A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 25., vasárnap

Jeff Vandermeer: Expedíció (Déli Végek trilógia 1.) /2014/



"Az ​X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére – szinte mindegyik tragikus véget ért.
Most indul útnak a tizenkettedik expedíció.
A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását.
Az expedíció mindenre felkészülve indul útnak, és hamar megdöbbentő felfedezéseket tesz – például talál egy megmagyarázhatatlan topográfiai jelenséget és olyan életformákat, amik meghaladják a megértés képességét –, de mégsem ezek, hanem a tagok egymás elől gondosan elrejtett titkai változtatnak meg mindent.
Jeff Vandermeer Déli Végek-trilógiájának az első kötete szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű, mélyen elgondolkodtató sci-fi, ami az ismeretlennel való szembenézésről szól. Mind a világban, mind magunkban legbelül."

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014, 2018
Ára: 2200 Ft- 2900 Ft


Az elmúlt néhány hetem legnagyobb okossága amit össze tudtam szedni, az az, hogy a Doxyciyclin Al nevezetű antibiotikum betegtájékoztatója szerint a gyógyszer alkalmas a kolera gyógyítására (is). Mondhatom, hogy a megkönnyebbülésem szavakban alig-alig kifejezhető, eme tény miatt. Azért azt jó tudni, hogy ha elkezdene itt drága kis hazánkban tombolni a kolera, akkor nem lennénk teljesen tehetetlenek… Lehet hogy az influenza ellen nincs mit tenni, de a kolera ellen igenis van! (Oké… az influenza az vírus, a kolera baktérium, és vírusok ellen nincs orvosság, legfeljebb csak védőoltás, de azért amikor negyven fokos lázzal, fejem búbjától a lábam ujjáig bezáróan minden izomcsoportomban fájva olvastam a tájékoztatóban ezt a kolerás passzust, hajszálnyira kerültem attól hogy ó… a tököm… lennék inkább kolerás… mert persze az influenzám átcsapott hörghurutba, majd onnan éppen hogy csak megúsztam a tüdőgyulladást… szóval jah… a kolera sokkal jobb lett volna…(határozottan nem lett volna jobb!)).

Azt hihetné az ember, hogy amikor beüt a ménkű, és beköszönt a teljes lerobbanás, akkor annak legalább annyi értelme lesz, hogy az ember lánya legalább rommá olvashatja magát… de nem. Én nem tudom milyen influenzavírus poénkodik manapság odakint, de az amelyik engem megtámadott, az olyan ízületi fájdalmakat generált, hogy még a telefont sem voltam képes pár percnél tovább a kezeimben tartani. Még a kisujjamnak az utolsó ujjperce is sajgott. Szóval a leroggyanásom alatt lőttek az összes olyan tevékenységnek amiben csak egy kicsit is mozogni lett volna szükséges…

Nem volt jó.

Ha esetleg bárki aki ezen sorokat olvassa, hasonló helyzetben van mint amiben én voltam, hosszú-hosszú napokon keresztül, akkor annak két dolgot üzennék:
1, jobbulást! Lehet hogy most úgy érzed, hogy ez sosem lesz jobb, de hidd el… jobb lesz az!
2, bármennyire is kétségbe vagy esve, a Bright c. 2017-es Will Smith filmet ne nézd meg! Mondom, ne! (Hasonlóan nem ajánlom A víz érintése c. remeket se, annak ellenére, hogy azért most odáig meg vissza vannak a kritikusok…)

És akkor ennyit erről…

Jöjjön az Expedíció.

Hogy miért is olvastam el? Mert belefutottam a könyvből készült film előzetesébe, és az nagyon felpiszkálta a fantáziám. Lévén türelmetlen típus vagyok, így eszemben sem volt kivárni, míg a film a mozikba kerül, úgy határoztam, hogy én előbb elolvasom a könyvet, mert egy jó kis sci-fi mindig jól jön. A könyv befejezése után az első gondolat, ami kikívánkozott belőlem: ez érdekes volt.

Még mielőtt belemennék az ettől részletesebb boncolgatásba, javaslom megtekintésre a film trailerét:



Az előzetesből nekem egy dolog azonnal lejön: a filmnek így első saccra sem lesz túl sok köze a könyvhöz. Persze ettől a film még lehet majd piszkosul jó, a kritikusok már most agyon dicsérik, szóval én biztosan meg fogom nézni, de azért jó tudni, hogy itt a könyvhűség egy kicsit, enyhén baráti módon meg lesz hágva.

A könyvről pedig azt jó tudni mindenekelőtt, hogy meglehetősen megosztja az olvasóközönséget. Annak ellenére, hogy a mű 2014-ben Nebula, és Shirley Jackson díjas lett, az olvasók nagy százalékánál nem arat osztatlan sikert. Hogy miért nem? Mert szürreális, ami már eleve meg tudja nehezíteni egy könyv befogadását, illetve tipikusan olyan regényről beszélünk, ami arra az elméletre épül, hogy nem a cél a kaland, hanem maga az utazás a kaland, és hogy nem megtudni valamit éppen annyira izgalmas lehet, mint választ találni minden felvetett kérdésünkre.

Az Expedíció nem az a történet, ahol minden meg van magyarázva, hanem az a sztori, ahol semmi nincs megmagyarázva. Ami vagy fog tetszeni az olvasónak, vagy nem. Én kedvelem az elvont dolgokat, így én kifejezetten élveztem azt hogy a képeivel az író folyamatosan edzésben tartotta az agyamat, de azt is meg tudom érteni, ha valaki dühösen lecsapja az olvasást követően az első kötetet arra hivatkozva, hogy na ennek aztán semmi értelme nem volt. Merthogy van is neki értelme, meg nincs is. Nem az az értelme, hogy vajon mi is az az X Térség, hogyan is került oda, és miért is, hogy van-e itt valami, amit le kell-e győzni vagy nincs… Szerintem itt a lényeg az, hogy mennyire nehezen tudnánk felfogni, értelmezni, ha valami számunkra teljesen ismeretlen dologgal kellene szembesülnünk, ami minden szempont szerint életidegen a számunkra. Kérdés az hogy egyáltalán mindent meg kell-e magyaráznunk, vagy vannak dolgok, amik olyanok amilyenek, és nekünk csak egy feladatunk van velük, úgy elfogadni őket, ahogy vannak. Mivel az ember alapvetően szeret mindent megmagyarázni, és mivel sokkal könnyebben tudunk elfogadni olyan dolgokat, amikre van racionális és ésszerű indoklás, így az Expedíció rendesen feladja nekünk a labdát.

Néhány mondatban a sztoriról. Van ez az X Térség, ami egyszer csak megjelent, növekszik, és amit az állam katasztrófa sújtotta területnek nyilvánított. Senki nem tudja mi zajlik a területen belül, mert akik eddig oda bemerészkedtek, azok vagy eltűntek, feltételezhető módon meghaltak, vagy visszatértek ugyan, de nem önmagukként, mintha csak egy külső héj, üres burok maradt volna belőlük, a lényegi részük mintha köddé vált volna… És akik visszatértek azok is meghaltak később rákban. Szóval nagy röviden, akármi is az az X Térség, nem nagy barátja az embernek.

Aztán van ez a mostani kis társaság, akik a tizenkettedik expedíciót volnának hivatottak végrehajtani… Négy nőről van szó, nevüket nem tudjuk, megkülönböztetésük a szakmájukon keresztül történik: geodéta, biológus, pszichológus, antropológus. A történet E/1-ben íródott, a biológus szemszögén keresztül látjuk a dolgokat, és bár főhősnőnk már az elején leszögezi, hogy kis füzetébe semmi mást nem akar lejegyzetelni csak az objektív tudományos tényeket, egész ügyesen sikerül neki már az első oldalakon elvinni a dolgokat saját személyes hangvételbe.

Mondom mi tetszett nekem ebben a felállásban.

Adott egy biológus, aki a tudomány embere ugyebár… Egy olyan személy, akinek az a feladata, hogy megértsen dolgokat, magyarázatot találjon dolgokra, és tegye mindezt objektívan, törekednie kell a megismerésre, és az Ő feladat feldolgozni a szokatlant is. Tehát nem egy laikusról, vagy egy műkedvelőről van szó, hanem valaki olyanról akinek a hivatása a tudásvágy. És ezt az embert beteszi az írónk egy olyan környezetbe, ahol nem feladat megérteni a körülményeket, ahol nem feladat megmagyarázni a kialakult helyzetet, ahol még az is kihívásszámba megy, hogy megpróbál elképzelni ez ember lánya egy világítótorony-alagutat, ami az egyik oldalon még olyan mintha kiemelkedne a földből, a másik oldalon meg már mégis inkább a föld alá hanyatlik, ahol az alagútban élő lény külseje leírhatatlan, és ahol semmi nem olyan mint amilyennek tudni szeretnénk, vagy amilyennek ismerni véltük.

Ez a koncepció, hogy a tudomány egyik emberét állítja az író szembe a megmagyarázhatatlansággal, csak még tovább mélyíti a szakadékot a két pólus közt, ami nekem igazán tetszett. Megkapjuk egy tudósember saját belső vívódását, aki akarna tudni, de nem képes rá, akinek nincsenek meg a válaszai, mert „még nem tudjuk, mik is lennének a megfelelő kérdések”. Állandóan azon nyavalygok, hogy friss megközelítésekre vágyom a könyvekben, és azt kell mondanom hogy ez itt részben teljesül is. Azért mondom azt hogy részben, mert vannak azért olyan elemek is a könyvben amikkel itt-ott már korábban is találkozhattunk, nekem például megállás nélkül a Lost c. sorozat jutott eszembe míg olvastam a történetet, bár itt nem egy szigeten vagyunk, de azért egy csapatról van szó, akikkel furcsa, logikátlan, szürreális dolgok történnek.

Kis csődületünk dolgát még az is nehezíti, hogy az X Térség az emberi pszichére is rendkívüli módon hat, az őrületbe kergeti az embert, paranoiássá teszi, egymás ellen fordítja amúgy is bizalmatlan szereplőinket.

Tulajdonképpen már a könyv elején megtudjuk azt, hogy ez az expedíció sem lesz sikeresebb korábbi társainál, és hogy itt is bőszen halni fognak az emberek. Nem csinál titkot abból az író, hogy feltett szándéka akit csak lehet kiírni a könyvből, amilyen sebesen csak lehet.

A könyv eredeti címe az lenne hogy Annihilation. Ez a szó nyers fordításban azt jelenti, hogy megsemmisítés, megsemmisülés, elpusztítás, elpusztulás. Szerintem sokkal jobb lett volna, ha nem fordítják le szokás szerint echte magyarra a címet, mert bár az első kötet az tényleg egy expedícióról szól, itt ki is merültek a párhuzamok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, akkor lehet hogy nem lenne annyi csalódott olvasó, akik értelmetlennek érzik az egész művet, mert nem arra számítana az egyszeri ember, hogy majd jól bemegy az expedíció az X Térségbe, és jól meg is mondja mi is ott a stájsz. Akkor lehet hogy eleve arra számítana a naiv olvasó, hogy a megsemmisülés egy formájával fog szembe kerülni, ami olyan amilyen, és ami kb. annyira megmagyarázható, mint a halál maga. Illetve aki ezt a témát nem érzi közel magához, az lehet hogy megkímélné magát az egész olvasási élménytől, ami azon emberek esetében, akiknek nem tetszett a könyv, nagy valószínűséggel mély megkönnyebbülést jelenthetett volna. De mivel a mi kis hazánkban mindent kényszer-szerűen félre kell fordítani, így sajnos ez a könyvcím sem maradt ki a szórásból, aminek szokás szerint az lett a vége, hogy a cím mindenre utal, csak arra nem amire kéne neki.

És hogy szerintem miért is lett még a kritikusok szemében ez a könyv akkora nagy siker…

Az egész történetet átszövő hangulat kivitelezése egyenesen mesteri. Egyszerre nyomasztó, fullasztó, és reménytelen. Rémisztő is, mert az egész X Térség megfoghatatlan, mintha ez egész egy nagy lélegző entitás lenne, ami ugyanúgy vizsgálja a benne tartózkodókat, ahogyan azok próbálják meg vizsgálni azt, és akarva akaratlan hatnak egymásra. Az X Térség egyszerre tűnik élettelennek, és élőnek, a maga bizarr élőlényeivel, hangjaival, és jelenségeivel. Tovább fokozza ezt a sötét hangulatot az író azzal, hogy beleszövi a sztori szálaiba a titkolózást is, azt engedi sejtetni, hogy vannak akik többet tudnak, tudhatnak erről az egész szokatlan jelenésről, csak direkt tartják vissza az információkat, kísérleti szempontok miatt, vagy azért hogy az expedíció tagjai megmaradhassanak objektívek, ne befolyásolja semmi az ítéletüket. Nem tudjuk mi minden történhetett az X Térségben amióta megjelent, de kapunk érzékletes képeket vérrel borított falakról, lépcsőkről, kihalt faluról, ahol emberalakú képződmények sorjáznak, amik mintha figyelnének, amik bár első ránézésre halottnak tűnnek, mégis mintha élnének…

Ha valami matt nem fáradtam bele a könyvbe, az a hangulata volt.

El kell ismerni, hogy az Expedíció nem könnyű olvasmány, olyan mint egy önmagába visszaforduló végtelen jel, történnek benne dolgok, de mégsem történik benne semmi, és ha az ember lánya nem jó időben kapja kézhez a művet, akkor nagyjából az első száz oldal csiki-csuki, értelmetlen alig történései után be fogja zárni. Ha megfelelő, arra fogékony állapotban ütjük fel a könyvet… nos… a helyzet akkor sem jobb, főleg ha az ember annyit képes agyalni dolgokon mint én, mert ebben az esetben az egyetlen amit a mű maga után hagy, az a végtelen ciklusú gondolkozhatnék, ami szintén minden csak nem kényelmes. De legalább próbál elgondolkodtatni a maga szokatlan, és nem feltétlenül pihentető módján, és ha mást nem is, de ezt azért illik értékelni.

Jelenleg most a második kötet felénél tartok, és azt hiszem itt ért utol az átmeneti kimerültség. A Lost mellett a másik mű ami rendre az eszembe jut az a Solaris, és ez marhára felbőszít. Megmondom miért… Nem tartom magam egy ostoba embernek, de a Solarist a mai napig nem vagyok képes értelmezni. A Solarisról pedig rendszeresen a Twin Peaks jut eszembe, aminek szintén nem volt semmi értelme, de annak legalább bevallottan nem volt semmi értelme. Hogy mi a közös a Déli Végek trilógiában, és ebben a másik kettőben? Bár kedvelem az elvont, szürreális, néha totálisan értelem nélküli dolgokat, ez az állapot esetemben csak ideig óráig fenntartható. Ha a türelmi idő letelik, akkor elvontság ide vagy oda, meg gondolkozhatnék ide vagy oda, én is eljutok odáig, hogy akkor most már szórakozzon a nénikéjével az aki akar, én itt befejeztem, mert egyszerűen még ha képes is vagyok értékelni az egyedi látásmódot, és a magyarázat nélküli magyarázatot, elmém eléggé korlátolt ahhoz, hogy bizonyos idő letelte után elkezdjen racionális, érthető magyarázatot szomjúhozni. És ha ezt a magyarázatot nem kapja meg ritka rövid időn belül, akkor elveszti a lelkesedését, elmegy a kedve a folytatástól, és átmegy durciba. Ezen a ponton jó ha fél év múlva képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy be kellene fejezni azt a hamis módon félbehagyott történetet.

Összegezve: Az Expedíció egy tetszetős kis történet, aminek meglehetősen komoly alapjai vannak, kiváló eszközökkel, szürreális képi elemekkel, és gyönyörűen megmunkált hangulattal operál, akár lehetne kifacsartnak is jellemezni, mert mind a mondanivalója, mind az író által megteremtett világ kifacsart, ellenben pont ezen sajátosságai miatt rétegkönyv, nem való mindenkinek. Bár hozza a sci-fi sajátságos jegyeit, a pszicho-thriller vonal legalább ugyanolyan erős benne, így a tipikus sci-fi kedvelőket nem biztos hogy meg fogja győzni. Ami a kritikusok szerint a könyv erőssége, az lesz az olvasói réteg szerint a legnagyobb hátránya is – rétestészta effekt, nem szólok semmiről, nincs kézzel fogható mondanivaló, vagyis ami van az nem olyan egyszerű, nincs benne idegen faj ami megtámadja a Földet, és nem azon kell a hősöknek agyalni hogyan kerüljük el a fénysebességgel felénk száguldó végleges kihalásunkat.

Nekem személy szerint amúgy tetszett a könyv. Nem állítom, hogy többször el fogom olvasni, de amíg tartott az olvasási élmény, addig lekötött, kifejezetten szórakoztatónak, és élvezetesnek ítéltem. Igaz, hogy ehhez egy akkora engedményt tettem, amit amúgy nem szokásom: elengedtem minden előítéletemet, és hagytam hadd vigyen az író arra amerre akar. Így tulajdonképpen nem voltak elvárásaim, és így nem is tudtam csalódni. De ide kell biggyesztenem azt is, hogy meg tudom érteni azokat, akiknek nem vált a kedvencükké ez a mű. Meg tudom érteni, mégpedig azért tudom megérteni, mert a nagyon ritka alkalmaktól eltekintve, amikor az ember tényleg kívánja az agyalást, olvasni elsősorban azért szoktunk, hogy kikapcsolódjunk. Hogy letegyük a hétköznap terheit, és átteleportáljuk magunkat egy olyan valóságba, ahol igazán magunkénak tudjuk érezni a történéseket, a fantáziavilágot, amiben zajlanak azok a történések, és hogy szimpatizálni tudjunk a szereplőkkel, barátaik lehessünk, vagy akár mi magunk lehessünk hősök, hősnők. Egy olyan könyv, ahol a valóság szurokfekete, ahol a lapokat átitatja ez az epe ízű ismeretlenség, ami a megkérdezésed nélkül rád fog telepedni, akár el is fog pusztítani, a magány érzete, és az hogy nincs kiút, nincs menekvés, és hogy minden pozitív kis gondolatod nem más mint illúzió… nah… ez nem pihentető. Abszolút semmi köze nincs a pihentetéshez, vagy a kikapcsolódáshoz. Ráadásul az én piciny agyam megállás nélkül a véglegességhez, az elkerülhetetlenhez kapkodott, meg nem tudom magyarázni miért, ami még vitriolosabbá tette az élményt. Ettől függetlenül még mindig fenntartom azt az állításomat, hogy a könyv tetszett, de mint említettem, nem valószínű hogy még egyszer el fogom olvasni.

Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelik az elvontságot, és akiket nem idegesít fel az, ha egy történetnek se eleje, se vége nincs. Tudom még javasolni azoknak, akik szeretik egy film könyvalapját megismerni – én marha kíváncsi leszek mit fognak kihozni a filmből. És nem utolsó sorban azoknak is ajánlom, akik olvasták valaha Lem Solaris-át, és meg is értették miről is szól – előrébb vagytok mint én!

Értékelés: 7 pont




Share:

2018. január 27., szombat

Sue Fortin: Sister, Sister /2017/


A thriller, avagy a lélektani krimi – ahogy anyám szokta volt emlegetni – szívemnek egyik igen erős kategóriája. Van nekem ez az idegbajom, hogy mindenre logikus és lekövethető magyarázatokat keresek, még az olyan dolgokra is, amikre nincsenek is ilyen magyarázatok, így számomra egy jól felépített thriller igazi agyi csemegét jelent. A thriller könyvek/filmek egyik alapja, hogy az elkövető motivációját boncolgatja, személyiségének defektjeit tárja fel, és próbálja azokat az indoklásain keresztül érthetővé tenni. Itt két eset szokott nagy átlagban megesni:

1, az elkövetőnek olyan súlyos traumája van a múltban, amit nem képes feldolgozni, és így kisiklik, belső feszültségét kényszeresen gyilkosságokban kezdi levezetni;

2, az elkövető nem rendelkezik a múltjában semmi rendkívülivel, egyszerűen csak olyannak született, aki képtelen az együttérzésre, és a normális emberi érzelmekre, szociopata, esetleg pszichopata (vagy más mentálhigiénés betegségben szenved), és ez szadista jelleggel párosul – itt jegyezném meg, hogy nem minden emberből lesz sorozatgyilkos, akinek mentális rendellenessége van, érdekesség például, hogy egyes kutatások szerint nem ritka hogy a legjobb orvosok szociopata személyiségjegyekkel rendelkeznek, ezzel cáfolandó azt, hogy a jó orvos egyik feltétele az együttérzés képessége. Persze ezzel megint nem azt állítom, hogy a jó orvos akkor jó orvos, ha nem érez együtt a páciensével, szimplán csak arra kívánok utalni, hogy azon orvosok akik első ránézésre ridegebbnek hatnak, még lehetnek nagyon jó szakemberek, mert esetükben pont az lesz a profizmusunk alapja, hogy minden érzelmi dilemma nélkül képesek a problémamegoldásra fókuszálni. Szerény szubjektív véleményem pedig csak annyi, hogy én nem várom el az orvosomtól a babusgatást, nálam lehet nyugodtan nyersnek lenni, mert majd a családom babusgat, Ő pedig a legjobb tudását hozva inkább csak gyógyítson meg.

Én a thriller könyvek/filmek közül – a fentiek fényében szerintem most már egyértelmű – azokat preferálom jobban, amikben sorozatgyilkosok, vagy többszörös emberölések szerepelnek. Ezen a kategórián belül, annak fényében hogy most mennyire a karakterábrázoláson van a hangsúly, megint csak két kategóriát tartok nyilván:

1, a könyv alapja az elkövető személyiségének részletes boncolgatása, tetteinek miértjeire próbál válaszokat kreálni (értelemszerűen ez akkor kivitelezhető, ha az elkövetőnek van múltja, amire a motivációit építeni lehet);

2, a könyv alapja a bűncselekmény brutalitása, rendkívülisége, ami már eleve felkelti a figyelmet, és eleve megtermeti a hangulatot is – itt nem feltétlenül szükséges hogy az elkövető motivációi agyon legyenek indokolva, itt minden probléma nélkül belefér, hogy a gyilkosunk azért öl így, mert:
a, szexuálisan aberrált, és ebben a gyilkolási formában éli ki a perverzióját;
b, pszichopata-szadista, akinek mondjuk a hatalom érzete jelent kielégülést;
c, valamilyen egyéb mentális problémával küzd, ami számára jól megindokolható módon vezet az általa elkövetett gyilkosságokhoz – mivel az emberi elme rendkívüli, így annak a működési rendellenességei is rendkívüliek lehetnek, lehet például valaki sorozatgyilkos paranoia miatt is, vagy ott van a pszichológiai körökben még mindig vitát képező disszociatív személyiségzavar is.

Ezek a kategóriák szubjektív rendezési elven alapulnak, nem ritka, hogy egy film vagy könyv ötvözi ezeket, csak vagy az egyik, vagy a másik rész egy kicsit hangsúlyosabb a történetben. Én személy szerint azokat a sztorikat kedvelem jobban, ahol nem feltétlenül kapok mindenre magyarázatot, ahol elgondolkozhatom a miérteken, és/vagy morális krízisbe hajszolhatom magam, amit amúgy szeretek a kínlódásig duzzasztani. Akinek volt már mentálhigiénés problémákkal küzdő ismerőse, vagy rokona, az kicsit talán jobban át tudja érezni, mennyire nagyon bonyolultak lehetnek ezek a kórképek, és bár eszemben sincs amellett érvelni, hogy egyes valós sorozatgyilkosok tettei miért elfogadhatóak (mert nem elfogadhatóak), a tudományokba vetett hitem, és szeretetem mégis azt az álláspontot képviseli, hogy a beteg embereknek gyógymódra lenne szükségük – persze az volna a legoptimálisabb ha a gyógymód még azelőtt alkalmazható lenne, mielőtt az instabil elkövető életében katalizátorként megjelenik valami, ami miatt mészárlásba kezd. Ezzel persze egy nagyon komoly probléma van: bár a tudomány ma már sokkal többet tud az elme működéséről, mint pár évtizeddel korábban tudott, mégsem találhatunk a legtöbb agyat érintő betegségre végleges gyógymódot, ennek oka pedig az, hogy az agy a legkomplexebb, legösszetettebb, legbonyolultabb szervünk, így annak orvoslása is a legnehezebb kihívások egyike. A legtöbb mentálhigiénés problémát tünetileg tudjuk kezelni gyógyszerekkel – ami már eleve hatalmas segítség azoknak akik ilyen betegségekben szenvednek -, ritkább esetben műtétekkel javíthatók az életkörülmények, de sajnos az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett, a legtöbb elmebetegség véglegesen nem kezelhető, nem olyanok mint a nátha, amire ha bekapunk néhány szem antibiotikumot, akkor már rendben is vagyunk. Megint csak személyes megjegyzésem: bízom abban, hogy az orvostudomány fejlődésével itt is születni fognak majd jobb és hatékonyabb megoldások, mert nem minden elmebetegség jár együtt gyilkos hajlammal (sőt!), vagy akár értelmi fogyatékossággal, és nagyon sokan nagyon örülnének annak (nem csak a betegek, hanem azok rokonai, szerettei is), ha olyan kezelésben részesülnének, ami az életkörülményeiket normalizálhatja – utalok itt például arra, hogy a skizofréniára alkalmazott gyógyszerek egy része elég erős tompító hatással bír, így bár a betegséget kezeli, sajnos kemény mellékhatásai is vannak.

És igen… így szokott nálam elindulni a végtelenített morális vita magammal, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége saját tette, ha az agyi működésében ez a tette, amúgy jól megindokolható, és ráadásul zavar van az illető fejében a jó, és rossz értelmezését illetően. Ebbe a kis végtelenített örvénybe most nem kívánok elmélyedni, mert se vége se hossza nincs a témának, elég annyi, hogy ezzel a kérdéssel hosszú évek óta foglalkoznak pszichológusok is, illetve a bíróságok is, és jelenleg sincs (és szerintem ebben a kérdésben nem is lesz, és nem is lehet) olyan célirány meghatározva, ami egyértelműen megadná, hogyan is kell kezelni az ilyen eseteket – a vallási kérdéseket (amik szintén felszínre szoktak ilyenkor kerülni) pedig még csak meg sem említeném.

A lényeg, hogy vagy azért, mert mániám megérteni a dolgokat, illetve önmagamat, vagy azért mert van közvetlen tapasztalatom az elmebetegséget illetően (nem, nem én vagyok elmebeteg a szó orvosi értelmezését illetően), már tinikorom óta lelkesen boncolgatom a mentálhigiénés bajokat, elolvasok velük kapcsolatban bármit ami a kezeim közé kerül, és igen, most vagy sajnos vagy nem, de a rendkívül szélsőséges esetek, legyenek azok bármilyen bizarrok, kiemelten vonzzák az érdeklődésemet. Így én nem egy életrajzi könyvet olvastam el sorozatgyilkosokról – Dahmer, Ted Bundy, Gacy, Ridgway -, és nem egy dokumentumfilmet néztem meg a témával kapcsolatban. És valószínűleg ezért szeretem a thrillert is, mint műfajt – itt megjegyezném, hogy eme kategóriában is vannak ám elvárásaim, így ritkán tudnak lenyűgözni (már ha ebben a kontextusban ez a megfelelő jelző). Mivel a thriller egyik feladata a lélektan boncolgatása, így egy jól megírt, vagy vászonra vitt történet nálam csak újabb lehetőség a gondolkodásra, ami mint tudjuk nekem az első számú hobbim.





Alice: Gyönyörű, kedves, manipulativ, hazug. 
Clare: Intelligens, lojális, paranoiás, féltékeny 
Clare úgy gondolja, Alice egy manipulatív hazudozó, aki el akarja rabolni tőle az életét. 
Alice úgy gondolja, Claire féltékeny, amiért hosszú idő után újra felbukkant, és a családjukban elfoglalt helye miatt. 
Egyikük igazat mond. Másikuk egy megszállott őrült. Két testvér. Egy igazság

Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés.
Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Oldalak száma: 398
Ára: 3499 Ft


Kicsit furcsa, de ha kedvenc történeteket kellene megjelölnöm, akkor nem rögtön könyvek jutnak az eszembe thriller tekintetében, hanem inkább filmek. Ezt is meg tudom indokolni miért… Vegyük azt az esetet amikor a sztori alapja a gyilkosságok brutalitásában rejlik. Bár nem kicsi a fantáziám, esetemben ha olvasom azokat a gyilkosságokat, akkor kevésbé kavarnak fel, mint mondjuk ha látom őket. Példának okáért ott van rögtön a Hetedik c. film (rögtön ennek a kategóriának az egyik csúcsa). Annak a filmnek a rendezése, a képi világa, a hangulata, és még a szereplők is, annyira remekbe lettek szabva, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olvasva jobban tudna hatni a közönségre. Vagy ott van példának okáért a Harcosok klubja (ha már disszociatív személyiségzavar). De meg lehetne említeni a Legbelső félelem című filmet is, vagy az örök klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot. Ezen filmek mindegyike a kategória magas csúcsa – ha esetleg valaki nem látta volna valamelyiket, akkor az gyorsan pótolja.

Könyvek tekintetében, nem hiszem hogy nagyon nagy titkot árulok el, ha azt mondom hogy Karen Rose könyvei nálam ott vannak az élmezőnyben, illetve van egy olyan könyv ami nagyon nagy kedvencem, ez pedig Martina Cole Szatírja. És itt említeném meg Gillian Flynn Holtodiglanját is, amivel rögtön át is lépünk a thriller kategória egy másik alfajába, azon könyvek, vagy filmek csoportjába, ahol vagy nincs egyáltalán gyilkosság, vagy jó ha egy gyilkosság található bennük, és a sztori alapja az az adott körülmény lélektani és/vagy pszichológiai vonzataiban, annak részletes leírásában rejlik. Itt rögtön tudok még két másik példát is hozni könyvben, és filmben is, az egyik az S. J. Watson: Mielőtt elalszom c. könyve – aminek a filmes megfelelője kis hazánkban a nagyon fantáziadús Amnézia címet kapta (angolul a film címe megegyezik a könyv címével) -, a másik pedig a Paula Hawkins: A lány a vonaton c. műve, aminek véletlenül filmes formában is ugyanez lett a címe. A Holtodiglan mind könyvben, mint filmben fantasztikus volt – szerény megítélésem szerint a film még kicsit jobb is lett, mint a könyv (ha valaki eddig még nem látta, akkor az pótolja), a másik kettő a maga kategóriájában mind könyvben, mind filmben élvezhető volt, és szórakoztató, de egyik sem társult nálam hűha élménnyel – A lány a vonaton esetében a könyv jobb volt, mint a film.

És hogy most miért is emlegettem fel ezeket a sztorikat? Hát azért mert jelen könyvünk, nem a sorozatgyilkosos thrillerek kategóriáját erősíti, hanem ez utóbbi típus tartományát, tehát itt a könyv egyedisége nem abban rejlik, hogy véres gyilkosságok özönét zúdítja az olvasóra, hanem abban, hogy az adott áldozat szemén keresztül a lélektani nyomást részletezi, amit az adott szituáció eredményez.
Mit kell tudni az ilyen jellegű könyvekről nagy általánosságban? Az első, és legfontosabb jellemzője az ilyen típusú, jól megírt könyveknek, hogy lassúak, mondhatni, helyenként vontatottnak hatnak. Mivel a cselekmény nem a legpörgőbb, a hangsúly inkább az érzelmi, pszichológiai állapotokra tevődik, így azon olvasók számára akik inkább alciófixáltak, ezen könyvek akár lehetnek unalmasak is.

És ha már jó könyv… Az ilyen thrillerek esetében nem árt az eredeti(bbnek ható) ötlet. A Mielőtt elalszom c. könyvben a hősnőnek sérült a rövid és hosszú távú memóriája is, így minden nap úgy kel föl, hogy nem tudja hol van, és mindenki idegen számára – elég hátrányos szituáció. A lány a vonaton esetében az alapgondolat az – minden reggel a vonatról nézem azt a nőt, magam sem tudom megindokolni normálisan hogy miért – ami izgalmas. A Holtodiglan egy ízig, vérig thriller, ahol semmi nem az aminek látszik, és a szépsége abban rejlik, hogy az olvasó most már aztán ha beledöglik is, de tudni akarja, hogy mi a fene történik itt, és hogy vajon ki is az igazi rosszfiú…

Jelen esetünkben a történet alapja egy évtízedek óta nem látott nővér hirtelen felbukkanása, ami amúgy nem rossz gondolat, csak volt már rá precedens más köntösben (örökbefogadott lány esete, akinek a megjelenése kenterbe vágja a családi békét – itt jut eszembe az a film aminek az a címe hogy Az árva (2009), ezt is tudom ajánlani megnézésre -, vagy egy idegen befurakodása a csendes hétköznapokba – Egyedülálló nő megosztaná (könyv és film) -, vagy amikor a gyermekkel vannak komoly bajok – A jófiú film (1993) -, és lehetne még sorolni…). Persze korábban is mondtam már, és ez azóta sem változott, hogy az eredeti ötlet ugyan jó ha van, de nem feltétel, ha a kivitelezés, amúgy remek.

És itt jön a harmadik sarkalatos pont: a thriller akkor profi, ha jól van felépítve. Itt sok esetben nagyon kell ügyelni arra, hogy mikor milyen információt ad át az író az olvasónak, és nagyon oda kell figyelni a karakterábrázolásra is. Ha ebből a kettőből valamelyik, vagy mindkettő bukik, akkor a sztori slampos lesz, könnyen kikövetkeztethetővé válik, és/vagy nem lesz szinkronban a történet a jellemmel aki köré épül. Mondanom sem kell, hogy ha idáig eljutunk, akkor az a könyv nem lesz élvezhető.

Bevallom férfiasan, eleinte tartottam ettől a könyvtől. Elég vegyes visszajelzéseket kapott, és mint fentebb is említettem, nekem itt is vannak elvárásaim, azt meg szerintem említenem sem szükséges, hogy a kritikus fajtám eleve rendkívül könnyen kiakad, ha valami nem klappol az elképzeléseimnek megfelelően. Szóval, annak ellenére, hogy nem szeretek előre ítélkezni, volt bennem egy erős tartás. Mondjuk ez lehet hogy annak is betudható, hogy nincs már sok új a nap alatt, így bármennyire is vágyik a lelkem a klisék mellőzésére, lassan kijelenthető, hogy olyan nincs, hogy egy könyvben ne legyen klisé (igyekszem megszokni ezt a gondolatot).

Ha nagyon gyorsan összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy a félelmem kissé túlzó volt, mert amúgy a könyv – és ezzel engem is meglepett – kifejezetten szórakoztatóra sikeredett.

És ami furcsa…

Thrillerhez képes a Sister, Sister egy meglehetősen lineáris mű. Sőt, olyannyira lineáris, hogy én már egy kicsit át is toltam magamban az egyszerűbb krimi kategóriába, merthogy amúgy ha a történéseket vesszük, akkor inkább minősül annak, mint thrillernek. Thrillerré azért válik, mert E/1-ben íródott, és így egy személy érzelmi kavalkádját követhetjük nyomon, aki nem más, mint az a hölgyemény, aki sok évnyi nélkülözés után visszakapja a testvérét. Akinek évek teltek el úgy az életéből, hogy azon tanakodott hová tűnhetett szeretett húga, és aki már kis milliószor elképzelte, milyen lesz ha újra találkozni fognak, és aki aztán azzal kényszerül szembesülni, hogy az elképzelés és a valóság nincsenek szinkronban, sőt, ettől jobban el sem térhetnek, és aki nem kicsi érzelmi krízisbe kerül azért, mert nem úgy reagál a testvére jelenlétére, ahogyan szerinte kellene neki. Majd ahogy egyre inkább eldurvul a helyzet, egyre jobban meghasad, és feldarálódik saját érzelmei közt, mivel nem tudja, hogy most tényleg baj van a húgával, vagy csak a féltékenység, és helyzetük szokatlansága az, ami a kellemetlen érzéseit szüli? Aztán eljön a fordulópont, ahol már nem az a kérdés, hogy a húga bajt okoz-e, hanem az hogy hogyan fog hősnőnk kilábalni ebből az egészből, mivel addigra a családja is ellene fordul, viselkedését irracionálisnak, és túlzónak tartják.

És hogy mi is a furcsa…

Pont emiatt a lineárissága miatt tetszett meg a könyv, és pont emiatt a lineárissága miatt vesztett is nálam nem egy pontot. Az, hogy ennyire egyszerű a cselekmény, sajnos determinálja azt is, hogy könnyen kikövetkeztethetővé válik a vége. Ami nem lenne nagy baj, ha a pszichológiai része kellően ki lenne domborítva. Viszont itt a pszichológiai, érzelmi rész hullámzóan jelenik meg, van amikor nagyon jól eltalálja az írónő a dolgokat, van amikor disszonánsnak hat a hősnő érzelmi parádéja. Így tulajdonképpen kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint két szék közül a földre ülni. Ha a végén nagyobb csavart rakott volna bele, valamit amire nem lehet számítani, akkor ez a probléma meg lett volna oldva, vagy ha az érzelmi, pszichológiai ábrázolás rétegesebb lett volna, akkor szintén meg lett volna oldva a helyzet, de így az a pohár egy kicsit szerintem inkább félig üres, mint félig teli.
Aztán… a mellékszereplők reakciói is esetenként kicsit hiteltelenek. Van egy rész, ahol a férj által festett portré szétszabdalásra kerül, és férjuram rögtön a feleségét gyanúsítja meg a tettel – aki egyébként a hősnőnk. Bárhogyan is nézzük, a nagy hirtelen hazatelepült hugica, ha vérrokon, ha nem, jelen körülmények közt egy idegen. Bármennyire is aranyos, meg cukimuki, akkor is egy idegen. A feleséged azonban a feleséged, hosszú évek óta. Amit én elvártam volna: némi fenntartás azzal kapcsolatban hogy ki tette tönkre a festményemet, még akkor is, ha az asszonnyal az előző este összebalhéztunk. Illetve ezt a fenntartást elvártam volna minden egyéb esetben, amikor felvetem, hogy a húgommal nincs minden teljesen rendben. És azért vártam volna el, mert még nem kaptam elég mély kidolgozást arra, hogy miért is hisz a családom jobban egy idegennek, mint nekem. Érintőlegesen kapunk némi információt arra vonatkozóan, hogy hősnőnk néha nem volt a legstabilabb érzelmileg, de könyörgöm kinek nincsenek olykor nehéz szakaszai? Ez még nem jelenti egyenes ágon azt, hogy biztosan Ő túlozza el a dolgokat, mert nem képes megbirkózni a testvére hirtelen megjelenésévél. Illetve, igen, még ha be is hülyülök, akkor is van nekem egy olyan teljesen naiv ideám, hogy a férjem inkább az én szavaimnak adjon hitelt, ne egy vadidegen szavának. Ezt az írónő megkísérli megindokolni azzal, hogy pasasunknak hízeleg a fiatalabb lány vonzalma, de mivel ezzel párhuzamosan beidealizálja hősnőnk és hősünk házasságát, így rögtön le is lövi az ebben rejlő potenciákat, mivel ha olyannyira ideális az a házasság, akkor apjok nem fog félrelépni, és így még ha valahol vonzódik is a tesóhoz, azt egy laza csuklómozdulattal le is fogja zárni, és ha ide eljutunk, márpedig eljutunk, akkor a féltékenységi szál megtorpedózásra kerül. Az édesanya reakciói sincsenek helyenként szinkronban azzal, amivel korábban megismertet minket az írónő, de itt legalább ezt el lehet fogadni, hisz a szülői szeretet elfogult, és ha belegondolunk egy olyan anya érzelmi állapotába aki sok év nélkülözés után visszakapja a másik lányát, a részrehajlás már nem is tűnik annyira hihetetlennek, vagy szokatlannak.

Szóval tetszett az alapelgondolás egyszerűsége, mert a kevesebb néha több, de hiányzott nekem e mellé a részletesebb karakterábrázolás.

És nagyjából ez a legnagyobb hibája a történetnek. A feszültséget jól építi fel az írónő, a történet maga következetes, szépen lépésről, lépésre halad, nem csapong. Fogalmazásában egyszerű, párbeszédes, nagyjából kijelenthető, hogy olvasatja magát.

Tetszett azért is, mert képes játszani az érzelmekkel, gond nélkül feléleszti a dühöt is, és az unszimpátiát is – ez utóbbit nálam sikerült hősnőnk vonatkozásában is felkelteni, és az azért volt jó, mert szerintem a könyv egyik tudatos célja ez volt. Illetve ami miatt még megfogott, hogy sikerült belehajszolnia egy kisebb morális válságba is, aminek az alapja a családon belüli titkok voltak, illetve az a komoly kérdéskör, melynek címe: miért is nem szerencsés egy házasságon belül hazudozni? (Ez utóbbi kérdés egy szép kis tovább gondolást is eredményezett esetemben, a könyv lezárását követően, kiegészítve azzal a bölcs megállapítással, hogy a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, illetve azzal, hogy a hazugságokra előbb-utóbb úgyis fény derül…)

Persze, van jobb könyv is ebben a kategóriában, de olvastam ettől már sokkal rosszabbat is. Ezt a könyvet olyanoknak tudom ajánlani, akik szeretnének megismerkedni közelebbről ezzel a kategóriával – felvezetésnek tökéletes. A keményvonalas thriller kedvelőknek, kikapcsolódás gyanánt tudom javasolni, amikor vágynak valamire ami kicsit krimi, kicsit thriller, de nem akarnak eljutni a totális elborzadás szintjéig, ilyen alkalomra szintén azt tudom mondani, hogy nagyszerű választás lehet.

És akkor még egy kis off így a végére, csak azért mert ez most a könyvtől függetlenül eszembe jutott a filmek kapcsán. Az elmúlt pár év egyik legjobb thriller élménye nekem a vásznon a Hush című 2016-os film volt. Alapja egy süket írónő, aki az erdő közepén éldegél, és éppen legújabb könyvét írogatja, amikor arra vetődik egy sorozatgyilkos, aki meg akarja ölni. Az egész sztori egy este alatt játszódik, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert mivel főhősnőnk süket, így nem hall… Ez elég nagy hátrány, ha éppen vadásznak rád.

Trailer:




Értékelés: 6 pont
Share:

2013. szeptember 24., kedd

W. W Hallway: Sebző vágyak /2013/

Azt hiszem most jött el az a pillanat, amikor szembesülnöm szükséges azzal, hogy a véleményalkotásnak is vannak felhős oldalai. Jelen könyvünket bevallom nem vásároltam meg. Elkerülte a figyelmemet a megjelenése, mindaddig amíg az egyik molyos barátosné fel nem hívta rá a figyelmemet. Idézve az említett barátosné szavait a könyvről: "Szerintetek milyen, ha egész végig az kattog az agyamban, hogy elküldöm @Roselyn-nak kis notesszel és ceruzával, hogy kijegyzetelhesse, utána meg elolvassam a kritikáját róla. Mert erről aztán tudna írni..." Reflektálva eme kijelentésre - miszerint amennyiben elpostázza nekem, akkor én minden további nélkül, lelkesen és szívesen elolvasom - alig másfél nappal később már nálam is volt a könyv. Kedves molyos barátné szíves közbenjárásáért örök hálám, nélküle a könyv nyújtotta tapasztalatszerzés nemes egyszerűséggel kimaradt volna az életemből. A csavar a történetben ott kezdődik, hogy alig pár nappal később jelentkezett szintén a molyon egy másik kedves olvasóm is, aki homlokegyenest mást nyilatkozott erről az irományról. Neki meglepően kellemes, és pozitív kikapcsolódást jelentettek a történet oldalai. Így én szerencsésen belekerültem egy olyan ördögi helyzetbe, hogy végül is teljesen mindegy mit fogok írni erről a remekről, valakinek az álláspontját holt biztosan meg fogom sérteni. És mivel - szinkronban az univerzum összes erejével - jómagam is a nyugalmi állapot megtartásáért küzdöm nap mint nap, ott álltam bambán a borító felett, vakargatva a fejemet, hogy akkor most mi is legyen. Egy ennyire megosztó könyv csak felpiszkálja az ember fantáziáját - nem is kicsit -, ami mellett párhuzamosan beindul a "márcsakazértis" kényszere, így arról szó sem lehetett hogy ne olvassam el ezt a művet. Az már más kérdés, hogy az első oldal kinyitása után már kivert a hideg verejték. Életemben nem szurkoltam még annyira egy könyvnek, mint ennek most. Szinte majdnem minden oldalnál mantráztam a könyvkiadás egyetemleges istenei felé, hogy "kérlek add, hogy ne kelljen kiakadnom", vagy "csak most az egyszer ne szúrjatok ki velem...". Nem is tudom mit reméltem, hisz az istenségekkel való kapcsolatom enyhén szólva is kaotikus... Részemről mindegyikük olyan süket, mint a nagyágyú, részükről pedig - szerintem - nem vagyok méltó a figyelmükre, nem kapálózom elég hangosan. Röviden: tojnak ezek magasról arra, hogy én mit gagyorászok magamban unalmas pillanataimban...



"Igazi erotikus csemegét tart most az olvasó a kezében. A fiatal, hányatott sorsú lány közelébe férkőzik apja egykori barátjának, a kőkemény milliárdos üzletembernek, akinek ki akarja fürkészni legsötétebb titkát, azt, hogy mi köze volt az apja halálához. Ám a zárkózott férfi eleinte egészen másféle titkokat oszt meg vele: a különleges érzékiség és az extrém szex birodalmába vezeti újdonsült tanítványát, feltárva előtte a lefojtott, lekötözött, olykor őrjöngésig felizgató vágyódás, a késleltetett kiteljesedés és az erotikus vágy fokozásának ezernyi buja eszközét. A Sebző vágyak nem közönséges erotikus irodalom, a szerző a hipnózisban is alkalmazott beszédtechnikát használja stíluseszközként, s ez ösztönzőleg hat erotikus ösztöneink megismerésére; ugyanakkor a könyv romantikus szerelmi történetként és lebilincselő krimiként is megállja a helyét, hiszen a legutolsó lapjáig bővelkedik az izgalmas fordulatokban."

Kiadó: Art Nouveau
Oldalak száma: 432
Ára: 3499 Ft


Kedves szerzőnk stílusa meglehetősen sajátságos, mondhatni egyedi. Amit még lehetne is értékelni, sőt akár áhítattal is lehetne adózni egy ilyen tehetség oltárán, de... Felháborítóan fel vagyok dühödve. Merthogy, ha már valakinek van egy hajlama - mi több érzéke is - arra, hogy elbeszélősen, leírásosan megalkosson egy meseszerű világot, ami képes játszi könnyedséggel magába szippantani, az menjen el a bús fenébe ha ezt csak félvállról veszi komolyan. Három meghatározó érzelem ragadt meg bennem a könyv olvasása közben, csak az író fogalmazási stílusából fakadóan:

1, Néha olyan, mintha egy századelős novellát olvasnék a nagy klasszikusok közül, vagy mintha a nagyapám kezdett volna regélésbe - ez a megoldás hangulatilag kicsit szokatlan, de nem feltétlenül irritáló. Érdekesnek mindenképpen érdekes.


2, Nem tudom, hogy most az író eleve próbálta harmóniába szedni a magánhangzókat, és a sorvégeket, helyenként morbid rímet alkotva ezzel, vagy ezt csak a fordításnak köszönhetjük, de az biztos, hogy az elvártakkal szemben, ez nem megemelte a színvonalat, hanem esetenként sikeresen nevetségessé tette. Mintha a Frédi és Béni a két kőkorszaki szaki egyik mesterien fordított epizódjába csöppentem volna.


3, Mindezek mellett néha olyan profizmus csillan meg a kivitelezésben, ami már-már rémisztően szórakoztató, ami tényleg elandalít, amiben minden erőlködés nélkül nyakig lehet süppedni, mint egy pihe-puha takaróba. És ez okozta nálam a legnagyobb felindultságot. Már éppen süppedtem volna, amikor is tuti hogy jött egy olyan fordulat, vagy beszólás, gondolatfoszlány, valami, ami sikeresen nem hogy letaszított az idilli kis fantáziálgatásból, hanem egy ízes balegyenessel, olyan csattanósan ütött ki a magasztos hangulatból, aminek következtében órákig csengett a fülem. És ez az ami a legrosszabb. Amikor van tehetség, lenne a kivitelezésben, stílusban, fogalmazásban fantázia, de mégis elbagatellizálja a szerző az egészet, mintha nem számítana, mintha értelme nem volna. Azon kezdtem el morfondírozni, úgy a könyv kétharmadánál, hogy ez most vajon komoly-e? Hogy mindazt a velőtrázó ostobaságot, ami szerepel a cselekményben tényleg felkiáltójellel gondolta-e az író, vagy inkább csak a túlzások eszközével élve, gúnyolódva kifigurázza az erotikus-romantikus irodalom alapvető pilléreit? Amennyiben ez utóbbi lenne az igaz, akkor le a kalappal, és a könyv zseniális. Viszont ha ez nem egy szatíra, hanem egy precízen felépített és elgondolt könyv, akkor részemről bukás a javából. És akkor itt jöhetnek a történeti jellemzők...

Ahogy az már lenni szokott, az örök és eltántoríthatatlan kiindulási pont, amit már az unalomig nyúznak a szerzők, a milliárdos főhős, akihez képest Krőzus kispályás kezdő volt. De ne véljen az ember párhuzamot felfedezni az előzményekben megjelent könyvek tömegével... A másik fix tartópillér, a fiatal, ártatlanságtól csillogó, végtelenül buta, gyermeteg (kissé szellemi fogyatékos) hősnő, akinek a vágytól rögtön keresztbe áll a szeme. Na ebből, most már aztán tényleg, és végérvényesen elegem van. Tökös csajokat akarok! Talpraesetteket, olyanokat akiket áthat a realitás áporodott bűze. Nem nebáncsvirágokat, akik önmaguktól ezt sem tudják meghatározni, hogy merre van az előre. De ne akadjunk meg itt... Két dolog volt valami otrombaságig idegesítő. Az egyik, hogy hősnőnk annyira tanulatlan az alapvető udvariasság terén, hogy azt már mutogatni kellene. Összejön egy menő, nálánál 16 évvel idősebb faszival, akinek már csak a tekintélyétől, és puszta akaratától is görbülni kezdenek a piacgazdasági mutatók (meg persze minden nőnemű lény lábujja), és abból kezd sportot űzni hogy megállás nélkül degradáló jelzőkkel illeti. Kedvence ezek közül a "seggfej". Ez először talán vicces, másodszorra kényelmetlen, harmadszorra egyenesen feszélyező. És sajnos jóval többször, mint háromszor nyúl ehhez a kifejezéshez az író. A kontraszt azért is éles, mert valami alig-alig felismerhető pedofil hajlam miatt, hősünk állandóan úgy hivatkozik hősnőnkre, mint mókuskájára, cicájára, kislányára. Hősnőnk pedig bőszen bólogatva asszimilálja ezeket a gondolatkezdeményeket, és harmóniában a felvázolt képi hangulattal, sokszor gondol úgy a szeretője tetteire, érintéseire, mint atyaiakra. De ne vigyen ez bennünket egy cseppet se félre... Nem a francot! Aztán jön az állandó "seggfejezés". Nekem zsigerből az volt az első reakcióm erre, hogyha a férfi a nő számára valamilyen apapótlékot testesít meg (részben), akkor a káromkodásért, és tiszteletlenségért alapból jár két büdös pofon. Szerencsénkre idáig nem fajulnak el a dolgok a főszereplők közt, mégis ezek a szélsőséges ingerek annyira felkavarják az olvasót, hogy a végén már mi sem tudjuk hogy merre is van a lineáris egyenes. Mégsem ez volt az az aspektus, ami betette nálam a kaput. Szépen lépegetünk a történetben, innen-onnan csipegetve a már több tucatszor felvetett képeket. Eljön a sorsdöntő pillanat, amikor is hőseink egymásra találnak. És itt került kedves szerzőnk oltári nagy bajba... Hogyan is folytatódjon a sztori? És egy ravasz kis csellel kedves írónk belök bennünket a sűrűjébe. Zsaroló anyuci, aki évekkel ezelőtt lefalcolt, de látva lánya mosolygó arcát, amint egy milliárdoson csüng egy újság címlapfotóján, hirtelen úgy érzi pénzt kell kicsikarnia a helyzetből. De semmi baj! Köpeny nélküli superman-ünk, jön, lát, és győz, anyuci pedig balra el. Másfél oldal béke és nyugalom után, jön a volt tanár, aki megrontotta fiatalkorában a hősnőnket... és hogy mit is akar? Hát pénzt! Magával ragadja ártatlan kis virágszálunkat, és részben megerőszakolja. De itt is betoppan a hős, fényes páncélú lovag, és rövidre zárja a kérdést. Azt hihetnénk ezután talán jöhetne is a happy end (főleg, ha odatesszük azt a hangyányi kis információt, hogy hősnőnk a történet elejétől fogva azt hitte hősünk okozta apja halálát - most komolyan, lehetett volna ettől sablonosabban összerakni a cselekményvázat?), de nem. Hölgyeményünknek elkezd valaki fotókat küldeni magáról, egy rosszakaró, aki arra tereli a gyanút, hogy férfiúnk egy aberrált állat. És nekem itt lett végem, mint a botnak. Mert felteszem magamnak a kérdést... Szerelmes vagyok, de mint a fene. Valaki elkezd idióta információkkal bombázni. Mit teszek? Elkezdem átvizsgálni a pasi lakását? Feltöröm a laptopját (ami jobban be van jelszavazva, mint a NASA és a CIA rendszerei összesen - ezt nem én állítom, hanem az író)? Nem. Én hülye idióta, egy ilyen helyzetben főznék egy kellemes vacsorát, felnyitnék egy üveg bort, leültetném vágyaim hercegét az asztalhoz, és egyenesen rákérdeznék... de ez ÉN vagyok, és nem a hősnőnk. Ő csípőből a fent felsorolt dolgokkal indít. Ráadásként még követni is kezdi a hapsit, hátha így talál terhelő bizonyítékot. A slusszpoén: amit talál, az egy súlyos állapotú, mozgásképtelen, értelmi szinten komolyan sérült nő, akit férfiúnk kezeltet, és akit rendszeresen látogat. Most felteszem a nagy költői kérdést. Benézel egy ablakon, ahol azt látod, hogy a szerelmesed egy beteg, és láthatóan térben és időben nem orientált szerencsétlen, de fiatal lányt ölel meg. Mire gondolsz? Én elárulom mire gondolnék: ki ez a lány? Mi történt vele? És mi az oka annak, hogy életem értelme ilyen odafigyeléssel bánik vele? - és közben összeszorulna a szívem. Mert amit egyértelműen észrevennék, hogy a lány valamiért fontos. Talán a testvére? Biztos szánkáznának bennem az elképzelések, de amire tuti, fix, és biztos, hogy akkor sem gondolnék, ha ez volna a legvégső opció, hogy azért ölelgeti a pasim azt a nőt, mert a bénákra gerjed. Megbocsásson az ég, de ez egyenesen gyomorforgató. Csak a feltételezés is annyira abszurd, beteges, és visszataszító, hogy az kész. Azért annyira brutális, mert ezzel nem a férfi feltételezett, és bemesélt több méteres árnyékot húzó személyiségbeli óriássága lesz megkérdőjelezve, hanem az a szent és tiszta szerelem, amit a hölgyikénk érez a faszi irányában. Konkrétan szemen köpi ezzel a feltételezéssel önmagát is, a párját is, és ami a legrosszabb, tiszteletlenül legyalulja mindazt az érzelmi tartalmat, amiért addig véresen komolyan megküzdöttek. És ezek után nekem becsülnöm kellene a hősnőt? Megértenem? Szimpatizálnom vele? Meg a nagy, büdös, lóf...t (már elnézést). Részemről hősnőnk le lett selejtezve, "aki hülye haljon meg" alapon úgy leradíroztam a térképről ahogy kötelező. Innentől vihogva tapsoltam meg, amikor hősünk jól kirúgja (én jóval rosszindulatúbb lettem volna vele), majd zokogtam azon amikor a végén mégis egymásra találnak. Valami rémületesen idióta karakterű lett a női főszereplő. 22 évesen egy plüssállattal alszik? Na ezt ne. Józan ítélőképességű ember 10 éves kora után elvből nem alszik szivaccsal kitömött anyagdarabokkal. A sztori befejezése pedig... érezni rajta a rétestészta feeling-et. Mikor lesz már vége? Mikor lesz már vége? Hát most. Három évvel később elrabolják a lyánykát valakik Afrikában, jól le is lövik. Hősünk ugrik, a hírszerzés nyálát csorgatva végiggereblyézi a kedvéért az egész földrészt, és már mehet is a mentőakció. Aztán összeborulás, elsuttogott szavak özöne, és csapó. Egy kicsit sem volt elkapkodva. Újra felhívnám mindenki figyelmét a stílusra. Mert ezen zagyvaságok úgy lettek ám megfogalmazva, mint az Aladdin és a csodalámpa. És akkor nekem itt született meg az újabb kérdőjel a fejem felett: miért kell két ennyire eltérő dolgot összekeverni? Vagy csak nekem fals a meseszerűségből, és a szexuális segédeszközökből összegyúrt elegy? Emiatt a totális kép meglehetősen zagyva, és átláthatatlan. Azt is mondhatnám, hogy értékelhetetlen, vállalhatatlan, de ennyire szélsőséges sem lehetek tiszta lelkiismerettel, mivel egyes epizódok pedig egyenesen gyönyörűek lettek. Az a rész például, amikor beragadnak a főszereplők a padlásra, és a hapsit elkapja a klausztrofóbiás roham annyira élethűen, és megkapóan alakul, hogy odáig voltam meg vissza a gyönyörtől. Szinte éreztem, ahogy a levegő megtelik körülöttem elektromossággal, és az eső illata bekúszik az orromba. A pasi szexterápiája is lehengerlő volt, miután majdnem megerőszakolják hősnőnket. A kis buborék, amibe lelkileg elbújnak, és a lépésről-lépésre történő rehabilitálódás... Remek volt. Miért kellett az ennyire erős, és meghatározó irányba ilyen kegyetlenül belerondítani? A rózsaszín gumipapucsos elfenekelésről nem is beszélve...

Szóval röviden: nem kicsit idegelt fel a könyv. A sok tucatszerzővel szemben, Hallway-ben lenne fantázia. Botrányos, hogy ahelyett hogy valami értelmesen törné a buksiját, inkább egy ilyen kliséhez adja a nevét, és hogy ilyen módon teszi, ahogy tette. A sok bugyuta, egykönyves írónő botlásait könnyűszerrel elnézem, megbocsátom. De amikor valaki a saját tehetségét gyalázza meg egy ilyen irománnyal, azon nem tudok túllépni. Kedvem volna megtépni a szerzőt, és addig verni a pszichológiai ismeretekkel teletömött fejét az asztalba, amíg észhez nem tér.




Értékelés: 3 pont
Share:

2013. május 4., szombat

Laura Reese: A gyönyör sötét oldala /2013/

Ha van valami aminek képtelen vagyok ellenállni az a pszicho-thriller műfaja. Van egy olyan problémás oldalam, ami megértésre szomjazik. Emellett pedig van egy igen fejlett empátiás készségem, ami lehetővé teszi, hogy képes legyek átérezni mások helyzetét. Véleményem szerint minden ember cselekedetei megérthetők, ha megértjük a motivációit. Persze az hogy megértem mit, miért csinál valaki, az nem jelenti azt hogy egyet is értek vele. Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha úgy tekintek bizonyos emberekre a környezetemben, vagy akár a tömegekre, mint egy petri csészés tanulmányra. Nem szép dolog, tisztában vagyok én ezzel, de ez egy olyan gondolataimat uraló szenvedély, ami már nagyon fiatalon kialakult bennem. Ez segít lavírozni az emberek közt, és ez az ami jó emberismerővé tesz. És ennek köszönhetem a toleranciámat, rugalmasságomat is. Persze ez a figyelés, a várható reakciók megállapítása, az ahhoz való alkalmazkodás, az együttérzés, vagy éppen ellenérzés, teljesen hétköznapi formában mutatkozik meg nálam az életemben. Szeretek érdekes emberekkel ismerkedni, szeretem az önálló gondolatokat, illetve a határozott személyiségeket, mert ők adnak kihívást (jobbára ilyen emberekkel is veszem körbe magam). Nem zaklatok senkit, nem kérdőjelezem meg senki döntéseit, és nem ítélkezem mások felett. De ez a "felmérési" szakasz elkerülhetetlen nálam. Ezzel fektetem le az illető irányában alkalmazható szabályaimat, ezzel célzom be mennyire lehetek egyenes, őszinte az illetővel, és ezzel tapasztalom kinél mely témák érzékenyek, ha tetszik kőbe vésettek, és melyek azok, amik kommunikációra alkalmasak. Nem szeretem manipulálni az embereket, azt meg végképp nem szeretem ha engem manipulálnak. Így mire a folyamat végére érek, és sikeresen besaccolom kivel is állok szemben, nem értem el egyebet, mint azt, hogy tudom mit várhatok az illetőtől. És alkalmazkodom ehhez. Védelmi mechanizmusnak sem utolsó ha az ember lánya ennyire odafigyel, de számomra nem ez a lényeg. Hanem az hogy lássam igazam volt-e. Hogy az illető tényleg úgy reagál-e egy adott helyzetre ahogy én várom, vagy esetleg képes meglepni. Kiszámítható-e az illető, vagy a döntéseit figyelembe véve hektikus? Minél kevésbé skatulyázható be az illető, nekem annál nagyobb élvezet figyelni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kevésbé komplex emberek nem lehetnek jó barátaim, mert ez ostobaság. Ez csupán annyit jelent, hogy van egy megmagyarázhatatlan vonzalmam a kissé szélsőségesebb személyiségek felé. Hogy ez a szélsőségesség barátommá tesz-e valakit vagy sem, az rettentő sok mindenen múlik, még ezen felül. A barátaimat, mint szerintem mindenki más is, érzelmi alapon szoktam megválogatni, függetlenül attól, hogy most mennyire bonyolult a gondolkodásuk. De a figyelmemet kétségkívül a bonyolult típus szokta korábban felkelteni. Ebből adódóan meglehetősen sok olyan életrajzi könyvet olvastam, amik a történelemben szereplő, kétes megítélésű személyekkel foglalkoznak. Napóleon, Richelieu, I. Erzsébet angol királynő, Mária Terézia - 16 gyermeket szült, ami előtt emelem a kalapom -, Nagy Sándor, Néró, Augustus, Einstein (hat éves koráig nem szólalt meg, hogy most ez valamilyen betegségnek tudható-e be (feltételezik itt-ott hogy Asperger szindrómás volt), vagy a gondolatai voltak túl bonyolultak a korához képest, ez örök rejtély marad) - és még tudnám sorolni a végtelenségig. Ezek az emberek függetlenül attól hogy most milyen háborúkat robbantottak ki, vagy hány embert mészároltak le, lenyűgöztek a gondolkodásmódjukkal. Személyiségük, motivációik leginkább csak a találgatás tárgyát képezik, és nekem mindig jelent legalább 1-2 óra elfoglaltságot azon morfondírozni, hogy Napóleon magassága és származásából adódó komplexusai mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy azzá vált aki. Persze ez most egy nagyon elnagyolt gondolatfoszlány volt. A történelmi személyiségek boncolgatásán felül, másik nagy kedvenc témaköröm - és ez már meredekebb - a sorozatgyilkosok. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni hogy ez a réteg a jelenünk szüleménye, pedig nem. De most kapnak egyre nagyobb odafigyelést, mert most már képesek vagyunk megvizsgálni a genetikai adottságaikat, bele tudunk kotorni az agyukba így is- úgy is, és a sok pszichológiai és orvosi megfigyelésnek köszönhetően, most már valamivel bővebb rálátást kapunk a működésükre. De az örök kérdést még mindig nem sikerült megválaszolni: a gonosszá válás vajon döntéseinktől függő opció, vagy eleve elrendeltetett fogantatásunk pillanatában? Mi hat jobban a személyiségünkre, a származásunk, vagy az életünket meghatározó események, amikkel kénytelen kelletlen szembe kell néznünk? Ezt az egészet csak azért fejtettem ki ennyire bőven, hogy megértsd kedves olvasó, miért is olyan testhezálló játszótér nekem a lélektani thriller műfaj.



"A gonosz nem feketében jár, és nem áraszt rosszindulatú kipárolgást vagy fényeket, épp olyan, mint a szomszéd. Michael is ott tanít még a Kaliforniai Egyetem davisi tanszékén. Gyakran látom fiatal és idősebb nők társaságában, ahogy beszélget velük, ők meg nevetgélnek, összemosolyognak. Ártalmatlannak tűnik, senki nem is feltételezné, hogy ölni képes. Mégis, amióta a húgom naplóját elolvastam, látom, hogy rossz ember, akinek se lelke, se erkölcsei. Megölte Frannyt, szánt szándékkal, előre eltervezve pusztította el őt, és cseppnyi lelkifurdalást sem érez. A húgomat megkötözték és megkínozták, a Yolo megyei halottkém mégse tudta meghatározni a halál okát. A mai napig rejtély."

Kiadó: Magnólia
Oldalak száma: 448
Kiadás éve: 2013
Ára: 2980 Ft



Amikor ilyen jellegű könyvet veszek a kezembe, akkor két alapvető dolgot szoktam megfigyelni:
1, mennyire részletes, árnyékolt a jellemábrázolás - mert ez bizony nagyon fontos, ha nincs kellően részletesen kiépítve, ha nem ismerjük meg a motivációkat, akkor bukik a sztori;
2, az író felkészültsége - mennyire van képben arról, amiről ír.
Ha ez a két jellemző pipálható, és teljesül, akkor ott egy jó thrillerről beszélhetünk. És jelen könyvünk mindkét jellemzőt sikeresen megugorja.
Az utóbbi időben a romantikus erotikus irományoknak köszönhetően, némi bepillantást nyert a nagyérdemű a szélsőségesebb szexuális szokásokba. Én több alkalommal kifejtettem már, hogy ez nem probléma, mert van ilyen, és több alkalommal hangot adtam annak is, hogy ez a dominancia/alárendeltség dolog a legtöbb ilyen jellegű könyvben meglehetősen butított formában, amolyan szép rózsaszín felhőbe burkolva jelentkezik. Merthogy a szerelem, és a bizalom szentesítik a történéseket, és inkább a lágyabb, játékosabb formát részesítik a szerzők előnyben. Ennek oka leginkább abban keresendő szerintem, hogy a közönség befogadóképessége, toleranciája, szimpátiája ennyit képes elviselni gyomorforgás, és hüledezés nélkül. Érthető okokból, mert azt el kell ismerni, hogy az sokkal kellemesebb elképzelés, hogy a domináns pasi dominanciája némi kikötözés, és popsiveregetés mellett véget is ér. Az erotikus-romantikus könyveknek szóló, helyenként negatív kritikáim, pedig zömében annak voltak köszönhetők, hogy aggódtam. Nagyon sok nő van a világon, aki a szexuális életét a megszokott kereteken belül éli meg. Ezt ismeri, olyan szeretőkkel nyitott kapcsolatot, akiknek nem volt igényük ettől többre. A nők a férfiakkal szemben sokkal jobban motiváltak érzelmileg, kevésbé logikusak - ez nem sértés, csak ténymegállapítás - sokkal jobban hagyatkoznak az érzelmi ösztöneikre, mint az ellenkező nem. És mivel emocionálisan figyelik a körülöttük zajló eseményeket, így sokkal instabilabbak is érzelmileg - főleg a tinikorosztály. Tételezzük fel, hogy egy ilyen korú, vagy egy kicsit érzékenyebb lelkületű nő elolvassa valamelyik romantikus-erotikus irományt, és kedvet kap a szexuális tabukhoz. És itt kell kérem szépen megállni. Átgondolni, mit is akarunk, mielőtt még fejest ugranánk valamibe amire nem vagyunk felkészülve. Akinek a párja - akiben hangsúlyozottan megbízik - kapható az ilyen játékokra, az próbálgassa a szárnyait nyugodtan. De az senkinek eszébe se jusson felelőtlenül, hogy kerít a piacon egy ilyen beállítottságú férfit, és csak úgy tudatlanul belerohan ebbe az egészbe. Az élet nem egy romantikus könyv, és a domináns férfi típus sem feltétlenül a kíméletességéről híres. Ezen a területen nem árt némi óvatosság, önismeret, megfigyelés, fokozatosság. És nem kevés érzelmi, szexuális intelligencia. Aki mégis azon gondolkozna, hogy fejest ugrik egy ilyesmibe, annak előtte ajánlanám ezt a könyvet elolvasásra. Ha James és társai a rózsaszín ködfelhős "dominanciát" jelenítik meg, akkor ez a könyv a kontraszt hozzá. A teljes és totális szélsőségesség, ami megmutatja, mit történik akkor, ha a szerelmet és a bizalmat kimínuszoljuk, és semmilyen tabut nem tekintünk tabunak. Aki tudni szeretné mit jelent szadistának lenni, az ne James szürkéit olvassa el, hanem ezt a könyvet, és aki képet óhajt alkotni a perverzióról, az is ezt a könyvet részesítse előnyben. Annyira kíváncsi lennék, hogy ezen könyv elolvasása után, hányan éreznének még kedvet ahhoz, hogy kipróbálják milyen is a teljes kiszolgáltatottság, a visszavonhatatlan alárendeltség. Persze ez a könyv a témakör másik véglete, ha úgy tetszik, a negatív pólus, ahol már erősen megkérdőjelezhető mennyire is egészséges az ilyen. Nem azt állítom, hogy minden domináns pasi, ilyen szinten domináns, hanem csupán annyit, hogy ilyen is van, és sosem tudható előre, hogy melyikbe is akadunk bele a nagy kutakodás közben. Ami remekül lett kivitelezve a történetben az a manipuláció.
Párszor már kifejtettem azt is, hogy a testi kontroll mellet a dominanciában a lelki kontroll is nagy szerepet játszik (nagyobbat), és a cél mindig a megtörés. Ebből egyenesen következik, hogy a domináns pasi manipulatív fajta. Figyel a részletekre, kipuhatolja mik az érzékeny területek, és azokra dolgozik rá. A jó manipuláció pedig olyan, hogy a végén már képtelen vagy eldönteni, hogy te akarod azt, ami történni fog, vagy a másik. Kiszolgáltatottá válsz. Személyiséged alapjait kérdőjelezed meg, és mivel nyakig vagy süllyedve az egészben, így nincs megfelelő objektív rálátásod sem arra hogy józanul megítéld a helyzetet. Irányítottá válsz. Milyen szép is ez, ugye? És ne legyünk naivak, ne higgyük, hogy csak a gyengébb személyiségek eshetnek ebbe a csapdába. Bármilyen erős jellemed is van, ha megtalálja valaki azokat a pontokat amivel képes irányítani, motiválni, akkor már te is nyakig süllyedhetsz ebben a játékban. Ráadásul úgy, hogy lehet észre sem veszed. Az olyanokba pedig már bele sem megyek, hogy megalázás, lealacsonyítás, emberi mivoltod teljes megkérdőjelezése. Aki szeretne ebbe egy kis bepillantást nyerni, az olvassa el a könyvet, mert szépen realisztikusan odateszi az ember elé az egész kis csomagot, méghozzá olyan formában, hogy az ember agya úgy pattog az elfogadás, és tolerancia illetve a teljes csőd, és a megütközés közt, mint a pingponglabda. És akkor el is jutottunk másik nagy kedvenc élményemhez az ilyen jellegű könyveknél. Az írói manipulációhoz. Imádom amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy én leszek okosabb és kikövetkeztetem ki a gyilkos mielőtt még letenném a könyvet, vagy az író lesz eszesebb, mert teker olyat a történet menetén, amire nem számítok. Ez a hullámvasút valamilyen megmagyarázhatatlanul perverz kielégülést szokott okozni nekem - persze csak plátói értelemben. Akkor szoktam a legjobban szórakozni, amikor a könyv vége felé kiderül, hogy amit a saját okosságomnak véltem, az egy jól megszerkesztett folyamat, út volt. Hogy a gondolataim, a következtetéseim egyike sem volt a sajátom, hogy szépen eltereltek arra amerre kellett, és én úgy benyaltam a kötelező köröket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. És így kapok a nyakamba egy váratlan fordulatot, és a csodálkozás élményét, hogy meg tudtak vezetni. Kedves írónőnknek, hogy egyem azt a csepp szívét, ezt is sikerült elérnie, amiért én egyenesen imádom. Ha valamit nem bírok az a klisé, és jelen szerzőnk ezt elegánsan meg is kerülte. Nem a történet fondorlatosságával, hanem a jellemtorzulások, a szimplán emberi reakciók életszerű bemutatásával. Olyan gyönyörűen építkezik, hogy a végén azt is eléri, hogy az ember az elfogadás felé kezdjen hajlani, annak ellenére, hogy tudja, amit olvas, az marhára nem egykönnyen megemészthető. Hogy csókolnám meg azt a manipulatív kis kobakját...
Szereplői egytől egyig torzultak. Mindegyiknek megvan a maga a keresztje, a feldolgozásra váró lelki kínja, és ezek a kínok nem apró-cseprő kis problémák. És ha már motivációk... a megszokottakkal szemben itt nem a lelki nyomor, és nem a fájdalom a fő sarkalatos pont, nem a saját sebeink nyalogatása, és a mások által nekünk okozott fájdalom - röviden nem a tehetetlenség - mozgatja a szálakat, hanem a bűntudat. Ó igen. Végre! Mert ugyan gondoljuk már végig, hogy melyiket nehezebb feldolgozni: ha ártatlanságunk ellen valaki elkövet valamit (mai ugyan fáj, persze, hogyne fájna), vagy az ha mi követünk el valami olyasmit, amivel tartós kárt okozunk egy szeretett személynek. Az elsőről nem tehetünk, csupán elszenvedjük, de a második a mi felelősségünk, és ha a Sors még meg is viccel bennünket, és elmarja tőlünk azt a személyt, akit akarva/akaratlanul bántottunk, akkor nincs feloldozás sem. Remek. Innentől az ember egy lényegi része lelki önmarcangolós mókuskerékbe keveredik saját magával, és megjelenik a vezeklési kényszer. Az önbüntetés.
A történetbe azért nem megyek bele részletesen, mert eszem ágában sincs spolilerezni, még csak egy keveset sem. Ez a könyv akkor jó, ha elkezdjük az elején olvasni, és nincs információnk arról mi is fog történni. Ha csak egy fordulat kitudódik előre, akkor már fuccs az élménynek. Összetömörítve: a könyv bekerült nálam a kedvencek közé, mert reális, részletes, hiteles. Ezzel párhuzamosan nyers is, a legkisebb mértékben sem finomkodó, és úgy rúgja fel a jóizlés szabályait, ahogy kötelező. Csak olyan embereknek ajánlom, akiknek erős idegrendszere, és gyomra van, mert ugyan én nem vagyok az a nagyon meghökkenésre alkalmas fajta, de még nekem is volt, hogy átkúszott az agyamon egy halvány "te jó Isten!".

Értékelés: 9 pont
Share:

2013. február 17., vasárnap

Chevy Stevens: Nincs menekvés /2012/

Mindig is vonzottak az olyan könyvek, ahol a lelki megpróbáltatások okozta következmények, és a fájdalmak feldolgozása szerepel középpontban. Persze az ilyen könyvek gyakran szélsőséges esteket foglalnak magukban, több esetben erőszakot, bántalmazást. Soha nem az embertelenség az ami megfog ezekben a történetekben, hanem inkább a főhős harca, és eltökéltsége, hogy szembenézzen a belső démonaival. Jelen könyvünk egy elrabolt, és több mint egy évig fogvatartott nő viszontagságait eleveníti meg.

"Ha valami rosszat csináltam, még mindig megbüntetett, de már régóta nem ütött meg, és néha azt kívántam, bár megtenné! Ha megütött, az olyan testi dolog volt, ami dacossá tett. De a lelki szarság? Azzal tényleg felülkerekedett, és ahogy múltak a hónapok, a szeretteim hangja egyre halkabb lett, az arcuk pedig elmosódott. Apránként, napról napra egyre zöldebb lett az ég." Egy teljesen átlagos napon felbukkan egy teljesen átlagos, barátságos mosolyú vevő. A következő pillanatban azonban Annie, a fiatal ingatlanügynök már elkábítva és megkötözve fekszik egy furgon hátuljában. Amikor magához tér, távoli fakunyhóban találja magát. Fogva tartója megszabja neki, mit és hogyan csináljon, megerőszakolja, teherbe ejti, bántalmazza. Vajon sikerül Annie-nak megölnie rabtartóját és elmenekülnie? Véget érhet egyáltalán ez a rémálom? Chevy Stevens briliáns thrillerében - akárcsak Emma Donoghue nagy sikerű A Szoba című regényében - az áldozat szemszögéből ismerhetjük meg egy beteg elme működését, az Annie által csak Pszichónak nevezett fogvatartó bizarr szokásait és a hátborzongató tettek mögött felsejlő indítékokat. És miközben Annie a terápiás üléseken élete legborzalmasabb évének feldolgozásával küzd, elképzelhetetlenül fájdalmas felismerésekkel is szembesülnie kell."

Oldalszám: 358
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2012
Ára: 2999 Ft

Chevy Stevens
Az első pár oldal elfogyasztása után, bevallom kétkedni kezdtem. A hősnő személyisége minden volt számomra, csak vonzó nem. Túl hányaveti stílusa, és jól kivehető leszaromsága annyira eltávolított az átérzéstől, hogy meg voltam győződve arról, hogy képtelen leszek lelkesen elolvasni a történetet. A könyv felépítése tetszett. A hősnő saját elbeszélésével szembesülünk, ahogy a pszichiáterének elmeséli, mi és hogyan történt vele. Megismerjük az érzéseit, a gondolatait... És ez így kifejezetten vonzó is lett volna, ha nem éreztem volna a hölgyemény beszámolóját kezdetben felszínesnek. Olyan "ez van, és tudom mit akar mondani, de nem érdekel, menthetetlen vagyok és kész" stílusúnak. Aztán szépen fokozatosan elkezdtek peregni az események. Megtörténik az elrablás, majd megismerjük a gonosz, teljesen antiszociális bántalmazót. Vártam a brutalitást. Az agyba-főbe verést, a komoly lelki terrort...de az csak nem jött. Nem állítom, hogy nem volt Pszicho pszicho, de azért olvastam már ettől jóval kegyetlenebb férfiról is. Szóval felmerült bennem a kérdés: mitől is tört össze a hősnő? A kezdeti lassú felvezetés után, alig pár oldallal később megkaptam a választ a kérdésemre. Tény, hogy Pszicho nem az a nagyon verekedős fajta, viszont a szabályai enyhén szólva is betegesek. A könyv brutalitása mégsem a lelki, vagy testi erőszakban csúcsosodik ki, hanem abban, hogy megpiszkálja a nők legérzékenyebb témáját, azt ami mindannyiunkat seperc alatt sérülékennyé tesz: a gyermek kérdését. Úgy érzem annyi spoiler belefér a kritikámba, hogy elárulhatom: hősnőnk várandós lesz a bántalmazójától. És ami ezek után következik, arra csak egy jó szó van: gyomorforgató. Pszicho minden együttérzésemet sikeresen kigyilkolta maga iránt a viselkedésével. A kezdeti értetlenkedés után, hogy vajon mitől is annyira szélsőséges ez a férfi, olyan intenzíven megutáltam, hogy nekem is kedvem lett volna megölni. Természetesen főhősnőnk bravúrosan el tud menekülni Pszicho elől. A bravúros jelző annak szól, ahogy leszámol a férfivel. Ha másért nem is, de az egyenlítés pillanatáért nagyon érdemes elolvasni a könyvet. Mire idáig eljutunk, addigra Annie is szimpatikus hősnővé válik, és az a harag, és düh, ami motiválja, már rég a sajátunk is. Az a vacakolás nélküli, hirtelen helyzet generálta lehetőség, amit kihasználva Annie rövidre zárja a fogva tartását, kétség kívül a történet csúcspontja. Persze a könyv itt még nem ér véget. Átlendülünk a lány megtalálásának folyamatára, és az utána lezajló eseményekre. Az elhidegülésre a megszokott környezetétől, a meg nem értettség, és magányosság fázisaira. Bepillantást kapunk hogyan reagálnak a történtekre a barátok, és Annie édesanyja. Ez utóbbi hölgyemény nekem pillanatok alatt kinyitotta a bicskát a zsebemben. Fura módon a könyv olvasása közben (függetlenül a végkifejlettől) végig azon morfondíroztam, hogy ki az igazán negatív figura a történetben. Bármennyire is felingerelt Pszicho a viselkedésével, valamiért én már a kezdetektől jobban sajnáltam Anniet az anyja miatt, mint a bántalmazója miatt. Ilyen anya mellett csoda egyáltalán felnőni. Persze bőven vannak megbújva a háttérben családi drámák is, amiknek mentségül kellett volna szolgálniuk az édesanya viselkedésére, de én sehogyan sem tudtam elnézni az asszonynak a tetteit. A nemtörődömségét, az önzőségét...Csak a könyv végén esett le a tantusz, hogy végig tévúton jártam. Úgy éreztem hogy egy nagyon kifinomult csellel az írónő arra akar rávenni, hogy megértsem, és elfogadjam azt a kapcsolatot, ami Annie és az anyja között van. Hogy bár nem köznapi az egymás iránti ragaszkodásuk, de a maga rendhagyó módján ez is szeretet. Aztán jól pofára estem. És nagyon élveztem. A könyv végkimenetele egyszerűen zseniális.
Persze a párkapcsolati kérdéseket is megbirizgálja az írónő. Annie az elrablásakor együtt van egy férfival, Luke-kal. A srác jó szándékú, kedves, és Annie gyakran a közös emlékeikbe menekül, hogy ne roppanjon össze a fogva tartásának ideje alatt. Emiatt valamiért arra számítottam, hogy Annie szabadulása után, majd a Luke-kal való kapcsolata is fokozatosan helyrebillen. És valahol Annie is ebben reménykedik, de mégsem képes meglépni, amit meg kellene, ahhoz hogy újra együtt lehessenek. A saját viselkedését sem érti igazán, egyszerűen csak azt tudja, hogy nagyon megváltozott, hogy a vele történtek elrabolták a biztonságérzetét, és ezt most már Luke sem képes visszaadni neki. Még azt sem akarja hogy a férfi megérintse. Azt sem engedi, hogy megpróbálja Luke kivonni ebből az állapotból. Nem engedi, mert már akkor is tudja, hogy Luke nem lenne képes megadni neki azt, amire szüksége van. Na szép, mondhatom, ott tartunk ahol a part szakad... És akkor megjelenik Gary. A nyomozó, aki Annie ügyén nyomozott, majd aki a lány megkerülése után is tovább nyomoz. A kezdeti csalódottságom után, hogy Luke ki lett mínuszolva, remek kis lelkesedést okozott nekem Gary figurája. Olyannyira hogy alig néhány pillanatnyi bánkódás után, már én is azért szurkoltam, hogy Annie a nyomozóval jöjjön össze. A pasas olyan, amilyennek egy erős pasasnak lennie kell. Minden szempontból. Szóval itt is volt egy kicsi csavar, amit megint csak igazán élveztem. Részemről az a jó könyv, ami képes itt-ott meglepni. Hát jelen könyvnél ezzel nem volt hiba. Ami egy kicsit elvette a kedvem, az a történet vége. Nem az ahogy alakulnak az események, mert abban sok kivetnivalót nem találtam, hanem a lezárás... Bárhogy nézem is, ez a könyv megérdemelt volna egy tisztességes lezárást. Egy olyat, ahol nem maradnak nyitott kérdések. Ezzel szemben a vége úgy el lett kapkodva, ahogy kötelező, én meg ott maradtam bambán, ajkaimmal halkan formálva: most akkor mi van? Később belegondoltam, és azt mondtam: végül is így sem rossz...de azért még mindig hiányérzetem van. Sokkal elégedettebb lettem volna egy szájbarágós, minden fonalat szépen levezető befejezéssel, mint egy "ahogy gondolod" stílusúval.
Ezt leszámítva elégedetten tettem le a könyvet. Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje c. könyve volta az amit legutóbb olvastam hasonló témában. Ha nagyon választanom kellene a kettő közt, akkor nekem Haynes még mindig viszi a prímet. Ettől függetlenül, azoknak akik szeretik az ilyen történeteket, ezt is csak ajánlani tudom.

Értékelés: 7 pont
Share:

2012. december 2., vasárnap

Elizabeth Haynes: A lélek legsötétje 2012

Előző könyvélményem után szükségem volt valami maradandóan hatásos, és lehetőleg pozitív tapasztalatra. Végleg megcsömörlöttem a romantikától, és bárgyún mustrálva a könyvesbolt polcait, valami olyasvalamit kerestem, ami még csak véletlenül sem az érzelgős így szeretlek, úgy szeretlek kategóriába tartozik. Gondolkoztam a skandináv krimik sorai előtt, de valahogy úgy éreztem nem ez az amit keresek. Átvándoroltam a fantasztikus könyvek tömegéhez, de minden felvett könyvet automatikusan vissza is tettem, mert semmi hangulatot nem éreztem most az idegen bolygók, lények, robotok, és/vagy tündérek világához. Már majdnem lehangoltan kifelé vettem az irányt, amikor a sikerek közt rábukkantam erre a könyvre. Nem kellett sokat hezitálnom a fülszöveg után, azonnal a kasszához mentem, fizettem, és lelkesen indultam hazafelé. A szokásos teendők után este bekucorodtam az ágyamba, és hangulatvilágítás mellett, hallgatva a halkan kint süvítő szelet olvasni kezdtem. Ez volt tegnap előtt.



Véleményem röviden: na így kell könyvet írni!

Történetünk főhőse Cathy, egy londoni huszonéves szingli, aki a fiatalok megszokott, tomboló életét éli, addig a napig, amíg nem találkozik Lee-vel, és bele nem habarodik. A férfi magas, jóképű, határozott, tudja mit akar, remekül főz, rajong főhősnőnkért, és ráadásul nyomozó. A megtestesült álom, gondolnánk...És gondolja Cathy is addig, míg a dolgok el nem kezdenek megváltozni. Mit tesz egy nő, amikor imádottja, először csak apróságokkal kezdi megfélemlíteni? Amikor elkezdi előírni mit viseljen, hogyan tűzze fel a haját? Amikor szisztematikusan elszeparálja a barátaitól? A munkájától? Tényleg van ok a rettegésre, vagy csak a képzelet morbid szüleménye a félelem? Mi történik, ha már teljesen egyedül vagy, és kiszolgáltatottá válsz egy vadállat kényének-kedvének, aki a végén már attól sem riad vissza, hogy megerőszakoljon, megverjen, és késsel kaszaboljon árkokat a bőrödbe? Mit tennél, ha a rendőrség sem hinne neked, mert akiről a legrosszabbat állítod, a törvény embere? Ha a pszichológusok, és a barátaid egyöntetűen azt állítanák, hogy te vagy érzelmileg labilis? Te okozod magadnak a sérüléseidet? Mit tennél, ha az életedért kellene küzdened, egy olyan helyzetben ahol minden ellened dolgozik?
A könyv remekül vezeti végig a jellemtorzulás, a félelem, a kilátástalanság, a reményvesztettség folyamatát. Két fonalon fut a cselekmény. A 2003-as idősíkon megismerhetjük Cathyt, a fiatal lendületes, és boldog lányt, a maga felszabadultságában, bolondságában. Ahogy megismerkedik Lee-vel, megtapasztalja a szerelemet, majd lassú iramban a rettegést, majd a halálfélelmet. A 2007-es idővonalon pedig megismerhetjük Cathyt a történtek után, ahogy poszttraumás stresszben szenved, és kényszerbetegségben. Kényszerei uralják a mindennapjait, az ajtók, ablakok mániás ellenőrzése, megmagyarázhatatlan félelme a vörös ruháktól, a tömegtől. Furcsa szabályai nélkül összeomlana az élete, csak páros napon mehet bevásárolni, csak esősre álló időben mehet kocogni, és ha csak egyszer vét az ajtók ellenőrzésén, és nem tudja hibátlanul végigcsinálni, akkor kezdheti előröl az egészet. Nem alszik, nem eszik, és a végkimerülés határán egyensúlyoz, miközben mindenhol Lee-t látja, pedig tudja hogy a férfi a börtönbüntetését tölti. Segítségére a felső emeletre beköltöző pszichológus siet, Stuart, aki lépésről, lépésre próbálja kibillenteni ebből az állapotból, miközben óhatatlanul is fellobban kettejük közt a vonzalom. Megindító, és megdöbbentőt történet az újrakezdés fájdalmasan hosszú folyamatáról, az önmagunkba vetetett bizalom visszaszerzéséről, és az erőről, kitartásról. Mindez egy feszültségekkel tarkított környezetben, ahol soha nem tudhatod, mikor támadnak rád, és törnek újból az életedre.
A jellemábrázolás annyira jól sikerült az írónőnek, hogy Cathy minden érzelme visszhangra talált bennem. Annyira el tudtam merülni a félelmeiben, reményeiben, mintha minden velem történt volna, és nem vele. Persze, sajnos sokszor hallunk történeteket a családon belüli erőszakról, és nem először találkoztam már ebben a témában könyvvel, vagy filmmel, de ilyennel még soha. Annyira intenzíven továbbítja az érzelmeket, és a gondolatokat, hogy néha olyan indulatos, vagy letört lettem miközben olvastam, hogy kellet néhány perc míg újra a saját valóságom talaján éreztem magam. Annyi düh, és elkeseredettség halmozódott fel bennem a könyv végére, hogy majdnem én kerestem meg Lee-t hogy úgy tökön rúgjam, amitől guvadni kezdenek a szemei. Minimum. Szerencsére a végkifejlet, jelen estünkben pozitív, és az írónő lépcsőzetesen fel is oldja az előzményekben generált feszültséget. A romantika, a bizalom, és Stuart megértése küzdelemre sarkallja Cathyt, aki mire a könyv végén újra találkozik Lee-vel, bátran ki meri jelenteni: már nem félek tőled!
Soha nem voltam ilyen helyzetben, szerencsére. De sajnos azt kell mondjam, a környezetemben nem mindenkinek volt ekkora szerencséje. Igen vannak olyan eltorzult esetek, amikor a kapcsolat szabályai az erőszakon belül is működőképesek maradnak. Amikor a felek jobbára nem akarnak lépni, vagy ilyen, vagy olyan okokból kifolyólag. Amikor kényszerszerű, hogy olyan ember mellett tartsunk ki, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Annak hogy egy ilyen kapcsolat mellett kitartunk, a legtöbb esetben előzményei vannak, és valószínűleg az érintett fél aki megmarad ebben a kapcsolatban, dacára a fájdalmaknak, biztos hogy valamilyen önértékelési zavarral küzd, lehet hogy korábbi tapasztalatai miatt. Azért mondom, hogy felek, és nem csak a nők, mert ugyan szereti a közvélemény elfelejteni, de nem mindig a nő a bántalmazott. Szóval igen, vannak olyan esetek, amikor az ember megreked egy ilyen kapcsolatban, magának jól megindokolható módon. Ahol az erőszakosságnak, idétlen megfogalmazás, de vannak határai. Aztán vannak a teljes szélsőségek, mint Cathy esetében. Ahol a bántalmazó nem riad vissza semmitől. Ahol a szexuális erőszaktól kezdve, a bántalmazáson át, a lelki terrorig, az elbizonytalanításig minden előfordul, míg meg nem kérdőjelezed a saját épelméjűséged. Vagy míg teljesen fel nem adod, és vérbe fagyva azért nem imádkozol vendégszobád szürke szőnyegén hasalva, hogy inkább öljön már meg...
Bár a könyv végén minden pozitívan alakul, képtelen vagyok szabadulni saját indulataimtól. Csonka családban nevelkedtem, édesanyám mellett, a legnagyobb lelki nyugalomban, és világ életemben férfiak közt voltam. Olyan középiskolában tanultam, ahol a tanulók 90%-a fiú volt. Olyan végzettségem van, amiben ha el akartam volna helyezkedni, akkor jobbára csak férfiak vennének körül. Mindig is az ellenkező nem volt a mentsváram. Szeretem a férfiak linearitását, gondolkodásmódját. A racionalitásukat. Könnyen megértem őket, mert hozzám hasonlóan gondolkodnak, és bármikor segítségre volt szükségem, sosem hagytak cserben. Mindig rálapátoltak az önbizalmamra, és minden lehetetlen tulajdonságommal együtt elfogadtak kérdés nélkül. Figyeltek rám, a véleményemre, megvédtek ha az kellett... Mindez arra sarkall, hogy nektek - életemben megfordult, és szerves részévé vált - férfiaknak, ezúton is megköszönjem. Megköszönjem, hogy vagytok nekem, megköszönjem néha durva, és kendőzetlen véleményeteket, amit mindig csak az én boldogulásom érdekében vágtatok a fejemhez. Köszönöm a sok cinizmust, szarkazmust, és arroganciát, mert ezek nélkül én sem lennék sehol. Köszönöm azt a rengeteg borozással, és vitatkozással átvirrasztott éjszakát, amikor mindig nekem lett igazam! Köszönöm azt a sok segítőkész vállat, amin mindig kibőghettem magam, ha kellett, és azt hogy valamelyikőtök mindig rohant, amikor szükségem volt rá. És amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom: köszönöm neked, kedves férjem, mert te mindezt megteszed egy személyben, és ráadásul még együtt is élsz velem. És nem panaszkodsz! Soha... Züllött vagy ugye tudod?
Szóval köszönöm neked/nektek, hogy nekem soha az életben nem kellett azt megtapasztalnom, amit Cathynek. 
Share: