Sue Fortin: Sister, Sister /2017/

A thriller, avagy a lélektani krimi – ahogy anyám szokta volt emlegetni – szívemnek egyik igen erős kategóriája. Van nekem ez az idegbajom, hogy mindenre logikus és lekövethető magyarázatokat keresek, még az olyan dolgokra is, amikre nincsenek is ilyen magyarázatok, így számomra egy jól felépített thriller igazi agyi csemegét jelent. A thriller könyvek/filmek egyik alapja, hogy az elkövető motivációját boncolgatja, személyiségének defektjeit tárja fel, és próbálja azokat az indoklásain keresztül érthetővé tenni. Itt két eset szokott nagy átlagban megesni:

1, az elkövetőnek olyan súlyos traumája van a múltban, amit nem képes feldolgozni, és így kisiklik, belső feszültségét kényszeresen gyilkosságokban kezdi levezetni;

2, az elkövető nem rendelkezik a múltjában semmi rendkívülivel, egyszerűen csak olyannak született, aki képtelen az együttérzésre, és a normális emberi érzelmekre, szociopata, esetleg pszichopata (vagy más mentálhigiénés betegségben szenved), és ez szadista jelleggel párosul – itt jegyezném meg, hogy nem minden emberből lesz sorozatgyilkos, akinek mentális rendellenessége van, érdekesség például, hogy egyes kutatások szerint nem ritka hogy a legjobb orvosok szociopata személyiségjegyekkel rendelkeznek, ezzel cáfolandó azt, hogy a jó orvos egyik feltétele az együttérzés képessége. Persze ezzel megint nem azt állítom, hogy a jó orvos akkor jó orvos, ha nem érez együtt a páciensével, szimplán csak arra kívánok utalni, hogy azon orvosok akik első ránézésre ridegebbnek hatnak, még lehetnek nagyon jó szakemberek, mert esetükben pont az lesz a profizmusunk alapja, hogy minden érzelmi dilemma nélkül képesek a problémamegoldásra fókuszálni. Szerény szubjektív véleményem pedig csak annyi, hogy én nem várom el az orvosomtól a babusgatást, nálam lehet nyugodtan nyersnek lenni, mert majd a családom babusgat, Ő pedig a legjobb tudását hozva inkább csak gyógyítson meg.

Én a thriller könyvek/filmek közül – a fentiek fényében szerintem most már egyértelmű – azokat preferálom jobban, amikben sorozatgyilkosok, vagy többszörös emberölések szerepelnek. Ezen a kategórián belül, annak fényében hogy most mennyire a karakterábrázoláson van a hangsúly, megint csak két kategóriát tartok nyilván:

1, a könyv alapja az elkövető személyiségének részletes boncolgatása, tetteinek miértjeire próbál válaszokat kreálni (értelemszerűen ez akkor kivitelezhető, ha az elkövetőnek van múltja, amire a motivációit építeni lehet);

2, a könyv alapja a bűncselekmény brutalitása, rendkívülisége, ami már eleve felkelti a figyelmet, és eleve megtermeti a hangulatot is – itt nem feltétlenül szükséges hogy az elkövető motivációi agyon legyenek indokolva, itt minden probléma nélkül belefér, hogy a gyilkosunk azért öl így, mert:

a, szexuálisan aberrált, és ebben a gyilkolási formában éli ki a perverzióját;

b, pszichopata-szadista, akinek mondjuk a hatalom érzete jelent kielégülést;

c, valamilyen egyéb mentális problémával küzd, ami számára jól megindokolható módon vezet az általa elkövetett gyilkosságokhoz – mivel az emberi elme rendkívüli, így annak a működési rendellenességei is rendkívüliek lehetnek, lehet például valaki sorozatgyilkos paranoia miatt is, vagy ott van a pszichológiai körökben még mindig vitát képező disszociatív személyiségzavar is.

Ezek a kategóriák szubjektív rendezési elven alapulnak, nem ritka, hogy egy film vagy könyv ötvözi ezeket, csak vagy az egyik, vagy a másik rész egy kicsit hangsúlyosabb a történetben. Én személy szerint azokat a sztorikat kedvelem jobban, ahol nem feltétlenül kapok mindenre magyarázatot, ahol elgondolkozhatom a miérteken, és/vagy morális krízisbe hajszolhatom magam, amit amúgy szeretek a kínlódásig duzzasztani. Akinek volt már mentálhigiénés problémákkal küzdő ismerőse, vagy rokona, az kicsit talán jobban át tudja érezni, mennyire nagyon bonyolultak lehetnek ezek a kórképek, és bár eszemben sincs amellett érvelni, hogy egyes valós sorozatgyilkosok tettei miért elfogadhatóak (mert nem elfogadhatóak), a tudományokba vetett hitem, és szeretetem mégis azt az álláspontot képviseli, hogy a beteg embereknek gyógymódra lenne szükségük – persze az volna a legoptimálisabb ha a gyógymód még azelőtt alkalmazható lenne, mielőtt az instabil elkövető életében katalizátorként megjelenik valami, ami miatt mészárlásba kezd. Ezzel persze egy nagyon komoly probléma van: bár a tudomány ma már sokkal többet tud az elme működéséről, mint pár évtizeddel korábban tudott, mégsem találhatunk a legtöbb agyat érintő betegségre végleges gyógymódot, ennek oka pedig az, hogy az agy a legkomplexebb, legösszetettebb, legbonyolultabb szervünk, így annak orvoslása is a legnehezebb kihívások egyike. A legtöbb mentálhigiénés problémát tünetileg tudjuk kezelni gyógyszerekkel – ami már eleve hatalmas segítség azoknak akik ilyen betegségekben szenvednek -, ritkább esetben műtétekkel javíthatók az életkörülmények, de sajnos az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett, a legtöbb elmebetegség véglegesen nem kezelhető, nem olyanok mint a nátha, amire ha bekapunk néhány szem antibiotikumot, akkor már rendben is vagyunk. Megint csak személyes megjegyzésem: bízom abban, hogy az orvostudomány fejlődésével itt is születni fognak majd jobb és hatékonyabb megoldások, mert nem minden elmebetegség jár együtt gyilkos hajlammal (sőt!), vagy akár értelmi fogyatékossággal, és nagyon sokan nagyon örülnének annak (nem csak a betegek, hanem azok rokonai, szerettei is), ha olyan kezelésben részesülnének, ami az életkörülményeiket normalizálhatja – utalok itt például arra, hogy a skizofréniára alkalmazott gyógyszerek egy része elég erős tompító hatással bír, így bár a betegséget kezeli, sajnos kemény mellékhatásai is vannak.

És igen… így szokott nálam elindulni a végtelenített morális vita magammal, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége saját tette, ha az agyi működésében ez a tette, amúgy jól megindokolható, és ráadásul zavar van az illető fejében a jó, és rossz értelmezését illetően. Ebbe a kis végtelenített örvénybe most nem kívánok elmélyedni, mert se vége se hossza nincs a témának, elég annyi, hogy ezzel a kérdéssel hosszú évek óta foglalkoznak pszichológusok is, illetve a bíróságok is, és jelenleg sincs (és szerintem ebben a kérdésben nem is lesz, és nem is lehet) olyan célirány meghatározva, ami egyértelműen megadná, hogyan is kell kezelni az ilyen eseteket – a vallási kérdéseket (amik szintén felszínre szoktak ilyenkor kerülni) pedig még csak meg sem említeném.

A lényeg, hogy vagy azért, mert mániám megérteni a dolgokat, illetve önmagamat, vagy azért mert van közvetlen tapasztalatom az elmebetegséget illetően (nem, nem én vagyok elmebeteg a szó orvosi értelmezését illetően), már tinikorom óta lelkesen boncolgatom a mentálhigiénés bajokat, elolvasok velük kapcsolatban bármit ami a kezeim közé kerül, és igen, most vagy sajnos vagy nem, de a rendkívül szélsőséges esetek, legyenek azok bármilyen bizarrok, kiemelten vonzzák az érdeklődésemet. Így én nem egy életrajzi könyvet olvastam el sorozatgyilkosokról – Dahmer, Ted Bundy, Gacy, Ridgway -, és nem egy dokumentumfilmet néztem meg a témával kapcsolatban. És valószínűleg ezért szeretem a thrillert is, mint műfajt – itt megjegyezném, hogy eme kategóriában is vannak ám elvárásaim, így ritkán tudnak lenyűgözni (már ha ebben a kontextusban ez a megfelelő jelző). Mivel a thriller egyik feladata a lélektan boncolgatása, így egy jól megírt, vagy vászonra vitt történet nálam csak újabb lehetőség a gondolkodásra, ami mint tudjuk nekem az első számú hobbim.

Alice: Gyönyörű, kedves, manipulativ, hazug. 

Clare: Intelligens, lojális, paranoiás, féltékeny 

Clare úgy gondolja, Alice egy manipulatív hazudozó, aki el akarja rabolni tőle az életét. 

Alice úgy gondolja, Claire féltékeny, amiért hosszú idő után újra felbukkant, és a családjukban elfoglalt helye miatt. 

Egyikük igazat mond. Másikuk egy megszállott őrült. Két testvér. Egy igazság

Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés.

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Oldalak száma: 398

Ára: 3499 Ft

Kicsit furcsa, de ha kedvenc történeteket kellene megjelölnöm, akkor nem rögtön könyvek jutnak az eszembe thriller tekintetében, hanem inkább filmek. Ezt is meg tudom indokolni miért… Vegyük azt az esetet amikor a sztori alapja a gyilkosságok brutalitásában rejlik. Bár nem kicsi a fantáziám, esetemben ha olvasom azokat a gyilkosságokat, akkor kevésbé kavarnak fel, mint mondjuk ha látom őket. Példának okáért ott van rögtön a Hetedik c. film (rögtön ennek a kategóriának az egyik csúcsa). Annak a filmnek a rendezése, a képi világa, a hangulata, és még a szereplők is, annyira remekbe lettek szabva, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olvasva jobban tudna hatni a közönségre. Vagy ott van példának okáért a Harcosok klubja (ha már disszociatív személyiségzavar). De meg lehetne említeni a Legbelső félelem című filmet is, vagy az örök klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot. Ezen filmek mindegyike a kategória magas csúcsa – ha esetleg valaki nem látta volna valamelyiket, akkor az gyorsan pótolja.

Könyvek tekintetében, nem hiszem hogy nagyon nagy titkot árulok el, ha azt mondom hogy Karen Rose könyvei nálam ott vannak az élmezőnyben, illetve van egy olyan könyv ami nagyon nagy kedvencem, ez pedig Martina Cole Szatírja. És itt említeném meg Gillian Flynn Holtodiglanját is, amivel rögtön át is lépünk a thriller kategória egy másik alfajába, azon könyvek, vagy filmek csoportjába, ahol vagy nincs egyáltalán gyilkosság, vagy jó ha egy gyilkosság található bennük, és a sztori alapja az az adott körülmény lélektani és/vagy pszichológiai vonzataiban, annak részletes leírásában rejlik. Itt rögtön tudok még két másik példát is hozni könyvben, és filmben is, az egyik az S. J. Watson: Mielőtt elalszom c. könyve – aminek a filmes megfelelője kis hazánkban a nagyon fantáziadús Amnézia címet kapta (angolul a film címe megegyezik a könyv címével) -, a másik pedig a Paula Hawkins: A lány a vonaton c. műve, aminek véletlenül filmes formában is ugyanez lett a címe. A Holtodiglan mind könyvben, mint filmben fantasztikus volt – szerény megítélésem szerint a film még kicsit jobb is lett, mint a könyv (ha valaki eddig még nem látta, akkor az pótolja), a másik kettő a maga kategóriájában mind könyvben, mind filmben élvezhető volt, és szórakoztató, de egyik sem társult nálam hűha élménnyel – A lány a vonaton esetében a könyv jobb volt, mint a film.

És hogy most miért is emlegettem fel ezeket a sztorikat? Hát azért mert jelen könyvünk, nem a sorozatgyilkosos thrillerek kategóriáját erősíti, hanem ez utóbbi típus tartományát, tehát itt a könyv egyedisége nem abban rejlik, hogy véres gyilkosságok özönét zúdítja az olvasóra, hanem abban, hogy az adott áldozat szemén keresztül a lélektani nyomást részletezi, amit az adott szituáció eredményez.

Mit kell tudni az ilyen jellegű könyvekről nagy általánosságban? Az első, és legfontosabb jellemzője az ilyen típusú, jól megírt könyveknek, hogy lassúak, mondhatni, helyenként vontatottnak hatnak. Mivel a cselekmény nem a legpörgőbb, a hangsúly inkább az érzelmi, pszichológiai állapotokra tevődik, így azon olvasók számára akik inkább alciófixáltak, ezen könyvek akár lehetnek unalmasak is.

És ha már jó könyv… Az ilyen thrillerek esetében nem árt az eredeti(bbnek ható) ötlet. A Mielőtt elalszom c. könyvben a hősnőnek sérült a rövid és hosszú távú memóriája is, így minden nap úgy kel föl, hogy nem tudja hol van, és mindenki idegen számára – elég hátrányos szituáció. A lány a vonaton esetében az alapgondolat az – minden reggel a vonatról nézem azt a nőt, magam sem tudom megindokolni normálisan hogy miért – ami izgalmas. A Holtodiglan egy ízig, vérig thriller, ahol semmi nem az aminek látszik, és a szépsége abban rejlik, hogy az olvasó most már aztán ha beledöglik is, de tudni akarja, hogy mi a fene történik itt, és hogy vajon ki is az igazi rosszfiú…

Jelen esetünkben a történet alapja egy évtízedek óta nem látott nővér hirtelen felbukkanása, ami amúgy nem rossz gondolat, csak volt már rá precedens más köntösben (örökbefogadott lány esete, akinek a megjelenése kenterbe vágja a családi békét – itt jut eszembe az a film aminek az a címe hogy Az árva (2009), ezt is tudom ajánlani megnézésre -, vagy egy idegen befurakodása a csendes hétköznapokba – Egyedülálló nő megosztaná (könyv és film) -, vagy amikor a gyermekkel vannak komoly bajok – A jófiú film (1993) -, és lehetne még sorolni…). Persze korábban is mondtam már, és ez azóta sem változott, hogy az eredeti ötlet ugyan jó ha van, de nem feltétel, ha a kivitelezés, amúgy remek.

És itt jön a harmadik sarkalatos pont: a thriller akkor profi, ha jól van felépítve. Itt sok esetben nagyon kell ügyelni arra, hogy mikor milyen információt ad át az író az olvasónak, és nagyon oda kell figyelni a karakterábrázolásra is. Ha ebből a kettőből valamelyik, vagy mindkettő bukik, akkor a sztori slampos lesz, könnyen kikövetkeztethetővé válik, és/vagy nem lesz szinkronban a történet a jellemmel aki köré épül. Mondanom sem kell, hogy ha idáig eljutunk, akkor az a könyv nem lesz élvezhető.

Bevallom férfiasan, eleinte tartottam ettől a könyvtől. Elég vegyes visszajelzéseket kapott, és mint fentebb is említettem, nekem itt is vannak elvárásaim, azt meg szerintem említenem sem szükséges, hogy a kritikus fajtám eleve rendkívül könnyen kiakad, ha valami nem klappol az elképzeléseimnek megfelelően. Szóval, annak ellenére, hogy nem szeretek előre ítélkezni, volt bennem egy erős tartás. Mondjuk ez lehet hogy annak is betudható, hogy nincs már sok új a nap alatt, így bármennyire is vágyik a lelkem a klisék mellőzésére, lassan kijelenthető, hogy olyan nincs, hogy egy könyvben ne legyen klisé (igyekszem megszokni ezt a gondolatot).

Ha nagyon gyorsan összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy a félelmem kissé túlzó volt, mert amúgy a könyv – és ezzel engem is meglepett – kifejezetten szórakoztatóra sikeredett.

És ami furcsa…

Thrillerhez képes a Sister, Sister egy meglehetősen lineáris mű. Sőt, olyannyira lineáris, hogy én már egy kicsit át is toltam magamban az egyszerűbb krimi kategóriába, merthogy amúgy ha a történéseket vesszük, akkor inkább minősül annak, mint thrillernek. Thrillerré azért válik, mert E/1-ben íródott, és így egy személy érzelmi kavalkádját követhetjük nyomon, aki nem más, mint az a hölgyemény, aki sok évnyi nélkülözés után visszakapja a testvérét. Akinek évek teltek el úgy az életéből, hogy azon tanakodott hová tűnhetett szeretett húga, és aki már kis milliószor elképzelte, milyen lesz ha újra találkozni fognak, és aki aztán azzal kényszerül szembesülni, hogy az elképzelés és a valóság nincsenek szinkronban, sőt, ettől jobban el sem térhetnek, és aki nem kicsi érzelmi krízisbe kerül azért, mert nem úgy reagál a testvére jelenlétére, ahogyan szerinte kellene neki. Majd ahogy egyre inkább eldurvul a helyzet, egyre jobban meghasad, és feldarálódik saját érzelmei közt, mivel nem tudja, hogy most tényleg baj van a húgával, vagy csak a féltékenység, és helyzetük szokatlansága az, ami a kellemetlen érzéseit szüli? Aztán eljön a fordulópont, ahol már nem az a kérdés, hogy a húga bajt okoz-e, hanem az hogy hogyan fog hősnőnk kilábalni ebből az egészből, mivel addigra a családja is ellene fordul, viselkedését irracionálisnak, és túlzónak tartják.

És hogy mi is a furcsa…

Pont emiatt a lineárissága miatt tetszett meg a könyv, és pont emiatt a lineárissága miatt vesztett is nálam nem egy pontot. Az, hogy ennyire egyszerű a cselekmény, sajnos determinálja azt is, hogy könnyen kikövetkeztethetővé válik a vége. Ami nem lenne nagy baj, ha a pszichológiai része kellően ki lenne domborítva. Viszont itt a pszichológiai, érzelmi rész hullámzóan jelenik meg, van amikor nagyon jól eltalálja az írónő a dolgokat, van amikor disszonánsnak hat a hősnő érzelmi parádéja. Így tulajdonképpen kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint két szék közül a földre ülni. Ha a végén nagyobb csavart rakott volna bele, valamit amire nem lehet számítani, akkor ez a probléma meg lett volna oldva, vagy ha az érzelmi, pszichológiai ábrázolás rétegesebb lett volna, akkor szintén meg lett volna oldva a helyzet, de így az a pohár egy kicsit szerintem inkább félig üres, mint félig teli.

Aztán… a mellékszereplők reakciói is esetenként kicsit hiteltelenek. Van egy rész, ahol a férj által festett portré szétszabdalásra kerül, és férjuram rögtön a feleségét gyanúsítja meg a tettel – aki egyébként a hősnőnk. Bárhogyan is nézzük, a nagy hirtelen hazatelepült hugica, ha vérrokon, ha nem, jelen körülmények közt egy idegen. Bármennyire is aranyos, meg cukimuki, akkor is egy idegen. A feleséged azonban a feleséged, hosszú évek óta. Amit én elvártam volna: némi fenntartás azzal kapcsolatban hogy ki tette tönkre a festményemet, még akkor is, ha az asszonnyal az előző este összebalhéztunk. Illetve ezt a fenntartást elvártam volna minden egyéb esetben, amikor felvetem, hogy a húgommal nincs minden teljesen rendben. És azért vártam volna el, mert még nem kaptam elég mély kidolgozást arra, hogy miért is hisz a családom jobban egy idegennek, mint nekem. Érintőlegesen kapunk némi információt arra vonatkozóan, hogy hősnőnk néha nem volt a legstabilabb érzelmileg, de könyörgöm kinek nincsenek olykor nehéz szakaszai? Ez még nem jelenti egyenes ágon azt, hogy biztosan Ő túlozza el a dolgokat, mert nem képes megbirkózni a testvére hirtelen megjelenésévél. Illetve, igen, még ha be is hülyülök, akkor is van nekem egy olyan teljesen naiv ideám, hogy a férjem inkább az én szavaimnak adjon hitelt, ne egy vadidegen szavának. Ezt az írónő megkísérli megindokolni azzal, hogy pasasunknak hízeleg a fiatalabb lány vonzalma, de mivel ezzel párhuzamosan beidealizálja hősnőnk és hősünk házasságát, így rögtön le is lövi az ebben rejlő potenciákat, mivel ha olyannyira ideális az a házasság, akkor apjok nem fog félrelépni, és így még ha valahol vonzódik is a tesóhoz, azt egy laza csuklómozdulattal le is fogja zárni, és ha ide eljutunk, márpedig eljutunk, akkor a féltékenységi szál megtorpedózásra kerül. Az édesanya reakciói sincsenek helyenként szinkronban azzal, amivel korábban megismertet minket az írónő, de itt legalább ezt el lehet fogadni, hisz a szülői szeretet elfogult, és ha belegondolunk egy olyan anya érzelmi állapotába aki sok év nélkülözés után visszakapja a másik lányát, a részrehajlás már nem is tűnik annyira hihetetlennek, vagy szokatlannak.

Szóval tetszett az alapelgondolás egyszerűsége, mert a kevesebb néha több, de hiányzott nekem e mellé a részletesebb karakterábrázolás.

És nagyjából ez a legnagyobb hibája a történetnek. A feszültséget jól építi fel az írónő, a történet maga következetes, szépen lépésről, lépésre halad, nem csapong. Fogalmazásában egyszerű, párbeszédes, nagyjából kijelenthető, hogy olvasatja magát.

Tetszett azért is, mert képes játszani az érzelmekkel, gond nélkül feléleszti a dühöt is, és az unszimpátiát is – ez utóbbit nálam sikerült hősnőnk vonatkozásában is felkelteni, és az azért volt jó, mert szerintem a könyv egyik tudatos célja ez volt. Illetve ami miatt még megfogott, hogy sikerült belehajszolnia egy kisebb morális válságba is, aminek az alapja a családon belüli titkok voltak, illetve az a komoly kérdéskör, melynek címe: miért is nem szerencsés egy házasságon belül hazudozni? (Ez utóbbi kérdés egy szép kis tovább gondolást is eredményezett esetemben, a könyv lezárását követően, kiegészítve azzal a bölcs megállapítással, hogy a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, illetve azzal, hogy a hazugságokra előbb-utóbb úgyis fény derül…)

Persze, van jobb könyv is ebben a kategóriában, de olvastam ettől már sokkal rosszabbat is. Ezt a könyvet olyanoknak tudom ajánlani, akik szeretnének megismerkedni közelebbről ezzel a kategóriával – felvezetésnek tökéletes. A keményvonalas thriller kedvelőknek, kikapcsolódás gyanánt tudom javasolni, amikor vágynak valamire ami kicsit krimi, kicsit thriller, de nem akarnak eljutni a totális elborzadás szintjéig, ilyen alkalomra szintén azt tudom mondani, hogy nagyszerű választás lehet.

És akkor még egy kis off így a végére, csak azért mert ez most a könyvtől függetlenül eszembe jutott a filmek kapcsán. Az elmúlt pár év egyik legjobb thriller élménye nekem a vásznon a Hush című 2016-os film volt. Alapja egy süket írónő, aki az erdő közepén éldegél, és éppen legújabb könyvét írogatja, amikor arra vetődik egy sorozatgyilkos, aki meg akarja ölni. Az egész sztori egy este alatt játszódik, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert mivel főhősnőnk süket, így nem hall… Ez elég nagy hátrány, ha éppen vadásznak rád.

Trailer:

Értékelés: 6 pont

Tovább

J. K. Smith: Szerelem hirdetésre /2017/

Kétségtelenül megérkezett a tél, és ezzel együtt megérkezett a december is, annak minden idegbajával együtt. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves olvasóim, de nekem ez a hónap állandóan a vegytiszta pánik jegyében telik. Már a hónap ötödik napján tudom, hogy nem lesz időm arra, hogy mindent úgy megcsináljak, ahogyan azt még nyáron terveztem, tudom, hogy ismét, és újra bajban leszek a „kinek milyen ajándékot keressek?” témával kapcsolatban, és tudom, hogy mire eljutunk szentestéig már nem lesz étvágyam, és a sütit is csak majszolgatni fogom, mert mire ehetnék, és legálisan bűnözhetnék a nasik istenségének az oltárán, addigra gondolatban el fogok telni mindennel, ami ehető…

Minden évben megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra a készülődést…

Minden karácsony után megfogadom, hogy akkor fogok karácsonyi ajándékot venni év közben, amikor belém üt az isteni szikra, hogy „ez az!”, „ez kell!” ennek vagy annak, és nem decemberben kezdek majd el rágódni megint…

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepi menüt már kiötlöm augusztusig (legkésőbb), mert 21-én a tömött élelmiszerüzletben vásárolni annyira nem muris (bár, megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki az utolsó előtti pillanatra hagy mindent…).

Megfogadom…

Minden…

Egyes…

Évben!

Ééééés persze soha nem tartom magam a fogadalmamhoz. Így kérem szépen, ott tartunk, hogy 12-e van, és én még csak tegnap jutottam el odáig, hogy átböngésszem a teljes netet Timbuktutól, Kamcsatkáig, hogy vajh’ ugyan mi kellhet egy 10 éves fiú gyermeknek, akinek nagyjából már mindene meg van? Oké, a könyv az mindig jól jön, de csak nem sokkolhatom le szegény gyereket, egy Asimov összessel… És jönnek a kérdések… Vajon, mi manapság a menő a tízéves fiúk körében? Drón… Oké… És mi olyan baromság van, ami menő is, és még hajlandó vagyok érte pénzt is kiadni? Aham… Akinek van gyermeke, vagy szokott gyerekeknek ajándékot venni akármilyen okból is, az szerintem most érti a dilemmámat. Mert a jó ajándék olyan, hogy van neki értelme… is… meg megfizethető… is… és nem utolsó sorban még a gyereket is érdekli… Aha… Tudom mit kérek karácsonyra! Isteni csodát, ahhoz hogy megtaláljam ezt az ajándékot!

Cirka több órás neten töltött görcsölést követően kiizzadtam magamból azt, ami szerintem jó lesz a fiamnak… Sutyiban kipuhatoltam, hogy neki jó lenne-e, örülne-e neki, és eddig úgy néz ki, hogy sínen vagyok… A dolog gyakorlati része szentestéig várat magára. De egyem meg, olyan egy remek gyerekem van! (Tudom, mindenkinek a saját gyermeke a legremekebb, így egyezzünk ki abban hogy minden gyerek remek…) Lelkemnek egyszem büszkesége földgömböt kért karácsonyra. Földgömböt. Én már nem emlékszem, hogy tíz évesen mit szerettem volna a Jézuskától, de hogy tuti nem földgömböt, na az is biztos… (Ne tudjátok meg mennyibe fáj manapság egy földgömb…) És akkor még megkérdezem tőle, hogy ezen kívül még mit szeretne, és azt mondja nekem, hogy semmit. Semmit. Emlékeim szerint én az Ő korában mérföldnyi hosszúságú listát írtam arról mit is szeretnék a fa alatt látni… Szóval… Én nem tudom mit csinálok a gyerekemmel, de talán, ha mázlim van, akkor amit csinálok, azt nem csinálom rosszul. (Majd meglátjuk mit fogok nyilatkozni ha elkezd kamaszodni…)

Miután csemetém meglepetését letudtam átugrottam a következő hasonlóan hálás feladatra… Elkezdtem ajándékot keresni a férjuramnak. Mit vegyünk egy olyan pasasnak, aki a szó minden tekintetében véve pasas…? Nem kenegeti magát kismillió hidratáló bizbasszal, hisz az egyszerűen nagyszerű dolgokban, szappan, dezodor, parfüm (ellőttem mint ajándékötletet a szülinapjára… az évfordulónkra… a névnapjára… literszám áll itthon a férfi parfüm…meg a borotvahab…), nem használ arcszeszt… Nyakkendőt akkor köt ha esküszik… Inget is csak akkor vesz fel… Én pedig az a fajta asszonyka vagyok, aki élből bojkottálja a karácsonyra zoknit, vagy alsógatyát elvet. Na… oldd meg! Vegyél neki ajándékot! Amit meg lehetett neki venni azt én már mind meg is vettem neki az elmúlt évek folyamán, és már kiaknáztam a handmade cuccokat is… Ötletem nem sok, ami van az meg olyan is… A fa alá csak nem teszünk időpontfoglalást a helyi tetoválóguruhoz! Persze a könyv itt is jól jön… Megkapta Sapkowski Vaják c. sorozatának eddig megjelent összes kötetét (igen, játszik a Wticherrel…). De ezen kívül kellene valami ami bensőséges (és nem prosztataizgató dildó…)… Valami, ami személyes, amit csak tőlem kaphat (khm… nem… ebbe nem gondolunk bele úgy…)… Valami, ami csak az övé, és az enyém. Eddig szinte majd minden éven vagy csináltam neki valamit, vagy sikerült találnom valamit ami kicsike volt, de mélyen jelzésértékű, és tartalmas, de idén nem jön a szikra. Pedig már rohadtul ideje volna jönnie annak a szikrának!

Tudom, a karácsony nem az ajándékokról szól. Hiszek is ebben. De én minden éven végig csinálom ezt, és hiszek abban is, hogy amikor szenteste összeül a család, akkor jól esik ajándékot bontogatni, jól esik, hogy gondoltak rád, és hogy olyan meglepetéssel készülnek számodra, aminek örülni is fogsz, mert ismernek, szeretnek, és tudják mi az, amit magadnak úgysem vennél meg. Jól esik látni a kacagást a másik arcán, vagy éppen az elérzékenyülés könnycseppjeit. Jó látni a fiadat, ahogy ugrál örömében, és jó az izgalmak után tojáslikőrt kortyolgatva felavatni a gyerek legújabb társasjátékát, miközben pogácsát vagy zserbót csipeget az ember. Jó nézni a gazdagon feldíszített fényárban úszó fát, élvezni a lakás melegét, és abban a pillanatban megállni egy kicsit, és kihasználni ezt a cseppnyi kis békét, és hálásnak lenni mindezért. Hálásnak lenni ünneptől függetlenül… Bármikor.

Én nem tartozom azok közé, akik nem szeretik a karácsonyt, mert én szeretem (még ha első dühömben ezt állandóan le is akarom tagadni). Minden idegbajával együtt, még akkor is ha már 12-én ki vagyok fáradva, pedig még csak bele sem kezdtem igazán a munkába. Szeretem ezt az ünnepet, mert biztosít számomra pár olyan napot, amit a családom és én nyugodtan tölthetünk, mert nincs suli, nincs munkahely, nincs rohanás (mert előtte már kirohanod magad). A nyugalma miatt szeretem ezt a pár napot. Meg a csodák miatt, a hétköznapi csodák miatt, amik ezeken a napokon ugyan készakarva, és klisékkel agyon tűzdelve, de teret kapnak. És igen, megint átmenetem szentimentálisba…

És ez most hogyan is jön a könyvünkhöz?

Leginkább sehogy. De ezt most ki kellett írnom magamból, mert én én vagyok, és meg sem bírtam volna állni hogy ne regéljek valamiről, ami szervesen nem kapcsolódik az adott témához.

De ezt most itt befejeztem, és most belekezdek abba, ami tartalmilag a címnek is megfelelő.

"Kori élete fordulóponthoz érkezik. Férje és szülei meghalnak, munkahelyét elveszíti, egyedül marad a világban, és csak legjobb barátnőjére számíthat. Életét eddig családja szabályai szerint élte. A tragédia után minden megváltozik körülötte. 

Vajon hogy éli meg a hirtelen jött függetlenséget? 

Megtakarított pénzéből utazni szeretne, a helyszínt csukott szemmel választja ki a földgömbre bökve, de halott férje ezt a tervét is meghiúsítja. 

A lány régi életét maga mögött hagyva fejest ugrik az ismeretlenbe, és munkát vállal egy kanadai farmon. A farm tulajdonosa, a jóképű Christopher Walker, aki egyedül neveli kislányát. Hamar kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. 

Vajon túléli kapcsolatuk a múlt szellemeinek felbukkanását? Van esély újrakezdeni egy tragédiák sokaságával teletűzdelt életet?"

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2017

Ára: 2449 Ft (jelenleg, itt-ott)

A Szerelem hirdetésre olyan könyv volt, amit nem kértem, de megkaptam, és a kapott könyvek olyanok számomra, mint bikának a vörös posztó. Ha már ott van előttem, akkor el kell olvasnom, belső kényszerem van arra hogy neki veselkedjek, mert ha nem foglalkozom vele, akkor álmatlan éjszakáim lesznek (nem vicc). Az ajándék könyvek, vagy kapott könyvek csúfolódnak, ha az ember nem vesz róluk tudomást. Ott ülnek a polcon, és kacsingatnak, olyanok, mint a figyelemre váró gyerekek, addig nem hagynak téged békén, amíg ölbe nem veszed őket, és meg nem kapják a nekik járó figyelmet. Így a kapott könyvekkel én azt szoktam csinálni, hogy rögtön elolvasom őket. Még akkor is, ha amúgy nem esnek bele az általam annyira kedvelt kategóriákba. Elolvasom őket, mert abból indulok ki, hogy akitől kaptam, aki adta nekem, az biztos jó okkal adta, és az a minimum, hogy értékelem a szándékot, illetve megkísérlem megérteni, hogy vajon az a valaki akitől kaptam, miért éppen rám gondolt, amikor azt a bizonyos könyvet megvásárolta nekem, vagy elküldte nekem. Szóval az ajándék könyvekhez való viszonyom azért olyan amilyen, mert felfogásom szerint azzal értékelem a legjobban a másik szándékát, ha komolyan veszem, és el is olvasom amit nekem szánt. Tény, ha rajtam múlik, akkor jelen könyvünk nem landol a polcomon. Nem landol, mert úgy elmentem volna mellette a boltban ahogy kötelező. A borítója az én ízlésemnek egy kicsit túl sárga, rózsaszín, babakék, túl harsány, és egy olyan könyv üzenetét közvetíti, ami még csak köszönőviszonyban sincs az általam annyira nagyon preferált könyvek tartalmával. Szóval nem, nem vettem volna meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ráadásul egy romantikus kis könnyed olvasmányról van szó, akkor meg pláne nem. Mentalitásomból adódóan nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok fogékony a szimpla humoros, romantikus könyvekre, nekem kell a komoly dilemma, a konfliktus, a probléma, ami áthághatatlannak tűnik, kell az érzelmi mélypont, a szenvedés valamilyen formája. Ha ez nincs meg egy könyvben, akkor bennem hiányérzet keletkezik, ami hazavágja az olvasási élményt. Így jelen írásom egy kicsit rendhagyónak fog minősülni, mert most olyan könyvet fogok véleményezni, ami távol esik a profilomtól.

Mindenekelőtt kiemelnék két fontos információt. J. K. Smith kicsi hazánk egyik írónője, akinek jelen könyvünk az első könyve. Neten próbáltam ettől egy kicsit több információt összegyűjteni az alkotónkról, de nem jártam túl sok sikerrel, bízom abban, hogy ha írónőnk népszerűsége nőni fog, akkor kicsit többet is meg fogunk majd tudni róla – tudjátok, szokásos nézeteim nyüglődnek, mert aki ír az beleírja magát a könyvébe, illetve a mániám sem hagy nyugodni, hogy kit, mi motivál, és a többi, és a többi…

Mivel ez J. K. Smith első könyve, így igyekeztem olyan szemmel is figyelni. Aki írt már valaha könyvet, az tudja, hogy ez sosem egyszerű, és sokszor menet közben halljuk meg a hangunkat, sokszor a második, vagy harmadik könyv lesz az első olyan, amire azt mondjuk, hogy ez igen! Itt már én vagyok, ez az én stílusom, ami kiforrta magát menet közben, és igen, itt már elégedett vagyok, és ehhez viszonyítva az első könyv olyan, mint egy gyermek első lépései… (nagyon bele vagyok most szerelemesedve ebbe a gyerekes hasonlatba…) Kicsit nyers, kicsit bizonytalan, érződik rajta a tapasztalatlanság.

Én mint olyan ember, aki már megírta a maga első könyvét, csak soha nem adta be sehová (és nem is valószínű, hogy valaha is be fogja), tisztelettel adózom minden olyan kezdő író előtt, akinek van bátorsága belefogni a kiadásba. Aki le meri tenni a munkáját az olvasóközönség elé, és ezáltal vállalja hogy esetleg negatív vélemény is érheti (olyan könyvet nem lehet írni, ami mindenkinek tetszeni fog). És igen, az ilyen elsőkönyves alkotókkal szemben már csak emiatt is elfogult vagyok, így kérlek olvassátok ezt a véleményt ezeknek az információknak a fényében.

Mindenekelőtt a legfontosabb információ a könyvről, hogy az ami, nem több és nem kevesebb egy egyszerű vicces-romantikus történetnél, amit bárki elolvashat, aki szereti ezt a műfajt, vagy aki csak szeret nevetgélni. Azon hangulatokra érdemes beiktatni, amikor az ember nem akar mélyen belemerülni az élet nagy filozofikus kérdéseibe, nem vágyik vérzivatarra, egyszerűen csak ki akar kapcsolódni, néha kuncogni egyet-egyet, és elengedni a hétköznapok nyomorúságát. Ehhez tökéletes. Nem tudom miért, de nekem az jutott eszembe miközben olvastam, hogy ez amolyan „vonatkönyv” – és ezt most a szó legnemesebb értelmében gondolom, nem negatív jelzőként. Nekem minden könyvnek meg van a maga helyzete, amiben olvasni kívánom. Egy hosszú nap esetén, éjfélkor valószínűleg nem Szolzsenyicint fogok olvasni, hanem valami nagyon könnyű akármit, ami nem akar az agyamra építkezni. Kresley Cole-t rendszeresen a kádban olvasom – nem tudom megmondani miért. A kedvenc íróim könyveit meg sosem kezdem el reggel olvasni, mert abból az lesz, hogy nem fogok csinálni egész nap semmit. A „vonatkönyvek” nálam azok a könyvek, amiket utazáskor szoktam olvasni. Amikor tudom, hogy most lesz adott 2-3 szabad órám, amikor majd olvashatok, ellenben nagy körülöttem a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, itt-ott meg fogunk állni… Tehát ilyenkor olyan könyvre van szükségem, amit képes vagyok letenni a kezemből habzó száj nélkül, és amibe gond nélkül vissza tudok kapcsolódni 10 perccel később, vagy akár egy órával később. A „vonatkönyvek” általában egyszerű, de szórakoztató könyvek – ha nem szórakoztatnának nem olvasnám őket ugyebár. Illetve a „vonatkönyvek” másik jellegzetes tulajdonsága, hogy nincsenek rajta félmeztelen pasasok – azért mert én tudom, illetve Ti tudjátok, hogy nem vagyok teljesen lineáris agyilag, még nem kell a jegykezelőnek is tudni róla, vagy a szemben ülő mocskosul fiatal párocskának, akik egész idő alatt egymás karjaiba omolva tartanak nekem demonstrációt arról, hogy alig húsz évesen milyen elképesztő lángja is van annak a bizonyos hévnek…

Oké, elkanyarodtam… ismét.

Miről is szól a Szerelem hirdetésre?

Adott egy hősnőnk, Kori, aki nem sokkal férje halála után úgy határoz, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért átszeli a fél világot, hogy egy farmon kezdjen új életet, egy gyermekét egyedül nevelő férfi házvezetőnőjeként. Természetesen fiataljaink idővel egymásba bolondulnak. Majd egymásra is találnak. És itt a vége, fuss el véle. Most joggal merül fel a kérdés, hogy ha csak csupán ennyiről van szó, akkor mi tölti ki a könyv maradék 300 oldalát? És itt jön képbe a humor. Ez egy vicces könyv. Nem azért lesz szórakoztató, mert annyira sok mindenről szól, hanem azért mert a látásmódjában a hétköznapi egyszerűséget keveri a poénokkal. Olyan mintha leülnél beszélgetni egy barátnőddel az aktuális élethelyzeteiről, és ő a maga lendületes laza stílusában előadná mindennemű búját-bánatát.

Tetszett a könyvben az, hogy megjelenik benne a magyar mentalitás. Mi az hogy megjelenik…? Az egyik legerősebb oszlopa a sztorinak, hogy Kori ízig-vérig tipikus magyar lány, és ezt le se tudná tagadni. A megnyilvánulásai, a reakciói, a habitusa mind mind hazai, és ezt jó volt figyelni, jó volt egy olyan „szomszédról” olvasni amerikai körülmények közt, aki nem tagadja meg a pálinkaivós, káromkodós oldalát. Lássuk be, mi magyarok ilyenek vagyunk, sírva vigadunk, hangosak vagyunk, hamarabb jár néha a szánk, mint az eszünk, és ha megköveteli a helyzet, akkor a sarkunkra állunk. Apropó sírva vigadás… Nem is olyan régen írtam azt egy másik könyv kapcsán, hogy a részegség manapság már kikerülhetetlen alkotóeleme lett a könyveknek, és hogy ezzel én mennyire nem tudok szimpatizálni. Jelentem, ebben a könyvben is megjelenik a részegedés (valahol a negyvenedik oldal magasságában), de itt a jól ismert magyar kulturális formában, ami ellen semmi kifogásom. Eddig a könyvekben csak azt láttuk, hogy a hősnő hogyan fordul ki önmagából, hogyan csinál magából idiótát, és kerül iszonyat kínos szituációba, ahol minden nőiességét elvesztve szánalmassá redukálódik. Itt viszont elolvashatjuk, hogyan is csinálja ezt egy magyar nő, hogyan próbál meg beszélgetni kapatosan, milyen is az amikor ránk jön az abszolút felszabadultság érzése, énekléssel, tánccal mindennel együtt, és ami a lényeg, meglátjuk azt is, hogyan is lehet úgy kifarolni egy ilyen helyzetből, hogy a gerincünk megmaradjon.

Nagyon sokszor említettem már meg a humort, ami a könyv másik fontos alkotóeleme. Kicsit bővebben is kifejteném… Mint tudjátok, nekem van egy bikfa humorom, és így néha nem tudom olyan gyorsan felvenni a fordulatszámot a hétköznapi tréfák terén mint kellene. Sokszor nekem az a vicces, ami másnak nem, illetve fordítva, így én már elengedtem ezt a témát, meg sem próbálom behatárolni hol lenne a humornak az a keresztmetszete, ami mindenki számára ugyanannyira vicces lenne. Ezért a könyv ezen oldala nekem kicsit hullámvasútszerű volt. Voltak benne olyan poénok, amiktől kegyetlenül elkezdtem röhögni, de voltak olyanok is amiket egyáltalán nem ítéltem viccesnek, és voltak olyanok is, amiket erőltetettnek éreztem. Én azt hiszem, hogy itt a rutintalanság az, ami megjelenik. Néha a kevesebb több, de eldönteni azt, hogy melyik helyzetkomikumos jelenet maradjon bent egy könyvben, és melyik az amelyiknek mennie kell, nagyon nem egyszerű feladat, így én ennek tudom be azt, hogy volt néhány olyan oldal amit én képes lettem volna nélkülözni (példa: amikor a fiatalok lelepleződnek a srác szülei előtt, és az apjok hajnalok hajnalán lerohanja őket, hogy mik a szándékaik, miközben Korin csak a takaró van… Nekem van egy szent szabályom: anyámnak szigorúan ajtón kívül a helye, ha a páromon nincs más csak egy takaró… szeretem az anyám, de egy ilyen helyzetben minden további nélkül a küszöbön hagynám… Másik szent szabályom: felnőtt ember vagyok, azzal kezdek akivel akarok, nem bírom ha számon kérnek, és van az a kor ami felett már nem is kérhetnek számon… Ezek miatt a meggyőződéseim miatt ezt a jelenetet nem tudtam könnyen elfogadni).

És ha már belelendültem abba, hogy néha a kevesebb több…

Történetileg lett volna amúgy dilemma ebben a könyvben, nem is egy. Volt férj, aki egy piszok gazember volt, volt feleség a másik oldalról, család, új környezet amit meg kell szokni, és még beköszön a könyv vége felé vagy három olyan történés, amik már eleve egy könyvre elég konfliktust okoznának egyenként (nem akarom agyonspoilerozni a véleményemet, ezért ezt most nem részletezném jobban), csak ezek nem kerülnek kidolgozásra. Részemről sokkal könnyebben befogadhatóbb lett volna a sztori, ha a sok lehetőség közül csak kettő-három jelenik meg, de ezek jobban elmélyülnek lelkileg, mint így. Ebbe azért nem akarok jobban beleállni, mert Kori karaktere eleve nem egy lelkibajos fajta, illetve a könyv eleve nem a legdrámaibb típusú, így tulajdonképpen ez a kivitelezés is elfogadható, de nekem főleg a könyv utolsó oldalainál, olyan érzésem volt, mintha azért történne a sok esemény, hogy legyen még ötven oldal, amit el lehet még olvasni.

Összegezve:

J. K. Smith-ben van fantázia, érdemes rá odafigyelni, de még érződik rajta a rutintalanság, ami nem is csoda, hisz ez a könyv volt az első lépés. Folytatni kell, rá kell dolgozni az erősségekre, és meg kell tanulni felismerni az esetleges gyengeségeit az adott történetnek. A könyv maga jó, szórakoztató, kedveskedős, teljesíti azt amire rendeltetett: kikapcsol. Én talán a fiatalabb korosztálynak hamarabb javasolnám elolvasni, mint az olyan kérges, vérmes, maximalista, részletekben elvesző agyi forgalmi dugóban szenvedő személyeknek, mint jómagam. Számomra ez a mű inkább ifjúsági regény a maga szeleburdiságával, és lelkesedésével, mint hétköznapi értelemben vett romantikus história.

Értékelés: 6 pont

Tovább

Jodi Ellen Malpas: Egy éjszaka ígérete (Egy éjszaka trilógia 1.) /2016/

Ha valamihez hasonlítanom kellene jelen könyvünket, akkor azt tudnám mondani, hogy nem más mint egy rettenetes repülőgép-szerencsétlenség. Szépen kigurul a kifutóra, kicsit döcögve, és nehézkesen de felszáll, gyönyörű ívben repül, majd amikor már szinte látod magad előtt a végcélt, és készülnél a landolásra, akkor a motor bedöglik, elfüstöl, te meg ijedten kapaszkodsz amibe csak tudsz mert azt hiszed, hogy akkor túlélheted, és nem fog fájni, de aztán bekerül a látóteredbe a talaj mindennél rohamosabban közeledő képe, és tudod hogy vége. Esélyed sincs átgondolni, mi is zajlik éppen körülötted, felkészülni sincs rá időd, még eljut az agyadig az első nagy robaj, amikor becsapódsz, aztán nincs már más csak a kínzó semmi…

Előző műremekünk után, őszintén megmondom nem nagyon voltak elvárásaim. Ha az ember az abszolút nulláról indul, akkor onnan már csak felfelé mehet. Mégis meglepett, hogy jelen alkotásunk elkezdett lekötni. Mi több még szórakoztatott is. Sőt még némi elégedettségérzetet is sikerült kicsiholnia belőlem. És elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam ebbe az állapotba. Elkapott a lelkesedés, hogy végre tudok majd írni egy olyan véleményt, ami nem lesz tömve negatív kirohanásokkal. Már össze is állt a fejemben mit fogok leírni ide, mik lesznek a felvezetőim, hogy most az egyszer ha nem is a legnagyobb lendülettel, de képes leszek méltatni egy romantikus-erotikus könyvet. Aztán bedöglött a motor. És úgy elfüstölt, hogy csak néztem utána. Aztán mire észhez tértem már vége is volt. A történet a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve szabadesésben berobbant a talajba, de olyan erővel, hogy onnan már az isten se ássa ki. Én meg csak pislogok, és egyetlen egy szó visszhangzik az agyamban: miért????

De, ne legyünk teljesen elkanászosodva… Bár nem teljes a siker, azt tudni kell értékelni, hogy most legalább lesz néhány dolog amit azért fogok kivesézni mert tetszett a könyvben, és nem azért mert tótágast álltam tőle. Szerintem már ez is haladás.

"Livynek ​azonnal feltűnik, amint besétál a kávézóba. Lélegzetelállítóan jóképű, olyan áthatóan kék tekintettel, hogy majdnem kiszolgálni is elfelejtik. És amikor kimegy az ajtón, Livy azt gondolja, hogy soha többet nem fogja látni. De aztán megtalálja a szalvétára írt üzenetet, melyen az aláírás: „M”. 
A férfi csupán egyetlen éjszakát akar, hogy kényeztesse őt. Semmi érzelmet, semmi kötődést – semmi más, csak kéjt. Minden védőfal, amit Livy maga köré emelt magányos élete során, egyszeriben leomlással fenyeget ezzel a zavarba ejtő emberrel szemben. Célratörő, mégis jólnevelt. Úriember, mégis fensőbbséges. Szenvedélyes, mégis érzelemmentes. A vonzalom azonban oly erős, hogy Livy képtelen bármit is megtagadni tőle.. beleértve önmagát is. 
M valami olyan, mélyen lappangó, függőségbe taszító vágyat ébreszt fel Livyben, melynek létezését a lány addig nem is sejtette, és melyet, félő, csak ő elégíthet ki. De a lány érzi, hogy a gyors autók, a drága öltönyök és fényűző lakás mögött egy sebzett személyiség rejtőzik. Ahhoz, hogy testestül-lelkestül az övé legyen, Livynek fényt kell derítenie a sötét titkokra. Valóságos megszállottsággal merül el a férfi világában, próbálja legyőzni a védőpajzsait, pedig ez a megszállottság azzal fenyeget, hogy visszavonhatatlanul összetöri a szívét…"

Kiadó: Művelt nép

Kiadás éve: 2016

Ára: 2490 Ft

Kezdjük azzal miért tetszett a könyv… - kitekintgetős lesz, szokás szerint.

Mindenek előtt tetszett, mert van neki története. Mivel ez manapság már ritkaságszámba megy, így a magam visszafogott módján ujjongok. Persze a klisék itt is egymásra halmozva megjelennek, de most még ez sem zavart annyira. (Mondom… annyira… ez nem azt jelenti hogy nem zavart…)

Klisék: csak a szokásos, rögtön berosálok ha rám néz a pasas attitűd, képtelen vagyok távol tartani magam tőled férfiúi magatartás, meleg barát-barát, jóakaró barátnő, aki minden problémádat magáénak érzi, esetlen hősnő.

Megmondom mi nem volt: ütlek-váglak dominancia, alpári beszéd, és szerződés. Nem tudom elhinni! Hát mi történt? Milyen isteni csodának sikerült megvalósulnia, hogy három ennyire karakteres tényezőtől is sikerült egy körben megszabadulni? (Elkiabálom… érzem, hogy elkiabálom…)

És amitől lehidalok, de menten… voltak újdonságok!

És akkor ebben merüljünk el kicsit részletesebben…

Ahhoz hogy megértsétek, hogy az első újdonság miért nyerte el a tetszésem, ejtenem kell néhány mondatot arról, hogy hogyan viszonyulok ahhoz ha zavarba hoznak. Először is, hál’ istennek marha ritkán jövök zavarba, és lehet hogy pont ezért, de amikor sikerül, akkor azt lehengerlően látványosan csinálom. Fehér bőrű vagyok, ráadásul szőke, így amikor elpirulok, az olyan feltűnő, hogy száz méteres körzeten belül senki nem tudja kivonni magát a látvány alól. Nem csak az orcáim pozsgásodnak ki, hanem a homlokom, az orrom, az egész fejem, a mellkasom, nagyjából mindenem a fejem búbjától a kis lábam ujjáig. És ez pokoli… Mert még csak kontrollálni sem tudom, elrejteni meg pláne, és emiatt még inkább zavarba jövök… és itt jön a második fázis: uralkodj magadon! Az igazán profik egy ilyen pirulós állapotban vagy szendén mosolyognak, és aranyoskák lesznek, vagy úgy csinálnak mintha mi sem történt volna… Hát én nem! Én nekiállok szófosni. Rosszabb esetben csacsogni. A kényszeres közléssel még nem is lenne komoly baj, a baj az, hogy az agyam ilyenkor leterhelt állapotban van, el van foglalva azzal, hogy pánikba van esve az egész testemet eluraló vörösség miatt, így nem tud besegíteni abba, hogy a számat elhagyó szövegnek értelme is legyen. Nagy átlagban ilyenkor szoktak totálisan buggyantnak nézni az emberek, valljuk be teljes joggal. A zavaromat tisztességesen még lezárni is képtelen vagyok, általában a belsőmben zajló enyhén tudathasadásos vita önmagammal (vörös vagy… vegyél levegőt… ne nézd már… nézz már rá… tényleg ezt mondtad???.... te egy idióta vagy… fogd már be… hajrá, csináld csak, már úgyis mindegy…) elfáraszt, és ilyenkor szokott az történni, hogy egy hangos „pff…” kíséretében a szememet forgatva eloldalgok sebesen, ott hagyva a beszélgetőpartneremet, aki ezek után már végképp nem tudja eldönteni, hogy mi is történt.

Dédelgetett kínos emlékeimet két csoportra osztom. Vannak azok az emlékek, amikre visszagondolva az ember egy jót nevet. Ilyen például az egyik első randim a férjemmel, ami valamikor úgy százötven évvel ezelőtt történt. Lindácska nagyon otthon van a csábításban… teljesen addig, amíg nincs tétje a dolognak. Ha tétje van, akkor két lehetőség adott, vagy önmagamat is meglepve csúcsteljesítményt nyújtok, vagy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozom magam, amit kényszeresen megpróbálok tompítani, amivel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozom magam. Férjuram hála annak a Magasságosnak egy jó humorú fazon – szerintem csak ez mentette meg a kapcsolatunkat, a kapcsolatunk elején. Velem ellentétben nem az a szószátyár típus – eleinte, inkább az a higgadt fajta, aki fantasztikusan képes teljesen kifejezéstelenül nézni, amivel nem mellesleg a mai napig felkergeti a murmucokat az idegeimre. Ezt pedig azért írtam most le ide, hogy átérezzétek az első randis helyzetemet, amikor is a legjobb formádat akarod hozni, hogy lenyűgözd a másikat, de cserébe nem kapsz mást csak csendes figyelmet, ami vagy sokatmondásról tanúskodik, vagy semmitmondásról, te meg gebedj bele abba hogy kibogozd na akkor most hogyan is álltok. Fent voltunk nála… ültünk a konyhában, hangulatfény, kellemes lágy zene, borozgatás – tipikus fulladj bele a romantikába szituáció. Én már jól voltam, köszönöm szépen, még nem voltam szalonspicces, de már bátorrá ittam magam, és elhatároztam, lesz ami lesz, én ezt a pasit, ma megszerzem, berángatom az ágyba, és a magamévá nyilvánítom. Édesgető félig puszi félig csók után felálltam az asztaltól és azt képzelve magamról, hogy én vagyok a nyers szexualitás megtestesült démona táncolni kezdtem előtte. Először csak úgy jelzésértékűen, kis csípőrisza erre, majd arra, állsimogatás olyan közelről, hogy a teljes látószögét elfoglalja a mélyen dekoltált felsőmben feszülő mellem. A mázli, hogy amúgy tényleg piszok jól táncolok. Tanultam is, szeretem is csinálni, tehát, egy ilyen helyzetben, ahogy meglátom az első felcsillanást a másik tekintetében akaratlanul is elkezdek belelendülni. Hát itt is volt belelendülés… bár inkább ne lett volna… Éreztem, hogy enyém az irányítás, hatalommámorosan alakultam át hétköznapi nőből profi lapdance-es csajjá, és bitang módon élveztem, hogy kikészítem szegény fazont ültében. Nem tudom milyen indíttatásból félúton úgy döntöttem, hogy a konyha nekem nem elég kényelmes hely arra, amit tenni készülök. Párom viszont szemlátomást nagyon jól elvolt ott ahol, a legkisebb jelét nem adta annak, hogy fel akarna állni, így elkezdtem táncomban a folyosón araszolni a szoba felé – a szoba ajtaja pont szemben volt, a folyosó másik végén. Lassú ritmusra történő andalgásom közepette megmásztam a wc ajtót, amolyan szexis, nézd mit tudok formában, barátkoztam a székekkel is egy kicsit, majd a hűtő összes előnyét is kiaknáztam. Itt kanyarodnék vissza oda, hogy piszok jól táncolok… Tehát nem ez volt a kínos része a dolognak. Párom tekintete is kellően ködös volt már, így gondoltam megadom neki a végső lökést, elkezdtem kigombolni magamon a blúzt, miközben hátrafelé lépkedtem. Kacéran intettem neki, amikor elővillant a fehérneműm, hogy jöjjön… jöjjön csak utánam… vegye el, vegyen el mindent… és Ő mozdult… én meg arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje bemenni a szobába… és lendületesen megfordultam, hogy nekiiramodok… és teljes erőbedobással lestukkoltam a fürdőszoba ajtót, ami mint utóbb kiderült, nem volt bezárva, csak a rohadt nagy hangulatvilágítás miatt én ezt nem vettem észre. Akkorát koppant a fejem, hogy párom felszisszent a hátam mögött, én meg azt sem tudtam, nagy hirtelen hogy hol is vagyok. A dolgot tovább tetőztem azzal, hogy ahelyett hogy valami bárgyú „hupsz”-ot odamakogtam volna, vagy felnevettem volna, inkább összekaparva a romjaimat bemenekültem a szobába. Férjem megpróbált komoly maradni…. de tényleg… olyan görcsösen erőlködött, hogy ne nevessen ki, hogy kidagadtak az erek a nyakán, de nem tudta megállni hogy ne kezdjen el kuncogni. Utánam ballagott, és kaptam puszikat a homlokomra, meg a szememre, meg bókokat arra hogy milyen aranyos vagyok… pfff… aranyos… én… a nyers szexualitás démona… Mondanom sem kell, hogy nem tettem magamévá aznap este a férfit.

És hogy ez most hogy is jön könyvünkhöz…

Én nem tudom, hogyan csinálta írónőnk, de sikerült a kávéfőzős, bénázós jelenetet olyan jól megfogalmaznia, hogy visszhangra talált bennem hősnőnk idegbaja. Maximálisan átéreztem csórikám helyzetét, a kézremegést, a hátadba fúródó tekintetet, a bosszúságot, hogy máskor mindent egycsapásra képes vagy megcsinálni, de akkor bezzeg nem, amikor a legfontosabb lenne. A leforrázottság érzését, a tehetetlenségét. Livy feszengése Millerrel szemben a könyv elején egész racionálisra sikeredett. A feszengés alatt azt értem, amikor nem sikerül tartania magát, és kiesik a ritmusból, elszúr valamit, és leteríti a menekülési kényszere. Mert ezt át tudom érezni. Azt már nem, hogy úgy ledermedek a pasitól, hogy mozdulni sem bírok – kínosság ide vagy oda, olyan helyzetben még soha nem voltam, hogy rákövültem volna egy idegenre csak azért mert jóképű. Tehát, az frissítő újdonság volt, hogy Livy zavara szépen ki van fejtve, az már kevésbé nyűgözött le, hogy még mindig nem tudtunk elszabadulni attól a sémától, hogy meglátom, és az agyi kapacitásom egyszeriben egy zöldségével kezd vetekedni.

Aztán ott van Miller kényszerbetegsége…

Ezekben a könyvekben már annyi mindennel találkozhattunk eddig. Volt bipoláris ketrecharcosunk is – vagy mi a tököm -, meg stricink is, meg nem egy hatalommániás diktátorunk, de OCD-s pasink még nem volt. És vesszek meg, de nekem tetszik a kényszerbetegség fonala. Ha Malpas megmaradt volna ezen a síkon, és nem lövi ki a repülő motorját egy bazookával, akkor ez a könyv lehetett volna nagyon jó is. Mert a kényszerbetegség már eleve elég konfliktust teremtett volna. Én jó barátságban vagyok az OCD-vel. Nem vagyok klinikai eset, vagy ilyesmi, de vannak olyan berögződéseim, amiket ha nem úgy csinálok, ahogy kell, akkor az felborítja az egész napomat idegileg. Olyan ez mintha az ember egy nagy fogaskerekes gépezet lenne, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és ezek közül egynéhány állandó olajozásra szorul. Ha elmulasztod az olajozást, vagy nem úgy, vagy nem olyan olajjal olajozol, amivel kéne, akkor jobb esetben csak egész nap nyikorogni fog a gép, rosszabb esetben meg is bénul. Úgyhogy én nagyon át tudtam érezni Miller helyzetét, amikor alvás helyett kiment takarítani. A kényszerbetegség ilyen. Ha nem úgy van valami, ahogy lennie kell, akkor az ellehetetleníti a továbbiakban a normális működést. És Miller baja nem enyhe… szóval, épp elég lett volna erre építkezni, és azt leírni, hogy gerlepárunk hogyan küzd meg ezzel a mániával, merthogy már eleve ez nem lett volna egyszerű.

És ami még nagyon jó volt…

Lassú szex.

Lehet hogy én vagyok teljesen megbicsakolva, de a sok kemény dúvad után, akik félájultra kefélik a hősnőket, nekem Miller szexuális kultúrája kifejezetten szimpatikus volt. (Ezt majd azért folytatom a nem tetszett kategórián belül is…)

A nyelvezettel, fogalmazással sem volt komolyabb problémám, bár egy-egy aktus leírásában néha sikerült elvesztenem a fonalat, de mivel itt legalább le voltak írva az aktusok, és nem csak tőszavakban volt tálalva a helyzet, így azt az egy-két bicsaklást jóindulatúan elengedem – értékeljük a szándékot, hogy Malpas legalább dolgozott azon, hogy értelmesen megfogalmazott mondatai legyenek.

És akkor jöjjön ami nem tetszett…

A történet kicsit vontatottan indul be, ami önmagában még nem is lenne akkora baj, ha megtartotta volna a ritmust a hőseink megismerkedésénél is, de ez nem teljesül. Az egyik pillanatban még ott tartunk hogy a szexi pasas mogorva, és távolságtartó, aztán csapó, már a női mosdóban vagyunk és jön a nélkülözhetetlen „nem bírom magam távol tartani tőled” duma. Ez nagyon el lett szúrva. A fülszöveg alapján én valami olyasmire számítottam, hogy a pasas tényleg hagy egy cetlit a kávé mellé, amire kacskaringós betűkkel ráfirkantja, hogy „tölts velem egy éjszakát…”, aztán jön még egy kis násztánc. Ez a bumm bele, maradjunk a jól megszokott és már kismilliószor leírt „lerohanlak és menjünk dugni mert annyira készen vagyok tőled, hogy az már megfogalmazhatatlan, holott nem is ismerlek, azt sem tudom ki vagy” helyzet nagyon elkapkodott lett, nagyon slampos, és nagyon éles kanyar a kezdeti tempóhoz képest, nem utolsó sorban pedig még rémesen fantáziátlan is.

Aztán ott van a kicsit sem vicces nagyi. Nem kell nagyi – vagy ha már nagyon ragaszkodunk a nagyihoz, akkor próbáljunk olyan nagyit csinálni, aki kevésbé nagyis. Vagy legyen vicces karakter, aki a kora miatt már bármit megenged magának, vagy legyen nagyi-nagyi tortasütögetési kényszerrel, aki van, de leginkább még sincs, de ne legyen olyan nagyi, aki tényleg olyan mint az ember nagyanyja, mert az ebből születendő asszociációk kenterbe vágják a könyv erotikus felhangját.

És akkor innentől jön az idegbaj…

Miért? De tényleg, miért kell az erotika égisze alatt állandóan bevinni a könyvekbe a különböző élelmiszerek egymásról nyalogatását? A korábbi könyvben a faszinak az volt a heppje, hogy a whiskeyt nyalogatta le a csajról (hopp! Az ott elfelejtettem megemlíteni…. de ha már itt tartunk…), itt meg az olvasztott csoki lép be a képbe. Én meg fel nem tudom fogni, hogy miért jó az ha lelocsolnak whiskeyvel, vagy csokival?

1, A whiskey alkohol… lehet márkás, meg finom, de akkor is alkohol, és mint ilyen, szerény véleményem szerint bűzlik. Lefektetnek az ágyra, rálocsolják a puncidra, meg a szádra az üvegből… vajon mi fog történni? Hát az fog történni, hogy az ágytól, a földön keresztül, az ágyneműig minden úszni fog a whiskeyben, és olyan szag lesz a szobában mint egy pálinkafőzdében. Ez mitől szexi? Meg eleve… miért jó az egy pasasnak, ha a nő puncijáról lefetyeli a rövidet?

2, A csoki… Én imádom a csokit, de tényleg… Többek közt csokoládé függő is vagyok (még mindig). De hogy kézzel-lábbal kapálóznék, ha valaki olvasztott csokoládét akarna rám önteni, na az is biztos. A csokinak megvan az a jó szokása – aki már sütött valaha csokoládés bevonatú sütit az tudja – hogy ha vízhez ér, akkor elkezd becsomósodni. Meg nem utolsó sorban, szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú. Próbáltatok már magatokról olvasztott csokoládét levakarni? Én igen (és akkor erre nem is kell több szót pazarolni…), és mondhatom hogy egyáltalán nem muris dolog. Ráadásul ott van még a rendmániám is… Maximálisan átéreztem Miller kínját, amikor a csokis mizéria után alvás helyett kiment takarítani. Én is kimentem volna. Egyszerűen képtelen voltam átélni a konyhai kis légyottot mert megállás nélkül azon szörnyülködtem hogy mekkora rumli alakult ki viharos cselekvésüknek köszönhetően.

Én azt mondom, hogy ha az ember éhes egyen, ha szexelni akar, szexeljen… A kettőt nem kell közös dimenzióba hozni.

Aztán ott van még a részegség…

Amióta Anastasia Steel sikeresen fejre állt a Szürke ötven árnyalatában, azóta minden hősnőnek kötelező jelleggel utána kell ezt csinálnia… Bárhogyan is nézzük a részegség nem vonzó. Felszabadultnak lenni, szalonspiccesnek lenni még oké, de ha valaki tajt részeg, az visszataszító. A megállás nélküli okádás jobb esteben lohasztóan hat a vágyra – a rosszabb esetet pedig nem fejteném ki. Értem én, hogy ezekkel a jelenetekkel azt akarják az írók közvetíteni, hogy milyen nagy az elfogadás meg a törődési kényszer a szereplőkben, de ezt ki lehetne egy lábtörésen keresztül is fejteni, ami kevésbé lenne kínos. Vannak dolgok az életben, amik nem szorulnak upgrade-re. Ilyen az is, hogy aki részeg, az nem szép.

És akkor jöjjön még egy kis pedofil/apakomplexusos jelleg…

Édes, csodás kislányom…

Édes, csodás kislányom…???

Fel nem tudom fogni, hogy ez, így ebben a formában, többszörösen ismételve hogyan kerülhetett bele a könyvbe.

Elképzelem a szitut, ahogy egy görög istennel épp vehemens ölelkezésbe bonyolódom…

Ott érzem a fülemen a leheletét, miközben dörmögő hangon azt ecseteli hogy miként fog pillanatokon belül ájulásig szorongatni…

Aztán benyög egy olyat hogy én vagyok az Ő édes, csodás kislánya…

Egy ilyen kinyilatkoztatástól a másodperc tizedrésze alatt változna a párás kelyhem Góbi sivataggá. Nem tudom mi a cél. Ha az, hogy úgy húzzon befelé a csatornám, hogy hallani lehessen a súrlódást, akkor jó helyen járunk. Ellenben ha az az irány, hogy a virágom harmatozásnak induljon, akkor ez egy méretes kapufa. Kislányomnak legfeljebb a sosemvolt apám hívhat, esetleg a nagyapám, nagyon nagy engedménnyel még azok az idős úriemberek, akikkel rokoni és/vagy baráti kapcsolatban állok. A szeretőmnek ez a kifejezés tabu. Ezt olvasni olyan volt mint amikor a bakelitlemezen megcsúszik a tű, a hideg futkosott tőle a hátamon.

Említettem, hogy tetszett Miller szexuális kultúrája. És ez így is van. És én amúgy türelmes ember is vagyok, szóval nem ellenkezem, ha addig nyújtjuk a dolgot, amíg már guvadnak a szemeim. De nem mindig! A kilencvenedik „téged csak kóstolgatni lehet, mert ami ilyen finom azt lassan kell kiélvezni” jelenetnél már én is ott tartottam, mint hősnőnk, hogy képes lennék megnyúzni a pasast. (Minden bosszúságom ellenére, azt sajnos ki kell jelentenem, hogy megértem, miért úgy csinálta ezt az egészet az írónőnk ahogy… a sok gyengéd, vontatott pásztoróra után a végső együttlét hevessége, és személytelensége nagyon éles kontraszt. Megértem, de ettől még nem tetszik jobban.) Aztán ott van még az első kamatyuk, amit én őszintén nem tudok hova tenni. Epekednek egymás után, de mint a veszedelem, és kimarad az előjáték? Téged csak szopogatni, meg ízlelgetni lehet, mert annyira különleges vagy, és minden porcikádra áhítattal kell gondolni, érinteni meg alig… és nincs előjáték? Aztán csodálkozunk ha fáj? Hát persze hogy fáj, főleg ha egy méretes doronggal akarnak meghágni! Na emiatt ez a jelenet ment a levesbe részemről, mert ahelyett hogy agyilag ott tartottam volna, hogy átérzem Livy helyzetét, azon morfondíroztam, milyen hetyke kis rögtönzött előadást tudnék tartani gyakorlott partneremnek folyamatábrával, meg mindennel együtt a női nemi szervek működésével kapcsolatban.

És akkor…

Állandó tarkófogdosás…

Bennem van a hiba, én tudom, de az én képzeletbeli szemem ezt a „megragadta a tarkómat” dolgot úgy dolgozta föl, mint amikor a rosszul viselkedő gyereket nyakon csípik, aztán a határozott nevelés elve szerint ide-oda rángatják. Ez nagyon idegesítő volt. Mivel Miller mást sem csinál a könyvben, csak a nő tarkójába kapaszkodik, így nagyjából minden második oldalra jutott nekem egy idegösszeroppanás.

A legjobbat a végére hagytam…

Képes lettem volna a negatív dolgokat elviselni. A könyv végéig úgy voltam vele, hogy a történet egy erős ötös vagy egy gyenge hatos a saját kis értékelési rendszerem szerint. Aztán eljutottam a fináléhoz…

És hajszál híján majdnem megtéptem magam. Le kellett tennem a könyvet, mert ott tartottam hogy földhöz fogom vágni. Én szeretem a könyveket. Nagyon. Nem vágok földhöz könyvet. Soha. De most eljutottam oda, hogy istenüccse kivágom az ablakon, majd megkérem a szomszéd kutyáját, hogy földelje el. Személyes sértésnek veszem a kicseszésnek azt a mélységét, amivel az írónő megoldotta ennek a sztorinak a végét.

Merthogy…

Nem elég a zavaros és boldogtalan múlt…

Nem elég a kényszerbetegség…

Nem elég a társadalmi helyzet adta különbség…

Sőt, még a pasas udvariasság mániája, és „nézzaszemembehahozzádbeszélekmegmindigpislognisemerj” kínja sem elég!

Nem öregem! Kell még fokozni! És oda kell baszarintani a végére, hogy Adoniszunk egy eszkort! Igen. Eszkort. Az olyan mint a női kurtizán, prostituált, szajha, repedtsarkú, utcalány, rüfke, bárcás, perdita, csak férfiban. A hősünk egy ribanc. Azaz olyan ember, akinek az a megélhetése, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújt pénzért. 

WTF???

WHY???

Hozzáteszem, hogy amúgy Livy is hasonló múlttal rendelkezik, csak Ő nem megélhetési szempontok miatt választotta ezt a pályát. És ez az erkölcsi mondanivaló a könyv végén! Hát én beszarok… A srác egy riherongy, kész passz, mert pénzért dönget nőket. Livy viszont annak ellenére, hogy ugyanezt csinálta évekkel ezelőtt morálisan fentebb csücsül, mert – és most kapaszkodjatok meg – Ő azért csinálta, mert el volt tévelyedve, magányos volt, meg akarta érteni hogy az anyja miért csinálta ugyanezt… MI VAN???? A könyv végére szegény nagyin kívül mindenki elkurvul – bár én már ebben sem vagyok biztos, lehet hogy a folytatásban majd az is kiderül, hogy a kis hamis nagyi a legnagyobb céda mind közül.

Most komolyan… Tényleg csodálkozni kell azon hogy kiakadtam?

És akkor még fel sem eszméltem ebből a balegyenesből, és már jön is a másik…

Livy volt stricije, William berobog a képbe, és Miller meg William meredten néznek egymásra, és ismerik egymást… A lehetséges alternatívák közül a legostobább: kiderül, hogy William Miller apja… Amilyen mázlim van, ez így lesz… Mert nem kell kímélni az olvasót… Ugyan már a földön fekszik szerencsétlen, orrából patakokban folyik a vér, de jó izmosan még tökön is kell rúgni, hadd érezze.

Nem tudom el fogom-e olvasni a folytatásokat… (Persze hogy el fogom, most csak a düh beszél belőlem…)

Két konklúzióval tettem le a könyvet.

Az egyik: fogalmam sincs én mit reagálnék arra ha kiderülne a szerelmemről, hogy eszkort. Elgondolkoztam a dolgon… igen… mert beteg vagyok… és mert a könyv is beteg… és mert ezen még sosem gondolkoztam el…

A másik: nem tudom mi a rosszabb… az ha egy könyv az első betűtől az utolsóig egy kész katasztrófa, vagy az, amikor a kezdeti lendületet úgy lecsapják, hogy attól kóválygásba kezd az ember feje. Bár én hiszek abban hogy van az a szenvedés, ami már élvezettel határos, ezek közül az esetek közül egyik sem az. Mindkettő brutális, és mindkettő fáj, csak nem ugyanúgy fáj. A végig pocsék könyvnek viszont van egy nagy előnye: következetes. Végig rossz. Én meg sosem gondoltam volna, hogy sírni fogok egy pocsék könyv után.

Amúgy nagyon sajnálom a könyv végét. Ha ez a gebasz nincs, akkor egész kis olvasmányos alkotás lett volna – nagyvonalúan eltekintve a többi „miért nem tetszett?” ponttól. Szomorú vagyok, hogy így alakult, mert ebben a könyvben legalább volt olyan dolog, ami elnyerte a tetszésem.

Értékelés: 4 pont (jóindulattal)

Tovább

Jamie Mcguire: Red Hill /2014/

Gondolom sokan meg voltatok győződve arról, hogy én már ebben az életben soha nem fogok ebbe a blogba írni. Bevallom őszintén az elmúlt pár hónap folyamán én is nem egyszer hittem ezt. Jelen könyvünk sem éppen egy ma megjelent darab - töredelmesen belátom, nagyon lemaradtam az új megjelenéseket illetően. Szégyellek már állandóan elnézést kérni a nagy szünetek és kihagyások miatt... Ettől függetlenül mélyen sajnálom hogy tavaly ősztől mostanáig elhanyagoltalak benneteket, illetve az olvasást is - nem beszélve az írásról. Mentségemre legyen mondva igen komplex történések hátráltattak - és hátráltatnak most is. Ha eltekintek az ÉLET-től, mint tényezőtől (aminek még mindig meg van a maga morbid humora), olyan dolgok is közbe jöttek, mint az írói válság, vagy a "miért nem találok olyan könyvet ami érdekelne?" dilemma. 

Az írói válsághoz sok hozzáfűznivalóm nincs. Aki ír az tudja, hogy amikor elkezdenek az események csúcsosodni, amikor az ember lánya csak kapkodja a fejét a kötelezettségei közt - ráadásul úgy, mintha kötéltáncot járna -, akkor az agya nem fogja tudni felvenni az aktuális, folyamatában íródó történetével a fordulatszámot. Így a Tanner és Addison sztoriját követőknek, csak azt tudom mondani, hogy mea culpa - szakadjak meg amiért még mindig nem fejeztem be... (Önostorozás). Igazán bosszantó volt az elmúlt időszaknak az a tendenciája, hogy ahányszor leültem, hogy végre finisbe rakjam a szereplőket, egyszerűen nem jöttek a gondolatok. Amik jöttek azok másnap nyüszögve szembesültek a ctrl+alt+del billentyűkombinációval. Valahogy semmi nem volt elég jó... Semmi nem volt elég hatásos. Minden megkezdett fejezet vérszegénynek hatott, és mivel amúgy imádom a szereplőimet, úgy határoztam, hogy nem gyaláznám meg őket, valami teljesen snassz, és szörnyen slampos lezárással. Így jelenleg ihletvárás van ezerrel, hátha képes vagyok kiizzadni magamból valamit, ami méltó a már megírt fejezetek hangulatához, humorához, és érzelmi színvonalához - már ha van a történetnek egyáltalán ilyenje. Igyekszem minél hamarabb levadászni egy múzsát, és felpörgetni ezen a fronton is a dolgokat, és nagyon röstellem, hogy a követőknek nem tudok ettől kedvezőbbet nyilatkozni. Csak bízni tudok abban, hogy akad még türelmetek kivárni, amíg a végére érek.

Visszatérve az olvasáshoz...

December magasságában aztán meguntam ezt a jojózást, és úgy döntöttem, kell valami igazán kívánatos szellemi táplálék az agyamnak, ami visszalendít oda, ahol lennem kell. Kell egy könyv, ami fellelkesít, amiért rajongani tudok, és ami elüt a sok bugyuta romantikustól, erotikustól, amik kitöltötték közel két évemet. Elmondom mi hiányzott... Nalini Singh hiányzott... Kresley Cole hiányzott... Ward, Karen Rose, Kenyon... Na, ők hiányoztak. A történeteik, amik többről szóltak, mint két éretlen szexfüggő mamlasz végtelen ciklusú párosodásáról. A szereplőik hiányoztak, akik erősek, de közel sem tökéletesek. Akiknek van múltjuk, ami kihat a jelenükre. Akik egyszerre sarkallnak imádatra, és bosszúságra, mert olykor előítéletesek, olykor fafejűek, és olykor annyira sebezhetőek... A vér hiányzott, a harc, a küzdelem, hogy szurkolhassak a karaktereknek, hogy győzedelmeskedjenek, és révbe érjenek, beteljesüljenek. Felforgattam az egész könyvpiacot, hátha elkerülte a figyelmem valami. Hátha akad még az Ő sztorijaikhoz hasonló... Vagy hátha valamelyik kiadó menet közben lett annyira bátor, hogy elkezdte megjelentetni a könyveiket. Szomorúan tapasztaltam, hogy ilyenről szó sincs. Ez az ágazat eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben... Viszont lett helyettük sok romantikus blablabla, amik ellen alapesetben semmi kifogásom - teljesen addig a pontig, amíg adott nekem a választás lehetősége. Amíg eldönthetem, hogy meg akarom-e azt venni, ami dömpingszerűen elárasztja a piacot, vagy a sem - mivel ott a lehetőség, hogy van helyette más. Hát itt nincs más - és ezzel most nem arra akarok rávilágítani, hogy ami van az teljesen rossz, vagy igénytelen, hanem csupán arra a tényre, hogy a mi kis országunkban a kiadók minden túlgondolás nélkül kijelenthetik, megtehetik, hogy megmondják helyettem, hogy nekem mit kell, vagy lehet olvasnom. És amennyiben ez nem tetszik, akkor keressek rajongói fordításokat, vagy olvassak angolul. Olvasok én angolul, ha kell, de még mindig az az álláspontom, hogy szemben az anyanyelvemmel, az angol nem annyira színes, nem annyira ízletes... Így ha választanom kell, akkor én még mindig a magyart preferálom - mély sajnálatomra. És akkor ha már itt tartunk, valaki mondja, vagy magyarázza meg nekem, hogy az Egmont részben becsődölése után, miért nem vette egyik kiadó sem át Nalini Singh történeteit? Szerintem lennénk párszázan, akár ezren, akik a gyönyörtől sírva fakadnánk, ha az egyik kiadó úgy döntene, hogy tessék lányok, legyen meg a ti akaratotok... De nem. Mert ami külföldnek jó, az nekünk nem, és akárhogy is nézzük, a kiadók monopol helyzete nem túl sokat segít azon, hogy ez a helyzet változzon. Mert ami odakint gördülékenyen zajlik, az nálunk persze hogy nem, és azért nem, mert csak... Imádom ezt a mentalitást.

És akkor menet közben az Ulipus is meghanyatlott - őszintén nem csodálkozom rajta... Viszont ami tetszett, hogy a Könyvmolyképző megversenyeztette az olvasókkal, hogy melyik Ulipusos sorozatot folytassa, vegye át. Ez egy igen jó kezdeményezés volt szerintem, reméljük, hogy gyakorlatban is úgy lesz, ahogy azt a köz kívánta. Mellesleg a fentebbi negatív, kiadókat érintő észrevételek után, most mondanék valami pozitívat is: a Könymolyképző kezdi magát szépen kinőni. Nekem eleinte nem volt szimpatikus kiadó, mert kezdetben a célcsoportja a fiatal tinédzserek voltak, és hát ezzel én, és az éltes korom nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De az utóbbi időben a könyveik kezdenek szélesebb spektrumban mozogni. Beléptek az enyhe erotikába, a fantasyba, a komolyabb hangvételű szórakoztató irodalomba, és én ennek nagyon, de nagyon örülök.

Visszakanyarodva...

Szumma szummárum, miután totálisan kétségbeestem - mert nem akartam egy újabb tucatkönyvet olvasni a bősz nagy egymásra találásról, és csak, és kizárólag arról -, fogtam a régi, fent említett írók könyveit, és újraolvastam őket. És meg is jött a lelkesedés! Olyannyira, hogy mikor letettem az utolsó kötetet, megint majdnem zokogásba kezdtem, hogy ezután nincs tovább... De mivel nem vagyok az a végtelenül szenvedős típus - jaj, dehogynem -, ismét úgy határoztam, felveszem a nekem dobott kesztyűt, és akkor is találok valamit magamnak, amiben van vér, meg humor, meg románc, meg... mindenből egy kicsi. És ekkor botlottam bele jelen könyvünkbe.

"Scarlet, Nathan és Miranda. Három idegen, mégis közös sors.

Scarlet és két lánya egyedül néznek szembe a mindennapok nehézségeivel. Nathant elhagyta felesége, és már nem emlékszik, milyen érzés szerelmesnek lenni; csak kislánya, Zoe tartja benne a lelket. Miranda legnagyobb gondja az, hogy az új VW Bogara nem elég nagy ahhoz, hogy nővérével és két barátjukkal elmenekülhessenek egy hétvégre a záróvizsgák elől.

Amikor világszerte jelentések érkeznek egy halálos járványról, mely nem csak öl, de élőhalottá változtatja a fertőzötteket, ezek a hétköznapi emberek, rendkívüli körülményekkel szembesülnek, és sorsuk hirtelen összefonódik. 

Mikor rájönnek, hogy nem tudnak elfutni a veszély elől, Scarlet, Nathan és Miranda kétségbeesetten kutatnak menedék után egy félreeső, Red Hill nevű farmon.

Itt kell szembeszállniuk a rájuk támadó zombik seregével. És küzdeniük a saját életükért, ami egyben az emberiség túlélését is jelentheti. Amikor vége a világnak, túlélhet-e a szeretet?"

Kiadó: Maxim

Oldalak száma: 360

Ára: 3999 Ft

Jamie Macguire neve ismerősen csenghet azoknak akik olvasták a "sorscsapás" könyveket - amikhez nekem amúgy sok közöm nem volt (megint csak a csömör miatt, ami a szimpla romantikát érinti). De az olvasók véleménye szerint az írónő tud, és ki vagyok én hogy a köz akaratával szembe menjek, így alapozva a nagyérdemű pozitív elbírálására, azt mondtam, ám legyen... Zombik is, meg akció is, meg egy olyan írónő, aki már letett valamit az asztalra. Elméletbeli következtetés: ez a történet rossz nem lehet... És ahogy az nagy általánosságban lenni szokott esetemben, ez az elméleti feltevés a gyakorlatban, csupán csak részben állta meg a helyét...

Merthogy itt is kétféle módon lehet a zombis témát megközelíteni:

1, Nem kell várni tőle semmit, mivel már hatvanmillió bőrt lenyúztak róla... Jönnek a rehabos mozgású, meghalni csak nehezen képes hullák, akik hörögnek, meg embereket esznek, meg megfertőznek mindenkit, és akkor mi meg menekülünk, meg siránkozunk, meg hisztérikusan  - felszerelve a shotguntól a palacsintasütőig mindennel -, aprítjuk a népet... Szóval igen, nem feltétlenül az ideák Kánaánja a zombiterep, de mint mindenből, ebből is esetenként ki lehet hozni valami jót, valamit többet (lásd: Eleven testek, The Walking Dead, vagy példának okáért a World War Z).

2, Igenis el kell várni tőle az újdonságot, a frissességet, a másságot, a lendületet... Mert léteznek a témában kimagasló történetek, amik a maguk módján többek, mint a nagy átlag.

Pesszimista ember lévén, én mindig a legrosszabbra készülök, és a legjobbat remélem, így ennek a könyvnek a felnyitásakor is úgy voltam vele, hogy kellően fel vagyok vértezve a fájdalomra...

Aztán persze kiderült hogy mégsem...

Én egy marha nagy The Walking Dead fanatikus vagyok. De tényleg. Ha tehetném, és ha lenne időm, akkor állandóan a tv előtt ülnék és nézném a sorozatot, mert morbid, mert klasszikus, mert valahol undorítóan gusztustalan - és ezáltal számomra gyönyörű -, meg van benne lelki kín is, meg vérfröcsögés... Meg még egy kis vérfröcsögés... Meg halál... Ennyi, nem szaporítom tovább a szót. Lényeg: az első pillanatától imádom a sorozatot, és mániákusan követem is. Szerintem nem árulok el nagy titkot abból, ha kijelentem, hogy a Red Hill majdnem totálisan egészben koppintása a sorozatnak, illetve a sorozatot megelőző képregénynek. Igen, most lehetne azzal érvelni, hogy mivel ez egy zombis izé, így sok újat nem lehet kihozni belőle, merthogy a mozgástér szűk, adottak a stratégiailag fontos pontok:

1, nagy tömegű emberhorda öntudat nélkül, akiket csak az éhség hajt;

2, emberi jellemgyengeségek, hisztik, a helyzet okozta hitetlenkedés, és sokk kedvezőtlen hatásai az ép elmére;

3, hová menjünk? Evidens: egy olyan helyre, ami minél távolabb van az emberektől, ami rendesen elszeparálható a külvilágtól, ami könnyen védhető, és a többi, és a többi;

4, hirtelenség: reggel még minden átlagos, délben már ketté akarja a szomszédod harapni a nyaki artériád;

5, miből lesz a zombi? Vírus, vagy átok, vagy szimplán csak telítődött a Pokol... (majd minden esetben a vírus kerül ki győztesen... Miért? Miért nem lehet egyszer a kiinduló pont az, hogy egy űrből érkező rádióhullám befolyásolja az emberi DNS láncot, ami miatt átmegyünk nyáladzó, embereket szétmarcangolni akaró idiótákba... Mert mondjuk az idegenek így kezdenek egy háborút, egy amúgy fül számára hallhatatlan hanggal, ami atom szintű rezgéssel átrendezi a DNS láncban lévő fehérjéket... Vagy mit tudom én, nem vagyok sejtbiológus, de megkockáztatom, hogy az űrből érkező jel sem nagyobb baromság, mint egy olyan vírus, aminek 0 perces a lappangási ideje, és aminek a lefolyása kimerül pár órában...)

6, menekülés, kapkodás, és a hadd hulljon a férgese fázis... Ebbe a szakaszba annyi, de annyi helyzetkomikumot, és annyi de annyi nehézséget bele tudnék tenni... Könyörgöm, mindenki hallott már zombikról, olvasott róluk, meg nézett róluk filmet, akkor hol itt baj? Egyszerű, mint a fapapucs... Követni kell a bibliákat. Macsetét elő a sufniból, és aztán hajrá-hajrá... És rohanás közben lehet arról vitatkozni, hogy a fikciókkal szemben, mennyire rohadtul nehéz valakinek a koponyacsontjába állítani egy villát, hogy érdekes módon a foszló hullák szaga meglehetősen BÜDÖS, vagy hogy Bear Grylls útmutatásai alapján melyik bogyó ehető, melyik nem, és lehet fintorogva őzvért inni, meg elbújni az állat döglött testébe, elkerülendő a hipotermiát... De nem. Ilyenek még elő sem kerülnek a könyvben, mert ezek az egyszeri ember kényelmi, és ízlési paramétereit nagyjából sokkolnák, így maradunk a jól megszokott keretek közt: készen, jól felszerelten ott vár a családi ház az erdő szélén, ahová menni lehet, kajával, villannyal, mindennel, fegyverarzenál a szomszédnál - mondjuk Amerikában ennek még van is némi realitásalapja -, és persze hogy az összeverbuválódott menekültcsoport tagjai közt akadnak egyedülálló, jóképű, túlélésre szakosodott hímek, akik szerelembe zuhannak majd az egyik vagy másik, néha hisztérikusan viselkedő hölgyeménybe, és lesz még itt szex is... Tudjátok mit... A könyv elolvasása után, figyelve a relatíve ideális körülményeket, rájöttem, hogy én egy zombiapokalipszisre vágyom! Egy nap pokoljárás után, kint lehetnék a szabadban, a friss levegőn, emberek sehol, csak az a pár fazon akikkel addig menekültem... Kis kertemben paradicsom, kutamból forrásvíz, párnácskám tollacskákból, puha dunyha takaróm meleg... Tiszta wellness.

Ez az idilli környezet annyira csúcsszuperre sikerül, hogy amikor a sztori végén megjelenik a kormány, és annak katonái - ááááá... nem is igazi apokalipszis ez! hát megmarad a kormány, meg vannak katonák, meg megmentés, és tűzijáték, meg boldogság... -, akkor szereplőink úgy határoznak nem kérnek a továbbiakban sem a civilizációból... Menjen a gárda amerre akar, mentse meg azokat, akik ragaszkodnak hozzá, nekik jó ott ahol vannak... Meg letisztázzák, hogy nem is volt ez annyira rossz. Még olyan kijelentés is elhangzik, hogy volt sok jó következménye is ennek a globális összeomlásnak, mert az értékek, meg a szeretet, meg a család...

Hát rendben... Az én olvasatomban, ha a páromat azért vesztem el, mert miután kicsit megcsócsálják, átmegy hús fixált, táplálkozászavaros, felpuffadt, oszlásnak indult, ronda fogú, furcsa nyöszörgő hangokat kiadó egyedbe, aki az agyvelőmet kívánja elfogyasztani reggelire... Hát nem tudom... Nem feltétlenül érezném úgy, hogy a szeretet, meg a család, meg az optimizmus, és be happy... Mondjuk azt is be kell látnom, hogy a tömeg sötétebb felének a pusztulása, kifejezetten elnyerné a tetszésem, csak hát ezzel is van egy kis bibi... Mindenki feltételezi magáról azt, hogy Ő nem tartozik a sötétebb oldalra, hogy nem idióta... Mert a hülyeség is olyan, mint az elmebaj, mindenki azt hiszi magáról, hogy Ő nem az... És ezt a logikát követve, ki tudja, lehet hogy én is a korlátoltabb elmei képességekkel bírókkal együtt hullanék. (Mondjuk már az, hogy eleve elgondolkoztam ezen a felvetésen, mutatja azt, hogy elvileg nem vagyok hülye, vagy hogy ha az is vagyok, már elindultam a beismerés fázisa felé, ami ugyebár a gyógyulás első jele...)

És akkor ha már úgyis spoilerezek...

Van ez a lányka, Miranda, aki egy fiatal kis hölgyike. Nem volt vele komolyabb bajom. Egész normálisan megalkotott karakter. Együtt menekül kezdetben a párjával, aki a legjobb barátja is, és akivel már évek óta együtt vannak. De a srác elhalálozik... Istenem, van ilyen, ha zombik közé merészkedsz. Na de, nem is lenne könyv egy könyv, ha nem lenne ott rögtön egy katonai múlttal rendelkező, meglehetősen szimpatikus pasifigura, aki szintén elvesztette a párját, és akinek a feje fölött ott lebeg a felkiáltójel, hogy "igen! Ő lesz az, akivel Miranda össze fog jönni!"... És az ember lánya elkezdi olvasás közben rágcsálni a körmét, mert hát romantika... Bimbózó szerelem, és társai... És akkor jön az írónő, és egy laza csuklómozdulattal kivégzi ártatlan báránykáinkat. Én miután elolvastam ezt a kardinális fontosságú fordulatot - majd még egyszer elolvastam, aztán még egyszer, biztos, ami biztos alapon, hogy tényleg jól értelmeztem-e a leírtakat -, egy otromba nagy "WTF???!!!!"-kal az összeráncolt homlokomon, összezártam a könyvet, letettem, és három hétig hozzá sem nyúltam. Ez a könyv nem egy dráma... Nem egy szépirodalmi, komoly mondanivalóval, és jelentőséggel bíró történet. Ez szimplán csak egy szórakoztatóirodalmi blablabla... Így nem értem miért kell beterelni a drámaiságba. Ha oda kívánja terelni az írónő, akkor kéretik kevesebb klisét, és közhelyet alkalmazni, akkor legyen az egész egy dráma, és a végén tekintet nélkül pusztuljon el mindenki, mert azért azt lássuk be, hogy egy komoly apokaliptikus helyzetben, nagyon nem lennének ennyire szuperek a körülmények, és annak az esélye hogy az egyszeri ember meghal, meglehetősen magas, csak az nem lenne tisztázott, hogy mikor... Akkor foglalkozzunk egy kicsit azzal is, hogy egy egyszerű tüdőgyulladásba is könnyűszerrel el lehet patkolni, ha nem jutunk antibiotikumhoz, hogy a sebláz elég gyakori elhalálozási ok volt régebben, és hogy eleve kihívás ivóvizet találni a nagy büdös semmi közepén - hacsak nincs egy közművesített nyaralód... Hogy nem ruccanhatunk csak úgy le a közértbe kenyérért, meg felvágottért, ha éhesek vagyunk, és vadászni megtanulni sem feltétlenül annyira könnyű, főleg mondjuk lőszer nélkül... A hétköznapi ember el van tunyulva... Nagyon sokan az életükben nem beleztek még ki nyulat, vagy nem törték el egy csirke nyakát (én sem), és ez eleve determinálja, hogy kényszerhelyzet ide, vagy oda, marha nehéz meló lenne megszokni az új elvárásokat, és a betanulási időszakban feltételezhetően akadnának, akik meghalnának. Szóval ha drámázni akarunk, van itt drámai összetevő sok száz... Csak akkor már illik tisztességesen összeválogatni azokat. Az nem járja, hogy elindítok egy langymeleg, kliséken alapuló semmilyen történetet, aztán meg arcon csapom az olvasót egy ilyen "mindenkit gyilkoljunk ki a sztoriból" fordulattal. Ez a Trónok harcában üt, méghozzá rendesen, de a Red Hill az semmilyen formában nem emlegethető együtt Martin eposzával...

Spoiler vége

Összegezve: egy közepesnél jobbra nem tudom értékelni ezt a könyvet. Lendületében még talán el is menne, de nem eléggé kidolgozott, sok benne a már több tucatszor korábban ellőtt elem, érzelmileg ahol kellene, nem elég hangsúlyos, a végjátékában pedig erőltetett.

Értékelés: 5 pont

Legközelebb várhatóan hét végén fogok jelentkezni egy rendhagyó bejegyzéssel. Megnéztem - végigszenvedtem - A szürke ötven árnyalata filmadaptációját... És hát nem tudok elmenni mellette szó nélkül... Igaz, hogy azt sem ma vetítették a mozikban, de... De akkor sem tudok elmenni mellette szó nélkül, ha aktuális, ha nem... 

Tovább