A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Egy éjszaka trilógia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Egy éjszaka trilógia. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. október 26., csütörtök

Jodi Ellen Malpas: Egy éjszaka ígérete (Egy éjszaka trilógia 1.) /2016/

Ha valamihez hasonlítanom kellene jelen könyvünket, akkor azt tudnám mondani, hogy nem más mint egy rettenetes repülőgép-szerencsétlenség. Szépen kigurul a kifutóra, kicsit döcögve, és nehézkesen de felszáll, gyönyörű ívben repül, majd amikor már szinte látod magad előtt a végcélt, és készülnél a landolásra, akkor a motor bedöglik, elfüstöl, te meg ijedten kapaszkodsz amibe csak tudsz mert azt hiszed, hogy akkor túlélheted, és nem fog fájni, de aztán bekerül a látóteredbe a talaj mindennél rohamosabban közeledő képe, és tudod hogy vége. Esélyed sincs átgondolni, mi is zajlik éppen körülötted, felkészülni sincs rá időd, még eljut az agyadig az első nagy robaj, amikor becsapódsz, aztán nincs már más csak a kínzó semmi…

Előző műremekünk után, őszintén megmondom nem nagyon voltak elvárásaim. Ha az ember az abszolút nulláról indul, akkor onnan már csak felfelé mehet. Mégis meglepett, hogy jelen alkotásunk elkezdett lekötni. Mi több még szórakoztatott is. Sőt még némi elégedettségérzetet is sikerült kicsiholnia belőlem. És elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam ebbe az állapotba. Elkapott a lelkesedés, hogy végre tudok majd írni egy olyan véleményt, ami nem lesz tömve negatív kirohanásokkal. Már össze is állt a fejemben mit fogok leírni ide, mik lesznek a felvezetőim, hogy most az egyszer ha nem is a legnagyobb lendülettel, de képes leszek méltatni egy romantikus-erotikus könyvet. Aztán bedöglött a motor. És úgy elfüstölt, hogy csak néztem utána. Aztán mire észhez tértem már vége is volt. A történet a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve szabadesésben berobbant a talajba, de olyan erővel, hogy onnan már az isten se ássa ki. Én meg csak pislogok, és egyetlen egy szó visszhangzik az agyamban: miért????

De, ne legyünk teljesen elkanászosodva… Bár nem teljes a siker, azt tudni kell értékelni, hogy most legalább lesz néhány dolog amit azért fogok kivesézni mert tetszett a könyvben, és nem azért mert tótágast álltam tőle. Szerintem már ez is haladás.



"Livynek ​azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű, olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”. 
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges. Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is. 
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben, melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki. De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy sebzett személyiség rejtőzik. 
Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy visszavonhatatlanul összetöri a szívét…"

Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 2490 Ft




Kezdjük azzal miért tetszett a könyv… - kitekintgetős lesz, szokás szerint.

Mindenek előtt tetszett, mert van neki története. Mivel ez manapság már ritkaságszámba megy, így a magam visszafogott módján ujjongok. Persze a klisék itt is egymásra halmozva megjelennek, de most még ez sem zavart annyira. (Mondom… annyira… ez nem azt jelenti hogy nem zavart…)
Klisék: csak a szokásos, rögtön berosálok ha rám néz a pasas attitűd, képtelen vagyok távol tartani magam tőled férfiúi magatartás, meleg barát-barát, jóakaró barátnő, aki minden problémádat magáénak érzi, esetlen hősnő.

Megmondom mi nem volt: ütlek-váglak dominancia, alpári beszéd, és szerződés. Nem tudom elhinni! Hát mi történt? Milyen isteni csodának sikerült megvalósulnia, hogy három ennyire karakteres tényezőtől is sikerült egy körben megszabadulni? (Elkiabálom… érzem, hogy elkiabálom…)

És amitől lehidalok, de menten… voltak újdonságok!

És akkor ebben merüljünk el kicsit részletesebben…
Ahhoz hogy megértsétek, hogy az első újdonság miért nyerte el a tetszésem, ejtenem kell néhány mondatot arról, hogy hogyan viszonyulok ahhoz ha zavarba hoznak. Először is, hál’ istennek marha ritkán jövök zavarba, és lehet hogy pont ezért, de amikor sikerül, akkor azt lehengerlően látványosan csinálom. Fehér bőrű vagyok, ráadásul szőke, így amikor elpirulok, az olyan feltűnő, hogy száz méteres körzeten belül senki nem tudja kivonni magát a látvány alól. Nem csak az orcáim pozsgásodnak ki, hanem a homlokom, az orrom, az egész fejem, a mellkasom, nagyjából mindenem a fejem búbjától a kis lábam ujjáig. És ez pokoli… Mert még csak kontrollálni sem tudom, elrejteni meg pláne, és emiatt még inkább zavarba jövök… és itt jön a második fázis: uralkodj magadon! Az igazán profik egy ilyen pirulós állapotban vagy szendén mosolyognak, és aranyoskák lesznek, vagy úgy csinálnak mintha mi sem történt volna… Hát én nem! Én nekiállok szófosni. Rosszabb esetben csacsogni. A kényszeres közléssel még nem is lenne komoly baj, a baj az, hogy az agyam ilyenkor leterhelt állapotban van, el van foglalva azzal, hogy pánikba van esve az egész testemet eluraló vörösség miatt, így nem tud besegíteni abba, hogy a számat elhagyó szövegnek értelme is legyen. Nagy átlagban ilyenkor szoktak totálisan buggyantnak nézni az emberek, valljuk be teljes joggal. A zavaromat tisztességesen még lezárni is képtelen vagyok, általában a belsőmben zajló enyhén tudathasadásos vita önmagammal (vörös vagy… vegyél levegőt… ne nézd már… nézz már rá… tényleg ezt mondtad???.... te egy idióta vagy… fogd már be… hajrá, csináld csak, már úgyis mindegy…) elfáraszt, és ilyenkor szokott az történni, hogy egy hangos „pff…” kíséretében a szememet forgatva eloldalgok sebesen, ott hagyva a beszélgetőpartneremet, aki ezek után már végképp nem tudja eldönteni, hogy mi is történt.
Dédelgetett kínos emlékeimet két csoportra osztom. Vannak azok az emlékek, amikre visszagondolva az ember egy jót nevet. Ilyen például az egyik első randim a férjemmel, ami valamikor úgy százötven évvel ezelőtt történt. Lindácska nagyon otthon van a csábításban… teljesen addig, amíg nincs tétje a dolognak. Ha tétje van, akkor két lehetőség adott, vagy önmagamat is meglepve csúcsteljesítményt nyújtok, vagy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozom magam, amit kényszeresen megpróbálok tompítani, amivel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. Férjuram hála annak a Magasságosnak egy jó humorú fazon – szerintem csak ez mentette meg a kapcsolatunkat, a kapcsolatunk elején. Velem ellentétben nem az a szószátyár típus – eleinte, inkább az a higgadt fajta, aki fantasztikusan képes teljesen kifejezéstelenül nézni, amivel nem mellesleg a mai napig felkergeti a murmucokat az idegeimre. Ezt pedig azért írtam most le ide, hogy átérezzétek az első randis helyzetemet, amikor is a legjobb formádat akarod hozni, hogy lenyűgözd a másikat, de cserébe nem kapsz mást csak csendes figyelmet, ami vagy sokatmondásról tanúskodik, vagy semmitmondásról, te meg gebedj bele abba hogy kibogozd na akkor most hogyan is álltok. Fent voltunk nála… ültünk a konyhában, hangulatfény, kellemes lágy zene, borozgatás – tipikus fulladj bele a romantikába szituáció. Én már jól voltam, köszönöm szépen, még nem voltam szalonspicces, de már bátorrá ittam magam, és elhatároztam, lesz ami lesz, én ezt a pasit, ma megszerzem, berángatom az ágyba, és a magamévá nyilvánítom. Édesgető félig puszi félig csók után felálltam az asztaltól és azt képzelve magamról, hogy én vagyok a nyers szexualitás megtestesült démona táncolni kezdtem előtte. Először csak úgy jelzésértékűen, kis csípőrisza erre, majd arra, állsimogatás olyan közelről, hogy a teljes látószögét elfoglalja a mélyen dekoltált felsőmben feszülő mellem. A mázli, hogy amúgy tényleg piszok jól táncolok. Tanultam is, szeretem is csinálni, tehát, egy ilyen helyzetben, ahogy meglátom az első felcsillanást a másik tekintetében akaratlanul is elkezdek belelendülni. Hát itt is volt belelendülés… bár inkább ne lett volna… Éreztem, hogy enyém az irányítás, hatalommámorosan alakultam át hétköznapi nőből profi lapdance-es csajjá, és bitang módon élveztem, hogy kikészítem szegény fazont ültében. Nem tudom milyen indíttatásból félúton úgy döntöttem, hogy a konyha nekem nem elég kényelmes hely arra, amit tenni készülök. Párom viszont szemlátomást nagyon jól elvolt ott ahol, a legkisebb jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni, így elkezdtem táncomban a folyosón araszolni a szoba felé – a szoba ajtaja pont szemben volt, a folyosó másik végén. Lassú ritmusra történő andalgásom közepette megmásztam a wc ajtót, amolyan szexis, nézd mit tudok formában, barátkoztam a székekkel is egy kicsit, majd a hűtő összes előnyét is kiaknáztam. Itt kanyarodnék vissza oda, hogy piszok jól táncolok… Tehát nem ez volt a kínos része a dolognak. Párom tekintete is kellően ködös volt már, így gondoltam megadom neki a végső lökést, elkezdtem kigombolni magamon a blúzt, miközben hátrafelé lépkedtem. Kacéran intettem neki, amikor elővillant a fehérneműm, hogy jöjjön… jöjjön csak utánam… vegye el, vegyen el mindent… és Ő mozdult… én meg arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje bemenni a szobába… és lendületesen megfordultam, hogy nekiiramodok… és teljes erőbedobással lestukkoltam a fürdőszoba ajtót, ami mint utóbb kiderült, nem volt bezárva, csak a rohadt nagy hangulatvilágítás miatt én ezt nem vettem észre. Akkorát koppant a fejem, hogy párom felszisszent a hátam mögött, én meg azt sem tudtam, nagy hirtelen hogy hol is vagyok. A dolgot tovább tetőztem azzal, hogy ahelyett hogy valami bárgyú „hupsz”-ot odamakogtam volna, vagy felnevettem volna, inkább összekaparva a romjaimat bemenekültem a szobába. Férjem megpróbált komoly maradni…. de tényleg… olyan görcsösen erőlködött, hogy ne nevessen ki, hogy kidagadtak az erek a nyakán, de nem tudta megállni hogy ne kezdjen el kuncogni. Utánam ballagott, és kaptam puszikat a homlokomra, meg a szememre, meg bókokat arra hogy milyen aranyos vagyok… pfff… aranyos… én… a nyers szexualitás démona… Mondanom sem kell, hogy nem tettem magamévá aznap este a férfit.
És hogy ez most hogy is jön könyvünkhöz…
Én nem tudom, hogyan csinálta írónőnk, de sikerült a kávéfőzős, bénázós jelenetet olyan jól megfogalmaznia, hogy visszhangra talált bennem hősnőnk idegbaja. Maximálisan átéreztem csórikám helyzetét, a kézremegést, a hátadba fúródó tekintetet, a bosszúságot, hogy máskor mindent egycsapásra képes vagy megcsinálni, de akkor bezzeg nem, amikor a legfontosabb lenne. A leforrázottság érzését, a tehetetlenségét. Livy feszengése Millerrel szemben a könyv elején egész racionálisra sikeredett. A feszengés alatt azt értem, amikor nem sikerül tartania magát, és kiesik a ritmusból, elszúr valamit, és leteríti a menekülési kényszere. Mert ezt át tudom érezni. Azt már nem, hogy úgy ledermedek a pasitól, hogy mozdulni sem bírok – kínosság ide vagy oda, olyan helyzetben még soha nem voltam, hogy rákövültem volna egy idegenre csak azért mert jóképű. Tehát, az frissítő újdonság volt, hogy Livy zavara szépen ki van fejtve, az már kevésbé nyűgözött le, hogy még mindig nem tudtunk elszabadulni attól a sémától, hogy meglátom, és az agyi kapacitásom egyszeriben egy zöldségével kezd vetekedni.

Aztán ott van Miller kényszerbetegsége…

Ezekben a könyvekben már annyi mindennel találkozhattunk eddig. Volt bipoláris ketrecharcosunk is – vagy mi a tököm -, meg stricink is, meg nem egy hatalommániás diktátorunk, de OCD-s pasink még nem volt. És vesszek meg, de nekem tetszik a kényszerbetegség fonala. Ha Malpas megmaradt volna ezen a síkon, és nem lövi ki a repülő motorját egy bazookával, akkor ez a könyv lehetett volna nagyon jó is. Mert a kényszerbetegség már eleve elég konfliktust teremtett volna. Én jó barátságban vagyok az OCD-vel. Nem vagyok klinikai eset, vagy ilyesmi, de vannak olyan berögződéseim, amiket ha nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor az felborítja az egész napomat idegileg. Olyan ez mintha az ember egy nagy fogaskerekes gépezet lenne, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és ezek közül egynéhány állandó olajozásra szorul. Ha elmulasztod az olajozást, vagy nem úgy, vagy nem olyan olajjal olajozol, amivel kéne, akkor jobb esetben csak egész nap nyikorogni fog a gép, rosszabb esetben meg is bénul. Úgyhogy én nagyon át tudtam érezni Miller helyzetét, amikor alvás helyett kiment takarítani. A kényszerbetegség ilyen. Ha nem úgy van valami, ahogy lennie kell, akkor az ellehetetleníti a továbbiakban a normális működést. És Miller baja nem enyhe… szóval, épp elég lett volna erre építkezni, és azt leírni, hogy gerlepárunk hogyan küzd meg ezzel a mániával, merthogy már eleve ez nem lett volna egyszerű.

És ami még nagyon jó volt…

Lassú szex.
Lehet hogy én vagyok teljesen megbicsakolva, de a sok kemény dúvad után, akik félájultra kefélik a hősnőket, nekem Miller szexuális kultúrája kifejezetten szimpatikus volt. (Ezt majd azért folytatom a nem tetszett kategórián belül is…)

A nyelvezettel, fogalmazással sem volt komolyabb problémám, bár egy-egy aktus leírásában néha sikerült elvesztenem a fonalat, de mivel itt legalább le voltak írva az aktusok, és nem csak tőszavakban volt tálalva a helyzet, így azt az egy-két bicsaklást jóindulatúan elengedem – értékeljük a szándékot, hogy Malpas legalább dolgozott azon, hogy értelmesen megfogalmazott mondatai legyenek.

És akkor jöjjön ami nem tetszett

A történet kicsit vontatottan indul be, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, ha megtartotta volna a ritmust a hőseink megismerkedésénél is, de ez nem teljesül. Az egyik pillanatban még ott tartunk hogy a szexi pasas mogorva, és távolságtartó, aztán csapó, már a női mosdóban vagyunk és jön a nélkülözhetetlen „nem bírom magam távol tartani tőled” duma. Ez nagyon el lett szúrva. A fülszöveg alapján én valami olyasmire számítottam, hogy a pasas tényleg hagy egy cetlit a kávé mellé, amire kacskaringós betűkkel ráfirkantja, hogy „tölts velem egy éjszakát…”, aztán jön még egy kis násztánc. Ez a bumm bele, maradjunk a jól megszokott és már kismilliószor leírt „lerohanlak és menjünk dugni mert annyira készen vagyok tőled, hogy az már megfogalmazhatatlan, holott nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy” helyzet nagyon elkapkodott lett, nagyon slampos, és nagyon éles kanyar a kezdeti tempóhoz képest, nem utolsó sorban pedig még rémesen fantáziátlan is.

Aztán ott van a kicsit sem vicces nagyi. Nem kell nagyi – vagy ha már nagyon ragaszkodunk a nagyihoz, akkor próbáljunk olyan nagyit csinálni, aki kevésbé nagyis. Vagy legyen vicces karakter, aki a kora miatt már bármit megenged magának, vagy legyen nagyi-nagyi tortasütögetési kényszerrel, aki van, de leginkább még sincs, de ne legyen olyan nagyi, aki tényleg olyan mint az ember nagyanyja, mert az ebből születendő asszociációk kenterbe vágják a könyv erotikus felhangját.

És akkor innentől jön az idegbaj

Miért? De tényleg, miért kell az erotika égisze alatt állandóan bevinni a könyvekbe a különböző élelmiszerek egymásról nyalogatását? A korábbi könyvben a faszinak az volt a heppje, hogy a whiskeyt nyalogatta le a csajról (hopp! Az ott elfelejtettem megemlíteni…. de ha már itt tartunk…), itt meg az olvasztott csoki lép be a képbe. Én meg fel nem tudom fogni, hogy miért jó az ha lelocsolnak whiskeyvel, vagy csokival?
1, A whiskey alkohol… lehet márkás, meg finom, de akkor is alkohol, és mint ilyen, szerény véleményem szerint bűzlik. Lefektetnek az ágyra, rálocsolják a puncidra, meg a szádra az üvegből… vajon mi fog történni? Hát az fog történni, hogy az ágytól, a földön keresztül, az ágyneműig minden úszni fog a whiskeyben, és olyan szag lesz a szobában mint egy pálinkafőzdében. Ez mitől szexi? Meg eleve… miért jó az egy pasasnak, ha a nő puncijáról lefetyeli a rövidet?
2, A csoki… Én imádom a csokit, de tényleg… Többek közt csokoládé függő is vagyok (még mindig). De hogy kézzel-lábbal kapálóznék, ha valaki olvasztott csokoládét akarna rám önteni, na az is biztos. A csokinak megvan az a jó szokása – aki már sütött valaha csokoládés bevonatú sütit az tudja – hogy ha vízhez ér, akkor elkezd becsomósodni. Meg nem utolsó sorban, szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú. Próbáltatok már magatokról olvasztott csokoládét levakarni? Én igen (és akkor erre nem is kell több szót pazarolni…), és mondhatom hogy egyáltalán nem muris dolog. Ráadásul ott van még a rendmániám is… Maximálisan átéreztem Miller kínját, amikor a csokis mizéria után alvás helyett kiment takarítani. Én is kimentem volna. Egyszerűen képtelen voltam átélni a konyhai kis légyottot mert megállás nélkül azon szörnyülködtem hogy mekkora rumli alakult ki viharos cselekvésüknek köszönhetően.
Én azt mondom, hogy ha az ember éhes egyen, ha szexelni akar, szexeljen… A kettőt nem kell közös dimenzióba hozni.

Aztán ott van még a részegség…
Amióta Anastasia Steel sikeresen fejre állt a Szürke ötven árnyalatában, azóta minden hősnőnek kötelező jelleggel utána kell ezt csinálnia… Bárhogyan is nézzük a részegség nem vonzó. Felszabadultnak lenni, szalonspiccesnek lenni még oké, de ha valaki tajt részeg, az visszataszító. A megállás nélküli okádás jobb esteben lohasztóan hat a vágyra – a rosszabb esetet pedig nem fejteném ki. Értem én, hogy ezekkel a jelenetekkel azt akarják az írók közvetíteni, hogy milyen nagy az elfogadás meg a törődési kényszer a szereplőkben, de ezt ki lehetne egy lábtörésen keresztül is fejteni, ami kevésbé lenne kínos. Vannak dolgok az életben, amik nem szorulnak upgrade-re. Ilyen az is, hogy aki részeg, az nem szép.

És akkor jöjjön még egy kis pedofil/apakomplexusos jelleg…

Édes, csodás kislányom…

Édes, csodás kislányom…???

Fel nem tudom fogni, hogy ez, így ebben a formában, többszörösen ismételve hogyan kerülhetett bele a könyvbe.
Elképzelem a szitut, ahogy egy görög istennel épp vehemens ölelkezésbe bonyolódom…
Ott érzem a fülemen a leheletét, miközben dörmögő hangon azt ecseteli hogy miként fog pillanatokon belül ájulásig szorongatni…
Aztán benyög egy olyat hogy én vagyok az Ő édes, csodás kislánya…
Egy ilyen kinyilatkoztatástól a másodperc tizedrésze alatt változna a párás kelyhem Góbi sivataggá. Nem tudom mi a cél. Ha az, hogy úgy húzzon befelé a csatornám, hogy hallani lehessen a súrlódást, akkor jó helyen járunk. Ellenben ha az az irány, hogy a virágom harmatozásnak induljon, akkor ez egy méretes kapufa. Kislányomnak legfeljebb a sosemvolt apám hívhat, esetleg a nagyapám, nagyon nagy engedménnyel még azok az idős úriemberek, akikkel rokoni és/vagy baráti kapcsolatban állok. A szeretőmnek ez a kifejezés tabu. Ezt olvasni olyan volt mint amikor a bakelitlemezen megcsúszik a tű, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Említettem, hogy tetszett Miller szexuális kultúrája. És ez így is van. És én amúgy türelmes ember is vagyok, szóval nem ellenkezem, ha addig nyújtjuk a dolgot, amíg már guvadnak a szemeim. De nem mindig! A kilencvenedik „téged csak kóstolgatni lehet, mert ami ilyen finom azt lassan kell kiélvezni” jelenetnél már én is ott tartottam, mint hősnőnk, hogy képes lennék megnyúzni a pasast. (Minden bosszúságom ellenére, azt sajnos ki kell jelentenem, hogy megértem, miért úgy csinálta ezt az egészet az írónőnk ahogy… a sok gyengéd, vontatott pásztoróra után a végső együttlét hevessége, és személytelensége nagyon éles kontraszt. Megértem, de ettől még nem tetszik jobban.) Aztán ott van még az első kamatyuk, amit én őszintén nem tudok hova tenni. Epekednek egymás után, de mint a veszedelem, és kimarad az előjáték? Téged csak szopogatni, meg ízlelgetni lehet, mert annyira különleges vagy, és minden porcikádra áhítattal kell gondolni, érinteni meg alig… és nincs előjáték? Aztán csodálkozunk ha fáj? Hát persze hogy fáj, főleg ha egy méretes doronggal akarnak meghágni! Na emiatt ez a jelenet ment a levesbe részemről, mert ahelyett hogy agyilag ott tartottam volna, hogy átérzem Livy helyzetét, azon morfondíroztam, milyen hetyke kis rögtönzött előadást tudnék tartani gyakorlott partneremnek folyamatábrával, meg mindennel együtt a női nemi szervek működésével kapcsolatban.

És akkor…

Állandó tarkófogdosás…
Bennem van a hiba, én tudom, de az én képzeletbeli szemem ezt a „megragadta a tarkómat” dolgot úgy dolgozta föl, mint amikor a rosszul viselkedő gyereket nyakon csípik, aztán a határozott nevelés elve szerint ide-oda rángatják. Ez nagyon idegesítő volt. Mivel Miller mást sem csinál a könyvben, csak a nő tarkójába kapaszkodik, így nagyjából minden második oldalra jutott nekem egy idegösszeroppanás.

A legjobbat a végére hagytam…
Képes lettem volna a negatív dolgokat elviselni. A könyv végéig úgy voltam vele, hogy a történet egy erős ötös vagy egy gyenge hatos a saját kis értékelési rendszerem szerint. Aztán eljutottam a fináléhoz…
És hajszál híján majdnem megtéptem magam. Le kellett tennem a könyvet, mert ott tartottam hogy földhöz fogom vágni. Én szeretem a könyveket. Nagyon. Nem vágok földhöz könyvet. Soha. De most eljutottam oda, hogy istenüccse kivágom az ablakon, majd megkérem a szomszéd kutyáját, hogy földelje el. Személyes sértésnek veszem a kicseszésnek azt a mélységét, amivel az írónő megoldotta ennek a sztorinak a végét.
Merthogy…
Nem elég a zavaros és boldogtalan múlt…
Nem elég a kényszerbetegség…
Nem elég a társadalmi helyzet adta különbség…
Sőt, még a pasas udvariasság mániája, és „nézzaszemembehahozzádbeszélekmegmindigpislognisemerj” kínja sem elég!
Nem öregem! Kell még fokozni! És oda kell baszarintani a végére, hogy Adoniszunk egy eszkort! Igen. Eszkort. Az olyan mint a női kurtizán, prostituált, szajha, repedtsarkú, utcalány, rüfke, bárcás, perdita, csak férfiban. A hősünk egy ribanc. Azaz olyan ember, akinek az a megélhetése, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt pénzért. 

WTF???

WHY???

Hozzáteszem, hogy amúgy Livy is hasonló múlttal rendelkezik, csak Ő nem megélhetési szempontok miatt választotta ezt a pályát. És ez az erkölcsi mondanivaló a könyv végén! Hát én beszarok… A srác egy riherongy, kész passz, mert pénzért dönget nőket. Livy viszont annak ellenére, hogy ugyanezt csinálta évekkel ezelőtt morálisan fentebb csücsül, mert – és most kapaszkodjatok meg – Ő azért csinálta, mert el volt tévelyedve, magányos volt, meg akarta érteni hogy az anyja miért csinálta ugyanezt… MI VAN???? A könyv végére szegény nagyin kívül mindenki elkurvul – bár én már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy a folytatásban majd az is kiderül, hogy a kis hamis nagyi a legnagyobb céda mind közül.
Most komolyan… Tényleg csodálkozni kell azon hogy kiakadtam?
És akkor még fel sem eszméltem ebből a balegyenesből, és már jön is a másik…
Livy volt stricije, William berobog a képbe, és Miller meg William meredten néznek egymásra, és ismerik egymást… A lehetséges alternatívák közül a legostobább: kiderül, hogy William Miller apja… Amilyen mázlim van, ez így lesz… Mert nem kell kímélni az olvasót… Ugyan már a földön fekszik szerencsétlen, orrából patakokban folyik a vér, de jó izmosan még tökön is kell rúgni, hadd érezze.

Nem tudom el fogom-e olvasni a folytatásokat… (Persze hogy el fogom, most csak a düh beszél belőlem…)
Két konklúzióval tettem le a könyvet.
Az egyik: fogalmam sincs én mit reagálnék arra ha kiderülne a szerelmemről, hogy eszkort. Elgondolkoztam a dolgon… igen… mert beteg vagyok… és mert a könyv is beteg… és mert ezen még sosem gondolkoztam el…
A másik: nem tudom mi a rosszabb… az ha egy könyv az első betűtől az utolsóig egy kész katasztrófa, vagy az, amikor a kezdeti lendületet úgy lecsapják, hogy attól kóválygásba kezd az ember feje. Bár én hiszek abban hogy van az a szenvedés, ami már élvezettel határos, ezek közül az esetek közül egyik sem az. Mindkettő brutális, és mindkettő fáj, csak nem ugyanúgy fáj. A végig pocsék könyvnek viszont van egy nagy előnye: következetes. Végig rossz. Én meg sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy pocsék könyv után.

Amúgy nagyon sajnálom a könyv végét. Ha ez a gebasz nincs, akkor egész kis olvasmányos alkotás lett volna – nagyvonalúan eltekintve a többi „miért nem tetszett?” ponttól. Szomorú vagyok, hogy így alakult, mert ebben a könyvben legalább volt olyan dolog, ami elnyerte a tetszésem.



Értékelés: 4 pont (jóindulattal)
Share: