Katy Evans: Real - Valós /2014/

Majdhogynem alig bírtam kivárni ennek a könyvnek a megjelenését. A fülszöveg után, ezen nem is nagyon lehet csodálkozni... Majd megölt a kíváncsiság, hogy vajon milyen új szemszöggel lesz lehetőségem itt majd találkozni? Mit nem dolgoztak még fel az írónők? Mihez lehet még hozzányúlni, mivel lehet még tarkítani az erotikus/romantikus piacot? Sportolónk volt már, ketrecharcosunk is volt már, olyan hölgyeményünk is volt már, aki ért a sportolók rehabilitációjához... Szóval ez a könyv vajon miben lenne más, mint az elődjei?

Én jó cserkész módjára, előre mindenre felkészültem, hogyha beüt a krach, akkor azt ne az elevenembe kapjam. Meredekebbnél meredekebb ideáim támadtak, hogy vajon mi lehet Remy szörnyű nagy titka... Ha kiderül, hogy volt elítélt, az ugyan megrázó, de nem annyira komoly... Ha kiderül, hogy azért volt sittes, mert gyilkolt, nos akkor azért már nagyobb elővigyázatosság szükséges, illetve e köré a probléma köré, már egész csinos hisztit fel lehet építeni... Az hogy hapsikánk úgy falja a csajokat, mint más az Orbit rágót, ez alapvető elvárás, mint ahogy az is hogy masszív a lelkem, kemény kívül, kemény belül, olyan muszklikkal, mint két jól megtermett görögdinnye... Meg persze a szokásos sem maradhat ki: akkor lőcs, ami minden tisztességes villanyoszlopot elsápadásra késztet, olyan csípőmozgással párosítva amitől a légkalapácsok kapnak helyben zokogó görcsöt.

Bár mondhatnám azt hogy minden előzetes felkészülésem ellenére sikerült meglepnie az írónőnek, de sajna ezt nem állíthatom. Szinte már vártam, hogy a könyvben felbukkanó nagy fordulatot, mikor fogják eldurrantani. Csak idő kérdése volt...

"Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS.

Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karban tartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet.

Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak családja segítségére kell sietnie vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat?"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 430

Ára: 3499 Ft

A történethez sok hozzáfűznivalóm nincs. Adott egy bitang erős fazon, akit a profik közül diszkvalifikálnak, mivel annyira agresszív hogy a ringen kívül is verekszik. Karrierje azonban továbbra is töretlenül ível felfelé - nem hivatalos berkeken belül. A csávó nagyon tud, elég csak ádázul pillantania és tömegestől rogynak össze az átlagos férfiemberek. Illetve csak egyszer kell vágytól tüzelő tekintetét végighordoznia az arénán, és minden bugyi nedvesen a bokákig csusszan. Aztán van ez a nő, aki régebben versenyszerűen futott, de aztán az olimpiai selejtezőnél elszakadt a már meg nem tudom mondani melyik ínszalagja (valamelyik amelyik a térdeknél van - nem sokára arra is fény fog derülni, miért fogalmaztam meg ezt a mondatomat ennyire undokul), majd ugyanaz az ínszalagja elszakad még egyszer... Mivel felépülni a sebesüléséből nem tudott annyira, hogy visszamenjen a pályára, így inkább elment diplomázni, és sportolók rehabilitációjára szakosodott. Van ennek a nőnek egy barátnője, Mel, aki elrángatja hősnőnket egy ilyen underground meccsre, ahol természetesen Remy-nek kell bevernie valakinek a fejét. Hősünk a legnagyobb éljenzés, és üdvrivalgás közben kiszúrja hősnőnket, és agyon csapja a villám. Másnap munkát ajánl neki, és itt kezdetét is veszi göcsörtös utazásunk, aminek a végállomása nem más, mint az örök Boldogan Éltek Míg Meg Nem Haltak falva.

Persze nem volna erotikus/romantikus sztori egy sztori - vagy csak egyszerűen romantikus -, ha nem lenne az emberi hülyeségen kívül benne még valami, ami nehezítené a boldog egymásra találást. Most kedvem volna mazsolázgatni ez előzményekből, hogy eddig milyen komoly, komplex problémákba sikerült beleütköznünk... Volt itt minden... Megszámlálhatatlanul sok ízben nemi erőszak, egy-két esetben gyilkosság, aztán nem egy alkalommal volt itt gyilkosság és nemi erőszak együttesen, belekevertük már a maffiát is a románcba, meg ilyen-olyan titkos klubokat is, a tragikus gyerekkor is képviseltette már magát, meg volt hogy hősünk kurvákat futtatott... Na, így felsorolva, nem is értem magam, miért kezdek el rendszeresen a fantáziátlanságról hablatyolni...

Visszakanyarodva...

Remy hogy úgy mondjam egy kicsit furácska a hétköznapi életben... A könyv úgy harmadáig, majdnem feléig alig szólal meg. És amikor megszólal, akkor is sok esetben kendőzetlenül káromkodik... Meg hörög... Totálisan ősember a fazon. Én lenni erős ember, verni meg mindenki! Itt lenni erős ember gyenge asszonya! Gyenge asszony jó szaggal! Gyenge asszonyt jó szaggal nem megközelíteni! Ha mégis megközelíteni, én letépni lábaidat tőből, és feldugni seggedbe!

Íme, ez Remington Tate...

Eddig is találkoztam már az ilyen stílusú könyvekben faszagyerekekkel, de azok Remyhez képest enyhe fuvallatok voltak csupán... Ami tovább szépítette még, amúgy is alig-alig túlidealizált képünket erről a menő sármőrről - ezeken a jelzőkön, amiket ide most leírok, úgy röhögök, hogy potyognak a könnyeim - az volt, hogy írónőnk biológiai részletességgel, és szakszerű elnevezéssel ismerteti meg velünk férfiúnk összes kontúros izomcsoportját, ide értve a nyolc kockás (!) hasizmot is... Utánanéztem, van ilyen... Nem kötünk bele, nem kötünk bele... Mindenesetre számomra nem volt túl üdítő élmény a teljes könyvhosszon keresztülívelő biológiaóra... De legyen, elfogadjuk... Lesz ez még meredekebb is. Mondjuk nyelvtan szempontjából is volt amikor megfordultak a szemeim... Fogalmam sincs hogy mehetett át ez a fordítás így a rostán, ahogy van, de kis híján idegbajt kaptam, amikor már majdnem századik alkalommal kellett találkoznom a "szájam" kifejezéssel... Az nem "szájam"... Az csak "szám", vagy "számat", és nem"szájamat"... Igénytelen, helytelen, kiráz tőle a hideg... Na de haladjunk tovább.

Szóval Remyvel nincs minden rendben, és ez nekünk is nagyon hamar világossá válik...

Spoiler!

Lelövöm itt a poént. Remy bipoláris, avagy mániás depressziós. És komolyan mondom el kell ismernem, hogy írónőnknek sikerült legalább a wikipedia-ig elrobognia, hogy feltérképezze miről is szól ez a betegség, mert egész hitelesen festi le ezt a zavart. A mániás depresszióba konkrétan majd minden belefér, az üldözési mániától kezdve, az agresszivitáson, a felfokozott nemi vágyon, a nem vágy csökkenésén át, a túlzott eufóriáig, vagy éppen a teljes elkedvtelenedésig... Azt csak halkan teszem ide, hogy ennek a betegségnek is vannak fokozatai. És ha feltételezzük, mivel erre épül a könyv, hogy Remy bipoláris zavara majdhogynem szinte állandóan a kevert fázisban van, akkor ott megjelenne még a koncentráció teljes hiánya is, vagy akár a téveszmék (pszichózis) is, és azt gyógyszerek nélkül nincs, aki szinten tartsa... De ne legyünk ennyire szőrszálhasogatóak, Remy az a fajta akit ezek a tünetek elkerülnek, és aki a legnagyobb destabilizáció kellős közepén is stabil tud maradni, mert... Mert rendszeresen kiereszti a gőz. Ez annyit tesz, hogy kefél... Itt mutogatnék pár sorral fentebbre, ahol megemlítettem a felfokozott nemi vágyat, mint tünetet... Fognám a fejem, szívem szerint nem is kicsit, de az a helyzet, hogy jelen könyvünkben a heves dugni vágyás a kismillió prostival helyesen, és körültekintően meg van indokolva. Hah! Boldogság!

Na de miért legyek én elégedett, ha elégedetlenkedhetek még egy sort...

Tudom hogy a sztori folytatásos, de...

Amikor eljutunk odáig, hogy Remy hozzávágja Brooke fejéhez, hogy nem kaland akar lenni a számára, hanem az IGAZI, és szembesíti őt az állapotával is, akkor Brooke egy percnyi gondolkozás nélkül belerohan a pasassal a kapcsolatba. Szerintem ez egy kicsit el lett kapkodva - a szép íves felvezetés ellenére. Hagyhatott volna az írónő egy-két oldalt még Brooke-nak hogy átgondolja mibe is megy bele... Mert az addig rendben van, hogy a szerelem mindent legyőz, de egy tartós kapcsolatban fognak még felmerülni olyan kérdések, amik mondjuk nem gyerekjátékok... Példának okáért ott van rögtön a gyerektéma... A mániás depresszió és az utódlás eredményezhet nem egy-két érdekességet. Én tuti kértem volna egy kis gondolkozási időt, már csak azért is, mert egy olyan partnerrel belevágni magunkat egy komoly valamibe, akinél bármikor felszínre törhet akár még az öngyilkosság kérdése is... És aki még a gyógyszereit sem szedi... Hát nem tudom. Nagy merészség kellett beleugrani így, ebbe az egészbe. Ilyenkor én a tájékozódás híve vagyok. Lexikonok elő, orvosi szakvélemények elő, lássuk mivel kell farkasszemet néznem. És ha már úgy érzem, hogy látom minden tényezőjét ennek az egésznek, és ha úgy érzem, hogy fogom tudni kezelni is, na akkor jöhetnek a harangok, meg minden más is. Nem sok értelmét látom a meggondolatlanságnak, főleg nem akkor, ha előre figyelmeztetve vagyok arra, hogy azért haladnak velem lassan, mert időt akarnak hagyni nekem arra, hogy átgondolhassam ennek a helyzetnek minden fonákját. Illetve főleg akkor erős a kényszerem a tyúklépésekre, ha még az is oda van biggyesztve, hogyha egyszer ebbe belemegyek, akkor onnan nincs visszaút... De lehet hogy én vagyok parás... Nekem még egy hétköznapi férfival sem ment ennyire egyszerűen... Szóval, igen, egy hasonló helyzetben az én elővigyázatosságom nem ismerne határokat.

Ami még érdekesen hatott Remy jellemében az az volt, hogy nehezen fejezi ki az érzelmeit. Az írónő ezt nagyon okosan a korábbi pszichiátriai kezelésnek tudja be... Marha nagy szerencsére, mert a könyv elején, amíg ki nem borul a bili, én azt hittem hogy hapsi enyhén Asperger szindrómás... Főleg amikor a zenéket válogatva kommunikálnak egymással... De nem! Így legalább az autizmust lemínuszolhatjuk a képből... Megkönnyebbülésemre.

De ha már a zene... Kifejezetten hiányoltam hogy női oldalról kimarad a listából Avril Lavigne: Hot c. muzsikája... Pedig az aztán olyan pászosan ideillene hogy ihaj, meg női is, meg rockos is... Szóval ezt mélyen fájlalom...

Spoiler vége!

Ami elnyerte a tetszésemet az volt, hogy itt van az erotikában fokozatosság. Mérhetetlenül untam már, hogy állandóan azzal kellett szembesülnöm, hogy a szereplőink már az első harminc oldalon belül kamatyoltak. Itt nem ez történik. A könyv feléig csak verbálisan, és gondolati síkon szexelünk... A gondolati síkon teljes erőbedobással. Mondanom sem kell, hogy ez azért megint jól táplálta a murmucokat az idegeimen. Komolyan úgy érzem néha, hogy az írók azt hiszik rólam, hogy csökkent értelmi képességeim vannak. Jó a pasas, izmos, meg morog, meg répát lehet reszelni a hasizmain... Értem! Nem kell a megerősítés minden második mondatban...

Amin göndör kacajra fakadtam... Újabb fétist sikerült azonosítanom. A szagfétist... Mindkét szereplőnk mást sem csinál, csak lelkesen szaglássza a másikat. Ha izzadtak, ha éppen a tus alatt vannak, még egy intenzív nyolc órán keresztül tartó kamaty után is, mindenkinek remek szaga van. Nem illata, hanem szaga... Életszagú egy remek ez. És igen, én meglehetősen rugalmas gondolkodásúnak érzem magam, de azért egy kicsit az megfeküdte a gyomrom, hogy hölgyikénk szíve szerint még a patakokban ömlő izzadtságot is lelefetyelné a hősünkről egy négyórás edzés után. Hát jó, rendben, elfogadjuk... amíg nem veszi le az edzőcipőjét a férfiúnk... Most komolyan... Van nekem egy egész ügyes kis kick boxos ismerősöm, aki űzi annyira színvonalasan az ipart, hogy oda kell figyelnie a táplálkozására, meg rendszeresen ügyelnie kell az erőnlétére. Műhelytitok: egy vérfakasztó edzés után, izzadtan, több órányi izommunka után, senkinek nincs rózsaillata.

Amin behaltam... Gyorstalpalót kapunk az ejakulátum kreatív felhasználásának a tekintetében is. Hazudnék ha azt mondanám eddig viszonyaim alatt nem szembesültem már érdekes dolgokkal... És igen még mindig rugalmas gondolkodásúnak tartom magam... Nem is nagyon idegenkedem a testnedvnek ezen formájától... Meg az háborodjon fel először, akinek akármelyik testrészére még sosem céloztak, de... Hát basszus, olyan pasival sem hozott még össze s sors, aki visszatukmálta volna a hüvelyembe az onnan kifolydogáló végtermékét, illetve aki minden gátlás nélkül kinyalt volna - elnézést a kendőzetlenségért -, közvetlenül azután, hogy háromszor belém élvezett. Plusz még egyszer a combomra... Na jó, mondjuk olyan pasival sem hozott még eddig össze a sors, aki megszakítás nélkül képes lett volna négyszer egymás után elhullajtani a magjait. Hát na... A sors kegyetlen.

Mindezen tényezőket összesűrítve, a végső konklúzióm az az, hogy egyszer el lehet olvasni Katy Evans könyvét. Nekem nem sikerült nyakig merülnöm benne, de a többi hasonszőrű remekkel ellentétben ez még mindig nem nevezhető rossznak. Brooke egy-két agyi kirohanása is szimpatikus volt. Oké, a hölgyeményünk állandóan lávaként folyik szét a vágytól, vagy a gyönyörtől, de néha vannak értelmes megmozdulásai. Valószínűleg leszek olyan bevállalós, hogy a folytatásokra is rávetem majd magam. Csak bízni tudok abban, hogy itt majd nem leszek tanúja egy újabb szemeket gyönyörködtető színvonalesésnek.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet /2013/

Kicsit le vagyok maradva a véleményezéssel. Na jó, beismerem, nem is kicsit. Szabadidőmben, vagy olvasok, vagy írok, és emiatt csúsztam el az idézőjeles kritizálással. Szándékomban áll ezen változtatni, vagy legalábbis beérni saját magam, ami azt jelenti, hogy most előfordulhat, hogy hirtelen több könyv fog reflektorfénybe kerülni ezen a hétvégén, ami ugyebár egyszerre több bejegyzést is jelent.

Rebeca Donovan könyvét anno még az egyik kedves olvasóm ajánlotta, mint olyan művet, ami a new adult kategória keretein belül érdemes lehet az odafigyelésre. Ugyanezen olvasóm ajánlotta az Easy c. könyvet is (ami még így utólag is egy hatalmas sóhajos húha, csupa-csupa jó értelemben), annyi kiegészítéssel, hogy azért az Elakadó lélegzet valamivel gyengébb lehet.

Blogger barátném Annie pedig szerintem már több mint egy hónapja nyúz, hogy írjam már meg róla a véleményemet, mert kíváncsi lenne arra, hogy nekem mennyire tetszett. Neki nagyon nem tetszett a könyv - amit valahol meg is értek.

Így engedve a nyomásnak, meg saját belső kis hangocskámnak, megint olyat teszek, ami annyira jellemző rám: szembe fogok úszni az árral - részben.

"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?

Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat.

Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete."

Kiadó: Maxim

Oldalak száma: 494

Ára: 2999 Ft

A könyv erősen megosztó, ez világosan érződik az olvasók itt-ott megjelent véleményeiből. Valakinek nagyon tetszett, valakinek pedig egyáltalán nem. Olyan hozzászólással, ami erre is, illetve arra is hajlott volna, nem nagyon találkoztam. Miért is találkoztam volna? Akkor most tök egyszerű lenne a feladatom, mert nem érezném úgy, hogy ismételten kilógok a sorból...

Eme felvezetés után, már nem fogok meglepetést okozni azzal, ha elárulom, a véleményem két nagy részre fog oszlani. Nagyon fantáziadúsan, lesz egy "amiért tetszett" fázis, és utána lesz egy "amiért nem tetszett" fázis.

És akkor ugorjunk is neki...

Amiért tetszett a könyv:

A történet alapjával nem kívánom összeakasztani a bajszomat. Adott egy fiatal lány, akinek az apja meghalt, az anyja alkoholista, és ezért egy közeli rokona neveli, már ha az állandó terrort, és testi fenyítést lehet nevelésnek nevezni. A kislány karaktere egész hűen fel lett építve. Látszólag kilátástalan helyzetéből az egyedüli kiutat az jelentené, ha sikeres középiskolai tanulmányai után, egyetemre megy, és mindent megtesz azért, hogy be is jusson egy olyan főiskolára, ami lehetőség szerint az ország másik végében van. Mindenből kitűnő, részt vesz fakultációkon, jeleskedik a sportban - hátha így ösztöndíjat is nyer, így nem kell magát a gaz rokon kegyeire bíznia. Ezen felül otthon mindent megtesz, amire utasítják, percre pontosan tartja a napirendjét, mert tudja, hogyha valamit elmulaszt, akkor annak az lesz a vége, hogy ismételten megverik, vagy megpróbálják megfojtani... Rejtegeti a sebeit, szűkszavú, nem közösködik senkivel az iskolában, leszámítva egyetlen barátnőjét, aki szavak nélkül is tudja, amikor baj van, és ott támogatja hősnőnket, ahol csak tudja.

A kislány jelleme irigylésre méltó, és meglepően hitelesnek mondható. Az írónő nagyon szépen kijátssza a "tipikus tini" kártyát is. Emma teljesen szisztematikusan, és célirányosan gondolkozik teljesen addig a percig, amíg képbe nem kerül Evan. Amikor a srác és közte felizzik a vonzalom, és Emma lehetőséget kap, hogy olyan dolgokkal is foglalkozzon, ami a saját korosztályára jellemző, akkor megjelenik a személyiségében a dac. Miért ne tehetném meg, hogy találkozom azzal a sráccal? Miért ne mehetnék el egy buliba? Miért nem mentem el eddig soha? Hisz, mint utóbb kiderült, lehetnének barátaim, csak eddig nem vettem észre, mert annyira be voltam gubózva... Miért ne lehetnék szerelmes? Miért ne randizhatnék?

Ezek a gondolatok először halványak, majd ahogy a dac, és az egyéb érzések erősödnek, úgy lesznek egyre hangsúlyosabbak, és ez vezet a konfliktushoz is. Ellentmondani valakinek, akivel egy lakhelyen élsz, és aki nem riad vissza semmitől... nos, nem feltétlenül nyerő politika, főleg nem tizenévesen, amikor úgy érzed, hogy az egész világ ellened van.

Tetszett Evan karaktere is. Az intelligens, kedves srác, aki egy kicsit koraérett, aki nem fél a falak mögé pillantani, és a személyt keresni a tökéletesnek tűnő kép mögött. Ugyan már, melyikünk nem álmodozott egy hasonló fiúról fiatalkorának a hajnalán, egy-egy magányosabb percében?

Összegezve: az alapkoncepció, és a felépítés, a jellemekkel párhuzamosan, meglehetősen elnyerte a tetszésemet. Még a gonosz mostoha hitvány tettei is kellően meg lettek indokolva, avagy hogy miért is leli perverz örömét az unokahúga bántalmazásában.

A könyv feléig nagyon, nagyon boldog olvasó voltam...

Ami nem tetszett a könyvben:

Hőseink összekapnak, méghozzá nem is kicsit, valahol középtájt... Evan annyira besértődik, hogy el is hagyja a várost. Emma győzködi magát, hogy ez őt amúgy egy kicsit sem rázta meg... és ezt azzal kívánja alátámasztani, hogy összeborul a gimi egy másik alfahímjével! Na álljon meg a menet! Én vagyok a királynője annak, hogyan vigasztalódjon egy nő egy másik pasival, egy randa szakítás után... Ismerem ennek a cselekvésnek az összes miértjét, és szabályát. Ez is egyfajta kényszer. Amíg nem kavarsz egy másik pasival, addig a szakítás nem feltétlenül tűnik véglegesnek... Hacsak nem úgy mentetek szét, hogy a pasas valami megbocsáthatatlant művelt. Ha ez nem áll fent, és a kapcsolat azért futott ki, mert egy hirtelen vita odáig fajult, vagy mert kezdtétek úgy érezni, hogy a dolog átment laposba... Nos, akkor onnan még mindig vissza lehet fordulni. És milyen is a női öntudat? Hát olyan, mint a férfi versenyszellem. Nehogy már az ex hamarabb becsajozzon! Az olyan kellemetlen. Ő már mindenhol az új partnerével jelenik meg, mi meg ott aszalódunk egyedül, feszengve az ismerősök pillantásaitól, amiből csak úgy süt a szánalom. Na ezt nem! Ilyenkor kell a nehéztüzérség! És kell a női fifika is... 

Első szabály: nem feltétlenül kell odadobnod magad az első jöttmentnek... Elég ha csak azt hiszik, hogy megtetted!

Szerintem minden nőnek van legalább egy olyan férfibarátja, bizalmasa, aki nem hadakozna egy olyan ötlet ellen, hogy a közös szerepléseitek alatt, látszódjon egy kicsit úgy, mintha lenne köztetek valami több. A többit pedig rá kell bízni a pletykafészkekre...

Második szabály: ha már vagy annyira vakmerő, hogy tényleg belefutsz egy viszonyba, akkor tisztázd le magadban, hogy az nem lesz szerelem, és legyen annyi eszed, hogy olyan pasit kerítesz, aki jobb mint az ex volt... Hadd irigykedjen mindenki. Bevallom őszintén, én annak vagyok a híve, hogy a szakítás után legyen levegővétel a következő pasi előtt, ha viszony, ha kapcsolat... Senkin nem tisztességes kiélni a fájdalmunkat. Kivételt képez ez alól, ha nem fájt a szakítás, de akkor meg az a jó kérdés, hogy egyáltalán minek voltatok együtt... És igen, én vagyok az első, aki meg szoktam szegni ezt a szabályt... Mivel rendszeresen volt valamilyen pasi a szakításaim után... most hogy belegondolok, sajnos tényleg így volt... Szerintem ennek az az oka, hogy egy másik pasival történő hancúrkodás nálam az előző kapcsolat lezárása. Hogy miért? Mert soha nem csalnék meg senkit, illetve soha nem kérnék senkit arra hogy bocsássa meg a félrelépésemet. Nem vagyok hajlandó olyan támadási felületet biztosítani a kedvesemnek, amit egy ilyen szituáció eredményezhet. Csak idő kérdése volna, amikor a fejemhez vágná, hogy "bezzeg én akkor megbocsátottam neked", vagy azt hogy "szavad sem lehet, mert te is megcsaltál engem". Illetve nem hiszek a hűtlenségben. Az őszinteségben hiszek. Ha valami megdögölhet, az meg is döglik, így van ez a kapcsolatokkal is. Viszont ha végig volt annyi tiszteletetek egymás iránt, hogy nem gyalogoltatok bele egymás lelkébe semmivel, akkor szerintem a vége is megérdemel annyi tisztességet, hogy őszintén belásd, nem fog tovább menni, és hogy ezt nyíltan vállald is, ajtócsapkodással, káromkodással, és minden mérvű hisztivel együtt...mindennel amivel ez együtt jár. De bármennyire barátságos, vagy barátságtalan egy szakítás, attól az még szakítás marad, és nem tudom ki hogy van vele, de a legrosszabb ilyenkor az, hogy mindenki úgy jár kel körülötted, mintha tojásokon lépkedne... Nekem erre nincs szükségem. Szégyen, nem szégyen, de rólam ne a világfájdalom sugározzon - még ha belül úgy is érzem, hogy eljött a világvége -, hanem inkább a kiegyensúlyozottság, és az erő. Ne aggódjon senki értem, és főleg ne akarjon senki vigasztalni, mert attól nagyon hamar támad öklendezhetnékem. Szóval valószínűleg emiatt a felfogás miatt volt mindig valaki az exeim után. Amit tudni kell, hogy ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni. Volt egy-két olyan lépésem nekem is fiatalon, ami nem vallott éppen profizmusra, de hát ugyan kinek nem voltak megfontolatlan lépései az élete folyamán... És itt torkollunk bele abba, miért is nem tetszett nekem a könyv ezen szakasza. Először is, a hősnő helyzete azt váltja ki a hősnőnkből, hogy koraéretté válik... Oké, hogy utána elkapja a dac... Na de akkor is, ez a fajta lázadás, ez a fajta kompenzálási kényszer, dac ide vagy oda, nem nagyon illek bele Emma karakterébe. Megértem, mivel szépen le van vezetve, hogy miért zárkózik el ennyire, miért győzködi magát arról, hogy nem hatja meg Evan távozása... Csak nem értek egyet vele. Az első, ami erre a fejleményre felötlött bennem: hova tűnt a csaj esze? Aki annyira kitartó, hogy számolja a napokat, mennyit kell még az érettségiig letudnia, és aki annyira eltökélt, mint Emma, az nem lehet ennyire tipikusan tini egyik percről a másikra... És azt sem tartom valószínűnek, hogy ennyire meghülyülne. És nem is szállna el a népszerűségtől, mint a győzelmi zászló. Nem elfelejtendő, hogy Emma a kora ellenére rengeteg mindenen átment. Elvesztette a szüleit, verik, elnyomják... Akiben annyira túlteng a felelősségérzet, mint benne, az nem fog csapongásba kezdeni, még ha minden sejtje ezt is kiabálja. Nem fog, mert nem engedheti meg magának.

A másik dolog, ami nem nyerte el a tetszésem, az volt, hogy Evan bizonyítja Emmának, hogy alkalmas a bizalmára, de a kiscsaj hajthatatlan... Tudja, hogy Evan sejti hogy bajban van, de az utolsó utáni pillanatig kitart, és nem avatja be a srácot a problémáiba. Miért nem? Ha elhisszük a tipikus tini vonulatot, akkor már valahol a könyv felénél sírva, zokogva a fiú nyakába borulva be kellett volna hogy valljon mindent. Nagyon egyszerű oknál fogva: egy ilyen teher még egy felnőttet is kikészítene, nemhogy egy gyereket, és ezt egyedül cipelni, nem éppen pihentető. De nem. Emma inkább elüldözi Evant, lehet hogy részben a szégyenérzet miatt.

Aztán bajom volt még itt azzal is, hogy az unokatestvéreire való tekintettel nem mártja be Emma a nénjét. Azért tűr, mert a mostohája a saját gyermekeivel remekül bánik, és ha jelentené a bántalmazást, akkor a kisgyerekek sem maradhatnának az anyjuk felügyelete alatt. Na már most, ez mind szép és jó, de arra nem gondol a mi kis észkombájn főhősnőnk, hogyha valaki annyira egzaltáltan gondolkozik, mint a nénje, az lehet hogy előbb utóbb a saját gyerekeit is el fogja porolni? Elég naiv elképzelés az, hogy aki erőszakra hajlamos, az csak egy emberrel fog erőszakoskodni... Mi lesz később, amikor a saját gyerekei fognak majd ellentmondani neki? Szóval ez a mártíromság igencsak erőltetettre sikerült. És akkor ott van még a mostohaapa is, aki tunyaságból különdíjat érdemelne... Tudja, hogy a felesége bántja Emmát, de nem tesz semmit. Miért is nem? Ebbe csak azért nem kötök bele jobban, mert a történet folytatásos, és lehet hogy a következő részekben, kiderül még majd valami, ami igazolja a mostohaapa látványos nemtörődömségét.

És a csúcsok csúcsa, ami kiakasztott az a bizonyos buli volt... Az a buli, amire Emma nagy ártatlanul elmegy Evannel és a barátnőjével, és amiről kiderül, hogy ez amolyan szexbuli... Hah! Tudtam én, hogy voltak dolgok amiből kimaradtam a középiskolai évem alatt! Fel nem tudom fogni, ennek mi értelme volt a könyvben, de benne van, én pedig pislogok, mert nem tudom hová tenni a dolgot. Hát hol marad az esetlen fiatalság?

Ami még egy kicsit zavaró, az a könyv lassúsága. Rémesen vontatott. Nem az a fajta, amit elkezd olvasni az ember, és nem tudja letenni, hanem az a fajta, ami felett őrületesen jókat lehet szunyókálni. Illetve a fentebbi problémák miatt, helyenként erőltetettnek hat.

Összességében egyszer mindenképpen elolvasható, de mint említettem óvatosan kell bánni vele, mert megosztó... Szóval vagy be fog jönni, vagy nem. Nem annyira megosztó mint Reynard Pokoli erénye, de húz hozzá - persze csak tömegoszlatási tekintetben, történeti hasonlóság egy szál sincs a két műben... Viszont a bőszen Pokoli erénnyel szemben az Elakadó lélegzetet (nagyjából) dühöngés nélkül végig tudtam olvasni... És van annyira figyelemfelkeltő, hogy a folytatásait is betervezzem elolvasásra. Már csak azért is, kíváncsiságból is.

Értékelés: 5 pont

Tovább

Kresley Cole, Gena Showalter: A tél halálos csókja /2013/

Hogy miért? Mert még mindig rajongok a pararomantikus könyvekért. Illetve mert vágyam volt már egy kicsit kikapcsolódni. Reméltem hogy ezzel a könyvvel (mivel Cole is szerepel benne, na meg persze Showalter, akinek Az Alvilág Urai c. sorozatán egész jókat derültem - bár azt meg kell jegyeznem, hogy az alaptörténete olyan volt a szériának, amitől hangos nyihogásba tudtam volna kezdeni... később lesz még róla szó) megkapom majd azt, aminek már hónapok óta híján vagyok: a lelkesedést. Addig nem is volt itt baj, amíg Cole kis szösszenetét olvastam... Na de Showalter... Hajajajajajajajaj...jaj.

"Kresley Cole lélegzetelállító története a kíméletlen vámpír harcosról, aki először tapasztalja meg a szerelmet, és a Valkűrről, akinek fájdalmas az érintés...

Az érinthetetlen

Murdoch Wrothnak semmi és senki nem állhat útjába, hogy megszerezze magának Danielát, az álomszép Valkűrt - az egyetlent, aki háromszáz év alatt először megdobogtatta a szívét. Ám ez a páratlan szépség jégamazon, érzékeny bőrét nem érintheti senki anélkül, hogy mérhetetlen fájdalmat okozna a lánynak.

Vajon melyik az erősebb: a különbözőségük okozta akadályok miatti frusztráció, vagy az egymás iránti őrjítő vágy?

Gena Showalter érzéki meséje a vadászról és a zsákmányáról, és a köztük fellobbanó elsöprő szenvedélyről...

Örök csábítás

Aleaha Love alakváltó - testi érintkezés útján képes bárki személyiségét felvenni. Most épp egy ügynök bőrébe bújt, aki társaival idegen bolygóról érkező betolakodókra vadászik. Csakhogy csapdába esik, mert az ellenállhatatlanul vonzó Breean, az aranyszín bőrű, vasakaratú harcos, az idegenek parancsnoka, veszélyezteti új identitását, és életében először Aleaha csak önmaga akar lenni...

Kresley Cole és Gena Showalter a New York Times bestseller szerzői, a paranormális-romantikus irodalom csillagai."

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 540

Ára: 3499 Ft

Kezdjük a pozitívummal.

A Cole által írott történet - nem túl meglepő módon - a Halhatatlanok alkonyat után szériához kapcsolódik, méghozzá elég szervesen, mivel visszakanyarodik a Wroth famíliához - a vámpírtestvérekhez, akiknek én annyi, de annyi szép percet köszönhettem... Mély sóhaj...

Szóval számomra ez a része a könyvnek már nem is indulhatott rosszul. Cole is, meg Murdoch Wroth is...

És nem is nagyon kellett csalódnom.

Hapsikánk vámpír, hősnőnk félig valkűr, félig valami más, ahogy az már lenni szokott... Most is megkapjuk Cole szellemességét, a "hogyan is nehezítsük meg a legjobban szerelmeseink egymásban történő kiteljesedését" témakörön belül, mivel hölgyikénk hideg... Fagyos a szentem, és nem átvitt értelemben, hanem szó szerint... Jegelni kell szerencsétlent a túlhevülés ellen, mint a Tökéletes katona c. filmben Jean-Claude Van Damme-ot. Ja igen, és ha bárki megérinti, aki testhőmérsékletét tekintve bőven az átlagos tartományban leledzik, nos akkor lánykánk hétrét görnyed a fájdalomtól. Kérdem én: honnan a fenéből veszi Cole ezeket az ötleteit? És hogyan csinálja, hogy rendre ki tudja hozni úgy a történeteit, hogy nem is nagyon tudok belekötni? Egyenesen lenyűgöz amit ezzel a sorozattal művelt az írónő. Teljesen elszakadva a realitástól, egy olyan világot épített ki, aminek jól meg vannak szabva a szabályai, ami következetes, ami komplex, de mégsem lekövethetetlen, és amiben annyi fajta-féle lény van, hogy akár bele is lehetne zavarodni, de mégsem, mivel Cole történetvezetése olyan stílusosan egyszerű, hogy minden erőlködés nélkül képes átlátni az olvasó a zavaroson. Az egyetlen bajom csak - és ez sem annyira nagyon komoly baj - hogy túl sok benne a valkűr. Én kedvelem a valkűröket... De nem ennyire! Egy kicsit kezdek már megcsömörleni a sok harcos, hegyes fülű, ámde mégis törékeny, nagyszájú, és vagány hősnőtől. Persze nem azzal van bajom, hogy ilyen jellemzőkkel bírnak a női szereplők - sőt! kifejezettem élvezem, hogy nem nyámnyila, bamba karakterek agymenéseit kell végigélnem, hosszú oldalakon keresztül -, hanem azzal, hogy a sok fantázia szülte lény közül eddig a valkűrökből láttunk a legtöbbet. Pedig lenne itt minden, mi szem-szájnak ingere... És mégsem. De azért még él bennem a remény, hogy a népszerűségre való tekintettel, ez a széria, még legalább nyolcvan könyvön keresztül íródni fog, és emiatt - szükség törvényt bont alapon -, jönni fognak majd a többiek is.

Na de visszakanyarodva fagyos szűzünkhöz, és marcona vámpírjához... Igen, mélyen átérezzük, hogy szar már úgy kapcsolatot kezdeni, hogy a maximális testi kielégülést mellőzni kell, és kompromisszumok ide vagy oda, az is világos, hogy egy olyan szerelem, ahol egy érintés a kínok kínját váltja ki, nem feltétlenül lesz hosszútávon is működőképes. Szokás szerint, mire már agybajt kapnánk, Cole a maga eleganciájával tálcán kínálja a megoldást, mi olvasók, pedig olvadozhatunk kedvünkre. Személy szerint én elégedetten tettem le a könyvnek azt a felét.

Ezen felbátorodva, gondoltam én azt, hogy Showalter is legalább ennyire jó lesz. Igen, ilyenkor szokott az jönni, hogy láss csodát, de tévedtem... És tényleg! Láss csodát, de tévedtem!

Showalter Az Alvilág Urai c. sorozatával lépett a porondra kicsiny kis hazánkban, és ezáltal nálam is. Meg kell mondjam, hogy az a sorozat is kismillió sebből vérzett. Teremtett halhatatlan elit testőrség, ami az isteneket védi? Akik kinyitják Pandóra szelencéjét, amiben démonok lakoznak, és akik ezen hűtlen cselekedetük miatt arra ítéltetnek, hogy hordozzanak egy-egy démont? Száműzik őket rút sárgolyónkra... És a slusszpoén: ezek a dögös hallhatatlan, démonilag megszállt nehézsúlyú férficsodák Budapesten raknak fészket, egy várban! Hah! És a történet szerint a városlakók egyik fele rettegve féli őket, a másik fele pedig áhítatosan csodálja...

Ja... Komplex, és lássuk be nettó baromság az egész - ismételten sajnálok minden történészt, vagy mitológiaismerőt, aki esetleg beleakadt ebbe az irományba - de... Mindennek ellenére a sorozat élvezhető volt. Stílusilag nem nagyon lehetett benne kifogást találni, és ha elvonatkoztatunk a fent említettektől, akkor bőven nevezhető jónak - főleg az elmúlt évben debütált rémségek után.

Na de... Van ennek az írónőnek egy másik sorozata is az Alien Huntress. Igen... Alien. Mint idegen, földönkívüli. Ergo itt már intergalaktikus szinteken mozog a románc. Bevallom őszintén, nem annyira rugalmas az agyam, hogy el tudjam fogadni egy E.T. és egy földi halandó szerelmét, így nem keltette fel az érdeklődésem ez a széria. Második - és nem kevésbé fontos - okom, amiért nem olvastam el ezt a sorozatot az volt, hogy nem is jelent meg magyarul. Én pedig még mindig nem szeretek angolul olvasni. Megint egy ficak: imádom hogy olyan gyönyörűen kifejező a magyar nyelv! És igen, szintén imádom az agyam péppé zúzni - képletesen értve - egy pocsék fordítás miatt. Ami furcsa, hogy ezzel szemben, szinte minden filmet eredeti nyelven nézek meg, sokszor angol felirattal, vagy anélkül... Szóval, még mindig marha logikusan gondolkozom...

Visszakanyarodva, átpasszíroznám a lényeget: nem, nem olvastam az Alien Huntress sorozatot. De mivel a Google a barátom, így nagyjából képben vagyok mi lenne az alapkoncepció. Jövőben járunk, nem olyan távol a mától, idegenek járkálnak le-föl köztünk, és van egy olyan emberi érdekképviseleti- hatósági szerv, ami hasonlatos az MIB-hez, csak fekete öltöny nélkül. Az idegenek ide-idelátogatnak hozzánk, és kész is a felvezetés egy pararomantikus, sci-fi/romantikus szösszenethez. Ezen könyv második fele, ebbe a sorozatba enged bepillantást számunkra.

Történetünk főhőse egy hölgyike, aki alakváltásra képes - konkrétan bárki alakját magára tudja ölteni -, és egy földönkívüli egyed, aki aranyszínben pompázik, és méz illata van.

Legelső bajom:

A főhős jellemzői - kipárolgási illata, és színösszeállítása - rögtön elérte nálam, hogy Majára a méhecskére asszociáljak tőle, amitől pedig mindenfelé elkalandozott az agyam, csak oda nem hogy ez a pasi mennyire rendkívülien vonzó lehet. Aranyszínű, és méz illatú? Aranyszínű vérrel? Hááát... okéééé...

A másik komoly problémám a történettel:

Hölgyikénk alakváltási képessége nem zárja ki a nemváltást sem. Tehát néha bizony péniszt növeszt... Előszeretettel főleg akkor, amikor intim helyzetben találja magát...

Reakcióm erre: WTF? (plusz a nem elhanyagolható kérdőjel a fejem fölül)

És öregem az írónő nem rest a végletekig kiaknázni ezt a vonulatot! A legnagyobb kufirc alatt mindkét szereplőnk lába között lengedezik az a bizonyos, és hapsikánknak erre még csak a szemöldöke sem rezdül meg! Na már most, szerelem ide vagy oda, ha a kedvesem minden előjel nélkül hirtelen puncit növesztene a heves kamatyolásunk alatt, én lehet hogy sikoltozva rohannék az ellenkező irányba. De ez én vagyok... egy mindenféle biszexualitástól mentes nő... 

Ki tudja? Lehet hogy egy távoli galaxis lakójának teljesen mindegy, csak lyuk legyen rajta...

Mindenesetre, nekem itt egy kicsit még jobban lehűltek a kedélyeim.

És azt hittem, hogy ettől rosszabb már nem lehet...

Kapaszkodjatok...

De lehet!

Hölgyikénk a sok alakváltás miatt néha túltelítődik vérrel. Felfújódik, mint egy lufi a vérbőségtől, és ilyenkor csak az segít rajta, ha keresztüldöfi az artériáit... Szó szerint ki kell magát véreztetnie, mint egy újévi malacot.

Kérdésem újfent: WTF? (sok, sok, sok sok kérdőjellel)

A dolog akkor vesz merészen lefelé görbülő irányt, amikor a pasas kezdi el vagdosni... Na ilyen morbid előjátékot sem olvashattunk eddig egy erotikus/romantikus irományban sem!

Lehet hogy durva leszek, de nálam az ilyen fajta történetfelépítési, és kivitelezési konstrukció nagyon gyorsan az elfogadhatatlan, értelmezhetetlen, és értékelhetetlen - hovatovább igénytelen - kategóriában landol. Én sosem voltam ellene a fantáziának, sőt, imádom, ha valami tocsog a fantáziától, de csak abban az esetben, ha meglátom benne az ésszerűséget, és a logikát. Talán még ezzel sem lett volna bajom, ha nem keveri bele az írónő a romantikát. De ez így egyszerre (aranyló ifjú, mézes kipárolgással, alakváltó nő, krónikus vérbőséggel, esetenként pénisszel a lábai közt..) nekem egy kicsit sok, és illúzióromboló volt. És nem is segítette elő azt, hogy kialakuljon a kényszer bennem a sorozat iránt. Attól sem tartok nagyon hogy Az Alvilág Urai c. sorozatot valaha végig ki fogják adni hazánkban, de ezek után elképzelhetetlennek tartom, hogy magyar kiadó valaha bejelentkezzen az Alien Huntress-re. Persze nem egyszer előfordult már hogy tévedtem... De ha mégis igazam lesz, akkor az egy jó hír! Félig-meddig. Ha igazam van abban, hogy Showaltert nem fogják átvenni hiánytalanul, akkor az azt is jelzi, hogy van még reménye a magyar könyvpiacnak... Nem minden baromságra költenek a kiadók milliókat... 

Értékelés: 5 pont

Tovább

Lora Leigh: Buja szándékok (Buja fiúk 4.) /2014/

Ó ezek a huncut buja fiúcskák már megint nem bírtak nyugton maradni! És persze én sem bírtam megállni, hogy négy elolvasott Lora Leigh könyv után, ne vessem rá magam az ötödikre is. Jó nekem... Persze be kell vallanom, hogy nem ért meglepetésként hogy a Buja fiúk sorozat harmadik kötetének össznépi terhességgel megáldott záróakkordja után, újabb csalafinta alkotás is megjelent, ami közvetlenül ugyan annyira már nem - de azért mégis - köthető a Mackay unokatesók erotikus - és legfőképpen nagypofájúságáról híres - kalandjaihoz. Nem voltam rest ugyanis utánaolvasni, hogy meddig merészkedett az írónő a srácokkal... És hát azt kell mondjam, lassan a sorozat olyan hosszú lesz, mint a Forsyte Saga... Ami természetesen remek hír! Ne komolytalankodjunk már! Mi lenne az erotikus piaccal, Lora Leigh nélkül? Megmondom én mi lenne... Sylvia Day... Na az lenne. Pfff... Meg bagzáskényszeres, miákoló macskák... na azok lennének... korbáccsal, meg nyakörvvel... Grrr. És íme, az örök dilemma. Van az a skála, aminek az egyik végén az abszolút jó, a másik végén az abszolút rossz található. Egy könyv sem dekkolhat egyik végponton sem, mivel nincs tökéletesen rossz könyv, sem tökéletesen jó. Mind valahol a skálán belül ingadoznak. A mi skálánk annyiban sajátos, hogy az egyik végén - tökéletesen pászosan - ott terpeszkedik Sylvia Day Megigézve c. remeke (nem, nem az abszolút jó oldalon, hanem kizárásos alapon a másik oldalon, és nem, egyáltalán nem zavar, hogy most mondtam ellent alig pár sorral fentebb lévő kijelentésemnek - Day az a kivétel, ami erősíti a szabályt), a másik póluson pedig nincs más csak a baromi nagy köd, napsütéses időben pedig egy hatalmas kérdőjel. Lora Leigh pedig középtájt lengedezik, esetenként fentebb csúszva, néha lentebb süllyedve... És hogy miért is nem ismerem el a hölgyemény munkájának kiemelkedő színvonalát? Indoklás a következő néhány ezer mondatban, kicsit lentebb...

"Egy fiatal nő története, akinek egyetlen emléke sincs, amelyre öröm volna visszagondolni. Mígnem a múltjából érkező fuvallat életre nem kelti vágyakkal teli képzeletét.

Janey Mackay nem akar mást, mint végre maga mögött hagyni fájdalmas múltját. Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon és nővé váljon, de a bátyja, Natches a széltől is óvja. És nem ő az egyetlen…

Amióta látta a lányt bikiniben, Alex Jansen őrnagy igyekszik elfojtani magában a tüzet, amelyet Janey gyújtott benne. Ha csak megérintené a lányt, halál fia lenne – ezt a Mackay fiúk garantálják. Álmainak és szenvedélytől izzó képzeletének lányalakja mind ez ideig szerelem nélküli légüres térben élt, tartott a férfiaktól, akikről úgy vélte, veszélyt hoznának rá. Alex eltökéli, hogy bebizonyítja neki az ellenkezőjét, méghozzá hosszú – gyakran kínzóan lassú – ölelésekkel.

Mindenki biztos benne, hogy Janey végre szabad, hiszen kínzója már alulról szagolja az ibolyát. Aztán valaki hátborzongató üzeneteket kezd hagyni a lánynak, és Alex nem nyugszik, amíg végképp biztonságban nem tudja. És amíg teljesen az övé nem lesz – testestül-lelkestül…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 444

Ára: 3499 Ft

Így három "buja", és egy "érzéki alakulatos" könyv után, nyilvánvaló, hogy írónőnk az a fajta szakács, aki nem éppen vállalkozószelleméről híres. Megtalált egy receptet, rájött hogy képes ehető formában megfőzni, és ráépített egy egész szakácskönyvet a dologra. Még azt sem lehet nagyon mondani, hogy a fűszerezéssel agyonkísérletezte volna magát... De azt is illik idebiggyeszteni, hogy ezzel a betonba öntött állandóságával, Leigh lett a "nagymama kosztja" poszt büszke tulajdonosa - ami röviden annyit jelent, hogy bármikor amikor ellátogatunk a világába, mindig ugyanazt esszük, van egy megszokott házias illata az egésznek, és a statikusságot egyáltalán nem bánjuk, sőt az agyunk már egyenesen követeli is azt, mert ami nagyi, az egyenlő megszokottság, stabilitás, és gyomorrontás, mert ritkán látjuk, és akkor mindig megtöm bennünket. (Remélem érthető a párhuzam)

Úgy is fogalmazhatnék, hogy Lora Leigh a világítótorony, ami segít hazatalálni egy viharosan háborgó tengeren töltött évtized után... A hölgyeményre lehet számítani, mert jobbára mindig ugyanazt írja le, ugyanazokkal a kifejezésekkel, és beválik a logisztika, mert egy-két förmedvény után, egyenesen megkönnyebbülés az Ő könyvét felütni, mert habár huszadjára olvassa az ember lánya ugyanazt, az az ugyanaz legalább elfogadható. (Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy azt írom ide, hogy "jó", de végül féltem ennyire merész lenni...)

Az írónő receptje pofátlanul pofon egyszerű...

Végy egy tesztoszteronágyút, akkora locsolócsővel, aminek már csak a látványa is szemidegbénulást idéz elő. Adj hozzá katonai/rendőri/különleges osztagos múltat, majd szorozd fel öttel, vagy hárommal - a mellékszereplőknek is fröcsögniük kell a férfi nemi hormonoktól -, majd keverj hozzájuk egy nőt - lehetőleg ne a stupid, korlátolt agyú, hisztérika típusból, elég a hétköznapi csajos forma, masszív szexuális öntudattal.

Ha ez megvan, helyezd őket egy abszurd helyzetbe - lehet családon belüli gabalydától kezdve, fegyvercsempészeten át, iraki raboskodáson, és kínzáson keresztül bármi -, rázd az összetevőket jól össze, majd az így kapott maszlagot fólia alatt detonációs pontig hevítsd (eszközként ne a sütőt használd, hanem a frusztrációt). Ha érzed hogy közel a vég, engedd fel a szelepeket. Nem kell megijedni, ha a szelepek kinyitása után, heveny nedvedzést tapasztalsz - ez a folyamat velejárója. Az elkészítési idő hangulattól függ (de ahogy az élet többi részénél, úgy itt is: a jó munkához idő kell!).

Megjegyzés: általában nem díszítjük tálaláskor - elég díszes ez így önmagában is -, illetve egyszerre sokat nem javallott belőle fogyasztani, mert könnyen megüli a gyomrot.

Mindezek ellenére - vagy talán pont ezért - én kedvelem Lora Leigh könyveit. Nem rántanak ugyan magukkal, de nem is idegesítenek fel, ami azért már nagy szó az én esetemben! (Hihetetlen, hogy most már lassan azt is pozitívan fogom értékelni, ha egy könyv végére sikerül érnem - idegösszeomlás nélkül...)

Magához a történethez nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit. Az előzményekből megismert Natches kishúga, és a szintén előzményekből ismert Crista Jansen bátyja kötnek közelebbi ismeretséget egymással jelen alkotásunkban. A pasas több mint egy évtizeddel idősebb lánykánknál, ami gyönyörű lehetőséget kínál arra, hogy Natches minden védelmi ösztöne riadókészültséget vegyen fel... (Az Ő kicsi húga még kilencvenévesen sem lehet ivarérett!) Bikáink majd minden második oldalon ki akarják herélni egymást, vagy be akarják törni egymás fejét, orrát, hörögnek, morognak. Női szereplőink jó kotlós módjára mindenhová követik uraikat és parancsolóikat... Aztán van még itt szex, normál, és egy kicsit hardcore formában, annak is minden velejárójával együtt. De a kedvencem: itt is képbe kerül a szaporodás, mert miért is ne. Férfiúnk annyira átmegy keménybe, hogy olyan erővel lövell ki a magja, amibe belerokkan a gumi. És most lelőttem a könyv egyetlen poénját... 

Ami viszont új: évszakváltás köszöntött írónőnkre! Miután négy könyvön keresztül, kontextuson innen és túl is, minden női főhőse úgy illatozott Lora Leigh-nek, mint a nyár, ebben a műben ez egy az egyben kimarad. Egy kósza gondolat, nem sok, annyi utalás, és párhuzam sem lelhető fel benne, hölgyeményünk kipárolgása, és az évszakok aromája közt. Pedig már úgy vártam! De nem... Kérem szépen, meg lettem lepve. Szerencsére, azért nem annyira, hogy sokkot kapjak... Komfortérzetem rögtön visszatért, amikor írónőnk mindent édesnek, és lángolónak festett le az ominózus kamatyok alkalmával (megint és még mindig).

De azért a többi stratégiailag fontos pont, maradt ott ahol eddig. Szexpozíciók, és behatolási utak terén ugyanazzal a fokozatossággal, és lendülettel haladunk előre, ahogy eddig. Van normál szex, orális szex - tipikus "nyeld ahogy nyomom" fajta, amíg gúvadni nem kezd a szem -, anális szex... Szex a konyhában, szex a kocsiban, szex az utcán, szex az irodában... Mint már említettem, minden ugyanúgy zajlik, ahogy annak előtte.

Szövegezésében - nem fogjátok elhinni - de ugyanaz tapasztalható, mint az előző könyvekben. Szinte szóról szóra. Nedves, szűk, hatalmas, mindenki megöl mindenkit az idegeket tépő gyönyör közben, pasasunk kényszeres szófosó, akárcsak a társai a korábbi történetekben... Apropó, azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy kisasszonykánk szűz... Istenem, imádom ezt a perverz mellékzöngét! A korosabb férfi, a harmatos, érintetlen leányzó, és a dominancia itt is, meg ott is... Nem azért, de mintha ezt is olvastam volna már valahol... Azt a rohadt elégedetlen fajtámat!

Olyan kirívó baromságot, amitől földhöz vágtam volna magam kínomban (leszámítva a már felsoroltakat), jelentem nem találtam - de ez már lehet hogy csak Day könyvének mellékhatása - miszerint az olyan jelentek, amiben nem varázslók tűzik pálcájukra alakváltó tüzelő párjukat, nemes egyszerűséggel már nem hatnak rám. (Bízom abban, hogy ez nagyon nem így van...)

Akik még nem olvastak erotikus/romantikus könyvet, de szeretnék valahol elkezdeni ennek a közegnek a feltérképezését, azoknak javasolni merem Lora Leigh könyveit, mert bár vannak bennük meredek eszmefuttatások, még mindig inkább élvezhetőbbek (nem, nem abban a formában), mint élvezhetetlenek. A keményvonalasokhoz nem szólnék külön... Akik edzésben vannak, azok már tudják mire számíthatnak. Vagy nem... Ismerve az eddigi tapasztalatokat, ezen környezeten belül, ami biztos, az a meglepetés, avagy a totális döbbenet, annak a konklúziójával, hogy mindig lehet mélyebbre süllyedni. Szerintem örüljünk, hogy ezen a bizonyos háborgó tengeren, legalább egy olyan írónő akad, aki képes ugyanazt a szintet hozni, amit már megszoktunk tőle.

Értékelés: 6 pont 

Tovább

J. R. Redmerski: Az örökké határa /2014/

Ismét kicsit lassabb sodrású vizeken... Rájöttem, hogy nem is rossz politika váltogatni a különböző stílusú könyvek közt. Ezzel a módszerrel legalább az biztosnak tűnik, hogy még vénségemre is megmarad az épelméjűségem - ami ugyebár relatív fogalom, kinek mit jelent az ép. Szóval röviden maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg, a zakkantságom a jövőben is ugyanazon az íven fogja a pályát szelni, mint eleddig. Vagy ha nem, akkor az nem a könyveken fog múlni - bízzunk benne... Örök intelem, hogy sose becsüld alá az ellenfelet (jelen esetünkben a csalafinta írókat). Illetve nem szabad elfelejteni Murphy szintén örök érvényű igazságát sem, miszerint ami megtörténhet az meg is történik. Ha a kettőt összeadjuk, akkor szerintem már most leszögezhetjük, hogy statisztikailag igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagyon is rövid időn belül, megint lesz szerencsém árnyékra vetődni, és beleválasztani egy olyan "jó" könyvbe, amiről menet közben majd jól kiderül, hogy rossz. De minek ennyire előre gondolkozni? Az élet egy hullámvasút, hol fent, hol lent... blablabla, meg az a híd, meg az egy mérföldes út, kis lépések... Hogy mikor lesz szó a könyvről? Hát most! Íme az előnye annak, ha két írásom közt nem telnek el hónapok... Nem nagyon tudok élménybeszámolni az engem ért történésekről, mert leginkább nem történt velem semmi, azon túl, hogy szorgos hangyaként cipeltem a cipelni valót, jöttem-mentem mint akinek fizetnek érte (és tényleg!), és lelkesen ütköztem sok száz alkalommal hazánk mentalitásával, és (főleg) habitusával... Jelentem: az elmúlt évhez viszonyítva ezen a fronton nem változott semmi. És akkor jöjjön a könyv...

"Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 364

Ára: 3499 Ft

A soha határa az egyik legkedvesebb könyvélményeim közé tartozott. Szerettem mert jó volt a strukturális felépítése, tetszett mert a szereplők szépen fokozatosan sodródtak egymás felé, hatott az empatikus oldalamra, mert két olyan karakter köré épült a történet, akikkel könnyű volt azonosulni, és akiket könnyű volt megkedvelni. Andrew kifejezetten pikáns személyiséggel lett megáldva, a maga laza, szabadlelkű, kicsit művész, kicsit komoly, itt-ott lázadó formájában. Cam olyan lett amilyen - nőkről nem tudok lelkendezni -, a motivációi világosak voltak, érzelmi állapota jól levezethető volt. Egyben volt.

Nem is tudom mit vártam a második résztől. Ami már a fülszöveg elolvasása után is világos volt, hogy szereplőink jelen könyvben is szembesülni fognak valamilyen tragédiával, ami kibillenti őket a nyugalmukból. Spoiler, de szerintem igazán kicsi spoiler - mivel aki olvasta az első részt, majd utána a második rész ismertetőjét szerintem csípőből le fogja vágni -, hogy a jelen krízist főhőseinknél, a babájuk elvesztése fogja okozni. A lelki dráma ami e köré a fejlemény köré épül, nevezhető éppen realisztikusnak is. A fő komplikációt mégsem ez okozza. És a könyv epicentruma sem ez. A központi momentum, és a direkt üzenet az a szabadelvűség, illetve annak szembeállítása a társadalmi normákkal. És ez gyönyörű kis kampánykönyvvé varázsolja az egész művet, ami miatt én valahol mérhetetlenül csalódottá váltam.

Nincs bajom a szabadelvűséggel. Sőt a kontextus van annyira jól kidolgozott, hogy bárki könnyűszerrel képes megérteni, hogy a szereplőink miért ragaszkodnak annyira mereven ahhoz, hogy időről-időre menjenek mint akiket kergetnek, de... A könyv végére ez az üzenet már annyira kiabál, ami kínos feszengést idézhet elő az olvasóban. Bevallom bennem is gerjesztett ilyen érzéseket.

Tudjuk az első részből, hogy Cam mennyi mindenen ment keresztül (meghalt a barátja meg más le-fölmenő rokona is, kikezd vele a barátnője pasija, és a többi, és a többi), és tudjuk azt is hogy Andrew túlélt egy elég kemény harcot a rákkal... Ismerjük a szerelmüket, és együtt örültünk velük, amikor az első rész azzal a boldog képpel zárul, hogy gyermeket várnak, és hogy végre esélyük nyílik a boldogságra, és igen a nyugalomra is. Most ezt az idillt állítja szembe az író azzal, hogy ez azért mégsem ennyire idilli, merthogy a mi kis két kedves güzünk, ahelyett hogy örömtáncot járva vigyorogna mint a tejbe tök, azon morfondírozik, hogy szép-szép ez, de most akkor mi lesz ha megszületik a kicsi. Ha odapottyan a palánta, akkor nincs további vándorlás, nem lesz több "eszetlenül éljünk a mának"... Akkor jön a jó öreg sportszerű lecövekelés, és mókuskerék, ami pfúj... Erre a gondoltra meg jön az intenzív pánik, lábjegyzetben azzal, hogy ez azért nem azt jelenti hogy nem akarnák az utánpótlást. Várják ők azt a babát, csak azért Cam leginkább majd megfullad annak a gondolatától, hogy mit is jelent az életére nézve ez a fordulat. Ebből egyenesen következik, hogy miután beáll a krach, hősnőnket elönti a bűntudat. És nekem ezzel sincs bajom. Elhiszem hogy vannak olyan helyzetek - soha nem voltam ilyenben, de át tudom érezni -, amikor a körülmények olyanok, hogy az ember lánya megkönnyebbül egy vetélés után. Körülmény alatt pedig mindent értek, a családi okokon keresztül, a személyes okokon át (pl: nem vagyok elég érett a gyerekvállaláshoz), a társadalmi, illetve anyagi okokig. Azt is meg tudom érteni, hogy ez az érzés miért vált ki lelkiismeret-furdalást. Ezek mind természetes reakciók, egy rendkívüli helyzetben, amikkel nem könnyű tisztába jönni, és még nehezebb elfogadni, illetve feldolgozni őket. Jelen esetünkben a feldolgozási procedúrát Andrwe indítja el azzal, hogy bevágja Cam-et a kocsiba, és uccu neki. És itt indul a kalandtúra, aminek játékos elnevezése a "vadásszunk a múlt szellemeire, amik őrjöngve kívánkoznak a felszínre". Visszakanyarodunk azon stratégiailag fontos pontokig, amik jelenünkben a belső vívódásainkért felelősek, veszteségeinkig, és félelmeinkig. És nem fogjátok elhinni, de nekem még ezzel sem volt semmi bajom! Konkrétan a könyv záróakkordjáig nem volt túl sok bajom. Ha hű akarok lenni önmagamhoz akkor azért most idebiggyesztem, hogy azért ennek a könyvnek a ritmusa össze sem hasonlítható az elődjével, ez jóval lassabb, helyenként akár még unalomba is forduló. Illetve azt is megjegyezném, hogy annyira a problémákra fókuszál, amitől olykor-olykor elmegy az embernek az életkedve. De ezt ellenpontozandó azt is ide kell firkantanom, hogy Andrew egyenesen lenyűgöző - még mindig -, és ha valami megmenti a második részt az az Ő karaktere. De ezt ellenpontozandó, ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az Cam, ezzel az állandóan jönni-menni mániájával, illetve a "totálisan nem tudom, hogy mit is akarok" attitűdjével.

Talán a legnagyobb bajom az volt a történettel, hogy a végén már úgy éreztem, hogy nekem kell elnézést kérnem azért, mert én nem úgy ragadom meg a napot, mint a hőseink. Van egy rész a sztori lezárásánál, amikor főszereplőink bölcsen bólogatva levezetik, hogy Andrew egyik testvérének azért ment tönkre a házassága, mert:

a, eleve problémáik voltak - nem tudjuk mik voltak azok, csupán halvány utalásokat kapunk;

b, agyonhajszolták magukat a mókuskerékben, hozták-vitték a gyerekeket, dolgoztak, aztán az volt az esti szórakozásuk, hogy megnéztek egy filmet...

Ugyanezen eszmecsere folytán Andrew kifejti, hogy ez a monotonitás lett a vesztük, mert Ők nem tudták úgy látni a világot, mint hőseink, nem ragadták meg a pillanatot ahogy kellett volna, illetve férfiúnk azt is levezeti, hogy nagy általánosságban a félelem az ami az embereket meggátolja abban, hogy tegyenek ez ellen az állandósulás, fásultság ellen. Hát ácsi! Köze nincs a félelemnek ahhoz, miért nem kezdek el világszerte, kontinensről kontinensre szökellni, mint egy gazella. Nagyon egyszerű az oka annak, miért nem teszek ilyet. Kényelmes, és kuckósodásra hajlamos egyén vagyok. Voltam én már nem egy alkalommal szállodában, utaztam is már ide-oda, és szentül állíthatom, a dolog sok minden csak nem komfortos. Nekem. Én az a fajta vagyok, aki szereti a lábait a nyakába tenni, szereti ha a környezete tele van olyan színekkel, és dolgokkal, amik melegséggel töltik el... Szeretem minden éjjel bevackolni magam az ágyamba (a saját ágyamba!), megszaglászni az ágyneműmet, amiből a kedvenc öblítőm illata árad... Szeretem tévénézés közben mindig ugyanazt a párnát ölelgetni... És igen, vannak tárgyak az otthonomban, amiket szívből gyűlölök, és amiket már évek óta szeretnék kidobni, de amiket aztán sosem dobok ki, mert valahol imádom őket, amiért utálom őket (na ebből jöjjön ki, aki tud). Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy tunyulhassak el a kádamban, ahogy nekem tetszik, a millió plusz egy piperém közt, és igen, kell az is, hogy amikor kilépek az utcára, akkor állandóan jobbra-balra köszöntgessek, mert itt egy kedves szomszéd, ott a postás, ott a bolti eladó, az óvónő, a védőnő, a körzeti orvos, a sógorom, az anyósom, az anyám, a hentes, a munkatárs, a barát, a férjem barátja, a közös barátunk... Nekem egy hét egy idegen városban, vagy egy idegen országban, és máris elkezdem érezni, hogy gubózni akarok. Idegen falak köszönnek rám, nem tudom elengedni magam. Ja igen, és halálom a kiszámíthatatlanság. A spontaneitást imádom - józan keretek közt. Spontán sörözni, spontán összehívni a barátokat, elmenni moziba, leruccanni a tóhoz, megnézni egy filmet... berúgni hét közepén, csak mert totál spontán jó volt a hangulat. Spontán azonnal kitalálni mi legyen a gyermeked farsangkor, mert már megint benézted egy héttel a naptárt - na jó ez már a szórakozottság keretei közé esik, de kérem szépen, ez is nem egy spontán dolgot idézett már elő... Lényeg a lényeg: van annyi kihívás a hétköznapjaimban, hogy örüljek, és megbecsüljem ezeket a nem tervezett, és apró dolgokat is. És ettől úgy érzem, nincs is szükségem többre. Nem hajt a kényszer, hogy ettől jobban megragadjam a pillanataimat. Vannak értékes emberek körülöttem, akik bearanyozzák a napjaimat, akikhez ragaszkodom. Van egy egészséges gyermekem, egy hozzám hasonlóan lökött férjem, barátaim, aki soha egy percig nem akadtak még fenn azon, hogy milyen is vagyok - fogalmam sincs hogyan csinálják... Van egy biztos jövedelmem, és egy kicsi, de rendes lakás amit otthonomnak nevezhetek. Ne kérjek már azért elnézést, mert nem szaladok a nagyvilágba kínomban!

Ami a szabadlelkűség legnagyobb propagandája volt a könyvben az a végén Lily monológja. Az olyan baromi nagy túlzás lett, amitől kedvem lett volna feljajdulni. Az első rész végén, nem voltam nyugodt, mivel a rák alattomos betegség, és nekem hiányzott egy olyan lezárás, ami szépen képileg lefesti, hogy szereplőinkkel évek múltán is minden rendben van. Hát ezt most megkaptam, csak nem úgy ahogy szerettem volna! Az hogy a közös lányuk a saját szemszögéből lefesti milyen tökéletesek a szülei, az csak egy dolog... De hogy ezt is, akárcsak a házasságuk sikerességét, annak a számlájára írjuk, hogy nem bírtak nyugton maradni, na köszönöm, de erre nem nagyon volt szükségem. Ne vegyen az ember mindent magától értetődőnek, ne hagyjuk kimondatlanul az érzelmeinket, legyünk hálásak azért, amink van... Kérdem én, de tényleg, komolyan kérdezem: a mi helyzetünkben, a mi társadalmunkban, ki az aki megengedheti magának, hogy bármit is magától értetődőnek vegyen? Ki az, aki nem tanulja meg idejekorán, hogy itt mindenért meg kell küzdeni, és nem kevés áldozatot kell hozni? Nem az a bajom, hogy vannak szabad gondolkozású emberek... Legyenek! Isten látja lelkem, valamikor tíz évvel ezelőtt én is egy furgonnal akartam beutazni Európát! Elmúlt... Történtek helyette más dolgok, szereztem más élményeket, más tapasztalatokat. És eszem ágában sem volt az egyéves fiammal nekivágni a bizonytalanságnak. Egyrészt, mert szerintem ehhez egy egyéves gyerek még kicsi, másrészt pedig, mert szerintem egy gyermek korai fejlődési szakaszában az egyik legfontosabb jellemző az állandóság. És ráadásul az én fiam speciel 11 hónaposan még nem aludta át az éjszakát, ergo olyan voltam mint egy zombi, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy világkörüli utakat szervezzek. Én nem voltam/vagyok híve annak, hogy a pár hónapos gyermekemre mindig ez vagy az vigyázzon (a fiam a mai napig nem aludt máshol éjszaka, csak itthon), én szültem, az én felelősségem, és aki gyakorló szülő az tudja, milyen kihívásokkal teli az első pár hónap/év - főleg ha mindkét fél dolgozik (hazánkban jó szokáshoz híven reggeltől napestig). És eszemben sincs panaszkodni! Amim van, azért keményen megdolgoztam, és dolgozom érte mind a mai napig, és komolyan meg is becsülöm, mint minden percet, amit a családommal, a szeretteimmel tölthetek. Az élet hajlamos kemény leckéket adni, és szerintem aki csak egy kicsit is odafigyel, az képes megtanulni értékelni a dolgait, akár a maga jóval szolidabb kereti közt is.

Igen ez az előbbi néhány sor, telve van alig elfojtott indulatokkal. Ezt váltotta ki belőlem a könyv lezárása. És ezért vagyok én dühös.

De csak hogy ne mindig a negatívumokról beszéljek...

Volt egy rész, amit megkönnyeztem, méghozzá az amikor megszületik a lányuk, és Andrew, és Cam a kicsi nevén tanakodnak. Amit ott Andrew leművel... Ahogy levezeti, miért is legyen Lily Lily... Na az a rész csillagos ötösre sikerült. Kár hogy ezt nem tudom általánosítani az egész könyvre.

Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani a folytatástól. Szerintem sokan lesznek úgy vele, hogy minden gond nélkül el tudnak majd merülni a főhősök érzelmi viharaiban - ami leginkább Andrew vonzó karakterének lesz betudható. Szerintem sokan lesznek úgyis vele, hogy kedvelni fogják a második részt - mivel ugyanarról a párról szól, akik az első részben már egyszer felvillanyoztak minket. Én mindenkinek a legjobbat kívánom az olvasáshoz, és nagyon bízom abban, hogy sokan lesznek, akik nem úgy fogják megélni ezt a részt mint én. Ismerünk engem... hajlamos vagyok túlzottan elveszni a részletekben... De bármennyire is igyekszem mentegetni ezt a művet, sajnos akkor is azt kell mondjam, nem volt teljesen kerek.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Lora Leigh: Érzéki alakulat /2013/

Az idő mint olyan, egy meglehetősen irritáló valami, már ha az én álláspontomat nézzük. Mondhatni hogy allergiás vagyok rá. Nem azért mert rossz szokása elrohanni mellettünk, vagy azért mert öntörvényű, és mindig ott bandukol mellettünk, hű árnyékként, emlékeztetve minket mindig arra, hogy nincs rá hatásunk, hogy bármi is legyen egy adott pillanat tartalma, mire azt végiggondoljuk, tudatosítjuk, már el is vesztettük, ott sincs, cserbenhagyott minket... Nem. Nem ezek miatt a dolgok miatt vagyok rosszban az idővel. Hanem azért, mert rossz tanácsadó. Gondoljunk bele. Tesszük amit tennünk kell, nap nap után, legtöbbször már automatikusan, berögződve, fásultan. Aztán amikor nem számítunk rá, egyszer csak lecsap az a mellkasszorító érzés, amit az a reflexszerű gondolat követ, hogy "mi a jó fenét csinálok én itt?". Nem tudom hogy ki mennyire szokta hagyni, hogy ez a gondolat eluralja, de engem rendszerint maga alá szokott gyűrni. Mert innen már csak egy lépés az "annyival értelmesebben is el tudnám foglalni magam" pánik, aztán ha jól belelovalom magam, akkor ott szokott csúcsosodni, hogy "elvesztegetem azt amit soha nem fogok tudni már pótolni, amit még a leggazdagabbak sem tudnak pótolni soha semmilyen körülmények közt sem - az úr ami mindenek felett úr, hátat fordít nekem, és ez az úr nem más, mint az idő". Ez persze nem túl lelkes nézet, és ilyenkor szoktam kényszeresen azzal kompenzálni, hogy alkotok valamit. Teljesen mindegy hogy mit. Legyen az egy esete a barátokkal, vagy játék a fiammal, vagy egy jó könyv, vagy bármi, amiben örömömet lelem, és amit tartalmasnak ítélek. És ezekkel a tartalmas pillanatokkal kapcsolatban telhetetlen vagyok. Vannak kompromisszumos pillanatok, amikor valami első ránézésre totális időpocsékolásnak tűnik, de muszáj, tenni kell, csinálni kell, nincs mese, nem lehet megkerülni. Ilyenkor lép életbe a "na keressünk ebben értelmet, fogjuk meg valahol, hogy maximálisan kiélvezhessük" fázis. Ezek a középkategóriás pillanatai az életnek, az az öröm, amibe vegyül némi üröm, de felszínen tart, nem árt, nem használ, de relatíve elfogadható. Ebből van a legtöbb. Vannak a pozitív, meghatározó pillanatok, amiken még évtizedekkel később is sírva röhögünk, vagy meghatódunk. És van ennek az ellenpólusa, a "nem tudom ennek mi értelme volt" pillanatok, a "hát ez aztán..." életérzéssel, és az "inkább álltam volna fejen" konklúzióval. Na ma a sok közepes és meghatározó pillanatom mellett, besikeredett egy ilyen pillanat is, ami azzal kezdődött, hogy bekapcsoltam a TV-t. Eleve nem szoktam ilyet csinálni, de ma úgy éreztem, hogy megérdemlek egy TV előtt elköltött, "lábam a nyakamban" stílusú vacsorát, szigorúan félig fekvő helyzetben. Gondoltam, ha másoknak megy így is a kikapcsolódás, akkor nekem is menni fog. Hát kikapcsolódnom nem sikerült, viszont kulturális sokkot kaptam... Kapcsolgatok jobbra-balra a sok, remek kereskedelmi adó közt... Hopp, egy újabb dokumentumfilm Pompei-ről, delfinek vadászási szokásai, avagy hogyan működjünk együtt a sirályokkal, reklám, reklám, reklám, reklám... ééééééééééés aztán jött az, ami még nem volt. Sok komoly kereskedelmi adónk közül az egyiken belebotlottam egy olyan "műsor"-ba, aminek az volt a becses elnevezése, hogy Magánnyomozók. Gyerekek, a kötél idegeim ellenére is csak tíz percig bírtam. Nem értem... De tényleg. Nem. Értem. Arról szól ez a valami, hogy kreálnak egy mondvacsinált izét, aztán beledobálnak a történetbe sok olyan embert, akik képtelenek színészkedni, de azért próbálkoznak, majd eljátsszák, hogy jönnek a profik, akik mellesleg ugyanolyan bénák, és levezetik nekünk abszolút beetethető kezdőknek, hogy a túlhisztizett, és annál slamposabb probléma hogyan oldható meg... Igénytelen az egész, de nem kicsit. Na jó, gondoltam, lapozzunk... éééééés nem fogjátok elhinni, de indul a VV6! Bravúros! Az előző ötből is kimaradtam, szóval tőlem aztán... Lényeg a lényeg, míg prosztataproblémákra, hüvelygombára, aranyérre, hasmenésre, székrekedésre, szőrtelenítésre, fejfájásra, megfázásra, és a többi, és a többi testi, lelki, és egyéb szempontból eredő ilyen-olyan kínok meggyógyítására alkalmas kencék tömegét bámultam bambán, megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy hogyan hagyhattam, hogy ennyi időm rámenjen erre a tartalmatlan, bugyuta, értelmetlen semmire. És máris elkezdtem másképp látni saját magam! Na így lehet az ilyen semmitmondó, rossz, értelmezhetetlen pillanatokból profitálni! Én rengeteg időt áldozok olvasásra, írásra, családra, munkára, és néha egy-egy pocsék könyv után azt érzem, hogy lehetett volna ez másképp is, tehettem volna valami mást is azalatt az idő alatt, míg azon oldalakat bújtam, ahol két érzelmi analfabéta közösült, párzott, reszelt, állatias ösztöneiktől vezérelve egyesült. Jelen tapasztalatom mellett azt kell mondjam, hogy ide nekem még egy tucatot ezek közül a könyvek közül! Mert bármekkora idiótaság is fogadjon ezen könyvek oldalain, még mindig több értelem van bennük, mint a kereskedelmi adók műsoraiban. Mert oké, hogy nem feltétlenül okoz mindegyik ilyen könyv katarzist, de míg olvasom őket, használom az agyam. Dolgoztatom a képzelőerőm, ha jól vannak összerakva, még érzelmileg is motiválódom tőlük, röviden: élek miközben olvasom őket. Tapasztalok, szélsőséges állapotokat élek meg miattuk, kikapcsolódom általuk. Értelmet találok bennük, még akkor is , ha esetleg nem a legjobb irományok. Ha ezzel szembe kell állítanom egy tamponreklámot... Inkább hagyjuk is. Amit egy kicsit tragikusnak élek meg, az az, hogy ezen műsorokat feltételezésem szerint biztos hogy sokak kísérik figyelemmel - máskülönben nem vetítenék őket, nemde? Felmerül a kérdés: kik néznek ilyeneket? Kik azok, akik ezeken nevelkednek? Mert ezzel szemben a saját kis közösségemben, akár munkahelyi szinten, akár baráti szinten, senki nem nézi ezeket a műsorokat. Így felmerül a következő kérdés is: tényleg biztos hogy annyian vannak, akik nézik őket? És innen jöhetnek az összeesküvés-elméletek, miszerint szisztematikusan butítják, vagy legalábbis próbálják butítani a népet. Emiatt pedig rendszeresen felháborodom. Most eddig a szintig nem jutottam el, mert leültem a notebook-kal a kezemben - még mindig szigorúan félig fekvő helyzetbe hoztam magam - és percek óta itt fejtegetem a kínomat. Pozitív lett a végkifejlet? Kétségkívül. Van okom panaszra? Nincs. És itt a vége. Ezen gondolatok fényében esnék neki Lora Leigh jelen alkotásának, amiről elöljáróban annyit, hogy "te jó úr Isten"...

"Olyan egyszerű dolognak indult. Nathan Malone mindössze meg kellett volna, hogy mentsen három lányt egy kolumbiai drogbárótól. A terv szerint elfogják, amíg a drogkartellben tevékenykedő kémet, a kormány egykori ügynökét kimentik. Azonban a küldetése menthetetlenül zátonyra futott… Feleségének, Bellának azt mondták, hogy Nathan soha többé nem tér haza.

Bella három hosszú éven át gyászolta a férjét. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi életben maradt. Új személyazonosságot kapott; a Nathan nevű férfi végérvényesen meghalt. Ha hazatérhetne a feleségéhez, megtarthatná-e előtte az inkognitóját? És, ha közben mindkettejüket felfalja a vágy? Sőt, az is lehet, hogy a veszély újra kiragadja Bellát Nathan karjaiból…"

Kiadó: Ulpius

Oldalak száma: 468

Ára: 3499 Ft

Néhány mondatban a könyv bevezetéséről...

Alkotói szabadság uralja századunk művészeteit, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a könyvek szerkezete néha radikálisan változik. Olyan ez mint a ruhában a divat. Nincs sok új a nap alatt, viszont mindig vissza-visszaköszönnek az előző évszázadban már feltalált szerkezeti allűrök. Nekem ugyan még nem nagyon volt közöm olyan könyvhöz, aminek több szintes előszava lett volna, de most már kijelenthetem, hogy ezen is túl vagyok. Lora Leigh Érzéki alakulata két előszóval indul, majd az első fejezetben is ugrálunk előre az időben, hol heteket, hol hónapokat. Emiatt a felvezetés állaga egy kissé darálós jelleget ölt, viszont a funkcióját maximálisan ellátja, helyzetbe hozza az olvasót. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez a megoldáshoz. Látom az előnyeit is, de ugyanígy érzem a hátrányait is. Kimaradnak a cselekmény boncolgatásán belül a komolyabb merengéssel töltött visszatekintgetős alkalmak, csupán utalásokat kapunk, mert hát már úgyis tudjuk, amit tudnunk kell. Ezzel szemben viszont nem satnyul az érzelmi rész felvázolása. Bár erotikus/romantikus könyvről van szó, Lora Leigh itt is megcsillantja a tehetségét, egy-két masszív érzelmi hullámvasút leírásánál, és bevallom őszintén ezen jelenetei magával is ragadtak. Persze nem ez jellemzi az egész könyvet, de amíg tartottak ezek a szakaszok, szépen bele is folytam a sztoriba.

A történet... Hmmm... Lássuk csak. Egy SEAL-es tengerészgyalogos, akit akció közben elkapnak, majd hónapokon keresztül kínoznak, és aki szabadulása után annyira rommá van törve, hogy felismerhetetlen lesz az arca, meg úgy minden mása is. Aki ahelyett hogy hazamenne a nejéhez rehabilitálódni, inkább eljátssza a halottat, vagyis halott marad, és új személyazonossággal, egy titkos szervezet, még titkosabb tagja lesz. Akiből kivész minden jó, hideg lesz, mint a kő, és olyan profi gyilkossá válik, hogy pusztán csak meg kell jelennie egy helyen, és önszántukból dőlnek kardjukba a terroristák. Hadd ne mondjam, a főhős annyi tesztoszteront termel, hogy az valósággal csúszóssá teszi a könyv lapjait. Na és persze nem csak a lapokat, hanem hősnőnk lábainak édes közét is, így síkosítás tekintetében tényleg nincs okunk panaszra. A kémiát nekünk is illene ezek után megéreznünk - ugyan már, nehogy kimaradjunk már valamiből! -, ezért írónőnk sok ízes, pikáns jelenetet fogalmazott meg számunkra, hátha... de nem. Nem bizony, mert Lora Leih-vel érzésem szerint egy kicsit elszaladt a paci. Ez a ló ugyan még ugyanaz a ló, csak a megülés szöge más, nyílt pornós jelleget öltött, ahol már nem kecmecelünk az árnyaltsággal, hanem annak nevezzük a dolgokat amik. Szilárdan, velősen, nyersen, valósan. A könyv első fele még csak hagyján, de miután hőseink belelendülnek a kamatyba lesz itt minden a - és előre is elnézést - faszon keresztül a geciig. Nos jó, rendben... Mocskos beszéd kipipálva. Beleillett-e a könyv alapkontextusába ez a fajta vehemencia? Bele. Néztem-e nagyokat néha, miközben olvastam. Hát hogyne! Kérlek alássan, egy ilyen mondatra, mit lehetne mást csinálni?

"Addig kúrom majd a szád, míg nem könyörögsz, hogy élvezzek el! Hogy megízlelj..."

Erre kapásból annyi volt a reakcióm, hogyha nekem egy tesztoszteronágyú ezt hörögné a mit tudom én melyik nyílásomba, egyből kényszert éreznék szájzárat kapni, miközben vadul kúrja a szám... De olyan szájzárat, amit csak műtéti úton lehet feloldani.

Aztán persze kicsit kapunk a másik alternatívából is, amikor a hősnő "jó kislány" lesz, miközben gyötrik a "puncikáját". Komolyan elgondolkoztam azon, hogy melyik alternatíva a rosszabb, amikor közönségesen - és ismét elnézést - szétb****ák a pi***dat, vagy amikor a puncikádban kotorásznak. És akkor csak hogy hűek legyünk a puncikához - képtelen vagyok erről lekattanni - hősnőnk, könyörgése is hasonló árnyalatot vesz, méghozzá a "lécci" kifejezéssel. Ez aztán... felnőtt. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy hősünk komoly személyiségzavarral küzd, akkor könnyen lekövethető, hogy ebben a történetben tulajdonképpen senki nem normális. Még egy kicsit sem. Noah-nak, aki egyszer volt Nathan, mániája állandóan azt hangsúlyozni, hogy Nathan meghalt, és Ő nem Nathan, hanem egy teljesen más valaki, akiben kihalt minden ami tartalmat hordozott, és nem más már csak egy rideg porhüvely, aki minden tekintetben olyan kemény, mint egy szikla. Képzavar ez a javából, főleg amikor kamaty közben is hangosan kiabálja, hogy "Noah az aki téged dug..." Noah az akinek a farka az ilyen, olyan pinádban mozog, dolgozik, döfköd, blablabla... Én minden olyan személytől félek, aki E/3-ban nyilatkozik saját magáról. Hogy miért? Mert én is szoktam ilyet csinálni, és higgyétek el, nem túl megnyugtató dolog.

A visszatérő, kötelező Lora Leigh-s fordulat sem marad ki a könyvből: jelen hősnőnknek is olyan íze van, mint a napsütésnek, vagy a nyárnak. Lora Leigh minden hősnőjének olyan az íze, illata. Lehet hogy egy kicsit el kellene már ettől a képtől fordulni, mert egy hangyányit kezd már sok lenni belőle. Jól jönne már mondjuk egy olyan, hogy "húúúú, olyan párás vagy, mint téli éjszakán az ablaküveg", vagy "záporízű a nedved", esetleg "bimbód, mint egy hófedte hegycsúcs...", vagy mit tudom én, csak szakadjunk már le a nyárról, meg a rohadt napsütésről.

A slusszpoén... Na igen. Ami megkeserítette jó pár percig az életemet. Nathan/Noah míg a drogbárók tanyáján szenvedi a kínjait, bedrogozásra is kerül, egy találóan elnevezett, szexuális étvágyat növelő porral, a kurvaporral. Nem tudom mi mindent tudhat ez a szer, de az biztos, hogy hat évvel a kínzás után is, úgy működik még Nathan/Noah szervezete, hogyha felspanolja magát egy akció során, és megugrik az adrenalinszintje, akkor ezzel párhuzamosan kangörcsöt is kap. Hah! Látom én ebben a távlatot. Ez lesz majd egyszer a távoli jövőben a Viagra nagytesója. Képzeljük csak el. Drága, öreg tatát lekezelik egyszer, nagy dózisban, eszméletvesztésig ezzel az anyaggal, ami beépül a genetikai kódjába, és ottmaradva szaporodásra ösztönzi szegény szerencsétlent, amikor az adrenalinszintje megugorja a kellő magasságot. Hogy kell aktivizálni? Ijeszd meg a papát! Csóri öreg, slattyog ki éjszaka, immár huszadik alkalommal a toalettre - rohadt prosztata, és gondjai -, te pedig előugrasz a sötét sarokból, harci csatakiáltással. Reakció: merevedés, közvetlenül a szívinfarktus után. Hát nem remek? Lora Leigh-hez is hozzávágunk alkalomadtán egy egészségügyi szakkönyvet.

Persze mivel ez egy részben akciókönyv, vannak benne akciójelenetek is, puskákkal, meg fegyverekkel, meg marcona emberekkel, akik puszta kézzel ölnek, és szabadidejükben szemmel verik a gonoszt. Itt vagyon a második képzavar, mert valami miatt az én kicsi korlátolt agyam nehezen fogadta be, hogy az egyik pillanatban még de szűk, meg lucskos, meg kemény, meg nagy, meg térdelj, meg forró kis segg... aztán pedig éles váltásban, ilyen hadművelet, olyan hadművelet, hangtalan osonás, itt golyó, ott kaszabolás, autóval való gázolás... Komplex. Mindenképp nagyon komplex.

Amiben jól éreztem magam, azok az érzelmi jelenetek voltak. Egész kerekre sikerültek, tényleg közvetítik azokat a kétségbeeséssel tarkított állapotokat, amiket egy ilyen rendhagyó helyzetben, amiben hőseink is vannak, érezhet az ember. Azt most hagyjuk, hogy ennyire rendhagyó körülmény, mint ami jelen könyvünkben is megjelenik, soha az életben nem valósulna meg a realitás talaján. De legyünk nagylelkűek, és tételezzük fel, hogyha lenne, akkor az hasonló érzéseket generálna, mint amit felfest a könyv. Igen, és ha a nagyanyámnak töke lett volna, akkor Ő lett volna a nagyapám...

Amit jó tudni a könyvről még, olvasás előtt... Az eddigi Lora Leigh könyvekkel szemben, ezt a remeket egy férfi fordította. Az eddigieket nő. Soha nem olvastam el egyetlen Lora Leigh könyvet sem eredeti nyelven, így kicsit bicsaklik a viszonyítási alap. Ami tény, hogy ez a könyv nyers, erotikai szempontból egyenesen pornós, de... Erről legalább elmondható, hogy tényleg látott - még ha csak közvetetten is - "xy" kromoszómát. Hogy most emiatt érződik-e csúnya kifejezéssel élve közönségesebbnek, vagy eleve az írónő stílusa váltott színezetet, ez egy olyan kérdés, amire addig nem fogok választ kapni, míg neki nem esem az eredeti irományoknak, amit nem fogok megtenni, mert annyira egyik könyvét sem ítéltem fenomenálisnak hogy repetázzam belőlük. Mindenesetre egy újabb tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Ismét ráébredtem arra, hogy ennek a kategóriának a szépségei nem ismernek határokat. Ami miatt még mindig kitartok Lora Leigh mellett, az az, hogy egyes szakaszai a könyveinek, árulkodnak némi profizmusról. Hogy most a túlfantáziált történet, vagy a karakterek sablonossága, esetlegesen a helyenkénti durván lekommunikált kufirc kinek, mennyit vesz el a kedvéből, ez nagyon szubjektív. Részemről még mindig színesebb a sok macsó hímjével, mint a többi író a sok milliárdos BDSM gurukat felsorakoztató tucatkönyvével. Lora Leigh esetében szó szerint kézzel tapintható az izzadság a monstrum hősön, már annyira férfi, hogy csak a péniszét nem lógatja ki a könyvből... Barbár. És én, mint nem egészen egészséges mentális állapotú egyén, aki kedveli a barbárokat, örömmel dagonyázom az írónő által kreált pocsolyákban. A maga nemében szórakoztató, meredek történetvezetésű pornó... Hmmm. Szerintem ettől többet nem is érdemes mondani róla.

Értékelés: 5 pont

Tovább

R. K. Lilley: Felpörgetve /2013/

Van ugyebár az erotikus romantikus irodalom, mint olyan. Ebbe sok minden belefér. Fenékpaskolgatás, érintőlegesen a homoszexualitás, egy-két pikánsabb perverzió, mint amikor egy hölgyeményre kettő, esetenként három bika jut... ez a dolgok erotikus része. Azért válik romantikussá, mert a nagy és megmásíthatatlan érzelmek leírása ezt követeli. Nincs ezzel semmi baj... Az már más kérdés, hogy a legtöbb esetben ez egy kicsit itt-ott bicsaklik, és a végeredmény sokszor meghatározóan rémes. Rendben, ismerjük el, hogy nem  mindig annyira rémes... Azt hittem a kezdetek kezdetén, hogy az a legnagyobb bajom ezzel a kategóriával, hogy nem igényes. Hogy valamilyen számomra felfoghatatlan késztetés miatt, az írók többsége abban látja meg a fullasztó erotikát, hogy közönséges kifejezéseket kezd egymásra halmozni. Még talán ez is lehetne izgató, a megfelelő mennyiségben, a megfelelő helyeken. De tapasztalataim azt mondatják velem, hogy az írók többsége csak végletekben képes gondolkozni. Fogalmam sincs mikor fogom már megunni ezeknek a könyveknek a gyűrését, de azt kell mondjam, lassan ideje volna már. És most véletlenül nem azért mondom ezt, mert kifárasztott egy könyv igénytelensége, hanem szimplán csak azért, mert nagyon unom már mindig ugyanazt olvasni. Komolyan. Lassan már az első oldal felütése előtt is tudom, hogy hol lesznek a történetben a stratégiailag fontos pontok. Tudom, hogy lesz egy csődör, egy keménytökű fenegyerek, aki előkapva bársonypuhaságú, ámde mégis duzzadó, merev, göcsörtös, eres, feszülő, nedvedző, megremegő, hatalmas lomposát, úgy felnyársalja hősnőnket, hogy az menten elalél. Tudom, hogy a hősnőnk kelekótya, buta, felszínes, hisztis, bárgyú, béna, suta, mamlasz - tudom, hogy ez a legutóbbi négy jelző leginkább ugyanazt fedi le, de a szókészletem kényszert érez arra, hogy csillogtassa a tudományát (az Osztozni Hailey-n c. könyvet olvasom... lesz róla olyan véleményem...) -, szerencsétlen, bumfordi, mafla, fogyatékos, önálló gondolkozásra képtelen valaki lesz, aki egy dolgot tud színvonalasan csinálni: sóhajtozni. Tudom továbbá, hogy a pasas kőgazdag lesz, és az sem kikerülhető motívum, hogy vagy egyikük, vagy mindkettőjük molesztálás, vagy erőszak áldozatává vált. És ehhez jön még hozzá, a vagy hímnemű, vagy nőnemű lakótárs (ha hím, akkor evidens hogy csak homokos lehet, ha nőnemű, akkor tuti hogy egy sokat tapasztalt picsa), és már meg is vannak az alapok.

Erotikatörténeti lépcsők amiken minden esetben át kell esni: 

- szopás (mélytorok technikával, és gégére élvezéssel);

- normál, de heves szex, mocskos beszéddel;

- kikötözős, ütlegelős légyott, könyörgéssel, és mocskos beszéddel;

- popsiizgatás vagy ujjal, vagy vibrátorral, vagy farokkal - itt néha azért még színesedni is szokott a sztori, mert van hogy farokkal az egyik lukban, ujjal a másikban, vagy farokkal a kettesben, ujjal, vagy vibrátorral az egyesben, vagy farokkal az egyesben, és vibrátorral a kettesben. Természetesen itt még nem ejthetünk szót a helyenként felbukkanó "minden lyukban farok" felállásról - itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megemlítsem, egy olyan könyv sem került piacra eddig, amiben a kezekbe is tömtek volna valamit az aktuális hímek (nem, még csak halványan sem arra célzok ezzel, hogy valamelyik aranytollú író írja ezt meg).

- dühös, indulatos szex, mocskos beszéddel;

- területmegjelölést ellátó szex, mocskos beszéddel

- egymásra borulós, érzelmes szex, ami nem érvényesül rendesen, mert mocskos beszéddel társul. 

Stratégiailag fontos, megkerülhetetlen pontok még a szexen kívül (ezek nem nagy terjedelmű részek):

- teljes és visszavonhatatlan elolvadás női részről;

- macsó hím féltékenységi rohama - amikor a főhős hörögve nyögi a hölgyemény mikor melyik testrészébe, hogy az övé, kizárólagos tulajdonát képezi, így kuss;

- a nő felfedi mikor, hogyan, és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- a férfi felfedi mikor, hogyan és mennyire intenzív behatásokkal rongálták meg;

- teljes kétségbeesés az egymás iránti függés miatt;

- még több kétségbeesés a függés kialakulása miatt;

- a pszichopata fordulat (volt barátnő aki féltékenységében gyilkolni akar, volt faszi aki gyilkolni akar, valaki aki zsarolni akar, az erőszakot elkövető, aki vagy gyilkolni, vagy kefélni akar...);

- nagyon, nagyon nagyon izgulós szakasz, amiben jobbára nem történik semmi, de legalább a szünetekben újra kamatyolnak a főhősök;

- totális kiborulás, amikor egy teljesen mondvacsinált valami miatt eljő a világvége...;

- szenvedélyes kamatyolós kibékülés;

- valaki meghal, börtönbe kerül, vagy pszichiátriára - ebben a szakaszban vagy mindkét főhős, vagy az egyik megsérül;

- nyitott kérdések halmaza, mert mint tudjuk következik a folytatás.

Mit is tettem én meg most? Általánosságban jellemeztem úgy tizenkét könyvet. Remek hír következik... Jelen könyvünk a tizenharmadik...

"Mikor a zárkózott természetű légi utaskísérő, Bianca, megpillantja James Cavendisht, a multimilliárdos hoteltulajdonost, azonnal elveszti a nehezen megszerzett benső nyugalmát. Ő, aki 35 ezer láb magasan, tíz centi magas sarkú cipőben minden gond nélkül szolgálja fel az utasoknak a pezsgőt, elgyengül, amint meglátja őt. A mindig higgadt Bianca képtelen kivonni magát a férfi türkizkék tekintetének igézete alól. Ám ha csak a megjelenése lenne olyan vonzó ennek a tökéletes és félelmetes embernek, Bianca könnyen lerázná magáról. De van valami őrült vonzereje is, amit másoknál nem tapasztalt: a domináns férfi ereje, a gyönyör és a fájdalom ígérete, amit a beszédes szeméből kiolvas. Ez abban a pillanatban leveszi a lábáról, ahogy meglátja őt."

Kiadó: Lilith

Oldalak száma: 326

Ára: 3595 Ft

A történetbe nem mennék bele, mert már sikerült ától cettig felvázolnom az előbb. Amit jó tudni, hogy hölgyeményünk itt is el van egy kicsit varázsolva. Ártatlan a drága, szűzi, hamvas, érintetlen... - na jó, a szinonimákat itt befejeztem. És annak ellenére, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, úgy fuvolázik, mint egy porszívó - irigyeljük a vele született tehetséget. Egyetlen dolog miatt becsülendő: a pénzkérdést szépen helyén kezeli, nem szégyelli felvállalni, hogy volt nagyon szegény helyzetben is, és egyszer sem leng ki jobbra, balra a gazdagság tényétől, következetesen kitart amellett, hogy nem érdekli a pasas vagyona. Nem ámuldozik állandóan, leginkább csak elkönyveli, hogy ez van és kész. Bár itt is volt némi kényszerített direkt szitu azzal a nyamvadt órával, de el lehetett viselni. Vagyis helyesbítek... hümmögve továbblapoztam a tény feldolgozása után, mint akkor is amikor színre lép a számító, dörgölőző kolléganő, vagy a pilóta, akit kedvelünk, vagy a berúgás (ami túldramatizált volt, és teljesen értelmetlen), és a többi, és a többi. Az íróknak esetenként komoly közléskényszerük van. Ha kell oda, ha nem, beleerőltetnek egy olyan momentumot a sztoriba, ami nem a hősökre, hanem elsősorban saját magukra jellemző. És ami persze, hogy úgy kirí a főhős karakterőből, hogy már csak a felkiáltójelet nem vonszolja maga után. Itt az anime/hentai vonalnál éreztem ezt. Annyira felesleges, idegesítő, semmitmondó helyzet volt az, hogy menten lecsúsztam tőle az ágyamról, és percekig kapartam miatta a padlót. A homoszexuális öribari annyira sikítóan pozitív jelleget akart kapni, hogy én már azt vártam, hogy a történet végén szentté avatják... És én hülye, ebben a történetben is kerestem a konfliktust... Jelentem, nem találtam meg. De olvastam megint jó sokat a reszelésről...

Nyelvhelyesség, és stílus tekintetében nem őrli fel az idegeket. Gördülékenynek, szórakoztatónak nevezhető, amikor történik is benne valami - ami meglehetősen ritkán történik meg. Ennyi. Ebben a kategóriában esetleg egy közepesnek nyilvánítható valami, ami olykor kissé vontatott. Altatónak kiváló, a nemi potenciálra enyhén veszélyes elegy, de vagy kétszer fel tudja kapni miatta az ember a fejét, hogy: odas' egy összetett mondat... Határozottan nem fogom még egyszer elolvasni, a folytatásait is csak akkor, ha már nagyon nem lesz mit.

Értékelés: 5 pont     

Tovább