A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sierra Cartwright. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sierra Cartwright. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 5., vasárnap

Sierra Cartwright: Megkötve (A Donovan-dinasztia 1.) / 2016



Megmondom mit csináltam a könyv olvasása közben…
Röhögtem… de valami kegyetlenül…
És ilyen még nem nagyon volt…
Voltam már dühös, meg fogtam már a fejem kínomban, untam már magam halálra, de hogy szüntelen göndör kacajra fakadjak, na olyan még nem nagyon volt…
Nem tudom, hogy most ez vajon a legmagasabb, vagy a legmélyebb pontja-e az ilyen jellegű könyvekkel szerzett tapasztalataimnak…
Viszont rájöttem (ismét) arra, hogy mi a legnagyobb problémám ezekkel a könyvekkel – most jön a kitekintgetős rész.







"Az ​érintésed felszabadít, a csókod megköt. Három fivér, egy nagy hatalmú család. Connor Donovan mindössze 27 éves, amikor átveszi a cég irányítását. Lara Bertrand céltudatos nő, aki eléri, amit akar. A fiatal milliárdos erőt sugárzó grafitszürke szemei, és forró éjszakákat sejtető hangja azonban leveszi a lábáról. Lara tudja, a két család nemcsak üzleti vetélytárs, de generációkra visszamenőleg gyűlöli egymást. Mégis, hogy megmentse apja cégét a biztos csődtől, sorsdöntő lépésre szánja el magát, és felajánlkozik a Donovan-fiúnak. A kíváncsiságod űz hozzám. Mitől félsz? Attól, amit most kérni fogsz tőlem. Connor nem csak az üzleti életben, de az ágyban is domináns. Felelősséget vállal, a korlátlan hatalomért cserébe. Nem feleséget keres, nem is szerelmet, hanem játszótársat, de a játék néha véresen komolyra fordul…
Sierra Cartwright bestseller sorozatában mesterien vezeti olvasóit a hatalmi játszmák világába, ahol a test is üzlet, ha az érdek úgy kívánja. Texas sosem volt még ilyen forró."
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2016
Ára: 3599 Ft




Beszélgessünk a csábításról…
Szinte már rémisztő, hogy ezek a könyvek mennyire azonos séma mentén íródnak meg. Elkiabáltam múltkor azt a szerződéses dolgot is, meg az ütlek-váglak dominanciát is. Végre találtam egy könyvet, amiben sem egyik, sem másik nem szerepelt, erre fel, ebben a jelen alkotásunkban visszarepülünk a startvonalra, és már megint ott tartunk, hogy BDSM, meg szerződés. Ez a szerződéses fixáció, ami abban a rengeteg írónőben kialakult, kik ezeket a könyveket ontják magukból, már-már klinikai mérteteket kezd ölteni – várom azt a pillanatot, amikor a „szerződés”-ből mint szóból, pavlovi reflex lesz, nyáladzással meg mindennel, csak nem a gyönyör, és az izgatottság fogja majd kísérni, hanem az idegbaj. (Nekem már szokott tikkelni a szemöldököm, ha írva meglátom ezt a kifejezést, úgyhogy szerintem csak idő kérdése a habzó száj is…)
Na de hogy mi is már megint a bajom… Nagyjából x tucat ilyen témájú könyv elolvasása után, most jutottam el oda, hogy be kell látnom: az én szexuális kultúrám, a könyvekben demonstrált „kultúrához” viszonyítva ijesztően más. Olyannyira más, hogy közös dimenzióban se lehet említeni a kettőt, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy nekem van szexuális kultúrám, a szóban forgó könyveknek viszont nincs. Most lehet hogy ez így nagyon dölyfösen, vagy pofátlanul hangzik, de a helyzet az, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a több tucat írónő közül, nagyjából a hetvenöt százaléknak semmi gyakorlati tapasztalata nincs abban amiről ír, és most még csak nem is BDSM-re gondolok, hanem csak a szimpla szexre, a tartalmas szexre, arra a fajtára, aminek a végén elnehezült végtagokkal, csak annyi telik az ember lányától, hogy bevackolja magát kényelmesen a másik karjába, hogy aztán zsibbadt aggyal beájulhasson. Sihederkorom hajnala óta vallom azt, hogy a szex nem annyira bonyolult dolog, tény hogy kell hozzá némi tapasztalat, illetve nyitottság, de a megfelelő kommunikációval nagyon szépen ki lehet alakítani már az első pár percben azt a harmóniát, ami ahhoz kell hogy olajozottan menjenek a dolgok. Én – tudom nehéz lesz elhinni -, de ezen a téren is egy veszettül egyenes típus vagyok. Ha arra vágyom, hogy fenekeljenek el, akkor megmondom kerek-perec, hogy ezt szeretném, ha éppen azt akarom hogy megdöngessenek, akkor teszek róla hogy meg legyek döngetve (ugyan már! hisz nekünk nőknek kismillió praktikánk van amivel be lehet pörgetni a pasikat…), ha pedig éppen édes szerelmeskedésre vágyom, akkor azt is kifejezésre juttatom. Nem állítom, hogy soha senkit nem sikerült még eddig meghökkentenem, mert de, de olyan sem volt még soha, hogy a pasasom ijedtében elinalt volna, mert nagy hirtelen nem tudta mihez kezdjen a helyzettel.
Na igen ám… csak az a bökkenő, hogy én hiszek a csábításban. Azért az embernek huszoniksz éves korára már lesz annyi tapasztalata, hogy rájöjjön ki az akinek tetszik, akinek bejön, és ki az akinek nem. És ha esetleg ez a vonzalom még kölcsönös is, akkor jön a rengeteg klisé a gyomrokba rekedt pillangókról, meg pirulásról, meg felszökött pulzusról, satöbbi, satöbbi… És ez… pont ez a rész, ez a násztánc a kapcsolatok egyik legizgalmasabb része. Most mindegy, hogy viszonyról, vagy nagy szerelemről beszélünk, a csábítás mindkettőnek az elején ott kell hogy legyen. Igen, a nagy romantikus elképzelések szerint, a nő és/vagy a férfi mindig szinte azonnal a másik személyiségébe habarodik bele, ami az idealizálás mezsgyéjén teljesen korrekt elképzelés is, csak a valóságban ez marhára nem így van. Lehet hogy én gondolom rosszul, és bennem van a hiba, de én soha ebben az életben nem pasiztam még be úgy, hogy „na add nekem a lelkedet, de azonnal, mert az a tíz másodperc míg néztelek elég volt ahhoz, hogy rájöjjek nekem Te vagy az igazi!”. Ellenben olyan már volt, hogy „hmmm… ó… igen…”. Én a szerelemben csak hosszútávon vagyok képes hinni, és ez vélhetően azért van, mert nagyon nem vagyok egyszerű eset még magamnak sem, ha érzelmi kötődésről van szó, akkor az egy lajhár gyorsaságával épül ki bennem, és mivel állandó fáziskésésben vagyok ezen a téren, a páromtól sem várom el már rögtön az elején a mély szerelmes szónoklatokat. Sőt, ha valaki nekem egy kapcsolat elején rögtön a nagy szerelemmel jön, akkor én angolosan le is lépek, mert számomra kifejezetten rémisztő, ha pár hétnyi ismerkedés után már meg akarnak gyűrűzni. Visszakanyarodva a csábításhoz… Az én realitásomban, a történet úgy indul, hogy ott van a szikra mindkét fél esetében. És itt a felnőttek világában ez a szikra tudatos is, tehát a férfi tudja, hogy a nő vonzódik, és viszont. És megindul a hadművelet. Első körben jön a puhatolózás, megerősítendő önmagunkban hogy a másik fél szikrája, az tényleg valós szikra, és nem csak félreértelmezett. Ez a fázis nálam úgy nagy átlagban a megismerkedéstől számított pár órán belül lezajlik, lévén itt sem szoktam finomkodni, valahogy mindig sikerül olyan témára fordítanom/fordítanunk a társalgást, amiből egyenesen lejön, hogy mi a helyzet. Megjegyzés: én a veszedelmes egyenesség híve vagyok, ha egy pasast vonzónak találok, akkor ezt a legegyszerűbb módon a tudtára is adom, ha közli velem, hogy fantasztikusan nézek ki, és a testbeszéde is azt sugallja, hogy kisanyám én el akarlak kapni, akkor nekem erre a reakcióm nagyjából annyi szokott lenni, hogy közlöm vele, hogy rendben van babám, játszhatunk. És itt kezdődik a kerülgetős szakasz, ami a legédesebb és legpikánsabb része egy bimbózó románcnak. Én pedig egyenesen perverznek érzem már magam amiatt, amiért ezt az agyi síkon játszódó hergeléses fázist annyira kedvelem, mert ez a szakasz majd minden ilyen témájú könyvből kimarad. És ez az én legnagyobb bánatom. Mert mi is szokott történni? A pasi nagy és morcos, a nő ettől a könyv harmadik oldalán készen van, elolvad mint vaj a napon, aztán a harmincadik oldalon már megy a kamaty, meg az elfenekellek, meg az „aztteszedamitmondoknekedmerténegydomvagyok”, én meg borzalmas hiányérzettel küszködöm, mert a kiindulási „A” pont, és a „Z” végpont közt, nekem még ott lenne egy egész ABC, de az írónők szerint nem. Nincs játék, nincsenek fricskák, kerülgetések, verbális izgatás, nincsenek lopott érintések, csak az van, hogy egyik pillanatban még kávézgatunk, a másikban meg erősen csipkedjük a csaj mellbimbóját, aki ekkorra már agyilag teljesen zokni, már csak pihegni képes, meg könyörögni, mert annyira le lett nyűgözve, hogy már világát sem tudja. Én meg még mindig ott tartok, hogy de miért…? Mivel? Hogyan? Mégis mit csinált ez a faszi ami miatt ennyire össze kell omlani tőle? Oké, jól néz ki… és akkor mi van? Sok ember van aki jól néz ki… Ettől még én nem fogok berosálni a gyönyörtől. Ezek a könyvek a násztáncot nemes egyszerűséggel leredukálják egy bemutatkozásra, meg egy helyzetjelentésre, amikor is a fazonunk nagy elánnal benyögi, hogy Ő mekkora nagy irányításmániás-domináns-megverlek-megkötözlek típus, amit persze nekünk készséggel el is kell hinni, mert ha Ő azt mondja hogy ez BDSM, akkor az BDSM. És én ezen a ponton szoktam elkezdeni kínlódni, vagy mint jelen könyvünknél is történt, fetrengeni a röhögéstől. Mert ez így, egyik kedvenc kifejezésemmel élve nem más mint bullshit.

És csak hogy tovább fokozzuk…

Komplex történetünk pár mondatos felvázolása következik…

Szeretem amikor valaki úgy ír könyvet az üzleti világról, hogy semmi köze nincs az üzleti világhoz, vagy a nagyvállalati politikához. Én soha nem vezettem nagyvállalatot, maximum hobbi szinten foglalkozom a világpiaccal, és milliárdos sem voltam soha, ebből nekem az következik, hogy nem fogok olyan történetet írni, ahol kőgazdag vállalati mogul vagyok, aki annyira hatalmas, hogy egyetlenegy reggeli böffentésébe beleremeg a tőzsde. Nem fogok ilyen könyvet írni, mert nem értek hozzá annyira, hogy hitelesen tudjam azt visszaadni a történetemben. Jelen írónőnk nem ennyire maximalista mint én, ha nem is nagy mélységekig, de belemegy az üzletbe, ami azért rossz, mert annyira nem merül el benne, hogy legyen értelme a dolognak, de mégis mélyebbre merül mint kellene, mert ezen a szinten még a laikus is messziről kiszúrja, hogy drága alkotónk legjobb esetben is csak amatőr, ha üzletről van szó, merthogy…
Van egy vállalatod, amit Te építettél fel, évek kínkeserves munkájával, ez a mindened, mert már elváltál, megöregedtél, meg amúgy is… és nem tudsz arról, hogy van egy olyan záradék a cég vállalatvezetési szabályzatában, hogy ha a lányod férjhez megy akkor a férje azonnal igazgatótanács-tag is lesz?
Kérdéseim:
Hogy hogy nem tudsz róla?
Hogyan lehetett a záradékot a tudtod, és a hozzájárulásod nélkül beletenni a szabályzatba, amikor te vagy az igazgatótanács feje?
Hogyan engedhettél egy ilyen záradékot a szabályzatba, mikor semmi garancia nincs arra, hogy a lányod egy üzleti zsenihez megy majd hozzá?
A fenti kérdések megválaszolását követően, biztosan alkalmasnak érzed magad a munkakörre amit betöltesz?

Amiben én teljesen biztos vagyok, laikusként, mindenféle vállalatvezetési tapasztalat nélkül, hogy soha ebben az életben nem engednék a saját vállalatom vezetésébe egy olyan záradékot, ami házasság alapján igazgatótanács-tagi széket pakol akárki alá is. Nem engedném ezt meg, nagyon egyszerű és logikus ok miatt: az üzlet az üzlet, a magánélet az meg magánélet, nem minden esetben tanácsos ötvözni a kettőt, már csak azért sem, mert attól, hogy valaki a rokonod még lehet léhűtő és/vagy ostoba, vagy lehet csak szimplán olyan típus akinek semmi üzleti érzéke nincs. Az én cégembe, vállalatomba nem vérségi alapon lehetne bekerülni, hanem kemény munka árán, és tehetséggel, amiből az következik, hogy a lányom férje maximum akkor kerülne be a tanácsba, ha agyondolgozva magát bebizonyítaná nekem azt, hogy alkalmas a pozícióra.
De mivel jelen irományunk nem az én tollamból szabadult ki, így a könyv egyik alapja az, hogy drága hősnőnk úgy akarja apja őskövületi üzleti filozófiáját megbombázni, hogy gerillamódszerek alkalmazásával a rivális vállalat vezetőjét férjéül kéri, mert így a frigy után a pasas automatikusan igazgatótanácstag lenne, amivel el tudnának érni bizonyos vállalati részek és szabadalmak értékesítését, és/vagy a két nagyvállalat egyesítését.
Csúcs…
Amit nem értek… Hősnőnk, és hősünk is nagyágyú, ha üzletről van szó… Hogyan, de tényleg hogyan lehet az hogy ezek a zsenik egy dollármilliárdokat érő üzleti kérdést kefélési feltételhez kötnek?

Merthogy a helyzet a következő…

Üzletasszonykánk bejelentés nélkül meglepi hősünket annak irodájában, és egy pár mondatos felvezető után vázolja neki a házassági, és egyéb terveit. Ezen amúgy még annyira nem akadtam fent, mert szinte ezerszázalékig biztos vagyok abban, hogy a nagyvilágban már nem egy üzlet lett megpecsételve házassággal, ami kiborított az az, hogy a fazon ahelyett, hogy profi üzletemberhez méltón átböngészte volna a kimutatásokat, és a tervezetet, még csak bele sem kukkant azokba, még csak a fáradtságot sem veszi, hogy úgy viselkedjen mint ahogy azt egy nagyfőnöktől elvárná az ember, főleg ha az milliárdos… nem… leragad ott, hogy ha házasság, akkor az valódi lesz, és dugni fogunk, és lesz itt csinnadratta, meg bimbum, meg BDSM, mert őt uramnak kell szólítani, és jön a házassági szerződés…
Na meg a jó fenét!

Ha én lettem volna a pasi helyében, akkor fel sem hozom a szex kérdést – legalábbis az elején tuti hogy nem, mert nem profikhoz méltó a dolog. A nő üzleti ajánlattal keresett meg, amit én üzleti ajánlatként is fogok kezelni, és eszemben sincs milliókat kockáztatni csak azért mert éppen áll a farkam. Ez mit üzen a kívülállónak? Hát biztosan nem azt, hogy higgadt fejű üzleti zseni vagyok…

A nő helyében… na ez vicces volt, itt kezdtem el először kegyetlen röhögésbe fulladni.

Pókerarccal bemegyek a rivális céghez, egy olyan ajánlattal, ami enyhén szólva rendkívüli, fel vagyok készülve mindenféle adattal, agyamban minden lehetséges forgatókönyvet lejátszottam már, van bennem bizonytalanság persze, hisz nem a szokott mederben akarok játszani, de eddig elért sikereimre támaszkodva meggyőzöm magam arról, hogy menni fog ez…
Leghűvösebb, tökélyre fejlesztett távolságtartó és magabiztosságot sugárzó modorommal előadom amit elő kell, aztán szinte lélegzetemet visszafojtva várom a másik fél reakcióját…
Mindenre, de mindenre fel vagyok készülve, arra is, hogy elfogadják az ajánlatomat, és arra is hogy kidobnak az épületből…
És akkor a velem szemben ülő férfi, mint aki meg sem hallotta amit szónokoltam neki, tőmondatokban azzal reflektál, hogy meg akar dugni, és még ugyanabban a mondatban megkérdezi, hogy lenne-e ez ellen bármi kifogásom, meg hogy tudom-e hogy mi az a BDSM…
És még mindig lehet hogy bennem van a hiba, de… most már megint mi van?
Uram bocsá’, de én ebben az abszurdnak is csak jóindulattal nevezhető helyzetben, maximum csak arra lettem volna képes, hogy egyik szemöldökömet lassan felvonva, megkérem a tárgyalópartneremet, hogy tagoltan ismételje el újra, amit mondott, mert lehet hogy süket vagyok vagy nehéz felfogású, de nekem nagyon úgy hangzott amit korábban mondott, mintha egy millió dolláros üzletet egy laza csuklómozdulattal ledegradált volna egy kefélési megállapodás szintjére – plusz az ütlek-váglak rész -, amit nem igazán tudok így nagy hirtelen hová tenni.
Majd kifejtettem volna úrinői modorban, hogy a híre után mekkora csalódásként élem meg, hogy zseni mivoltja ellenére az a legtöbb ami tőle telik, hogy ürügynek használ egy nagyon jól jövedelmező üzleti ajánlatot arra hogy bejusson a bugyimba… Majd némi gúnnyal hozzá tenném azt is, hogy jobb napjaimon biztos még bóknak is érezném ezt az egészet, ha azt nézzük mekkora pénzt kaszálnánk ezzel az egésszel, legalább olcsónak nem kell éreznem magam…
Mindezek után pedig még azt is hozzá tenném, ha esetleg eddig még nem jött volna rá magától, hogy igen, akadnak fenntartásaim az elméletével kapcsolatban, és kifejezném abbéli reményemet, hogy reakcióm nem azt fogja belőle előhozni, hogy add uram de máris, az asztalhoz kötöz, és megfenyít… lévén nem úgy vagyok felöltözve, meg amúgy is, lelkileg nem készültem fel arra, hogy a következő tárgyalásom, és esetleges üzleti ebédem előtt el legyek fenekelve…
Majd az ajánlatomat tartalmazó mappát az asztalára helyezném a névjegykártyámmal, és elérhetőségeimmel együtt, megköszönném az idejét, és hogy soron kívül fogadott, majd biztosítanám arról, hogy természetesen ha felszállt a dominanciás köd az agyáról, és elkapja a pénzkeresési inger, állok szolgálatára, csak nem úgy, hanem ahogy felnőtt sikeres üzletemberekhez illik.
Végül egyenes tartással távoznék.

Persze innen még tovább lehet gondolni a dolgot, és némi cicaharc után még mindig jöhetne a hancúr a paskolókkal, meg minden mással… így is ki lehetett volna lyukadni ugyanoda a történetben… és még racionálisnak is lehetett volna nevezni a cselekményt… csak nyomorultul nem ez történik! (Mint ahogy soha nem az történik ami csak egy kicsit is logikus lenne!)

A könyvben a hölgyeményünk, a pasas azon felvetésére, hogy van-e kifogása a kufirc ellen, automatikusan rávágja, hogy nincs, aztán egy gőzölgő kávé felett kibeszélik a BDSM alapjait, meg azt hogy a csajnak milyen idevágó tapasztalatai vannak, és ha ez még nem lenne elég, némi izgatott pihegést követően a pasas még demonstrálásba is kezd, hogy megmutathassa milyen is lenne vele a nagy domináns szex.
Tételezzük fel, hogy hősnőnk helyét ismét átveszem, azon sarkalatos pontnál, amikor nekiáll piruló, gondolkodásra képtelen hústömeggé válni… (ki van zárva, ennyire még én sem vagyok képes beleélni magam a hősnő szerepébe… fogalmazzuk át egy kicsit… tételezzük fel, hogy a pasas ajánlatát valamilyen elmeroggyant lázas állapotomban megmagyarázhatatlan okok miatt vonzónak tekintem az adott helyzetben, és tudatosan belemegyek a játékába, hagyom, hogy azt mutogasson nekem, amit akar – ez is ki van zárva, na de hagyjuk is, mert ha ezen a ponton állandóan leragadok, akkor sose fogok eljutni oda, ahová akarok…)
Átengedem férfiúnknak az irányítást, utasítására bezárom az ajtót, majd a szoba közepére sétálok, és a hátam mögött összekulcsolt kezemmel remegve (hah!) várom hogy mit fog velem csinálni…
Ő odajön, kicsit megmarkolássza a melleimet, kis bimbócsipkedés, majd kapok egy csókot, és ennyi…
Hősnőnk ezen a ponton már azt sem tudja hová folyjon…

Én ha a helyében lennék…?

Maradjunk annyiban, hogy ennyi nekem édeskevés lenne, ezzel engem lenyűgözni nem nagyon lehetett volna… Ismerve magam két lehetséges folytatás realizálódhatott volna:

1, Ha már úgyis ott tartunk, hogy szabadon engedjük a játékos természetünket, akkor én úgy lettem volna vele, hogy akkor csináljuk vagy tisztességesen, vagy sehogy. Uramnak kell szólítanom téged? Redben uram, akkor mutassa meg mit kell tennem… Úgy érzem, hogy nagyon tapasztalatlan vagyok uram, de nagyon szorgalmas diák vagyok, és csak úgy ég bennem a tudásvágy… Jajj, uram nagyon jól esik amit tesz velem, kérem ne hagyja abba… Igen uram, követelőzöm, mert már nem bírom visszafojtani a vágyamat, és belepusztulok, ha most így itt hagy engem, uram… Kérem uram, markolja meg a… khm… satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Tudom, ez perverz. De könyörgöm, a BDSM is az, vagy nem? (Tudom, a Szürke után már nem számít perverziónak… ez manapság már csak látókörtágítás…)

2, Az első adandó alkalommal csinálnék valamit, ami büntit érdemel. És jelezném is hogy nagyon rossz kislány voltam, aki meg is érdemli hogy megbüntessék. Aztán jöhetne egy rövid fenékpacsis epizód a kanapén, majd egy orgazmus itt is, meg ott is, még csak petting szinten, hisz még a történet elején vagyunk.

A vicc az, hogy a fenti két lehetőség a mai rohanó, és deviáns világban, nem vicc. Hamarabb elhiszem az általam vázolt két lehetőség megtörténtét, mint azt amit a könyv felvázol.
Egyrészt a könyv még mindig csak a játékról szól - igen előjött a régi vesszőparipám…
Akinek van egy kicsi rugalmassága a szex terén, egy hangyányit vállalkozóbb kedvű, és van egy jó partnere, az a könyvben szereplő aktusok mindegyikével találkozott már szerintem az életben…
Vagy már megint én vagyok perverz… esküszöm nem tudom megítélni…
Kikötöznek… és akkor ugyan mi van? Amíg nem csinálnak belőled húsvéti sonkát, nem érzem akkor nagy valaminek…
Ezzel, azzal pirosra verik a combod, feneked… Nem véresre, csak eléggé ahhoz, hogy pozsgás legyen… Jelzésértékű pacsi… Mi ebben a szélsőséges?
Uramnak kell szólítani a partnert… Hát ez felfogás kérdése… Ha az ember szerepjátékként fogj fel, akkor lehet igazán izgató is…
Anális szex… Tudom, megint én vagyok a perverz, de szerintem élete folyamán legalább egyszer mindenki megpróbálja…
Szexuális segédeszközök… A mai világban? Most már komolyan azon agyalok, hogy tuti perverz vagyok, amiért vannak ilyen-olyan játékaim…
Kész, eldöntöttem… hivatalosan is elfogadom, hogy perverz vagyok… ezek szerint…

Na de visszakanyarodva a könyvhöz…

Innentől a végéig, nagyjából nem szól semmiről, csak arról, hogy ne vegyél bugyit, meg fogom ütlegelni a feneked, most itt foglak meghágni, aztán meg ott foglak meghágni, meg hogy csattog az ostor, én meg csak nyugtáztam egyik jelenetet a másik után, a szokásos 76/perces pulzusszámmal, majszolva a szendvicsemet, néha homlokomat az asztallaphoz ütlegelve, mert az egész annyira sótlan volt, hogy esküszöm jobban jártam volna, ha kimegyek a konyhába mosogatni…
A pasas viselkedése azon túl, hogy verbálisan nagyon adja az ívet, egyáltalán nem domináns, a szexben olyan amilyen, ha nekem kellett volna a partnerének lennem, lehet hogy egyszer-egyszer elröhögtem volna magam…
A csajos meg…
Mint az összes többi hősnő, már a könyv elején sem rendelkezik normális személyiséggel, de még azt a keveset is feladja amikor először ránéz a pasi azzal az irányításmániás tekintetével… Onnantól nem történik más, csak az hogy jajj hozzámért, én már rögtön nedves vagyok, remegek, nem bírok magammal, összeomlok, jajj végem van, és már szerelmes is vagyok…
NEM ÉRTEM!
Először is: mi ez az „el kell élveznem de azonnal” idegbaj ezeknél a csajoknál? Van önuralom is a világon, vagy nem? Vagy az is csak nekem van? Ahogy a kapcsolat elején kedvelem a násztáncot, meg a becserkészést, úgy kedvelem a szexben azt, ha nyújtva van az élvezet. Hogy az most pacsizós formában van, vagy édesgetve, nagyjából tökmindegy, ahogy hozza a hangulat… Minek rohanni? Nem az a jó a szexben, ha a határon van tartva egy jó ideig az ember lánya/fia? Nem azok a legédesebb percei egy együttlétnek, amikor már zuhanhatnátok is, mert csak egy leheletnyire van előttetek a gyönyör, de nem billentek át már csak azért se? Amikor már ki vagy melegedve, mert annyira jó, hogy már tombolnak az érzelmeid, és minden procikádban remegsz már, de tartod magad még egy kicsit… csak még egy kicsit… aztán amikor elsodor a megkönnyebbülés szinte a lelkedig hatol? Nem tudom ki hogy van vele, de ha szexről van szó, én addig hozzá sem kezdek, amíg nincs fölös legalább két-három órám. (Leszámítva azokat a rendkívüli helyzeteket, amik a kiéhezett, tépdlerólamaruhátdeazonnal fohász égisze alatt zajlanak… vannak esetek, amikor nincs idő finomkodni, de ezek ritkák, és általában spontánok… tehát nem olyanok, mint amik a könyvben vannak).

Aztán homály számomra az is, hogy miért szeretnek egymásba a szerepelők. Tudom, megint én vagyok az igényes, de nekem ahhoz hogy szerethető legyen egy karakter, két dolog kell:

1, Olyan viselkedés, ami vonzóvá teszi, és nem csak az ágyban. A lepedőakrobatika jó dolog, de nem elég, nem árt ha azon felül is tud produkálni valamit a szerepelő, mondjuk lehetne humora, vagy példának okáért lehetne kedves, csinálhatna néha olyan dolgokat, amivel fellobbantja bennem az érdeklődést, az sem rossz, ha a verbális kifejező eszköztára nem csak arra korlátozódik, hogy „elverlek”, „meg foglak dugni", „meg fogom dugni a fenekedet”, „számold az ütéseket”, és így tovább, és így tovább… Egyenesen le lennék hengerelve ha ezek a hősök nagy ritkán mondjuk arról adnának kisértekezést elő, hogy miért az a kedvenc filmjük, ételük, zenéjük, akármijük ami.

2, Jó ha a karakternek van egy története, amiről be lehet számolni, csak hogy világosak legyenek a motivációik, a reakcióik, érzéseik.

Nekem valahogy nagyon szegényes az a történeti sablon hogy:

Nő   Férfi   =>   Találkozás   =>   Szex    =>    Mozgalmasabb szex   =>    Megpróbájuk pirulásra kényszeríteni a jónépet szex    =>     Szerelem (valamiért, valahogy, valamikor beüt a ménkü, csak ez nincs részletezve)   =>    Két oldalnyi problémázás a „mi legyen most a szerelemmel?” témában   =>   Boldog egymásra találás   =>   Újabb pirulásra sarkalló szexkísérlet, csak most már a szerelem égisze alatt   =>   Vége

Christian Grey és James esetében legalább annyi teljesül, hogy Christian karaktere egész jól fel van építve. Őt legalább meg tudja kedvelni az olvasó. Ezekben a tucatkönyvekben már csak a fáradtságot sem veszik az alkotók, hogy személyiséget adjanak a karaktereikhez. Dugni tudnak (jobb estben), aztán jónapot…!

Amit még nem értek…

Hölgyeményünk a pasas húgát középiskolás kora óta ismeri, mégis csak egy héttel korábban ismeri meg a férfit. Kérdem én: miért? Mennyiben életszerű az a helyzet, hogy a középiskolás barátnőm bátyját, csak jó tíz évvel később (saccolva) ismerem meg? Hát ennyire nagyon el volt bújva a fiú?

A könyv nyelvezetét tekintve, kevésbé brutális, mint a kettővel ezelőtti könyv volt. Szexuális téren nem hoz semmi újat, se jó, se rossz értelemben, viszont megjelennek olyan kifejezések, mint a profitábilis – szakszónak ható nem szakszó… gondolom ez lett volna a könyv komolysági indexe… nem jött össze a dolog.

Futó gondolat: drága írónőnk szerintem az életben hobbikertész. Ha az összes utalást, és leírást ami kertekre, virágokra, szoba növényekre vonatkozik összesűrítenénk, közel egy fejezetnyi terjedelmet kapnánk.

Összefoglalva: semmi más csak a humorom mentett meg attól, hogy ne hagyjam félbe a könyvet. A szexjeleneteknek mindig volt egy olyan pontja, ahol felnyiharásztam, vagy azért mert annyira komolytalan volt a dolog, vagy azért mert beleképzeltem magam a helyzetbe, és a saját elképzelt reakciómon kacarásztam magamban. Ebből a szempontból a maga nyakatekert módján szórakoztató volt a könyv. Kár hogy nem ezen a síkon kellene ennek a könyvnek szórakoztatónak lennie.

A befejezése után, azon kezdtem el agyalni, hogy a nevetési problémám nem a lassan kiütköző hisztériám jele-e… Mivel nem tudtam ezt a felvetést egyértelműen cáfolni, így nagy gyorsan úgy döntöttem, értelmes könyv kell a kezembe, így elolvastam Karen Rose Közelebb mint hinnéd c. könyvét, erről szeretnék majd legközelebb nyilatkozni. Majd ezek után elővettem a gyökereket, J. R. Ward FTT sorozatát… A Testvériség mindig fix pont ha kezdek elveszni a rengetegben. Valamiért nekik mindig sikerül rádöbbenteniük engem arra, hogy minden viszontagság ellenére, még mindig az olvasás szerelmese vagyok.

Értékelés: 3 pont
Share: