A szürke ötven árnyalata - pár kósza gondolat a filmről...

Akik esetleg a kezdetektől követnek, azok tudhatják, hogy filmeket is szoktam véleményezni, csak azt nem itt, hanem egy online filmmagazinban, aminek a becses neve (kapaszkodjatok meg, mert erős lesz): FilmMagazin. Így számomra egyértelmű volt már kezdetben is, hogyha már annyi film átsiklott "szakértő" kezeim közt, akkor biztos hogy nem azt fogom kihagyni, aminek a könyvalapja olyan hosszú ideig szórakoztatott, nem feltétlenül pozitív értelemben. Igen, meg van/volt a véleményem E. L. James trilógiájáról, amihez jelen bejegyzésben nem szeretnék visszakanyarodni. Hisz a könyv az könyv, a könyvből készült adaptáció, az pedig a könyvből készült adaptáció... Van hogy az egyik egyáltalán nem is fedi a másikat, így én már akkor igyekeztem elszakadni a könyvről alkotott véleményemtől, amikor kiderült hogy film lesz belőle. Mindennek meg kell adni az esélyt a bizonyításra, így a legjobb tudásommal igyekeztem kiürített tudattal, előítéletektől mentesen tekinteni erre a műre.

Amikor felkerült a mozik napirendjére a film, nem volt lehetőségem elmenni megnézni. Aztán, amikor már lett volna időm rá, akkor már kedvem nem volt sok, mivel az értékelések - amiket amúgy nagy általánosságban nem szoktam figyelni -, és a vélemények olyan szinten lehúzták az alkotást, ami kedvezőtlenül hatott a lelkesedésemre. Volt egy elméletem... Bíztam abban, hogyha a film még nem is lesz egy profi mű, a rajongók, akik imádták a könyvet, fel fogják húzni az adaptációt, így legrosszabb esetben is, még a kezdet kezdetén úgy saccoltam, hogy IMDB 5.0 alá nem fog zuhanni az értékelés. Amikor a debütálás után, 3.9 körül állt meg a nézők véleményezése szerint a film, az amúgy 10-es skálán, hát az meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, valahol a pesszimista oldalam számított erre, másrészt viszont az optimista oldalam reménykedett abban, hogy ez az alacsony szám túlzó, annyira rossz csak nem lehet, és igyekeztem abba az elgondolásba kapaszkodni, hogy aki esetleg nem olvasta a könyvet, az vélhetően nem is élvezi annyira a belőle készült filmet. A végén nem bírta tovább a kíváncsiságom, így három hímmel, és egy kedves barátnéval, némi alkohol megtámogatásával - biztos, ami fix, nehogy mégis valaki idegileg összeomoljon -, összehoztuk a mozidélutánt...

Trailer:

Első megjegyzés: ehhez a filmhez nem lehet eleget inni...

Tényleg, de tényleg minden elővigyázatosságot megtettem/tünk, hogy még ha esetleg igazán pocsék is a film, relatíve károsodás nélkül megúszzuk a megtekintését, ennek ellenére mindenki agya elzanzásodott, valahol az első 20 percben, ami pedig utána jött az minden volt, csak kellemes nem.

Nem egy rossz filmet éltünk már túl a barátaimmal - mert a környezetemben majd mindenki függő ezen a téren -, de eddig majdnem minden egyes alkalommal sikerült viccesre véve a figurát tompítanunk az esetleges káros hatásokat. Mivel azért elég széles spektrumú és beteg humorral vagyunk megáldva, soha nem volt túl nagy kihívás olyan poénokat bepöccinteni, az adott rossz film elemei közé, amik végül megédesítették, az amúgy vitriolos élményt. De ez a taktika, ennél a filmnél totális csődöt mondott. Egyik férfi ismerősöm sem az a nagyon szégyenlős fajta, és mindegyiknek akkora szája van, mint a bécsi kapu, mégis a végső konklúzió annyiban kimerült, hogy: ez de rossz volt! És kész, passz... Ez de rossz volt... A megszokottakkal ellentétben az adaptációt a hökkent csend jegyében ültük végig, egyszer-egyszer felhorkantva, vagy olykor-olykor kiengedve magunkból egy-egy hangzatos pffff-t. Ami egyenesen tragédia, mert IMDB 2.5-ön innen és túl, eddig még nem nagyon láttunk olyan filmet, amihez semmi, de semmi karakteres hozzászólásunk nem akadt volna. De most, ezzel a remekkel, megtapasztalhattuk mi is az a közöny, mi is az az unalom...

Második megjegyzés: én még ennyire vontatott, semmitmondó valamit, ami ennyire lepréselte volna a vérnyomásomat a nullára, nem láttam...

Oké, értem én, hogy igyekeztek a készítők nem annyira korhatáros filmet készíteni, de ezt lehet hogy nem azzal kellett volna elérni, hogy minden a könyvben szereplő stratégiailag fontos pontot átszerkesztenek, avagy kihagynak a filmből. Ezzel a mozzanatukkal konkrétan a történet nyaki artériáját vágták el, és így a film nagyjából nem szól semmiről. De tényleg... Abszolút semmit nem nyújt történetileg. Aki nem olvasta a könyvet, az szerintem csak szemöldökét felhúzva fog hümmögni, mert nem fogja érteni, hogy mi is az a nagy katasztrófa, ami visszatartja fiataljainkat a boldogságtól... Hisz olyan szépen elenyelegnek! A pasas ugyan kicsit defektes, de tetteiben teljesen normális figura, és minden bevallott devianciája ellenére, tök lágy, és kedveskedős fazon. Verbálisan igyekszik elhitetni, hogy Ő mennyire komolyan kemény, és domináns, aztán pedig tetteiben mindennek ellentmond. Szeretkezik, gyengéd, aranyos, totálisan úriemberes, és nagyjából annyira domináns, mint egy bolyhos kiscica. Én két meghatározó tényezőn keresztül tudom megindokolni, hol is bicsaklott meg az adaptáció ezen a téren:

1, Mint fentebb is említettem, nagyon sok jelent nem úgy zajlik ahogy a könyvben zajlott, illetve sok fontos pillanat maradt ki, amik szemléltethették volna, miért is annyira meredek Mr. Grey, amennyire. Például ott van az első szex... Hol zajlott már ez ennyire kedveskedősen, és romantikusan a könyvben? Emlékeim szerint Christian úgy megpakolja akkor Anát, hogy hölgyikénknek csak úgy jojózik a szeme tőle... Nincs elég hangsúly fektetve a "ne érints!" tilalomra. Hol marad az orális mesterképzés? Mi ez a paskolgatós szar, amikor Ana megkapja az új kocsit? Hol marad az az elfenekelés, ami után Advil kell, meg amit zokogógörcs kísér, aztán persze némi vita, és persze utána az édes kibékülés...? Hol marad a hotelszobai jelenet, amikor Ana az anyját meglátogatja, és Christian utána megy...? (Oké, a tamponos részt én sem hiányolom.) Hol marad, a nem vehetsz fel bugyit a családi vacsorára rész? Hol marad a szex a szülői házban epizód? Hol van az orgazmus megtagadása a domináns férfi által? És úgy egyáltalán... Mi a franc ez az vörösös kinyilatkoztatás a film záró akkordján? Ana a trilógia első részében egyszer sem használja fel a menekülőszót. De mindegy... Végül is, a fent említett epizódok mindegyike Mr. Grey dominanciáját lett volna hivatott szemléltetni, szóval egy amúgy dominanciáról szóló filmbe ezek tényleg nem lettek volna szükségesek...

Nem értem... És tényleg nem értem. Mert oké, hogy nem akarták az alkotók túl korhatárosra venni a figurát, de a fent említett részek mindegyike belefért volna a filmbe, méghozzá úgy, hogy még mindig nem kellett volna attól tartani hogy túl felnőttesre sikerül. Amúgy pedig a legnagyobb otromba ellentmondás az az, hogy egy szexuális taburól úgy akarjunk filmet készíteni, mintha az Disney mese lenne. Most vagy csinálták volna rendesen, úgy hogy a piszkos kis részletek is helyet kaptak volna, vagy inkább ne csinálták volna sehogy, mert ez ami végül is lett, egy 125 percnyi hiteltelen méla unalom, amitől minden élő domináns pasi a saját kardjába dőlve fog felzokogni... A szumbmisszív nők pedig egy kegyetlen röhögőrohamba fulladva fogják valahol a történet felénél feladni. Oké, én már amikor a könyv megjelent akkor azon az állásponton voltam, hogy amúgy sok köze nincs a történetnek a dominanciához... És akkor még csak a könyvről volt szó... Így a film megtekintése után, azt kell mondjam, hogy a könyv minden hiteltelensége ellenére, még mindig hitelesebb a témában mint ez a valami, amit a vásznon megtekinthetünk.

Nem tudom mire vélni ezt a képet... sem...

2, Jamie Dornan... Ó, jaj! Egy dolgot tudott hitelesen hozni a filmben, a seggét. Fartájékon egész kerek a fazon. És ennyi. Biztos vannak rajongói szép számmal, és isten őrizz, hogy én bárkinek az érzésébe is beletapossak a véleményemmel, de a fasziról messziről lesír, hogy életében nem fenekelt el még senkit sem. Ami nem feltétlenül baj! Hát na... Jófiú a lelkem. Ennek csak örülni lehet. Teljesen addig a pontig, amíg nem kell néznem, ahogy rutintalan mozdulatokkal, és a saját szerepében kényelmetlenül feszengve próbál elhitetni velem valamit, amit egyszerűen képtelen. Én nem vagyok szubmisszív, de szeretem a játékokat... És annyi tapasztalatom azért van a témában, hogy tudom, hogy nem minden pasi alkalmas vezetőnek az ágyban. Ezzel sincs baj. Nem kell minden férfinak irányításmániásnak lennie a szexben. Nem mindenkinek van meg ehhez a lelkülete. Sokan vannak, akik nem szeretik leigázni a partnerüket intim helyzetben... Viszont akiben megvan ez a tulajdonság, annak az egész viselkedése, megjelenése tükrözi ezt. Ha az ember lánya olyan fazonnal akad össze, aki szereti a játékokat, annak a személyiségjegyei a hétköznapokban is fogják ezt tükrözni. Ott az ember lánya érezni fogja, hogy óvatosnak kell lennie, akaratlanul fogja tartani a három lépés távolságot kezdetben, míg ki nem tapasztalja hol vannak a korlátok, és olyan tekintéllyel, erővel fog összeütközésbe kerülni, ami azonnal jelzi, hogy nem kispályán mozog. Az a férfi, ha azt kívánja verbálisan kifejezni, hogy úgy meg fog b@@szni, hogy egy hétig nem fogok tudni talpra állni utána, akkor azt úgy teszi, hogy kisebb sokkot okoz vele, amitől felszökik a pulzusom, összeugrik a gyomorom, megszédülök, és minden zsigeremben érzem, hogy nekem ott helyben végem... Ha esetleg még fogékony is vagyok erre, akkor lehet hogy már csak a kicsit piszkos szavaktól is felizgulok, és hirtelen azt sem tudom merre az előre. El fogom fogadni az állítását, és el is fogom hinni, hogyha alkalma adódna úgy kenterbe vágna, hogy csak pislognék, mert ahogy mondja, amit sugall közben a tekintete, amilyen a tartása, mind azt üzennék felém, hogy egy rutinos, saját magát, és az igényeit ismerő férfival állok szemben, aki éppen kinyilatkoztatott. És az az ami Jamie Dornanből egy az egyben hiányzik. Mint említettem... Ő kedveske... Amolyan, "na jól van, menjél vissza matchboxozni" típus - ahogy egyik kedves barátném leszögezte. Nincs meg a szerephez se a kisugárzása, se a tekintélye, se az ereje. Példa: ott van az, amikor Ana elküldi viccből, hogy örül, hogy megismerte... Akkor Christiant elkapja az ideg. Megjelenik a csaj lakásán. Mivel egy domináns pasiról beszélünk, aki nem bírja ha kikapják a gyeplőt a kezéből, így főhősünk érthetően dühös... A megjelenésének fenyegetőnek kellene lennie, de nem az. Egy kicsit sem. Aztán összekötözi Ana kezét, és a hasára fordítja. A jelenet el van kapkodva. Ez az első alkalom, amikor összekötözi Ana kezét. Egy domináns pasi ezt a helyzetet minden pillanatában kiélvezte volna. Lassan végig pásztázta volna az elejtett vad leszorított, meztelen testét, komótosan... És az a fenékre suhintás...? Kérem szépen, mi volt ez...? Ettől még a gyermekem is meggyőzőbben szokta az oviban elcsapkodni a lányok fenekét. Jamie minden mozdulata azt sugallja, hogy íme egy feladat, el kell látni, csak gyerünk már, gyerünk már... Legyünk már túl rajta. És ha már fenékpaskolgatás... A fentebbiekben akaratlanul hazudtam. Volt három olyan jelenet amikor is én göndör kacagások közepette bucskáztam le a kanapéról. Az egyik az volt, amikor Ana megkapja az új kocsiját, és azért mert rágcsálja az ajkát Mr. Grey becipeli a lakásba és "elfenekeli". Hah! Először is... Az nem elfenekelés, hanem sima snassz, óvatos seggre pacsi... Majdhogynem simogatás. De nem is ez volt az a mozzanat ami felvidított, hanem az, hogy a nagy fegyelmezés után, Christian totál komolyan azt mondja, hogy "üdvözöllek a világomban!" (angolul így hangzik, a szinkronban "íme a világom" lett belőle). Hát én itt teljesen kész voltam. Elképzeltem, ahogy ezt nekem mondják egy ilyen szituációban, így, ebben a formában, egy olyan típusú pasi mint főszereplőnk, és gondolatban folytattam is a jelenetet azzal, hogy a röhögéstől sírva felállok, ránézek a faszikámra, és kajánul megjegyzem, hogy akkor most én jövök... Engedtessék meg, hogy megmutassam, milyen az én világom! A másik két számomra szenvedősen, vinnyogósan kacarászós jelenet a két csúnya beszédes megnyilvánulás volt. Az "én nem szeretkezem, hanem keményen b@szok", és a tárgyalás utáni, "ha egyszer elkaplak meghalsz" frázisok... Jaj, de rossz volt mindkettő! Sajnos, ha én lettem volna mindkét esetben a hősnő, megint csak ugyanezekkel a paraméterekkel, ami a kontextust illeti, hát szegény fószer, aki ezt mondta volna nekem, megtépázott büszkeséggel, és porig sújtva tántorgott volna jobbra el... Hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplővel volt a bajom, mert Jamie Dronan biztos rendes ember, hanem a hiteltelenséggel. Nem minden férfi alkalmas ezeknek a mondatoknak a hiteles kommunikálására. Magánéleti tapasztalataim szerint a legtöbb férfi nem alkalmas rá, mert egyszerűen a férfiak is emberek, ugyanúgy lehetnek érzelmesek, mint mi nők, és ugyanúgy tarthatnak egy olyan erkölcsi kódexet, ami nem engedi őket a deviancia keretein belül kibontakozni. Nem mindenkinek van meg ehhez az életmódhoz a gátlástalansága, vagy egyszerűen csak, a normálisabb férfit nem izgatja fel az ha kötözött sonkát csinál a kedveséből, akit szeret. És ez így is van rendjén. Az alkotóknak viszont ezt nagyon is figyelembe kellett volna venni a főszereplő megválasztásakor, mert így Jamievel ez egy ökörség lett, ami borzalmasan fals. És tudom, hogy már unalmas vagyok a Charlie Hunnam mániámmal, de ha már őt akarták először, akkor hadd fejtsem ki, hogy Ő sokkal jobb is lett volna. Benne megvan az az enyhe rosszfiúság, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem hogy képes elpaskolni úgy hogy azzal fel is izgat... Neki nincs szégyenérzete a kamera előtt, ha szexről van szó, nem feszeng, hanem természetes minden mozdulata, és ráadásul még szerintem jóképű is (mondjuk én a testét sem kifogásolom... és a hangja... hmmm). Prezentálva az állítottakat, lásd videó:

És még egy, de csak azért mert bírom ebben a reklámban... Mondjuk én itt is érzem benne a potenciált.

De szakadjunk le Charlieról... Ha nem őt, akkor valaki mást kellett volna keresni a szerephez. Valaki olyat, aki képes az arcával, és a mozgáskultúrájával is kommunikálni azt hogy ha kell, tud nagyon ultraszuper badass is lenni. Aki már csak a kisugárzásával is azt üzeni, hogy le akarom rólad kapni a bugyid... És persze üzeni ezt úgy, hogy én le is akarjam kapni magamról miatta a bugyim... Ilyenek.

Amúgy a fent említett három hím közül, akik végig senyvedték velem a filmet, mindegyikük beleakadt abba, hogy nem hihető a főszereplő - annak ellenére, hogy egyik sem az a húúúú de nagyon domináns fajta (bár a szexben mindhárom igényes, és játékos - nem, nem saját tapasztalat mondatja ezt velem, leszámítva persze a férjem esetében. Apropó férjem... Ő akkor kezdett el hahotázni, amikor először előkerül a pálca, kis bőrdarabbal a végén, és Mr. Grey kifejti, hogy a fájdalom csak fejben létezik... Férjem határozott mozdulattal imitálva - ami megjegyzem igazán hiteles volt -, két mondatban levezette, hogy amennyiben az a pálca rendesen megküldésre kerül, hősnőnk a sikítófrásztól ami elkapta volna, nem jutott volna el odáig, hogy kinyögje hogy "vörös"... Ennyit a csak a fejekben létező fájdalomról...).

Harmadik megjegyzés: mellbimbók mindenhol...

Oké, azt el kell ismernem hogy Dakota Johnson szép, attraktív nő. Gusztusos testtel. És még egész jól is adja a naivát. Illik rá a szerep, ezt hála az istennek nem kell agyonragoznom. De minden második jelenetben extraközelit kapunk melleinek csúcsairól, amitől nekem olyan érzésem lett, mintha meg akarnának azokat nyalatni velem... Az első húsz alkalom után kifejezetten irritáló volt.

Negyedik megjegyzés: digital pussy hair maker...

Főhősnőnk szemérme gyárilag szőrtelen. Ezért digitális technikával csináltak neki parókát... Lenyűgöző... Van ezen a bolygón olyan ember, aki referenciaként beleírhatja az önéletrajzába, hogy Ő alkotta meg digitális effektként Dakota Johnson szeméremszőrzetét A szürke ötven árnyalata című filmben... Csak bízni tudok abban, hogy ezt a teljesítményt az illető nem fogja felhasználni, és hogy jól megfizették ezért a munkáért, és hogy kínjában képes volt jókat derülni az alkotási folyamat közben.

Ötödik megjegyzés: minden fentebb felsorolt baki ellenére, azt elismerem, hogy volt egy-két jó perspektívából előtt szexjelenet a filmben. Inkább egy, mint kettő...

Illetve azt is kifejezném, hogy a filmhez gyártott zene egész hangulatosra sikerült. Kár, hogy a zene által előidézett hangulatot a látványvilág porig gyalázza.

Hatodik megjegyzés: fogalmam sincs hogy minek rakták bele a filmbe a mellékszereplőket... A semminél is kevesebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, így ennek sem volt leginkább semmi értelme. Ott voltak, mert a könyvben is ott voltak, így itt is ott kellett lenniük, az meg már mellékes, hogyha nem lettek volna egyáltalán ott a filmben, akkor is ugyanott lennénk, ahol most vagyunk... Ráadásul a lakótársat alakító színésznő - nem volt ingerenciám megkeresni az igazi nevét -, egyetemista szerepe ellenére, számomra egy hangyányit kiéltnek hatott.

És ennyi. Nincs több észrevételem. Összefoglalva, csak annyit tudok mondani, hogy az IMDB jelenlegi 4.2-es indexe, jóindulattal reálisan elfogadható, bár ha rajtam múlt volna, akkor még ennyit se kapott volna a film.

Tovább

E L James: A szabadság ötven árnyalata /2012/

És igen. Hivatalossá vált mit szeretnék kérni idén a Jézuskától. Amennyiben úgy alakulna, hogy következő életemben férfinak születek, nos akkor az volna a tiszteletteljes kérésem az illetékesek felé, hadd legyek homokos. Tudom hogy azon a piacon sem egyszerű boldogulni, de legalább ott van némi százalékos esélyem arra, hogy találok valakit, aki racionális. 

Ebben az egész "szürke" hisztériában nem az a megdöbbentő, hogy Anastasia Steel/Grey olyan amilyen (ezt bővebben ki fogom fejteni, nincs ok az aggodalomra), hanem az hogy aki ezt a könyvet megírta, az vajon milyen ember lehet. És bár mondhatnám azt, hogy most viccelek. De nem. A filmes blogomban Stephanie Meyer, és a Twilight kapcsán már sikeresen kifejtettem a véleményemet, az írók első szabályáról: arról írj, amit ismersz! Másképp nem leszel hiteles. És ez jelen írásunkra is áll. 

Ha belegondolok, hogy mennyien óvtak a trilógia befejező részétől! Akiknek csak egy hangyafütyülőnyi rálátásuk van a Linda-féle absztrakt agyi működésre az ismerősi körömben, azok mind egyöntetűen kántálták: ne tedd! De persze nekem tennem kellett! Mert én tökös vagyok! Meg amúgy is... keményvonalas vagyok, és nehogy már egy erotikus-romantikus könyv fogjon ki rajtam! Pfff... Nem is én lennék én, ha nem akarnám bebizonyítani, hogy árral szemben nemcsak hogy úszni, de még járni is lehet! Alábecsültem írónőnket, és be kell látnom túlbecsültem magam. (Ejj de fáj ezt így leírni!) Csatát vesztettem, és romjaim felett színpadiasan zokogok.

Remegek az indulatoktól. Alig két perce tettem le a könyvet, és mészárolni volna kedvem! Szegény drága jó emberem a mai karácsonyi ajándékkereső, és favásárló túránkon, cirka háromnegyed órán át hallgatta tőlem, hogy Anastasia Steel milyen egy idegesítő némber. Le vagyok döbbenve, és csak hogy megérts kedves olvasó, pár lépésben/mondatban elmondanám a könyvhöz, de legfőképpen főhősnőnk személyiségéhez fűződő legnagyobb problémáimat. Amolyan kigyomlált, csokorba szedett formában...

Szóval belecsöppenünk a könyv elején a nászútba, és minden rózsás, meg pompás, meg idilli. Jaj de jó! A szirupos még csak meg sem közelíti azt az állapotot, ami a könyv első kétszáz oldalát jellemzi. A mi hatalommániás Christianünk fájdalmasan aprólékosan, és gyötrelmesen lassan, végérvényesen kasztráltatott. Sírok. Minden, de tényleg minden elveszett a figurában, ahogy annak rendje és módja szerint lenni kell: beállt a sorba. És miért? Mert a mi csupaszív érzelem, és együttérzés Anacskánk kimángorolta belőle. A helyzet a következő: Christian nem tűnt el. Ott van, ahogy mindig is ott volt, csak egy olyan szituációban találja magát, amihez eddig jobbára semmi köze nem volt. Több dolgot is biztosan tud: szereti ezt az ostoba libát (istenem van ilyen az életben is, ott sem értem, itt sem értem); beengedte őt a jól elszeparált, és kordában tartott sáncai mögé, aminek egyértelmű következménye, hogy tart a lelki sérüléstől; és végül: még mindig nem szereti magát, amitől kész rejtély számára, hogy Ana hogyan is szeretheti őt. Összegezve: Christian számára ez az egész "kapcsolat" egyetlen jó szóval körülírható: kompromisszum. Hihetetlen! Mint általában a párkapcsolatok zömében, itt is ez a kulcskérdés. És drága hatalom és irányításmániás főhősünk ezt teljesen tisztán át is látja, és enged annyit a korlátaiból, amennyit első lépésben engedni képes. Bizalmatlan. Érthető. De igyekszik. Ja, kérem szépen hogy ez nem elég? Valaki odanyújtja neked a kisujjad, de neked azonnal, rögtön, de máris, az egész karja kéne? Kiábrándító, hogy az egész könyv e köré a gondolatmenet köré épül. Ötszáz oldal tömény hiszti, egoizmus, és mártíromság...

Ananak minden baj, és nem használja a hülyeségen kívül semmire sem a két füle közti fekete lyukat. Sötét, mint az éjszaka. A kis szemérmes a hecc kedvéért ledobja magáról a bikini felsőjét, egy közkedvelt strandon...Ez még nem is volna baj, de könyörgöm te buta liba, egy milliárdoshoz mentél hozzá! Nem létezik, hogy nem fordul meg a fejedben, hogy ha lefényképez egy lesifotós, az a férjednek a következő tárgyalásán lehet hogy kényelmetlen lesz! És ez a nő okos? Mihez képest? Nem engedsz jet-skizni? Merészelsz a három hetes nászutunk alatt több mint két órára magamra hagyni? (Sejtésem szerint a dolognak lehet hogy van némi köze ahhoz, hogy a férjed egy nagyvállalati mogul, aki milliárdos...nem állt meg az élet azért, mert ráhúztak egy x karátos gyűrűt az ujjadra,teee...) Sebaj majd, én megmutatom neked! Elkötöm a jet-skit, és lelépek, csak mert nekem így jó! Benned meg álljon csak meg nyugodtan az ütő! Aggódj vakulásig, mit számít! Fogd már fel azzal az elsorvadt agyaddal, Mr. Grey, hogy én a magam erejéből akarok karriert építeni. Nem tartok igényt sem a nevedre, sem a pénzedre. Apropó név... Ezen okból kifolyólag, úgy döntöttem a munkahelyemen maradok Steel... (Logikus. Csupán csak az egész világ tudja rólad, hogy hozzámentél Christian Greyhez... Könyörgöm bemondták a gazdasági hírek, és minden bulvárújság fotóján te vagy! De nem.... A munkahelyeden, minderről meg fognak feledkezni, mert a neved nem Grey, hanem Steel. Istenem! És Christiannak majdhogynem egy folyamatábrán kell levezetnie, miért is olyan nagyon fontos számára, hogy Ana felvegye a nevét. Mert egy hatalommániás, és irányításmániás ember esetében, akiben annyi lelki ellentmondás feszül, hogy attól meg lehet csömörleni, képtelenség kikövetkeztetni a miérteket.)

Rám telepszel! Nem hagysz mozgásteret! (Könyörgöm egy irányításmániáshoz mentél hozzá, mire számítottál? Simulékonyságra? Meg te beszélsz telepedésről? Minden mondatodból süt a kritika, levegőhöz sem hagyod jutni azt a szerencsétlen faszit. Semmi nem elég jó... A dacolás még rendben is volna, de ez nem dac. Ana konkrétan sportot űz abból, hogy állandóan keresztbe tesz Christiannak.)

Látni akarom a barátnőmet! Mert már nem láttam vagy öt egész hete! A lelkemre kötöd (miután kiderül hogy a volt főnököm - akit te rúgattál ki - tehet a helikopter szabotázsról amiben majdnem meghaltál, és miután végigüldöznek minket az autópályán), hogy a biztonság kedvéért maradjunk inkább otthon. Én megígérem neked, mert szeretlek. Majd olyan magas ívből teszek az ígéretemre, amennyire csak telik az erőmből erőlködés nélkül, és naná hogy beülünk koktélt iszogatni egy hangulatos bárba! És ezek után még neked áll feljebb? Mit képzelsz, mégis ki vagy te? Aztán jól belefolyok a barátnőm szerelmi életébe is, mert az olyan sikkes, és még szerencse hogy tartom azt a lepcses számat! Pedig de szépen meg lehetett volna ott is kavarni teljesen feleslegesen a trutyit! Aztán persze vagyok annyira bamba, hogy elfelejtem, hogy a fogamzásgátláshoz fogamzásgátlóra is szükség van, és véletlenül (és nem is azért mert olyan lyukas a fejem, mint egy szita - személyi titkárnő mellett! Ó, ugyan már! Könyörgöm!) teherbe esem. Ja hogy te ezt dühöngve fogadod? Mi az hogy nem örülsz? Térden állva kellene hálát rebegned az ég felé, hogy itt vagyok neked, két lábon járó megváltásként, és szeretlek! Erre te pofátlanul berúgsz, és még a volt szeretőddel is találkozol! Na bízd csak ide! Júdásnak titulállak, majd elolvasom a személyes levelezésed, és nyakig kotrok a magánszférádba. De áldozatot hozok, mert még így is szeretlek! (Na az ilyen szerelemtől óvjon meg az a Magasságos!) 

Hosszú napokon keresztül nyavalygok, mert nem akarok tudni az alávetettjeidről, meg arról, hogy melyiket hogyan támogatod... Aztán még neked áll feljebb, és gondoskodni mersz arról, hogy ne tudják felvenni velem a kapcsolatot?! Hogy képzeled!

Nyílj meg nekem, bízz meg bennem! De tedd ezt úgy, hogy én persze nem bízom benned. Az amit teszel (az apám autóbalesete miatt végig ott rostokolsz mellettem; meghívod a barátaimat Aspenbe, mert azon is nyűglődöm egy sort, hogy ritkán látom őket; rögtönzöl egy szülinapi bulit, ahová elhozod az anyámat is, a magánrepülődön, átszelve így a fél Államokat), az csak egy dolog! Az hogy szinte mindent feladsz, csak hogy melletted maradjak, ez nem számít. Mondd is ki! A gyengébbek kedvéért, akár le is rajzolhatnád, vagy kottába is fűzhetnéd! Mert én ugyan váltig állítom, hogy ismerlek, meg tudom hogy milyen vagy, de ha te egyértelműen a fejemhez nem vágod a tényállást, akkor mégsem értem. Ó, Ötven, Ötven, Ötven...

Spirálisan (na ez volt az a jelző, amivel ha nem ezerszer találkozni a könyvben, akkor egyszer sem) süllyedve kaptam szép fokozatosan idegösszeroppanást a könyv végére. Nem kicsit dühített, és/vagy háborított fel. Azaz érzelmi mélység ami végigkíséri Anát, annyira sivatagos, hogy nincs az a kaktusz ami megélne rajta. De megint esélyt kapunk a szexuális illemtanunk fejlesztésére. Aki eddig nem tudta volna, annak most nyilvánvalóvá válhat, hogy a női orgazmus telt hólyaggal sokkal intenzívebb. Nem mondod! Ez csak valami tréfa lehet... Kapunk egy kis ízelítőt a "hogyan borotváljuk meg egymás intim és kevésbé intim területeit" témakör tananyagából is, és lelepleződik a nagy titok: terhesen is lehet huncutkodni! Azta... (Személyes megjegyzés: a dolog a 38. hét után igényel némi fantáziát...)

Ami pedig egyenesen letaglózott, rá kellett ébrednem arra hogy perverz/deviáns (ahogy tetszik) vagyok. Mert a könyvben felsorolt összes szélsőség, számomra nem szélsőség. Ez van. Én eddig meg voltam győződve arról, hogy megfelelő szexuális intelligenciával rendelkezem. Hogy ez leginkább, és a legerősebb jelzővel élve is, nem más mint pikantéria. Soha ebbe a jó életbe nem gondoltam volna, hogy az hogy bekötik a szemed, vagy rásóznak a hátsódra, esetleg kicsit illetlenebbül ragadnak meg itt-ott, az már perverzió. Vagy ha késleltetik az orgazmusod. (Hát hogy az írónővel sem játszottak el komolyabban soha, az is biztos.) A perverzióról, mint kifejezésről, nekem olyan dolgok jutnak az eszembe, mint mondjuk a nekrofília, vagy a gyomor, és béltartalom (és más testnedvek) nem rendeltetésszerű cseréje. De még akkor is. Ki vagyok én hogy ítélkezzem? Mindenki tegye azt, ami neki jól esik, és úgy ahogy neki jólesik, feltéve ha ezzel nem bánt sem lelkileg, sem fizikailag másokat. Felfordul a gyomrom a könyv üzenetétől: javulj meg, légy standard gyártósori tucattermék! Ne funkcionálj soha másként, mint az átlag. Mintha ez választható opció volna. Ha Anának csak egy kis esze lett volna, nem belekergeti Christiant a saját igazába, és valóságába, hanem kivárja, míg Christian magától billen. Ami fix, ha ez az egész az életben játszódott volna le, akkor Anácska szája már rég ki volna peckelve, és csak úgy csattogna a hátsóján az ostor. Egy kiadós verés után, talán megtanulta volna hogy hamarabb járjon az esze, mint a szája, és így mindannyiunkat megkímélhetett volna csavaros gondolataitól, és összeférhetetlen természetétől.

Tovább

E L James: A sötét ötven árnyalata 2012

És újabb csillag bukott alá az égből. Kecses íve reményt adott, hogy talán, most az egyszer olyan látványt fog biztosítani, ami megrenget eget-földet. De nem. Egy szép, fokozatos felfelé ívelés után, olyan satnya landolást tanúsított, ami már-már komikusnak is nevezhető. Kedves olvasóim, ti tudhatjátok a legjobban, mennyire megfogott engem a sorozat első része. Nem állítom, hogy az első könyv hibátlan lett volna, de be kell ismerni nem kevés potenciált foglaltatott magában. Amit a második könyvben sikerült az írónőnek, olyan pimaszul egyszerű mozdulattal agyon tipornia, ami valamilyen nehezen megfogalmazható bamba tisztelet ébresztett bennem. Tiszteletet a butaság oltárán. Nehéz lesz összefoglalnom azt a sok mindent, ami balul sült ki szerintem a folytatásban. A romantikát kedvelő emberek a fejemet fogják a kapukra tűzni, de szerény véleményem szerint a sorozat második kötete, egy egyszerű langymeleg szappanopera vonalait követi. Aki olvasta tőlem az első könyv kritikáját, az tudja hogy egy félelmem volt csak: Christian Grey romantikus hőssé avanzsálása. És öregem, sikerült az írónőnek telibe trafálnia az egyetlen rettegésemet, és kiviteleznie egy olyan folytatást, ami a realitás talaján soha ebben az e világi életben nem állná meg a helyét.

 Mert rakjuk csak össze:

Christian Grey egy narkós kurva gyermekeként nevelkedik négyéves koráig. Ez idő alatt az anyja stricije abból űz sportot, hogy a gyereken oltja el a cigarettáját, meg agyba-főbe veri. Az anyja halála után a gyermek a Grey házaspárhoz kerül. Katatón. Két évig egy árva mukkot sem szól. Bezárkózik, fóbiája van az emberek érintésétől, és mániája a rendszeres táplálkozás, mert nem keveset éhezett. Kicsit rossz lapok a sorstól...

A tinédzser Christian nem képes feldolgozni ezeket az élményeket, így kerül a képbe a kissé idősebb domina, aki megtanítja a fiút, hogyan lehet képes kontrollálni a haragját, és a fájdalmát.

Következmény: egy céltudatos, éles eszű férfi, akinek a teljes szexuális élete, egy dolgon alapul, a dühön.

Az írónő saját magával is ellentmondásba keveredik. Az első könyvben elmondottak szerint, Christian ugyan kontrollmániás, és kétségkívül domináns, de mindez a gyönyör érdekében zajlik (konkrétan az első könyvben ez úgy zajlik hogy Ana felhozza a "fájdalom vörös szobáját", mire Christian felhúzott szemöldökkel helyesbít, miszerint az a "gyönyörök vörös szobája"). Ezzel szemben a második részben, Christian szadista, aki az anyja viselkedését bosszulja meg minden alávetettjén. Könyörgöm döntsük már el, mert nagyon nem mindegy. Az első esetben ugyanis, arról van szó, hogy valaki szereti a szélsőségeket. Istenem, előfordul. Ehhez nem kell feltétlenül lelki nyomoréknak lenni. De a második eset... Na az már érdekesebb. Mert ha hitelezünk az írónő szavainak, akkor a Christian szexuális életét mozgató agresszió kézzel fogható, valóságos, és kényszerítő hatású. És ezt nem fogja valaki, csak úgy, röpke öt hét alatt levedleni. Szép is volna! Reggel felkelek, eldöntöm, hogy nem cipelem tovább a béklyóimat, és kész! Ha valakinek ilyen mély sebei vannak, és szembetalálkozik az utcán a nagy szerelemmel, első körben több mint valószínű cinikusan vállat von. Bármekkora is legyen az inspiráció. Aztán, ha feltételezzük, hogy a nagy Ő ott marad a közelben, és az érzelmek úgy elhatalmasodnak az emberünkön, ami már tarthatatlan... Nos több mint valószínű, Ő akkor is tartani fogja. Merthogy a dolog ettől egy csöppet bonyolultabb. A szélsőséges szokások biztonságosak. Kiszámítottak. Kontrolláltak. Ez tesz szabaddá. És mit tesz a szerelem? Azon túl persze, hogy öl, butít és nyomorba dönt... kikapja a kontrollt a kezedből. És persze egy önmagát szadistának valló, irányításmániás férfinek, ez nem jelent semmit. Sőt, ahelyett hogy még jobban bezárkózna, még ki is virul, magas ívből ejtve a saját belső vívódásait, és összesen öt hét (!) alatt eljut a tipikus, rózsaágyon való kedveskedő romantikázásig. Sőt fokozzuk még tovább: elhatározza, hogy megnősül. És még tovább: jöhetnek gyerekek is! Hát persze... Kell nekem ennek az Anastasia Steele-nek a telefonszáma. Karbantartást végezhetne néhány, megjegyzem jóval kevesebb fájdalmon átesett, barátomon is, akiknél a feloldási határidő, nem napokban, hanem években volt számolható.

Nem azzal van a bajom, ahová eljut a könyv. Mert mindenki képes rehabilitálódni. De nem ilyen könnyen. Aki ennyire könnyen levedli a múltat, az nem lehet olyan mély érzésű, mint a főhősünk. Ha pedig nem mély érzésű, akkor soha nem is került volna egy ilyen lelki katyvaszba. Csak nekem tűnik ez ellentmondásosnak? Nem a szerelem erejét kívánom kétségbe vonni. Azt állítják csodákra képes, és mivel eddig ezt nem sikerült senkinek megcáfolni, el kell tudnom fogadni a feltételezését annak, hogy ez így van... Egyszerűen csak arról van szó, hogyha valaki ennyire mélyen megsérül, és az ilyen fokozatokban is kiütközik, akkor annak az embernek a fájdalma sosem fog elmúlni. Megtanulhatja kezelni, megtanulhat együtt élni vele. Begyógyulhatnak annyira a sebek, hogy ne hasogassanak, de mindig lesznek gyengébb napok. A rémálmok, olykor a felszínre fognak törni, és a rosszabb napokon egy ilyen ember élete egy olcsó vívódás lesz a rettegés és a vágyódás közt. Rettegés, hogy elveszti a szeretteit, és vágyódás, hogy bár következne már ez be, mert akkor minden visszazuhanhatna az édes zsibbadásba, ami felszabadít.

És akkor még ott van a gyerek téma. Te jó ég! Ettől csak a fejemet fogtam... Nem azzal van baj hogy Christian bízik a jövőjében. Kívánom neki hogy bízzon, lángoljon, szeressen, béküljön meg... De hogy ezt a gyerekkérdést ennyire egyszerűen lezavarjuk. Jöhetnek, és kész. Na persze! Mert egy önutálattól szenvedő embernek, ez az első reakciója. Nem is az hogy: "Te jó ég, mit fogok én továbbörökíteni a saját fiamnak?" vagy "Hogyan leszek képes megtanítani bízni, és hinni önmagában, mikor én sem vagyok rá képes?", esetleg "Hogyan higgyem el, amikor majd átölel, és azt mondja szeret?" stb.

Nem. A mi jó Christianunk nem parázik. Mert ugyan utálja önmagát, de ott van Ana aki bizonyítja az ellenkezőjét... És mivel az új Christian bízik, mert eldöntötte hogy bízni fog, ez elég is.

Szerintem az írónő sikeresen összekeverte a helytelen önismeretet, az önutálattal. Ez utóbbinál az alany nagyon is tisztában van az értékeivel. És a tetteivel is. És ezért utálja magát. Ebből megint csak nem könnyű kigyógyulni. Mondhat a szenvedőnek, bárki bármit, attól Ő nem lesz képes jobban szeretni saját magát. Persze nem kizárt, hogy idővel igen, de ahhoz hogy ez változzon, hosszú és göröngyös út vezet. Ezzel szemben a helytelen önismeret csupán egy átmeneti fiatalkori probléma, míg az utunkat keressük. Legalábbis jobbik esetben. Rosszabbik esetben ez kitart az ember öregkori haláláig, de ez más téma, és egy könyvön belül nem szeretek öt-hat pszichoanalízisnél többet levezetni.

Más...

A főhősnőnk az első könyveben is sikeresen ráuszította az idegeimre a murmucokat. És persze hűnek kellett maradnia önmagához, és folytatnia ezt az idegesítő szokását. Valahol a százötvenedik "szent tehén" kifejezésnél, már ott tartottam, hogy Mrs. Robinson helyett, én fogom Anát legyilkolászni... 

Komolyan mondom a főhősnő kritikán aluli a könyvben. Az olyan alapvető fogalmak, mint a tapintat, vagy példának okáért a józan paraszti ész, egyszerűen hiányoznak a szótárából. Olyan kecsesen trappol be az érzékeny területekre, mint egy mamut. Ha Christian helyében lettem volna, holt biztos, hogy valahol a könyv felénél pofon gyűröm. Az még egy dolog, hogy önző fruska, aki képtelen arra hogy tisztelje a korlátokat, de buta is, mint a tök. Annyi potenciál volt a női alakban is, az első könyvben. Az oldalát erősíti, az ártatlanság, a romlatlanság. A legerősebb ellenpólusok. Ha ehhez még hozzátették volna a türelmet, a kedvességet, vagy akár az empátiát, és megsúlyozták volna mondjuk 30 pontos IQ emeléssel, még én is beleszerettem volna. Na de így...

És akkor miután ilyen kellemesen kikritizáltam magamból mindent, felmerül bennem egy kérdés...

Mi a jó francról fog szólni a harmadik könyv? Várjak bármit is a záró epizódtól? Vagy inkább készüljek a tipikus gyermekáldásos, kicsit izgulunk, de minden a legnagyobb rendeben dologra? Persze a "rendben" végig nagybetűvel írva...

Sajnálom, hogy ilyen élmény lett nekem ez a könyv. Annyival többet vártam tőle, és olyan mélyen csalódtam, hogy én is kénytelen leszek holnaptól a férjemet kikötözni az ágyhoz, és rezgő segédeszközökkel kényeztetni, vagy análisan megöklözni... akkor aztán Ő is csalódhatna, majd fordul a kocka... de semmi baj, hisz csak annyin múlik az egész, hogy eldöntöm: holnaptól újra jó kislány leszek.

Tovább

Tömegeket megosztó bestseller: A szürke ötven árnyalata

A napokban adta ki az Ulpius E L James, egyesek szerint botrányosnak ítélt, kasszasikerét magyarul. A szürke ötven árnyalata azon felül hogy minden eladási toplistát pillanatokon belül az uralma alá hajtott, rendesen megmozgatta a világ olvasói közönségét is. Nagyvonalakban a könyv egy kissé szélsőséges szexuális szokásokat képviselő férfi (aki természetesen amellet hogy piszkosul jóképű, még mocskosul gazdag is), és egy tapasztalatlan fiatal lány találkozásának történetét, és kapcsulatuk kezdetét írja le. Persze teszi mind ezt számos erotikus jelenet részletes, és képszerű megfogalmazásán keresztül. Hogy miért erről akarok blogot írni? Őszintén, fogalmam sincs. A könyvet megvettem, elolvastam. Ebben nincs semmi meglepő. Főleg ha lábjegyzetben elárulom hogy előzményekben olyan írók könyveit is elolvastam mint Ward, vagy Cole, vagy Kenyon, vagy Showalter, Nalini Singh-ről már nem is beszélve. Egyszóval az erotikus, kissé pikáns szerelmi jelenetek nem jelentenek számomra túl nagy meglepetést. És akkor itt talán el is jutok a miért-ig...Miért is akarok pont erről a könyvről írni? Pofon egyszerű. Aki már olvasott az előbb felsorolt írók közül valamit, az tudja hogy a "szélsőséges" szex egyik írónő esetében sem ritka. Wardnál ott van V, Showalternél Reyes (aki egy méretes tőrt döfve a lábába képes csak elélvezni, és lássuk be ez azért egy kicsit meredek), Nalini Singh-nél meg talán a teljes angyal-sorozat. A piac már ismeri ezeket a könyveket, van is vásárlójuk dögivel, és mégis A szürke ötven árnyalata az ami ekkora vihart kavar. Kérdem én, miért? Talán azért mert itt nem vámpírok, démonok, vagy angyalok a főszereplők? Így már túlságosan is valóságos? Túl közeli? Lehet. Vagy egyszerűen csak túl sok? Mihez képest?

Véleményem szerint semmi olyan túlzást nem tartalmaz a könyv ami megbotránkoztató. Ami okot adna a hisztériás rohamra. Stílusát tekintve lendületesnek, humorosnak mondható, bár a jellemábrázolás lehetett volna egy kicsit árnyaltabb. Mivel mindent a női főszereplő szemein keresztül látunk így a történet férfi főhősének belső vívódásairól, csak sejtéseink lehetnek. A női főszereplőnk, talán tapasztalatlanságának köszönhetően, hajlamos elveszni a részletekben, és rettenetesen türelmetlen. Kiindulási pontja a mindenki számára olyan nagyon preferált, szépen kertek közé szorítható, tipikus szerelmi románc, ami persze szöges ellentéte Christian Grey kapcsolatokról kialakított véleményének. És ez adja a könyv konfliktusát...

Ami talán egy kissé visszás a könyvben, legalább is számomra, hogy egy erős felvezető után, a könyv második felében, a vártaktól merőben eltérően, Christian jelentősen visszavesz magából. Igyekszik hogy többet adhasson, visszaszorítja a legszélsőségesebb vágyait, és nem is erőlteti azokat rá Ana-ra. Elfogadja azt amit a lány adni kész, és ennyi. Kérdem én? Mi ebben a rossz? Megdöbbenek amikor azt a véleményt hallom, innen-onnan, hogy ez a könyv a női nemet lealacsonyítja. Megalázza. Ugyan miért? Hölgyeim bátran kezeket fel! Lehet hogy vagyunk páran akik nehezebben ismerik be, de megkockáztatom mindannyian voltunk már olyan helyzetben ami eltért az átlagostól. A intimitás mindig két embertől függ, és lássuk be minden belefér, ami mindkét félnek örömet okoz. Miért borzadunk el, ha szóba kerül a fenékpaskolás, vagy a különböző kiegészítők használata? Amíg a dolog a gyönyörről szól, addig minden szentesíthető. Szerintem. És a könyv még csak a negyedét sem mutatja meg annak, mi minden lehetne...

Ami nem tetszik a könyvben...

Valahogy úgy érzem hogy a történet olyan irányba halad, hogy Christian majd "megjavul". Merem remélni hogy a második, és harmadik rész nem szalad bele ebbe a klisébe. Már csak azért sem, mert Christian nincs elromolva. Vannak komoly lelki sérülései, amikből remélem valamilyen szinten sikerül felépülnie. de ezen felül nincs benne semmi szemére vethető hiba. Ha az lesz a trilógia végső tanulsága hogy Christian átváltozik Edward Cullen-be, akkor Isten látja lelkem komoly toporzékolásba fogok kezdeni. Minden porcikámmal abba kapaszkodom hogy az arany középútnál fogunk kikötni...

Még egy kis szösszenet. Az hogy ez a könyv ilyen nagy példányszámban kelt el, többek közt annak is köszönhető, hogy a nagy emancipációnak köszönhetően kissé kifordult a világ a sarkaiból. Az Alkonyat után, szerintem tévesen, a közhiedelmeben az terjedt el hogy a nők a simulékony, kedves-rendes, romantikában női érzelmeket lefölöző mélyérzésű férfiakat részesítik előnyben. Nos kedves uraim ez nem így van. A húsz év feletti, realista, talpraesett nők ki vannak éhezve az igazi férfiakra! Vágyunk arra hogy olykor-olykor helyre tegyenek bennünket. Kívánjuk hogy egy férfi erős legyen, sziklákat megszégyenítő tartással, és csak és kizárólag akkor lágyuljon ha azt mi váltjuk ki. És ez a lágyulás abban az esetben lehet csak helyes, ha azt a tökéletes szex, és a mély érzelmek is alátámasztják. Amíg olyan nőbe nem botlotok, aki arra késztet benneteket hogy csacskaságokat suttogjatok a lemenő nap fényében az illető hölgy fülébe, addig bátran legyetek csak rosszfiúsak! Hisz nincs is nagyobb kihívás egy betörhetetlen férfinál, és nincs is nagyobb ajándék mint megszelídítve látni azt.

Tovább