… és jó volt olvasni, mivel így megkapjuk Elec szemszögét is részben… meg amúgy is… hát nem romantikus? Én itt is átmenetileg megirigyeltem hősnőnket, de csak azért, mert éppen fogékony voltam az ilyen habosbabos érzésekre, és ha már éppen abban az állapotban vagyunk, akkor használjuk is ki!
A lényeg, hogy ez is szépen ki lett találva, és meg lett írva. Aztán jön a nagy egymás karjaiba omlás, és a boldog befejezés.

Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a Legdrágább mostohabátyám tán az egyik legjobb szimplán romantikus kis szösszenet volt, azok közül, amiket eddig olvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik, és épp abban a hangulatban van, hogy nem akarja magát agyonterhelni. Az ilyen hangulatokra tökéletes választás. Teljesen egyben van, kerek, és még hat is az olvasóra, jó elmerülni benne, és teljesíti azt amire született: kikapcsol. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a könyvből, az a felnőtt Elec határozatlansága. Valamiért nekem egy kicsit disszonánsnak hat az, hogy a nagyszájú, akaratos, lázadó ifjú, ennyire könnyen elengedi, majdnem kétszer is élete nagy szerelmét. Ha már akkora lelki és egyéb töke van neki, mint a Chrysler épület, akkor én mint nő, azt várnám el tőle, hogy körömszakadtáig küzdjön a nőért, akiért annyira odavan. Itt egy kis ellentmondást érzek feszülni, és ez vagy két alkalommal fel is bosszantott. De ez a legnagyobb rossz, amit fel tudok mutatni. A stílus jó, helyenként vicces is. Szóval… jó volt ez.


Értékelés: 8 pont


Share:

2017. november 27., hétfő

Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/

Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50 oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:

1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet, kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.

2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással. Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom mi az…

Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem – dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról, hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek… Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom – egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog befejezés. Na már most, így hogy átmegy a  sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet… Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.

És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…

És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…




"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…
Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.
A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.
Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...
(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)



Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat, akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó, mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért nem adják ki magyarul is a könyveit.
Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van…  Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok optimista lenni.

Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat bogarászni – mily meglepő!
És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni, így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.
Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak), addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni, hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb, jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon, valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban is biztos vagyok.
Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető, csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen, mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban, akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy amúgy őt is imádom.

Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem tudok sorrendbe tenni…
Így maradok az időrendnél…

Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat – ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a könyvet.

A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a dolgot.

A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen! Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes, barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz. Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni (és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis… csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már ott van, és ki lehet használni!).
(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni, akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint egy matrica…)
Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.

Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös vonás: egyikben sincsenek valkűrök.
Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom, akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr mentest fogom választani.
És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen könyvünk kedvencem a sorozatból.

Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”, azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)

Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.

Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri, igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó ismerettségről van szó.

Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni… Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó, hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…

morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona aki… nos… egy ember/berserker/katona

Azt hiszem erről elég is volt ennyi.

És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…

Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott, kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is nézze meg…)

És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont tetszett a könyv.

Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést, vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!

Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és újra… és újra…

És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt (hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül, miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és ötletes.

Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a hülyeségein.

Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is, itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem. Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos, amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába, hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így nagyon, de nagyon jó.

És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó, igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c. könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután, és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam. (Semeddig…)

Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve, könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt, mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)


Értékelés: 8 pont

Update!

Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879

A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?

Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516

Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!

Annie... köszönöm! :)
Share: