A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 7., vasárnap

Utólagos ünnepi beszámoló, és egy kis fullasztó romantika Catherine Anderson szemüvegen keresztül: Szélbe írt sorok /2016/



Eljutottunk ide is, az évszám már 2018, nem 2017, én pedig végre leülhettem, és nekiveselkedhettem az év első bejegyzésének, véleményének. De mielőtt nagyon belemerülnék jelen könyvünk boncolgatásába, engedtessék meg nekem hogy néhány szót szóljak az elmúlt hét történéseiről. Volt ugyebár egy karácsonyunk…

Korábbi szösszenetemben kifejtettem, hogy amúgy én szeretem ezt az ünnepet, még akkor is ha idegbajjal határos minden évben a kivitelezése. És akkor most néhány mondatban az idegbajról…

1, Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon sokszor netről rendelek meg nagyjából mindent. Mert kényelmes, mert házhoz hozzák, mert sok esetben kedvezményesebb áron szerzem be online azt amit akarok, mintha a boltban venném meg. Tiszta haszon – gondolná az ember… És ez így is van csak nem karácsonykor. Merthogy ilyenkor nagyon sokan rendelnek meg nagyon sok mindent online, és emiatt a black friday-tól az év végéig bezáróan behavazódnak a futárszolgálatok, és ilyenkor szoktam tapasztalni néha vicces, néha kevésbé vicces dolgokat. Vicces volt például tavaly, amikor nyomtatót rendeltem. Mivel én élet-halál kérdést csinálok egy termék megvásárlásából is, így nyakig merültem az általam választott készülék műszaki leírásába, amiből kiderült, hogy a nyomtató mellé nem jár automatikusan adatkábel, így ha nem vagyok szemfüles, akkor ugyan lesz nyomtatóm, csak nem fogom tudni használni, mert nem tudom majd hogyan rákötni a gépre, notira. Így én balga barom, beraktam a kosaramba egy adatkábelt is, gondolván hogy a két cucc majd nagyjából egy nap fog megérkezni (aki rendelt már online az tudja, hogy egyes weboldalak termékenként intézik a futárszolgálattal történő kiszállítást, amiben szerintem sem én nem látom a logikát, sem a futárszolgálatok). Mondanom sem kell hogy tévedtem, de nem is kicsit. Nagyjából egy héten keresztül a legnagyobb hajtásban napi rendszerességgel járt hozzánk a futár – sikerült jól össze is haverkodnunk -, de adatkábelt azt nem hozott. Mint kiderült a fejetlenség nem csak a futárszolgálatot érte utol az adott időszakban, hanem a weboldalt is, akik ahelyett hogy odacseszerintették volna azt a nagyjából 40 centis USB-s adatkábelt akárhova is a megrendeléseim közé, teljesen külön kezelték azt, és mivel már senki nem tudta volna megmondani hogy hol is áll a feje, így nyomtatni már csak két ünnep közt sikerült nekem. Nem vagyok egy nagy reklamálós fajta, így nem is csináltam ebből gondot, minden estre sem a futár, sem én nem tudtuk megállni szenvedős nevetés nélkül, amikor csóri ember megállt a kapunk alatt a kezében szorongatva egy 300 Ft-os magányos adatkábelt.
Az idei tapasztalatom kevésbé volt vicces. Könyvet rendeltem, ráadásul pont olyat, amit már úgy kellett körözni, mert már sehol nem lehet kapni – a weboldal szerint az utolsó példányt sikerült betennem a kosaramba. Az a boldogság, hogy sikerült! Hogy másnap már a kezemben tarthatom azt a hőn áhított olvasnivalót! Vártam a futárt mint a messiást. Jött is, csörgetett is a telefonon, a legrosszabb pillanatban. Felvettem a telefont, közöltem vele, hogy a nap bármelyik pillanata jó lett volna, csak ez a mostani nem, és megkértem, hogy vagy később próbáljuk meg, vagy ha lehet akkor következő nap (ez a futárszolgálat az a futárszolgálat volt, ami nem ad a futárhoz közvetlen elérhetőséget, ha adott volna, akkor lebeszéltem volna a pasassal, hogy mikor ne  jöjjön). Megbeszéltük, hogy akkor majd másnap… Vártam másnap is mint a messiást, nem jött. Harmadnap reggel felhívtam, hogy akkor most mi van? Közölte velem, hogy jaaa… nála már nincs ott a könyv. Kérdezem tőle, hogy akkor hol van? Hát ő azt nem tudja, hívjam fel a futárszolgálat központját. Felhívom a központot, ahol a kezelő kedvesen közli velem, hogy a könyvet már visszaküldték az üzletnek, merthogy azzal lett leadva, hogy én megtagadtam a kézbesítést. Mondanom sem kell, hogy ettől az információtól a másodperc tizedrésze alatt felszökött bennem a pumpa, a fejem egészséges színe átminősült vérvörösbe a szemem fehérjével együtt, a fülemen pedig gőzkibocsátás indult. Mély levegőt vettem, hangom idegösszeroppanás közeli remegését elrejtve megköszöntem a vonal túlvégén lévő hölgy segítségét, és tárcsáztam a boltot. Újabb kedves hölgy a vonal végén, elmondom neki türelmesen hogy szó sincs itt olyasmiről, hogy megtagadtam volna a kézbesítést, és hogy nagyon remélem a könyv meg van még, és nem csapott le valaki más az utolsó példányra. Hölgyike szintén nagyon kedvesen tájékoztat, hogy a könyv meg van még, de már sztornózták a megrendelésem, így legyek olyan kedves (igen, itt már kezdtem azt érezni, hogy a világ összes kedvessége amik adott pillanatra ki vannak porciózva, ezekben a telefonos eszmecseréimben kezdenek összpontosulni) belépni az online webshopba és leadni újból a rendelésem. Mint akit kergetnek, olyan gyorsasággal száguldottam fel az oldalra, raktam a kosárba a könyvet, és rendeltem meg újra, kiegészítő információnak beírva oltári nagy kapitális betűkkel azt, hogy mikor ne hozzák a könyvet. Mondanom sem kell, hogy bár az infó rákerült a csomagomra, ugyanaz a futár kapta meg a könyvet kézbesítésre, aki korábban, és aki ebben az esetben is magas ívből tett arra, hogy mi van írva a csomagolásra, és persze hogy pont abban az időben érkezett meg, amikor pont nem volt jó. Kiegészítés: még jó hogy bolondbiztosan működöm, így sikerült átvennem a szállítmányom – ebben a szakaszban már ott tartottam, hogy akkor is át fogom venni a könyvet, ha a futár pont akkor érkezik meg, amikor én épp egy száll mosolyban vagyok, semmi másban, és marhára le fogom szarni, ha emiatt megrökönyödik. Kiegészítés kettő: fel voltam öltözve, amikor végül is beállított, és még futotta arra is az erőmből, hogy ne húzzak be neki mosolyogva egy akkorát, amitől kiperegnek a fogai. Tudom, a futár csak a munkáját végzi, és tudom azt is, hogy nem fog lelki dilemmát csinálni egy könyv kiszállításából, de van amiből nem csinálunk viccet. Ilyen például az, ha az ember lánya egy könyv utolsó példányát rendeli meg. Ez szent dolog, kész, passz.

2, Vásároljunk karácsonyfát!
Bár az esetek többségében büszke vagyok arra hogy a gondolkozásom olykor-olykor eltér a megszokottól, ha karácsonyfa vásárlásról van szó, akkor tipikus feleség, és nő vagyok, és ilyenkor a tipikus karácsonyfa-vásárlási klisészerű párbeszéd szokott zajlani jó uram, és szerény személyem közt. „Minek akkora fa…?” „Elfoglalja az egész szobát… aludni hol fogunk… a kádban…?” „Egyáltalán hová akarod tenni…?” „Nézd… van itt kisebb fa is… nem helyes? Jó lesz ez nekünk!” – ezek kedves párom észérvei, amik amúgy jogosak. Az én érveim kimerülnek rendszerint abban, hogy: nem, nem helyes a kisebb fa, a nagyobb kell, és nem tudom hova fogom tenni, de most miért is kellene ilyen apró-cseprő részletkérdésekkel foglalkoznom…? És nézd… hát nem szép ez a két méter tíz centis ezüstfenyő, ami majdnem olyan széles, mint amilyen magas? Tény hogy a lakásban sehol nincs hely felállítani, de tudod mit…! Majd átrendezem a lakást… (Igen, férjem mosolya ilyenkor nem szokott őszinte lenni…)
Szerencsétlen eladók a világ összes türelmével végig hallgatják bájos kis vitánkat, a férfi eladók szemében ilyenkor mély együttérzés parázslik, van amelyik még bajtársiasan vállon is veregeti az uramat, enyhe fejrázás kíséretében, ezzel üzenve neki azt, hogy „öreg, jobb ha feladod… ismerem ezt én is, és tapasztalatból mondom barátom, jobb ha nem akaszkodsz össze az asszonnyal karácsony előtt pár nappal…”. Így rendszerint győz a női akarat, és ésszerűtlenség. Még az a mázli, hogy a környékünkön nagyjából hat helyen lehet fát vásárolni, és hogy így az általam választott szépségeket nem kell túl messziről haza cipelni. Az idei fácskánk is nyomott vagy húsz kilót, és még összekötözve is olyan széles volt, hogy nem lehetett átérni. Mire eljutottunk az ajtónkig férjem jóvoltából most karácsonykor is áteshettem a „hogyan káromkodjunk húsz percen keresztül úgy, hogy közben nem ismétlünk meg egy kifejezést sem” mesterkurzuson – ez a kurzus akkor szokott tetőzni, amikor befaragjuk, illetve beállítjuk a fát (vagyis, amikor drága párom befaragja, és beállítja, én ilyenkor megint csak tipikus nőként egyujjas munkaerőként funkcionálok – mutogatok neki, mit hogyan csináljon, és haszontalan instrukciókkal látom el, amiket Ő lesújtó pillantások özönével szokott megköszönni). Persze abban a szent pillanatban amikor a fácskánk teljes pompájában, ünnepi díszbe öltözve ott csillog-villog a szoba közepén, szélén, akárhol, akkor helyre áll a világbéke, és mi bárgyún egymásra mosolyogva nyugtázzuk, hogy még mindig szeretjük egymást.

3, Csomagoljuk be az ajándékokat!
Azt az embert, aki feltalálta a gyorsmasnit, szeretném én egyszer a kezeim közé kaparintani, és arra kényszeríteni, hogy egy héten keresztül reggeltől napestig gyorsmasnival kötözzön be mindent, amit csak lehet. És azt az embert állítanám mellé, aki forgalomba engedi manapság a csomagolópapírokat. Merthogy, most vagy én vagyok béna, ami nem kizárt, vagy tényleg mindkét termék csak silány minőségben kapható kis országunkban, de nekem egy ötször öt centis ajándék becsomagolásához nagyjából három ív papírra van szükségem, mert mindenfelé szakad az átkozottja, teljes egyetértésben a gyorsmasnival. Nagyjából a harmadik ajándék csomagolásánál, és a huszadik jól elszúrt gyorsmasni után szoktam eljutni odáig, hogy nekem kell egy feles, ha nem kettő. És bár ha valami tényleg távol áll tőlem, akkor az a házi pálinka, ilyenkor tényleg be is szoktam verni egyet… vagy kettőt. Onnantól pedig már minden mindegy… Tény: nem nyernének szépségversenyt a csomagolásukért az ajándékaink.

4, Hiába az előző évek tapasztalatai, és a mérföld hosszú bevásárlólista, mindig kiderül 24-én hogy valami kardinális fontosságú dolog hiányzik, ami nélkül nem lehet megfőzni az ünnepi menüt. Olyan dolgokat szoktam elfelejteni, mint az olaj, vagy a hagyma… Vagy a franciasalátából a saláta alap. Persze ennek ellentetje az amikor megveszek olyat is, amire semmi szükség, vagy hogy jóval többet veszek abból, amire szükség van. Nálunk a főzésért a férjem a felelős – mindenki legnagyobb szerencséjére. Oké, nem szeretek főzni, de amúgy tudok. Így azzal azért tisztában vagyok, hogy melyik ünnepi fogáshoz mire van szükség. Csak az én agyam nem tud hosszabb távon olyan apróságokkal foglalkozni, mint hogy a húslevesbe mondjuk nem árt ha van répa… Így 24-én reggel én már üzembiztosan beállok arra hogy a délelőtt folyamán ingázni fogok a bolt, és a lakás közt – ezúton is szeretnék elnézést kérni, minden bolti alkalmazottól, és eladótól, akik ahelyett hogy otthon készülnének az ünnepekre, abban kénytelen gyönyörködni, ahogy én nagyjából fél óránként megjelenek, és egy vagy két élelmiszerrel gazdagabban távozok a munkahelyükről. És ami még nagyon fontos: mindenkinek szeretném megköszönni a munkáját, akik az ünnepek alatt is dolgoznak, kezdve a bolti alkalmazottaktól, a buszvezetőkön, villamosvezetőkön át, a kórházi dolgozókig, rendőrökig, tűzoltókig bezárólag – sajnos a tapasztalat mondatja velem azt, hogy nagyon sokan nem tudják azt, hogy ebben az országban nem mindenkinek adatik meg az hogy az ünnepekkor otthon legyenek a családjukkal, mert munkaszüneti nap ide vagy oda, ügyeleti idő az van, és bent kell lenni akkor is. Ügyeleti idő nálunk is van, csak én nem karácsonykor szoktam dolgozni, hanem szilveszterkor. Idén is (ahogy szokás szerint mindig) 31-én 14-22 közt dolgoztam, és azért szilveszterkor, mert sok kolléga egyedülálló, avagy fiatalabb mint én, így nekik az óév búcsúja még buli, én pedig már évek óta nem szilveszterezek – nehezen megy nekem a parancsra vigadás. Idén azzal köszöntöttem 2018-at, hogy Diablo III maratont tartottam a férjurammal, és egy szem csemetémmel, miközben a szomszéd mulatós slágerek hadával szórakoztatott minket. Jah… kétségkívül beleillik a profilomba a „hosszú fekete haj…” és folklór társai, így el lehet képzelni mekkora boldogság terült szét az arcomon, amikor felzengett Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsájt c. slágere. (Igen, ilyenkor szoktam ismét eljutni odáig, hogy nekem szükségem van egy felesre… ha nem kettőre…)

Miután ezen idegbajok lecsöngenek, szokott beköszönteni nálunk a szenteste, és ezzel egyidejűleg az ünnep ünnepi része is. Pihenünk egy kicsit, eszünk egy keveset, ajándékokat bontunk, és mostanra már tradícióvá vált nálunk hogy felavatjuk mazsolám kapott játékait – a karácsony nem karácsony nálunk társasjáték nélkül, vagy puzzle nélkül. Ez utóbbi nálam egyenlő a szemöldökrángásos türelemjátékkal, de hősiesen szoktam tartani magam. Aztán karácsony másnapjával indul a népvándorlás – édesanyám meglátogatása, vagy az Ő látogatása nálunk, anyósom meglátogatása… és mire észhez térünk vége is van a karácsonynak, és lehet megint dolgozni menni, aztán szilveszter, újév, csapó, és kezdődik előröl a mókuskerék. Itt tartunk most, én pedig már megint ott tartok, hogy szükségem lenne egy felesre… ha nem kettőre. (Absztinensből lassan gyakorló alkoholista leszek…)

Catherine Adnerson Szélbe írt sorok c. könyvét még az ünnepek előtt kezdtem el olvasni, és a héten sikerült is befejeznem, ami nálam lajhárokat megszégyenítő sebesség. Egyetlen magyarázatom erre a lassúságra, hogy zsúfoltra sikeredtek az ünnepek, és nem jutottam el odáig, hogy a terveimet megvalósítsam: ne csináljak semmit a pihenésen, és az olvasáson kívül. Így szokás szerint már megint csúszásban vagyok önmagamhoz képest, és kezdem azt hinni, hogy valamit rosszul csinálok, ami az időm menedzselését illeti.

Catherine Anderson amúgy egy érdekes téma számomra. Hölgyeményünknek van vagy harminc magyarul megjelent könyve, és én mind a harmincat olvastam is, mégsem írtam róla soha ezidáig véleményt. Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon miért nem? A válasz pedig amennyire egyszerű, annyira bonyolult is egyszerre. Először is, Catherine Anderson nem alapvető olvasmány nálam, a könyvei jellege miatt: Ő az az írónő, aki a nagybetűvel szedett romantikus könyvek megalkotásának egyik koronázatlan királynője. Az Ő könyvei nem csak hogy csöpögnek az ősi értelemben vett romantikától, hanem egyenesen áznak benne, nekem meg ezt igazán nehéz normál állapotomban megemészteni. A másik pedig az, hogy hölgyeményünk irományai még a jól edzett romantikus műfajt kedvelő olvasókat is megosztja, harmadrészt pedig, Catherine Anderson az egyik legnagyobb egykaptafás írónő akit eddig látott a világ. Minden könyve ugyan arról szól, ugyanazt a klisét lövi el újra és újra és újra, ami miatt akár még meg is lehetne unni, de ez sok esetben mégsem következik be. Nekem pedig itt van az első otromba nagy kérdőjel ami megjelenik a könyvei kapcsán: vajon hogyan nem untak/untunk még bele az irományaiba? Sőt! Miért van az hogy ha esetleg veszi a bátorságot, és mégis eltér a sablontól, ahelyett hogy ezt ujjongva ünnepelnénk, teljes kétségbeesésbe fulladunk, és elkezdjük követelni a jól megszokott sémát? Ez az egyik nagy anomália, amit felfedezek az írónő könyveit illetően, a másik pedig az, hogy normál józan parasztival vizsgálva a műveit, tele van tűzdelve mindegyik buktatókkal – nagyjából csak buktatókból állnak a történetei -, és ennek ellenére nem túlzás kijelenteni azt, hogy rajonganak a könyveiért.

Buktatók:

1, Catherine Anderson meggyőződéses római katolikus, amit nem rest minden könyvébe beleintegrálni. Mindegy egyes könyvében – de tényleg minden egyes könyvében – megjelenik a vallás, mindig kifejtésre kerül, hogy vagy egyik, vagy másik szereplő rendszeresen jár templomba, hogy vagy egyik, vagy másik, vagy mindkettő szereplő szülei rendszeresen járnak templomba, és hogy hithű katolikusok, sőt, nem egyszer még az is letisztázásra kerül, hogy a majdan megszületendő gyermek is ebben a szellemben fog nevelkedni. Sokszor még a konfliktus részét is képezi a vallás – főhősünk eme szellem miatt kötelességének érzi, hogy elvegye hősnőnket, vagy azért lesz a kezdetben esetleges névházasság ötlete elvetve, mert ha a szereplők közül valamelyik házasodni kényszerül, akkor azt vagy rendesen fogja csinálni, templommal, harangszóval, holtomiglan holtáiglannal együtt, vagy sehogy. Na már most, szerény véleményem szerint a vallást bármilyen nem vallási kontextusba behelyezni sok esetben nem a legjobb ötlet, mert ahány ház annyi szokás, és a vallás megléte, nem léte, mibenléte nagyjából minden második ember meggyőződését kikezdheti vagy így, vagy úgy. Én azt hiszem, hogy Catherine Anderson könyvei csak azért nem buknak bele ebbe a témába, mert írónőnk nagyon ügyesen tud egyensúlyozni. Bár szervesen beleépíti a könyveibe a hitet, igyekszik azt a racionalitás talaján kezelni, nem sulykol, nem erőltet, éppen hogy csak indexel, így még az olyan emberek számára is emészthető formát kap a dolog, akinek az a meggyőződése mint nekem: a templomba járás nem tesz jobban kereszténnyé, mint a garázsba járás autóvá.

2, Kemény, alig-alig ésszel felfogható konfliktusok…
A könyv konfliktusát elsősorban a könyv alaptémája és jellege határozza meg. Például, ha egy pararomantikus könyvet ír valaki, abba nagyjából bármilyen konfliktus belefér, a halott, szellemként kísértő szerelmestől kezdve, a soha meg nem öregedő démonon/vámpíron át, a fogpiszkálóvaldarabollakfelmertazmégeddignemvolt témákig bezáróan bármi. De egy „egyszerű” romantikus könyv konfliktushelyzetei már nem mozoghatnak ennyire széles spektrumon. Gondolnám én, meg szerintem sokan mások is rajtam kívül… De nem így gondolja Catherine Anderson. Nála mindig vannak olyan érdekességek, amikre leginkább csak a szemünk kikerekedésével tudunk reagálni. Könyveiben fordult már elő deréktól lefelé megbénult hősnő, autóbalesetben agysérülést szenvedett afáziás hősnő, agorafóbiás hősnő, sőt egyszer még olyan is, aki visszautazott az időben… (na igen, ez utóbbit inkább hagyjuk is…). Amúgy a legtöbb esetben a bántalmazott nő karaktere jelenik meg a könyveiben, akit vagy megerőszakoltak, vagy aki menekül a brutális férje elől, vagy egyedül, vagy a gyerekével, vagy a lovával, de ezt sem szokta elaprózni alkotónk – ha már erőszak, akkor azt minimum öt ember követi el a szűz hősnő ellen, ha már bántalmazó férj, akkor az minimum vagy szociopata vagy alvilági főnök, akinek egy kisebb hadsereg áll a rendelkezésére likvidálni szeretett volt vagy akár jelenlegi feleségét… Van hogy beficcen itt még egy-két tömegmészárlás, vagy elmegyógyintézetben töltött pár hónap… Ecseteljem még? Lényeg: ha a túlzások mesterét kellene keresni a szimpla romantika égiszén belül, akkor én azt mondom, hogy Catherine Anderson profizmusát nehéz lenne űberelni. Ami jó kérdés: hogyan képes a közvélemény ezt ilyen nagy lelkesedéssel fogadni, mi több még igényelni is? A válasz pedig szerintem abban rejlik, hogy olvasás közben az ember ezen nem kezd el agyalni, mert a kivitelezés szintén profi. Én majd minden könyvének úgy ugrottam neki, hogy volt bennem nem kevés félsz (volt olyan eset, amikor sajnos ez a félsz reálisnak is minősült), hogy te jesszusisten ebből mi lesz, de aztán az esetek többségében mégis olyan sztorit kaptam, amit élvezet volt olvasni. A karakterábrázolása annyira meggyőző, annyira tiszta, a szereplői annyira következetesek, és emberségesek, hogy ez akaratlanul is bevonz, és hiába áll távol tőlem ez a világ, mégis nem egyszer eljutottam odáig, hogy azt mondtam magamban, a világ lehetne akár még szép hely is, ha olyan emberek élnének benne, mint az ott leírt szereplők. Hihetővé tudja varázsolni még a nagyon szélsőséges állapotokat is, mert a karakterei olyan egyéniségek, akikről el tudjuk hinni olvasás közben azt, hogy csupán csak a ragaszkodásuk, és a szeretetük erejével hegyeket képesek megmozgatni.

3, Túlidealizálás. Idealizálni kell egy romantikus könyvben. Kötelező, mert ez az egyik legnagyobb vonzereje ezeknek a sztoriknak. A nagyjából tökéletes pasi, aki magas is, és jóképű is, vagy legalábbis természetellenesen vonzó, akinek nem csak a csábereje nagy, hanem az… egyénisége is. Minimum stabil egzisztenciával rendelkezik, de az sem baj, ha sikeres, és mocskosul gazdag (ez az a passzus, amivel én sok esetben nem tudok azonosulni ugyebár, de ami azért majd minden ilyen romantikus hangulatú könyvben jelen van). Szóval, az idealizálást el kell tudni fogadni, és nekem ezzel nincs is az esetek többségével bajom. A probléma nálam akkor kezdődik, amikor már nem idealizálunk, hanem álmodozunk, elfelejtve a racionalitás legutolsó morzsáját is. A túlidealizálás nagyon könnyen visszafelé elsülő fegyver lehet, mert ha a dolog átlendül a paci túloldalára, akkor annak az lesz az eredménye, hogy az olvasó nem fogja tudni befogadni az írottakat, nem fog tudni azonosulni vele, és az egész élmény átmegy science fiction-be, ami csak akkor nem baj ha éppen Star Trek-et olvas az ember. Nos Catherine Anderson olyan ívű álmodozásokra képes, amit csak ámulattal vegyes csodálattal lehet bámulni. Ha az erotikus romantikus könyvek kapcsán azt mondom hogy olyan pasast még nem szültek a világra, amik azokban a könyvekben megjelennek, akkor nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy olyat se, amiket Catherine Anderson megír. Főhősei olyan jellemmel rendelkeznek amik szentek sokaságát taszítanának sírógörcsbe, mert olyan gerincük, tisztességük, tartásuk, és türelmük van, ami a valóság talaján egyszerűen nincs. És vinné el a fene, de pont ez az egyik legnagyobb előnye az írónőnek. Én nem tudom hogyan csinálja, de a szereplői minden abszurditásuk ellenére is megszerethetőek, akár még irigyelhetőek is. Én úgy gondolom, hogy Cathrine Anderson egyik legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy a stílusával, és szemléletével képes megszólítani a minden emberben ott rejlő naivitást, és ártatlanságot. Képes felkelteni bennünk a mesékre fogékony oldalunkat, és ezt a hétköznapokban oly gyakran mellőzött részünket kezdi el mesterien táplálni. Nagyon egyszerűen fogalmazva, akinek szíve van, az nem fog tudni elmenni úgy az írónő könyvei mellett, hogy ne merüljön beléjük, és tenni fogja ezt még akkor is, ha az eszével tudni fogja, hogy amit olvas, az enyhén szólva is kívül esik a saját kis dimenziónkon.

4, Lassúság. Catherine Anderson könyvei komótosak. Nagyon. És nincsenek tele eget rengető, és véres izgalmakkal, ellenben hosszú hosszú oldalak szólnak az éppen adott lelki válság részletes ábrázolásáról, hol egyik, hol másik szereplő szemszögén keresztül. Az esetek többségében ezt is jól tudja kezelni az írónő, de vannak könyvei ahol már annyira lelassulnak a dolgok – és ezzel együtt az ember pulzusa is -, hogy el lehet szundítani tőle. Ritka, de van ilyen.

Észrevételeim szerint ezek lennének a legnagyobb gáncsai Catherine Anderson könyveinek. És lássuk be, hogy ezek a gáncsok nem kis gáncsok, a hétköznapokban ezek közül egy is elég egy írónőnek, hogy elvérezzen miattuk. Akkor mégis miért van az hogy jelen írónőnk nem hogy nem vérzik el, de még sikert sikerre is halmoz? Ezt egy mondattal tudom megindokolni: azért mert jók a könyvei. Persze, lehet boncolgatni a hiányosságokat végtelenül hosszan, és részletezni mi az ami esetlegesen hiba a történeteiben, de az a helyzet, hogy egy dolgot nagyon jól csinál hölgyeményünk: nagyon jól tud hangulatot teremteni. Én úgy vagyok vele, hogy Catherine Anderson az a fajta írónő, aki nem történeteket ír, hanem aki világot teremt. Amit elég csak egyszer megteremteni, és ha ez sikerül, akkor hiába egykaptafa minden sztorija, az olvasók kérni fogják a száz plusz egyedik hasonszőrű könyvet is, mert élvezik azt a világot, amiben a mese játszódik. Mert mint a drog, be fogja őket szippantani ez az idealizált valóság be fog kúszni a bőrük alá, és hozzá akarnak majd tartozni amíg csak lehet, amikor csak lehet.

Én a saját szemszögemből csak annyival egészíteném ezt ki, hogy nekem hangulat kell a könyveihez. Évente körülbelül egyszer jutok el odáig, hogy szükségem van az Ő látásmódjára, az Ő világára ahhoz hogy egyenesbe jöjjek, amúgy nem vagyok képes tisztességesen elolvasni a könyveit. Ha nincs meg rá a fogékonyságom, akkor egyáltalán nem tudok elmerülni a történeteiben, és ilyenkor jobb ha nem is erőltetem a dolgot. De ha summáznom kellene, akkor azt kell mondjam, hogy jó írónőnek tartom a maga kategóriájában, és szeretem a könyveit, van olyan amit már többször is olvastam.



"Miután évekig félelemben élt, Amanda Banning úgy dönt, elmenekül a férjétől, és Oregonba költözik a kislányával, hogy új életet kezdjen. Barátok és pénz híján ez azonban meglehetősen nehéznek bizonyul. A megpróbáltatásokkal teli mindennapokban titkos vágyait papírfecnikre írja, és mindet szélnek ereszti, így tartva életben a reményt, hogy egyszer minden jobbra fordul, és újra megtalálhatja a boldogságot. 
A szélbe írt sorok rendre Jeb Sterling földjén kötnek ki, és a férfinak fogalma sincs arról, hogy a birtokán szanaszét heverő üzenetek hamarosan megváltoztatják az életét. Nem érti, miért érzi szükségét, hogy Amanda segítségére siessen, amikor a nő háza egy jégvihar miatt átmenetileg lakhatatlanná válik. Talán az asszony bátorsága, talán a gyönyörű barna szeme a magyarázat, de bármi is legyen az, a férfi, aki már lemondott a szerelemről, eltökéli, hogy semmivel sem törődve valóra váltja Amanda álmait."

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2016
Ára: 3290 Ft



A Szélbe írt sorok sem mentes a fentebbi jellemzés alól. Amanda a hősnőnk, lányával menekül brutális férje elől, amikor is a véletlennek köszönhetően a sors az útjába löki Jeb-et, akinek hős lovagias természete egyenesen determinálja nekünk a nagybetűs szerelmet is, meg azt is hogy hősnőnket ki fogják húzni a csávából. Amanda pénzszűke miatt egy olyan házat bérel, ami éppen hogy csak össze nem omlik, hősünk közvetlen szomszédságában, és azzal vezeti le a nehéz helyzetéből eredő felgyülemlett feszültségét, hogy kis rózsaszín papírcetlikre írja le a kívánságait, amiket szélnek ereszt. Persze ezek a kívánságok rendre Jeb telkén kötnek ki – illetve néhány egy másik szomszédén – aki nem tudja mire vélni először a furcsa üzeneteket. Történik ekkor hogy a kis településre beköszönt az évszázad legnagyobb téli vihara, magával hozva több méternyi havat, és mínusz harminc fokos hideget. Mivel Mystic Creek az a kisváros, ahol még azelőtt egymásra néznek a szomszédok, mielőtt megfagynának, és nem csak az után, így Jeb betéved Amandához, ahol Sherlock Holmes-t megszégyenítő gyorsasággal levágja, hogy újsütetű szomszédja nem más, mint a fura kis üzenetek szerzője. És mivel Jeb nem csak a nevét tekintve nagypapás, hanem erkölcsi, és morális rendszerét tekintve is valahol a kettővel korábbi generáció értékrendjének egyik jeles képviselője, így felajánlja hősnőnknek, hogy költözzön át hozzá, amíg el nem vonul a cudar idő. Amanda nem lévén más lehetősége elfogadja a nagylelkű ajánlatot, és innentől megindul kedves kis utazásunk a bimbódzó románc világába.

Innentől nem részletezném agyon a történetet, mert az olyan volna, mint az elsős elemi matematika ismertetése, hogy a kettő meg kettő az egyenlő néggyel. Címszavakban: Jebnek hamar feltűnik, hogy Amandának nincs könnyű helyzete, azt is hamar felismeri, hogy hölgyikénk bántalmazva volt, lassan kibontakozik és viszonzásra lel a szimpátia, majd a szerelem is, menet közben kikristályosodik hogy van még nem kevés tennivaló Amanda férje körül, illetve az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jebnek olyan családja van, ahol az összefogást éteri magaslatokban értelmezik. Majd a vége felé tetőzik a szerelem, megoldódik a konfliktus, és mindenki boldogan él, míg világ a világ.

Ami tetszett a történetben…

Ez a cetlikre írogatós ötlet nagyon aranyos volt. Még aranyosabbá tette az írónő azzal, hogy ezt amolyan terápiás formában később is alkalmazzák szerelmeseink. Amanda a múltban szerzett tapasztalatai, félelmei, sérelmei miatt nem tud olyan könnyen megnyílni, nem olyan egyszerű neki az érzelmeiről, fenntartásairól Jebnek beszélnie. Ezt azzal hidalják át hőseink, hogy házon belül is ilyen kis üzenetekkel kommunikálnak. Ez a megoldás engem totálisan megvett. Nem túl szokványos, racionális, lekövethető, ötletes, megható. Jó volt.

Anderson legtöbb hősnőjéről elmondható, hogy szimpatikus nőfigurák. Érettek, legalábbis érettebbek, mint a manapság születő könyvek hősnői, olyan problémákkal küzdenek, amiknek van némi közük a valósághoz (pl.: pénztelenség, egyedülállóság, gyermeknevelés, vagy olykor-olykor valamilyen betegség, vagy annak következményei), és úgy próbálnak meg harcolni, és talpon maradni, ahogy azt amúgy sok esetben az átlagember is szokta. Összeszorított foggal, nem keseregve, hanem felszegett fejjel, még ha fáj is. Büszkék, van tartásuk, nem omlanak azonnal bele bárki karjába, és nem nyavalyognak a segítségért, sok esetben nem is kérnek semmiféle segítséget, de abban az esetben elfogadják, ha tudják, hogy nincs más lehetőségük – van annyi eszük, hogy tudják melyik az a pont, ahol engedni kell a büszkeségből, még ha ez amúgy nehéz is. Hál’ istennek Amanda is ilyen.

Humor…
Igen, Anderson könyveiben meg szokott jelenni az ízléses humor. Nem az a fajta, amitől harsány kacagásba kezd az ember, hanem az a fajta, ami tényleg jó kedvet eredményez. Nincsenek teletűzdelve az oldalak olcsó poénok százaival, jó ha van a könyvben vagy öt olyan mondat, ami vicces, viszont azok a mondatok tényleg viccesek. És mivel ennyire kevés a csattanók száma, nem nagyon számít rájuk az ember, és pont ezért tudnak szép ívvel beütni.

Szeretem azt is a könyveiben, és ez itt is megjelenik, hogy bár túlidealizál, vannak jelenetek ahol igyekszik ezt tompítani, ahol kis apróságokon keresztül megmutatja hogy mégiscsak emberekről ír, és nem szentekről. Megjelenik a könyveiben a düh, a félelem, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság, és ezekkel közel tudja hozni a szereplőit a valósághoz, és ezzel együtt az olvasóhoz is. (Példa: bár nem ebben a történetben, hanem egy másikban, ahol szintén bántalmazva volt a hősnő, amikor eljut gerlepárunk a nagy szerelmes légyottig, főhősünk nem bírja tartani a tempót, és hát idő előtt megéli a gyönyörnek azt a bizonyos csúcsát… igen, van ilyen… még ha erre igyekeznek is rácáfolni az erotikus romantikus könyvek írói… és vesszek meg de nekem ez a mozzanat pont ezért volt abban a könyvben szimpatikus – amúgy a könyv címe melyben ez megesik az a Csillogás volt.)

Nem nagyon volt olyan dolog a történetben ami elnyerte volna a nemtetszésemet, leszámítva a fent már általánosságban ecsetelt buktatókat – amik mint ahogy kifejtettem jelen esetünkben nem igazán számítanak valós buktatóknak. Ha összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy írónőnk most is hozta a formáját, és olvasmányos, kedves kis sztorit hozott össze, bár nekem nem ez lesz a kedvenc történetem tőle. Én nagyon szeretem tőle A nap fénye című művét (ebben van az agysérülést szenvedett afáziás hősnő), vagy az Édes semmiségek című kötetét, de többször olvastam már tőle a Hetedik mennyországot is, vagy a Nyári szellőt (agorafóbiás a hölgyemény, és ez a sztori az 1800-as évek végén játszódik a vadnyugaton).

Viszont annyit még idebiggyesztenék a végére, hogy CA olvasókat megosztó írónő – és szerintem pont azért az, mert nem fél hozzányúlni a vagy lelkileg, vagy testileg sérült emberekhez, hogy megírjon egy érzelmes könyvet. És ez a rendkívülisége az, ami vagy tud hatni az olvasó szociális, és egyéb érzékenységére, vagy nem. Olyanoknak, akik nem fogékonyak az ilyen típusú fonalakra, azoknak nem feltétlenül ajánlom a könyveit – de én ezen emberek esetében is tudom tanácsolni, hogy egyszer próbálkozzanak meg valamelyik művével. Ha valaki példája lehet annak, hogy a szociális érzék mennyire keskeny lehet, akkor sajnos az én vagyok, de érzelemszegény nem vagyok, és ha engem meg tudott győzni CA azzal, hogy amúgy jó írónő, akkor szerintem mást is képes lenne, aki alapból nem kapkod az ilyen jellegű irományok után. A lényeg az, hogy a megfelelő pillanatban kell kézbe venni a könyveit.


Értékelés: 8 pont
Share:

2017. december 12., kedd

Jodi Ellen Malpas: A Védelmező /2016/



Oké! Lindácska újra a pályán! A terep ismerős, a körülmények nehezítettek, bennem pedig csak úgy zubog a véleménynyilvánítási kényszer. Lehet, hogy vagytok néhányan, akik azt hittétek, hogy többet az életben nem fogok ilyen jellegű könyvet véleményezni – bevallom férfiasan, akadt néhány hét amikor erről én is meg voltam győződve. De a hétvégén elkapott a megvilágosodás, ami azt illeti túlontúl is, és át kellett kicsit gereblyézni a gondolataimat, hogy azok olvasható formát öltsenek, ezért a késlekedés… Na meg azért is, mert ez a könyv szénné sokkolta az agyamat, kénytelen voltam félbe hagyni, mert esküszöm az égre, párocskánk nagy szerelmi ágyjelenete után eljutottam oda, hogy inkább bevállalom hogy tőből tépkedjék ki a körmeimet, minthogy még egy sort olvassak ebből a remekből (és igen, előjött a dúvad oldalam is…). Nem szoktam könyvet félbe hagyni, vagy csak nagyon ritkán, így evett is a jó fene hetekig, hogy le kéne zúzni már ezt a szépséges bűbájt, hadd menjen a levesbe, de gyenge voltam, mint harmat… acélos lelkem zokogása, és az eltökéltségem teljes hiánya megfúrták az amúgy is halvány lelkesedésemet.

Előre jelzem, gereblyézés ide vagy oda, én ebben a véleményben kőkeményen csapongani fogok…
Jelzem azt is, hogy olyan dolgok is leírásra fognak kerülni most, amiket a későbbiekben gond nélkül tagadni fogok…

Továbbá azt is előre jelzem, hogy egy olyan oldalamat fogjátok most megismerni, amire nagyon nem vagyok büszke, ami akkor jön elő, amikor már annyira mélyen vagyok, hogy már az igénytelenség is igényesnek hat, és amikor olyan dolgokra vetemedem amik már annyira rosszak, hogy az már jó – és most nem a mazochista oldalamról beszélek, az köszöni szépen, jól meg van, hanem az eggyel lentebbi szintről, amikor már egyenesen megindokolhatatlan, hogy hogyan is kerültem egyáltalán le oda, az meg végképp nem kimagyarázható, hogy mi a bús fenéért nem kezdek el pánikszerűen felfelé menekülni, miért tobzódom kacagva a posványban.

Kezdjük az elején…



"Az ​emberek azt hiszik, mindent tudnak Camille Loganről: apuci kicsi lánya, gyönyörű, elkényeztetett fiatal nő, akinek az életstílusát az apja finanszírozza. De Camille-nak feltett szándéka, hogy nem hagyja magát irányítani. Keményen megharcolt a függetlenségéért és a boldogságért, de hirtelen azon kapja magát, hogy az élete veszélybe került az apja egyik könyörtelen üzleti lépése miatt. Haragszik ugyan, de félti az életét, elfogadja tehát a döntést, amelyet az apja hoz, hogy megvédelmezze. Arra azonban nem készült fel, hogy az SAS egykori mesterlövésze belép az életébe. 
Jake Sharp a személyes poklának foglya. Egyetlen egyszer nem koncentrál eléggé, és a következmények beláthatatlanok voltak – emberileg és szakmailag is tönkretették. Elvállalja a testőr szerepét Camille Logan mellett, bár nem ilyen fajta munkára lenne szüksége, hogy elterelje a figyelmét a démonjairól. A nők és Jake nem jönnek ki jól egymással, de még mindig az örökösnő védelme a kisebbik a két rossz közül. Ám Jake gyorsan rádöbben, hogy Camille nem az a nő, akinek hitte. Hanem melegszívű, együtt érző lány, akinek a jelenléte megnyugtatja őt, így a megvédelmezése hamarosan többet jelent Jake számára egy jól fizető állásnál, bármennyire harcol is ez ellen. Jake-nek feloldozásra van szüksége. Egy idő után már Camille-ra is. De tudja, hogy nem kaphatja meg mindkettőt."

Kiadó: Művelt nép
Kiadás éve: 2016
Ára: 3990 Ft







Ezt a gyönyörűséget közvetlenül az Egy éjszaka ígérete után kezdtem el olvasni. Malpas könyv után Malpas könyv. Vagy bátor vagyok, vagy nagyon hülye – szerintem mindkettő, főleg ha figyelembe vesszük a másik műremekben elkövetett csoportos elkurvulást ott a hajrában. Hogy akkor miért is kezdtem bele A Védelmezőbe? Halvány. Segédlila. Fogalmam. Sincs. Talán annyit tudok felhozni a hülyeségemet cáfolandó, hogy az eszkort világban tett családias kis kirándulást követően, én úgy határoztam, valamilyen számomra sem teljesen világos oknál fogva, hogy Malpas ettől mélyebbre már nem nagyon tud menni, így bármelyik könyvét választom is, az csak jobb lehet, ennek a kis irománynak pedig elég meggyőző volt a fülszövege ahhoz, hogy kockáztatni merjek. Gondolatban azóta is megállás nélkül felképelem magam ezért a döntésemért… Mert ha lejjebb nem is tud már süllyedni, sajnálatos módon az abszolút nullán stagnálni mindenféle segítség nélkül képes drága írónőnk.

A nagyon rövid verzió az lenne, hogy elkezdtem a könyvet, felhúzott a könyv, elraktam a könyvet, még mielőtt benzinnel lelocsoltam volna, és felgyújtottam volna, és eldöntöttem magamban hogy nincs az a földi hatalom, ami miatt én ezt befejezem…

A hosszabb verzió múlt hét pénteken vette kezdetét. És akkor innentől jön a csapongás.

Ugyanis múlt hét pénteken karácsonyi buli volt a munkahelyemen, a teljes kollektíva fellátogatott Pestre, ahol nagyon jó hangulatban, némi szesz megtámogatásával, százakárhány munkatárs azonos időben kezdte meg a fáradt gőz kieresztését. Többek közt én is. Egyrészt nagyon ritkán találkozom a pesti kollégákkal, akik amúgy rettentő jó fejek, másrészt piszok nehéz év van mögöttünk, harmadrészt ha én bulizom, akkor azt is úgy csinálom mint minden mást: teljes erőbedobással… Szóval lehet következtetni, milyen állapotban voltam szombaton. A kicsit pontosabb kép kedvéért adalékinformációként ide pöttyinteném, hogy már az odaúton szóba került a „Linda táncolj!”, meg valamilyen rúd is, ami ha emlékeim nem csalnak, végül mégsem került elő (nagy szerencsémre szerintem), a partin élőzene volt, következmény, hogy én torkom szakadtából énekeltem (mindenki más is), és még voltak koktélok is (Lindácska szereti a koktélokat…). Igen, az esetek többségében, amúgy érett felnőtt embernek tartom magam, ez a pénteki este azonban azon kivételes esetek közé tartozik, amikor éppen nem voltam az. Szökő évente egyszer megyek el felnőtt társasággal bulizni, és amikor eljutok, akkor beleadok apait-anyait (persze azért épeszű keretek közt, büszkén kijelenthetem, hogy vén satrafa koromra, és a családi állapotomra való tekintettel az asztalon táncolást már nem vállalom…). Amúgy a lényeg nem a buli ebben a kis intermezzoban, hanem a másnap. Mert mindig van egy másnap, ami az esetek többségében már kevésbé szórakoztató, és ez jelen helyzetünkben is így történt. A fejem nem fájt, ami kész csoda, mert én már két pohár sörtől képes vagyok fejgörcsöt kapni (aki migrénes, az ne igyon), ellenben egy deka hangom nem maradt szombat reggelre. De semmi. Ha kiabáltam, akkor a levegő torkomon át történő gyors, és erős kiáramlása okozott valamilyen recsegő, hörgő hangszerű izét, de ennyi… Délben már azon csodálkoztam hogy a keselyük még nem kezdtek el körözni a fejem fölött… A gyomrom nem tudta eldönteni mit is akar, egy dologban volt biztos, hogy emészteni azt pont nem akar… És hiába voltam már itthon éjfélre, olyan kialvatlan voltam, mint aki már ezer éve nem aludt. Röviden: igen, olyan voltam szombaton egész nap, mint aki az előző estét egy jó kis buliban töltötte. Van ilyen. Néha kell ilyennek is lennie.
Lényeg a lényeg, hogy én ezeken a másnapokon használhatatlan vagyok. Kellékek, amik ilyen helyzetben szükségesek: ágy, takaró, kevés fény, jó sok víz, béke és nyugalom. Ilyenkor még az agyam sem fog (lehet hogy többet kellene innom…? – kósza gondolatát követően erősen megrázza a fejét), és nem tudok, helyesebben nem akarok még olvasni sem. Ilyenkor nekem film kell. Ráadásul olyan film, ami alulról súrolja a B kategóriát, abszolút semmi mondanivalója nincs, és ezért nem probléma ha esetleg bealszom rajta. Igen, itt kanyarodunk be, az annyira rossz, hogy már jó, és ezt élvezem is, de nagyon fázisba. Mert ilyenkor szégyen, nem szégyen olyan filmek kerülnek elő, amikről még azt is letagadom normális állapotomban, hogy hallottam valaha róla. Így történt, hogy ezen a bizonyos szombati napon Scott Adkins maratont tartottam szobám csendes magányában. Nem rovom fel senkinek, ha nem ismerős a pasasnak a neve. Nagyjából amit tudni kell róla: az IMDB-s oldala hajlamos hangosan zokogni a sok 4.X-es értékelések súlya miatt, tehetsége nem a színészi teljesítményében mutatkozik meg. Nem a legszebb ember, de én ezt gond nélkül el tudom nézni neki, mert vannak olyan előnyei, amik ellenpontozzák eme aprócska hátrányát: jó a teste, és olyan kéz-láb koordinációval rendelkezik, amit egész nap képes lennék nézni, egy nagy tányér popcornnal az ölemben. Faszikánk arról híres amúgy, hogy nagyon jó harcművész. Az MMA-t részesíti előnyben, kaszkadőrként kezdte, most meg a színészkedés mellett elég sok film közelharci jeleneteit koreografálja – megjegyzem mesterien. Ebben veszettül tehetséges. És itt is van a válasz arra, hogy miért is az Ő filmjeit bambultam egész nap. Mert a szemeim könnyes orgazmusba fulladnak ha az Ő verekedős jeleneteit kell nézniük. Én nem vagyok nagy akciófilm buzi, és már akkor sem kedveltem az ütlek-váglak filmeket, amikor még Van Damme neve jelentett valamit, de ez az Adkins gyerek nagyon ott van, ha arról van szó hogy kell valakit félholtra aprítani puszta kézzel, és lábbal. Ha esetleg valakit érdekel a téma, akkor ajánlom megnézésre tőle a Vitathatatlan 2-3-4 részét… Fel nem tudom fogni miért, de ezek a filmek amúgy IMDB 7.0 fölött állnak még jelenleg is – na azért komplex történetet ne várjunk tőlük, de a maguk kategóriájában annyira tényleg nem rosszak.

Egy kis ízelítő, hátha ezzel jobban szemléltetni tudom, miért is csináltam szombaton azt amit...:



Szóval néztem Scott Adkinst, ahogy csépeli az ellenfelét, és elkezdett azon járni az agyam, hogy mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki megtanuljon így verekedni… Meg amúgy is… Mekkora fegyelem kell ahhoz, hogy valaki kaszkadőr legyen. Mennyi összpontosítás szükséges ahhoz, hogy úgy csinálj meg egy nehéz feladatot, hogy ne halj bele közben… És ott, abban a szent pillanatban, agyon csapott a felismerés, hogy miért is lettem idegbajos A Védelmezőtől. (Nem, ne akarjátok követni a gondolatmenetemet, én már csak meg sem kísérlem lekövetni hogyan jutok el olykor-olykor A-ból B-be.) Hirtelen ott és akkor rájöttem arra, hogy miért éreztem már az elején hascsikarósnak az egész történetet… A férfi karakter miatt. Jake elvileg egy testőr, ugyebár… És mint ilyennek, az volna a feladata, hogy megvédje mindennemű fenyegetéstől a rá bízott személyt… Eddig jó vagyok, nem? Eddig korrekt a meghatározás, ugye? Akkor valaki, legyen olyan kedves, és homályosítson már fel arról, hogyan lehet hogy a mi kis hősünk egy olyan ember, aki még csak hírből sem ismeri az önfegyelmet? Azt most hagyjuk ki egy kicsit a képből, hogy lelkileg még nyomoronc is… (Erre is ki fogok térni nem is olyan sokára…) Jake olyan szinten kőkemény egy fazon, hogy nem képes nyugodtan végig ülni egy olyan fotózást, ahol tündibündi hősnőnk hiányos öltözetben pózol egy modell pasi oldalán, mert neki ettől féltékenységi rohama lesz! Aztarohadtmindenit neki! Bérgyilkoskáim figyelem, fasza jó helyzetben vagytok, a hapsi koncentrációja sehol sincs, úgy szét van csúszva a punci, meg a féltékenység közt, hogy akár el is sétálhattok mellette AK-47-esekkel a hónotok alatt, még akár egy bazookát is vihettek magatokkal, az sem fog neki feltűnni! Eleve össze-visszazilált agyát megülte a nuniköd! Jaaa… hogy még egy kicsit bizonytalanok vagytok? Ne legyetek! A pasas PTSD-ben szenved, labilis, ezért szerelték le a katonaságtól, és ráadásul elég csak egy kis parfümmel lefújni, máris pánikrohamot kap!
Oké… Jake-nek a könyv végére kiderül mi a jó bánat baja van, és isten látja lelkem, még meg is értem, hogy mennyire nehéz lehetett neki, nem ezzel van bajom. A bajom az, hogy egy Jake kaliberű fickó, egy olyan állapotban, amiben amúgy van, minden lesz, csak sikeres testőr nem. Rendszeresen iszik, nem alszik rendesen, pánikrohamok gyötrik, koncentrációs zavarai vannak, gyógyszert szed, hogy kordában tartsa magát… Felteszem a kérdést: te rábíznád az életed egy ilyen emberre? Tovább megyek: alkalmaznál a cégedben egy olyan kiégett katonát, akinek az idegei és így a teljesítménye is egy hajszálon függ? Mernél kockázatot vállalni egy ilyen emberrel, egy olyan munka esetén, ahol más ember élete a tét? Hát, lehet hogy nagyon szőrösszívű vagyok, de nálam ez ki van zárva.

Az én képzeletbeli testőröm sziklaszilárd. És morcos. Olyan ember, aki nem keveri össze a munkát a vágyaival. Akinek az önkontrollja a maximumon van. Aki kemény, és képes kezelni azt a nehéz sorsot, amit neki szánt az élet. Aki higgadt, józan fejjel rendelkezik, még akkor is, ha a helyzet kritikussá válik, mert ez a dolga. Aki nem veszíti el a fejét minden második pillanatban, csak azért mert begőzölt a féltékenységtől, vagy azért mert a múltja minden másodpercben szórakozik vele. Igen, egy ilyen pasassal kicsit nehezebb lenne romantikus regényt írni, mert csak a személyisége akkora éket verne a párocska közé, mint a Mount Everest. De pont ez lenne benne a kihívás, vagy nem? Kérdem én, miért kell minden ilyen könyv esetében az írónőknek átmenni Abszurdisztánba, és olyan személyiségeket kreálni, amik még csak köszönőviszonyban sincsenek a realitással? És kérdem én, miért vagyok én olyan balga barom, hogy még mindig rúgózom ezen? Továbbá, kérdem én, csak engem akaszt ki a végletekig ez? (Nagyon remélem, hogy nem…)
Amúgy ami a nyomorncságot illeti, még akár lehetek elnéző is… Ami nem fér a fejembe, hogy miért van az, hogy a nyomoroncból, egyenes indoklással megkapjuk rögtön a bunkót is? Miért törvényszerű az, hogy a nehéz sorsú faszinak rögtön parasztnak is lennie kell? Mert jön az újabb klisé, Jake-nek kell a figyelemelterelés, így a sportszerű ivászat mellett, sportszerűen kefél is, mindig mással. Istenem, de szeretnék már egy olyan könyvet olvasni, ahol a pasas fölös energiáit nem a kufirc, hanem valami más köti le! Mondjuk építkezhetne… vagy dominókat pakolgathatna… vagy mit tudom én… önkénteskedhetne a helyi ifjúsági házban. Annyi minden van a világban már, de tényleg… Nem hiszem el, hogy soha nincs semmilyen más opció.

És akkor még tegyük hozzá, hogy bár hősünk kiindulási pontja a totális érzelmi káosz, alig-alig belebugyolálva a „mert én nem érzek semmit” köntösbe, mégis olyan hamar belepistul a hősnőnkbe, amit egy tizenhat éves is elirigyelne tőle. Akkor most mi van? Kőkemény vagyok, olyan vagyok akinek már nem kell senki, és semmi, a Terminátor hozzám képest egy érzelmes asszony, de ennek ellenére jön ez a csajos, belém meg mintha a ménkű csapott volna? Aham… Hát jó. Ami nekem ebből lejön: pasasunk önismeretből is erősen bukóra vizsgázott. Ha agyon nehezítjük a pályát, akkor gondoskodjunk már rendesen arról is, hogy az olvasó végig tudja követni az eseményeket, mert ez a hipp-hopp puhapöcsű szerelmes faszi lettem, és megkérem a kezed dolog, miközben fél könyvön keresztül arról próbáltam meggyőzni magamat is, meg mindenki mást is, hogy mekkora egy jéghegy vagyok, enyhén szólva is maximális kilengés két ellentéte pólus végpontjai közt.
Még egy kósza gondolat Jake-ről, aztán ejtem a fazont, mert már lassan gyomorfekélyem lesz attól, hogy ennyi mindenre visszagondoltam vele kapcsolatban. (Ezek után hősnőnk jön… az se lesz jobb… a gyomorfekélyem pedig jelenleg minden, csak nem boldog…) A könyv váltásban ír E/1-ben, hol Cami fejében vagyunk, hol Jake fejében vagyunk, hol egyikük mesél a saját szemszögéből, hol a másikuk. Egy dolog jutott eszembe erről: a száj az a nyílás, amin keresztül kiáramlik a fejben található sötétség.

Csajokkal foglalkozó filmet nem néztem a hétvégén, így Camihez nincs semmilyen szösszenetem amit ide tudnék biggyeszteni. Bár az Ő esetében szerintem erre nem is lett volna semmi szükség, minden segítség nélkül el tudom mondani, hogy már megint mi a bajom a női karakterrel ebben a könyvben… is…
Gazdag apuci pici lányának a foglalkozása Paris Hilton óta nem lehet más, csak modell, majd ezután divattervező. Maradjunk csak a realitás talaján! Kacagjuk szembe ismét, és újra a teljes női társadalmat, vagyis pontosítva a női társadalom azon tagjait, akiknek nincs gazdag apjuk, nem lesznek modellek ha a fejük tetejére állnak akkor sem, és divattervezés helyett érdemi munkát választanak maguknak. Felejtsük el ezt a réteget, ne is foglalkozzunk velük, mert annyira elhanyagolható a létszámuk, hogy már csak gondolatot sem szabad pazarolni rájuk. Aztán, miután ezt az akadályt sikeresen áthágtuk, bizonyítsuk be egy pár mondatos ráutalással, hogy hősnőnk az önállóság magas szobra. Miért? Mitől? Az agyam dobtam el akkor, amikor párocskánk még éppen hogy csak megismerkedik, de Jake már azt regéli magában, hogy Cami nem olyan, mint amilyenre számított, merthogy a nő mennyire önálló, és sikeres, és ezt csak annak köszönheti, hogy küzd… Drága angyal borgár virágszál! És ezt te ugyan honnan tudod? Beszéltél eddig vele vagy kettő, azaz kettő darab bővített mondatot! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem drága hősnőnk egy cseppet sem lett az önállóság magas szobra a modellkarrierjével, meg a divattervezői ambícióival. Attól sem lett az, hogy mindig a seggébe lóg az irritáló barátnőjének. Sőt attól sem lett az, hogy az exével történt szakítási kudarcot elvonón kellett kihevernie, amit persze saját költségen állt, mert persze apucinak ahhoz sem volt semmi köze. Persze.
Megint csak nekem ellentmondásos drága hősnőnk személyisége? Én nagyon karakán vagyok, nagyon tudom mit akarok, én nagyon küzdök azért amit akarok, csak rendre hülyeségeket csinálok, és hülyeségeket beszélek, és mivel amúgy nem kicsit vagyok hisztis, meg hepciás, úgy is kezelnek mint egy idiótát, de én ezt kikérem magamnak! Öööö… Én képzavarban vagyok. És könnyűszerrel elhiszem, hogy más is képzavarban lenne. Azt pedig még inkább elhiszem, hogy épeszű pasi ettől a képzavartól olyan messze menekülne, amennyire csak a lába bírja. Lehet hogy csinos kis lányka hősnőnk, de én ha pasi lennék, akkor sem akarnám meghágni, ha az életem múlna rajta, mert nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy ennek a nőnek csak a teste az ami felnőtt, minden más szempontból a dolog pedofíliának minősülne…

A történet…

Szokás szerint most sem kell géniuszi magaslatoktól rettegünk a sztori komplexitását illetően. A csajosunk apja milliomos gazember, akinek helyenként nem túl tiszta a keze, ami miatt a lánya élete veszélybe kerül, ami miatt pedig fel kell bérelni egy testőrt mellé. Slussz, passz, íme az alapszituáció. Amit nem értek… Én elég öntudatos egy némber vagyok. Így egészen véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy milyen is önállónak lenni, és élni a nagybetűs életet. Tételezzük fel, hogy az apám, aki vagyonos, nagy hatalmú ember, behívat az irodájába, hogy közölje velem, hogy megfenyegették az életemet, és ezért a biztonságom érdekében egy ideig testőr lesz mellettem. Mit teszek? Hát befogom a szám, azt teszem! Én szeretek élni, köszönöm szépen. Nem vágyom kinyiffani sem, még nagyon hosszú ideig. Ha emiatt el kell viselnem valakit, aki árnyékként követ egy ideig, akkor üsse kavics! Megemeberelem magam arra az időre, összeszorítom a fogaimat, és lehet hogy nem a legnagyobb üdvrivalgással, de elfogadom hogy a helyzet olyan amilyen. Na majd nem! De ez én vagyok, és nem hősnőnk. Hősnőnk totál kiakad azon, hogy vigyáznak rá, mert ezzel az apja túl nagy befolyást gyakorol az életére, meg amúgy is, milyen szar is az már, ha azzal keserítik meg az életedet, hogy megpróbálnak megóvni! Mindenkinek a pofátlan édesanyját, azt, amiért át mernek lépni a hülyeségeden, és nem kérik a beleegyezésedet, egy olyan dolgot illetően, ahol amúgy nincs is miről dönteni! Készbazdmeg… Tudjátok mit, a könyv el lett szúrva. Úgy kellett volna megírni, hogy a pasas felszívja magát, hogy vigyázzon az öreg halál erre az idétlen libára, hősnőnket elönti az elégedettség, amiért ilyen überszuperül kiállt az önállósága mellett, aztán az ajtón kilépve homlokon kapja egy kilenc millisből kilőtt golyó, és ennyi, történet vége, csapó, mindenki megkapja amit akar, többek közt én is, mert nem kell még 280 oldalt végig olvasnom. Abszolút perfekt kivitelezés…

De mivel nem ilyen ideális a könyv felépítése, így megkapjuk a mondvacsinált dacot is, ami mint tudjuk minden felnőtt, érett nő sajátja, és berobogunk a „hogyan bosszantsuk fel azt a férfit, aki az életünket akarná megvédeni?” utcába, ahol kínosabbnál kínosabb baromságokba fogunk ütközni. Példának okáért, megpróbáljuk a marcona testőrünk lábkörmeit kilakkozni. Nem. Vicc. Ez komoly! Az érett, felnőtt, önálló hősnőnk, alig kapatosan azzal kezd el szórakozni, hogy be akarja festeni Jake lábkörmeit körömlakkal! Ez ki szerint vicces? De tényleg! Valaki magyarázza már el nekem, hogy ebben hol a poén, mert szakadjak meg ha látom! Meg eleve… Ki az az idióta, akinek eszébe jut egy ilyen mozzanatot beleírni egy könyvbe? És amúgy erre hogyan kellene reagálnia az olvasónak? Mi erre a normális, megfelelő, és elfogadható reakció, mert én annyira lesokkolódtam ettől, hogy még reagálni, nyelni, de még lélegezni is elfelejtettem! És ezek után csodálkozunk, hogy a férfiak hülyének nézik a nőket? Uram bocsá’ ilyenkor én is hülyének nézem a nőket… Meg saját magamat is, amiért képes vagyok ekkora zagyvaságokat olvasni, és még fel is idegelem rajta magam…

Hogy mi történik még? Van némi zűr, és zavar - a családi zacc beleborul az idilli hétköznapokba, és van itt némi katyvasz egy 15 éves lányka körül, akit apuci megszeretget, meg van egy bátyánk, aki nem is annyira jó fej, mint első ránézésre tűnik… Ha akarnám se tudnám részletezni a könyv ezen passzusát ettől jobban, mert ugyan ez a rész is betűkből állt, mint minden normális könyv esetében, a betűk pedig szavakat képeztek, amik mondatokká álltak össze, az én agyam ekkora már felvette teljes harci díszét, és elkezdte megszűrni az információkat. Amit nem tartott relevánsnak azt hagyta elúszni, és semmit nem tett annak érdekében, hogy megragadjanak olyan dolgok, amik nem feltétlenül szükségesek.

A történet vége felé, még a zsibbadáson keresztül sikerült annyinak áthatolnia, hogy a nagyon titkolózós Jake-nek, vannak titkai… Az hogy vannak neki ilyenjei, attól válik egyértelművé, hogy nagyjából minden harmadik oldalon fel van rá hívva a figyelmünk, hogy „el kell mondanom neki”, vagy „nem tudom hogyan mondjam el neki”… Szóval odakiabálják az arcunkba, hogy van valami amit nagyon tudnunk kellene, csak még nem tudjuk, hogy mi is az. Én ilyenkor már egyenesen rettegek Malpastól. Most már el sem kezdtem találgatni, vajon mi lesz a jelenlegi agymenésének a vége, így nem ért váratlanul, amikor Cami apja közli a lánnyal, hogy Jake nős. Kicsit meg is akadtam, hogy csak ennyi? Sehol nincs egy eszkort múlt, vagy valami tömegmészárlás? Esetleg egy kis skizofrénia? És nincs. Sőt Malpas még ezt is megkozmetikázza, és pár oldallal később szépít egy nagyot, hogy Jake csak nős volt, a felesége évekkel korábban elhunyt. Na mondom… Malpas feladta… Valami történt, rászólt a kiadója, vagy nem tudom… Úgyhogy a nagy izgalom után elmarad a csattanó, nincs kifacsart morális tanulság, vagy lecke, csak egy snassz özvegység, meg persze a korábban már felvázolt teljes érzelmi nyomorúság. Ennyivel kell beérnünk – hál’ istennek.

Összegezve:

Az egyetlen amit le tudok szűrni jelen irományunkból, hogy én nem vagyok normális. Nem vagyok normális, mert elolvastam. Nem vagyok normális, mert nem tudtam félbe hagyni. Nem vagyok normális, amiért még másnaposan, Scott Adkins lenyűgöző rúgásait bámulva is ez a hülyeség jut az eszembe. Sőt mit több! Annyira rámozdulok a témára, hogy még veszem a fáradtságot, és be is fejezem a könyvet. Szakember segítségére van szükségem, ez most már nem vita tárgya.

A könyvet nem ajánlom olyan nőknek, akiknek van önismeretük, öntudatuk, és véleményük… Leginkább egyáltalán nem ajánlom embereknek ezt a könyvet. Ezt a könyvet maximum gibbonoknak ajánlom. De lehet hogy még nekik sem. (Nem kegyetlenkedni akarok… egyszerűen csak ahol tudom védem a környezetet… is… )


Értékelés: 3 pont – csak a szexjelenetek miatt, azok annyira nem voltak égbekiáltóan rosszak.
Share:

J. K. Smith: Szerelem hirdetésre /2017/




Kétségtelenül megérkezett a tél, és ezzel együtt megérkezett a december is, annak minden idegbajával együtt. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves olvasóim, de nekem ez a hónap állandóan a vegytiszta pánik jegyében telik. Már a hónap ötödik napján tudom, hogy nem lesz időm arra, hogy mindent úgy megcsináljak, ahogyan azt még nyáron terveztem, tudom, hogy ismét, és újra bajban leszek a „kinek milyen ajándékot keressek?” témával kapcsolatban, és tudom, hogy mire eljutunk szentestéig már nem lesz étvágyam, és a sütit is csak majszolgatni fogom, mert mire ehetnék, és legálisan bűnözhetnék a nasik istenségének az oltárán, addigra gondolatban el fogok telni mindennel, ami ehető…

Minden évben megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra a készülődést…

Minden karácsony után megfogadom, hogy akkor fogok karácsonyi ajándékot venni év közben, amikor belém üt az isteni szikra, hogy „ez az!”, „ez kell!” ennek vagy annak, és nem decemberben kezdek majd el rágódni megint…

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepi menüt már kiötlöm augusztusig (legkésőbb), mert 21-én a tömött élelmiszerüzletben vásárolni annyira nem muris (bár, megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki az utolsó előtti pillanatra hagy mindent…).

Megfogadom…

Minden…

Egyes…

Évben!

Ééééés persze soha nem tartom magam a fogadalmamhoz. Így kérem szépen, ott tartunk, hogy 12-e van, és én még csak tegnap jutottam el odáig, hogy átböngésszem a teljes netet Timbuktutól, Kamcsatkáig, hogy vajh’ ugyan mi kellhet egy 10 éves fiú gyermeknek, akinek nagyjából már mindene meg van? Oké, a könyv az mindig jól jön, de csak nem sokkolhatom le szegény gyereket, egy Asimov összessel… És jönnek a kérdések… Vajon, mi manapság a menő a tízéves fiúk körében? Drón… Oké… És mi olyan baromság van, ami menő is, és még hajlandó vagyok érte pénzt is kiadni? Aham… Akinek van gyermeke, vagy szokott gyerekeknek ajándékot venni akármilyen okból is, az szerintem most érti a dilemmámat. Mert a jó ajándék olyan, hogy van neki értelme… is… meg megfizethető… is… és nem utolsó sorban még a gyereket is érdekli… Aha… Tudom mit kérek karácsonyra! Isteni csodát, ahhoz hogy megtaláljam ezt az ajándékot!

Cirka több órás neten töltött görcsölést követően kiizzadtam magamból azt, ami szerintem jó lesz a fiamnak… Sutyiban kipuhatoltam, hogy neki jó lenne-e, örülne-e neki, és eddig úgy néz ki, hogy sínen vagyok… A dolog gyakorlati része szentestéig várat magára. De egyem meg, olyan egy remek gyerekem van! (Tudom, mindenkinek a saját gyermeke a legremekebb, így egyezzünk ki abban hogy minden gyerek remek…) Lelkemnek egyszem büszkesége földgömböt kért karácsonyra. Földgömböt. Én már nem emlékszem, hogy tíz évesen mit szerettem volna a Jézuskától, de hogy tuti nem földgömböt, na az is biztos… (Ne tudjátok meg mennyibe fáj manapság egy földgömb…) És akkor még megkérdezem tőle, hogy ezen kívül még mit szeretne, és azt mondja nekem, hogy semmit. Semmit. Emlékeim szerint én az Ő korában mérföldnyi hosszúságú listát írtam arról mit is szeretnék a fa alatt látni… Szóval… Én nem tudom mit csinálok a gyerekemmel, de talán, ha mázlim van, akkor amit csinálok, azt nem csinálom rosszul. (Majd meglátjuk mit fogok nyilatkozni ha elkezd kamaszodni…)

Miután csemetém meglepetését letudtam átugrottam a következő hasonlóan hálás feladatra… Elkezdtem ajándékot keresni a férjuramnak. Mit vegyünk egy olyan pasasnak, aki a szó minden tekintetében véve pasas…? Nem kenegeti magát kismillió hidratáló bizbasszal, hisz az egyszerűen nagyszerű dolgokban, szappan, dezodor, parfüm (ellőttem mint ajándékötletet a szülinapjára… az évfordulónkra… a névnapjára… literszám áll itthon a férfi parfüm…meg a borotvahab…), nem használ arcszeszt… Nyakkendőt akkor köt ha esküszik… Inget is csak akkor vesz fel… Én pedig az a fajta asszonyka vagyok, aki élből bojkottálja a karácsonyra zoknit, vagy alsógatyát elvet. Na… oldd meg! Vegyél neki ajándékot! Amit meg lehetett neki venni azt én már mind meg is vettem neki az elmúlt évek folyamán, és már kiaknáztam a handmade cuccokat is… Ötletem nem sok, ami van az meg olyan is… A fa alá csak nem teszünk időpontfoglalást a helyi tetoválóguruhoz! Persze a könyv itt is jól jön… Megkapta Sapkowski Vaják c. sorozatának eddig megjelent összes kötetét (igen, játszik a Wticherrel…). De ezen kívül kellene valami ami bensőséges (és nem prosztataizgató dildó…)… Valami, ami személyes, amit csak tőlem kaphat (khm… nem… ebbe nem gondolunk bele úgy…)… Valami, ami csak az övé, és az enyém. Eddig szinte majd minden éven vagy csináltam neki valamit, vagy sikerült találnom valamit ami kicsike volt, de mélyen jelzésértékű, és tartalmas, de idén nem jön a szikra. Pedig már rohadtul ideje volna jönnie annak a szikrának!

Tudom, a karácsony nem az ajándékokról szól. Hiszek is ebben. De én minden éven végig csinálom ezt, és hiszek abban is, hogy amikor szenteste összeül a család, akkor jól esik ajándékot bontogatni, jól esik, hogy gondoltak rád, és hogy olyan meglepetéssel készülnek számodra, aminek örülni is fogsz, mert ismernek, szeretnek, és tudják mi az, amit magadnak úgysem vennél meg. Jól esik látni a kacagást a másik arcán, vagy éppen az elérzékenyülés könnycseppjeit. Jó látni a fiadat, ahogy ugrál örömében, és jó az izgalmak után tojáslikőrt kortyolgatva felavatni a gyerek legújabb társasjátékát, miközben pogácsát vagy zserbót csipeget az ember. Jó nézni a gazdagon feldíszített fényárban úszó fát, élvezni a lakás melegét, és abban a pillanatban megállni egy kicsit, és kihasználni ezt a cseppnyi kis békét, és hálásnak lenni mindezért. Hálásnak lenni ünneptől függetlenül… Bármikor.

Én nem tartozom azok közé, akik nem szeretik a karácsonyt, mert én szeretem (még ha első dühömben ezt állandóan le is akarom tagadni). Minden idegbajával együtt, még akkor is ha már 12-én ki vagyok fáradva, pedig még csak bele sem kezdtem igazán a munkába. Szeretem ezt az ünnepet, mert biztosít számomra pár olyan napot, amit a családom és én nyugodtan tölthetünk, mert nincs suli, nincs munkahely, nincs rohanás (mert előtte már kirohanod magad). A nyugalma miatt szeretem ezt a pár napot. Meg a csodák miatt, a hétköznapi csodák miatt, amik ezeken a napokon ugyan készakarva, és klisékkel agyon tűzdelve, de teret kapnak. És igen, megint átmenetem szentimentálisba…

És ez most hogyan is jön a könyvünkhöz?

Leginkább sehogy. De ezt most ki kellett írnom magamból, mert én én vagyok, és meg sem bírtam volna állni hogy ne regéljek valamiről, ami szervesen nem kapcsolódik az adott témához.

De ezt most itt befejeztem, és most belekezdek abba, ami tartalmilag a címnek is megfelelő.




"Kori élete fordulóponthoz érkezik. Férje és szülei meghalnak, munkahelyét elveszíti, egyedül marad a világban, és csak legjobb barátnőjére számíthat. Életét eddig családja szabályai szerint élte. A tragédia után minden megváltozik körülötte. 
Vajon hogy éli meg a hirtelen jött függetlenséget? 
Megtakarított pénzéből utazni szeretne, a helyszínt csukott szemmel választja ki a földgömbre bökve, de halott férje ezt a tervét is meghiúsítja. 
A lány régi életét maga mögött hagyva fejest ugrik az ismeretlenbe, és munkát vállal egy kanadai farmon. A farm tulajdonosa, a jóképű Christopher Walker, aki egyedül neveli kislányát. Hamar kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. 
Vajon túléli kapcsolatuk a múlt szellemeinek felbukkanását? Van esély újrakezdeni egy tragédiák sokaságával teletűzdelt életet?"

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Ára: 2449 Ft (jelenleg, itt-ott)




A Szerelem hirdetésre olyan könyv volt, amit nem kértem, de megkaptam, és a kapott könyvek olyanok számomra, mint bikának a vörös posztó. Ha már ott van előttem, akkor el kell olvasnom, belső kényszerem van arra hogy neki veselkedjek, mert ha nem foglalkozom vele, akkor álmatlan éjszakáim lesznek (nem vicc). Az ajándék könyvek, vagy kapott könyvek csúfolódnak, ha az ember nem vesz róluk tudomást. Ott ülnek a polcon, és kacsingatnak, olyanok, mint a figyelemre váró gyerekek, addig nem hagynak téged békén, amíg ölbe nem veszed őket, és meg nem kapják a nekik járó figyelmet. Így a kapott könyvekkel én azt szoktam csinálni, hogy rögtön elolvasom őket. Még akkor is, ha amúgy nem esnek bele az általam annyira kedvelt kategóriákba. Elolvasom őket, mert abból indulok ki, hogy akitől kaptam, aki adta nekem, az biztos jó okkal adta, és az a minimum, hogy értékelem a szándékot, illetve megkísérlem megérteni, hogy vajon az a valaki akitől kaptam, miért éppen rám gondolt, amikor azt a bizonyos könyvet megvásárolta nekem, vagy elküldte nekem. Szóval az ajándék könyvekhez való viszonyom azért olyan amilyen, mert felfogásom szerint azzal értékelem a legjobban a másik szándékát, ha komolyan veszem, és el is olvasom amit nekem szánt. Tény, ha rajtam múlik, akkor jelen könyvünk nem landol a polcomon. Nem landol, mert úgy elmentem volna mellette a boltban ahogy kötelező. A borítója az én ízlésemnek egy kicsit túl sárga, rózsaszín, babakék, túl harsány, és egy olyan könyv üzenetét közvetíti, ami még csak köszönőviszonyban sincs az általam annyira nagyon preferált könyvek tartalmával. Szóval nem, nem vettem volna meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ráadásul egy romantikus kis könnyed olvasmányról van szó, akkor meg pláne nem. Mentalitásomból adódóan nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok fogékony a szimpla humoros, romantikus könyvekre, nekem kell a komoly dilemma, a konfliktus, a probléma, ami áthághatatlannak tűnik, kell az érzelmi mélypont, a szenvedés valamilyen formája. Ha ez nincs meg egy könyvben, akkor bennem hiányérzet keletkezik, ami hazavágja az olvasási élményt. Így jelen írásom egy kicsit rendhagyónak fog minősülni, mert most olyan könyvet fogok véleményezni, ami távol esik a profilomtól.

Mindenekelőtt kiemelnék két fontos információt. J. K. Smith kicsi hazánk egyik írónője, akinek jelen könyvünk az első könyve. Neten próbáltam ettől egy kicsit több információt összegyűjteni az alkotónkról, de nem jártam túl sok sikerrel, bízom abban, hogy ha írónőnk népszerűsége nőni fog, akkor kicsit többet is meg fogunk majd tudni róla – tudjátok, szokásos nézeteim nyüglődnek, mert aki ír az beleírja magát a könyvébe, illetve a mániám sem hagy nyugodni, hogy kit, mi motivál, és a többi, és a többi…

Mivel ez J. K. Smith első könyve, így igyekeztem olyan szemmel is figyelni. Aki írt már valaha könyvet, az tudja, hogy ez sosem egyszerű, és sokszor menet közben halljuk meg a hangunkat, sokszor a második, vagy harmadik könyv lesz az első olyan, amire azt mondjuk, hogy ez igen! Itt már én vagyok, ez az én stílusom, ami kiforrta magát menet közben, és igen, itt már elégedett vagyok, és ehhez viszonyítva az első könyv olyan, mint egy gyermek első lépései… (nagyon bele vagyok most szerelemesedve ebbe a gyerekes hasonlatba…) Kicsit nyers, kicsit bizonytalan, érződik rajta a tapasztalatlanság.

Én mint olyan ember, aki már megírta a maga első könyvét, csak soha nem adta be sehová (és nem is valószínű, hogy valaha is be fogja), tisztelettel adózom minden olyan kezdő író előtt, akinek van bátorsága belefogni a kiadásba. Aki le meri tenni a munkáját az olvasóközönség elé, és ezáltal vállalja hogy esetleg negatív vélemény is érheti (olyan könyvet nem lehet írni, ami mindenkinek tetszeni fog). És igen, az ilyen elsőkönyves alkotókkal szemben már csak emiatt is elfogult vagyok, így kérlek olvassátok ezt a véleményt ezeknek az információknak a fényében.

Mindenekelőtt a legfontosabb információ a könyvről, hogy az ami, nem több és nem kevesebb egy egyszerű vicces-romantikus történetnél, amit bárki elolvashat, aki szereti ezt a műfajt, vagy aki csak szeret nevetgélni. Azon hangulatokra érdemes beiktatni, amikor az ember nem akar mélyen belemerülni az élet nagy filozofikus kérdéseibe, nem vágyik vérzivatarra, egyszerűen csak ki akar kapcsolódni, néha kuncogni egyet-egyet, és elengedni a hétköznapok nyomorúságát. Ehhez tökéletes. Nem tudom miért, de nekem az jutott eszembe miközben olvastam, hogy ez amolyan „vonatkönyv” – és ezt most a szó legnemesebb értelmében gondolom, nem negatív jelzőként. Nekem minden könyvnek meg van a maga helyzete, amiben olvasni kívánom. Egy hosszú nap esetén, éjfélkor valószínűleg nem Szolzsenyicint fogok olvasni, hanem valami nagyon könnyű akármit, ami nem akar az agyamra építkezni. Kresley Cole-t rendszeresen a kádban olvasom – nem tudom megmondani miért. A kedvenc íróim könyveit meg sosem kezdem el reggel olvasni, mert abból az lesz, hogy nem fogok csinálni egész nap semmit. A „vonatkönyvek” nálam azok a könyvek, amiket utazáskor szoktam olvasni. Amikor tudom, hogy most lesz adott 2-3 szabad órám, amikor majd olvashatok, ellenben nagy körülöttem a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, itt-ott meg fogunk állni… Tehát ilyenkor olyan könyvre van szükségem, amit képes vagyok letenni a kezemből habzó száj nélkül, és amibe gond nélkül vissza tudok kapcsolódni 10 perccel később, vagy akár egy órával később. A „vonatkönyvek” általában egyszerű, de szórakoztató könyvek – ha nem szórakoztatnának nem olvasnám őket ugyebár. Illetve a „vonatkönyvek” másik jellegzetes tulajdonsága, hogy nincsenek rajta félmeztelen pasasok – azért mert én tudom, illetve Ti tudjátok, hogy nem vagyok teljesen lineáris agyilag, még nem kell a jegykezelőnek is tudni róla, vagy a szemben ülő mocskosul fiatal párocskának, akik egész idő alatt egymás karjaiba omolva tartanak nekem demonstrációt arról, hogy alig húsz évesen milyen elképesztő lángja is van annak a bizonyos hévnek…

Oké, elkanyarodtam… ismét.

Miről is szól a Szerelem hirdetésre?

Adott egy hősnőnk, Kori, aki nem sokkal férje halála után úgy határoz, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért átszeli a fél világot, hogy egy farmon kezdjen új életet, egy gyermekét egyedül nevelő férfi házvezetőnőjeként. Természetesen fiataljaink idővel egymásba bolondulnak. Majd egymásra is találnak. És itt a vége, fuss el véle. Most joggal merül fel a kérdés, hogy ha csak csupán ennyiről van szó, akkor mi tölti ki a könyv maradék 300 oldalát? És itt jön képbe a humor. Ez egy vicces könyv. Nem azért lesz szórakoztató, mert annyira sok mindenről szól, hanem azért mert a látásmódjában a hétköznapi egyszerűséget keveri a poénokkal. Olyan mintha leülnél beszélgetni egy barátnőddel az aktuális élethelyzeteiről, és ő a maga lendületes laza stílusában előadná mindennemű búját-bánatát.

Tetszett a könyvben az, hogy megjelenik benne a magyar mentalitás. Mi az hogy megjelenik…? Az egyik legerősebb oszlopa a sztorinak, hogy Kori ízig-vérig tipikus magyar lány, és ezt le se tudná tagadni. A megnyilvánulásai, a reakciói, a habitusa mind mind hazai, és ezt jó volt figyelni, jó volt egy olyan „szomszédról” olvasni amerikai körülmények közt, aki nem tagadja meg a pálinkaivós, káromkodós oldalát. Lássuk be, mi magyarok ilyenek vagyunk, sírva vigadunk, hangosak vagyunk, hamarabb jár néha a szánk, mint az eszünk, és ha megköveteli a helyzet, akkor a sarkunkra állunk. Apropó sírva vigadás… Nem is olyan régen írtam azt egy másik könyv kapcsán, hogy a részegség manapság már kikerülhetetlen alkotóeleme lett a könyveknek, és hogy ezzel én mennyire nem tudok szimpatizálni. Jelentem, ebben a könyvben is megjelenik a részegedés (valahol a negyvenedik oldal magasságában), de itt a jól ismert magyar kulturális formában, ami ellen semmi kifogásom. Eddig a könyvekben csak azt láttuk, hogy a hősnő hogyan fordul ki önmagából, hogyan csinál magából idiótát, és kerül iszonyat kínos szituációba, ahol minden nőiességét elvesztve szánalmassá redukálódik. Itt viszont elolvashatjuk, hogyan is csinálja ezt egy magyar nő, hogyan próbál meg beszélgetni kapatosan, milyen is az amikor ránk jön az abszolút felszabadultság érzése, énekléssel, tánccal mindennel együtt, és ami a lényeg, meglátjuk azt is, hogyan is lehet úgy kifarolni egy ilyen helyzetből, hogy a gerincünk megmaradjon.

Nagyon sokszor említettem már meg a humort, ami a könyv másik fontos alkotóeleme. Kicsit bővebben is kifejteném… Mint tudjátok, nekem van egy bikfa humorom, és így néha nem tudom olyan gyorsan felvenni a fordulatszámot a hétköznapi tréfák terén mint kellene. Sokszor nekem az a vicces, ami másnak nem, illetve fordítva, így én már elengedtem ezt a témát, meg sem próbálom behatárolni hol lenne a humornak az a keresztmetszete, ami mindenki számára ugyanannyira vicces lenne. Ezért a könyv ezen oldala nekem kicsit hullámvasútszerű volt. Voltak benne olyan poénok, amiktől kegyetlenül elkezdtem röhögni, de voltak olyanok is amiket egyáltalán nem ítéltem viccesnek, és voltak olyanok is, amiket erőltetettnek éreztem. Én azt hiszem, hogy itt a rutintalanság az, ami megjelenik. Néha a kevesebb több, de eldönteni azt, hogy melyik helyzetkomikumos jelenet maradjon bent egy könyvben, és melyik az amelyiknek mennie kell, nagyon nem egyszerű feladat, így én ennek tudom be azt, hogy volt néhány olyan oldal amit én képes lettem volna nélkülözni (példa: amikor a fiatalok lelepleződnek a srác szülei előtt, és az apjok hajnalok hajnalán lerohanja őket, hogy mik a szándékaik, miközben Korin csak a takaró van… Nekem van egy szent szabályom: anyámnak szigorúan ajtón kívül a helye, ha a páromon nincs más csak egy takaró… szeretem az anyám, de egy ilyen helyzetben minden további nélkül a küszöbön hagynám… Másik szent szabályom: felnőtt ember vagyok, azzal kezdek akivel akarok, nem bírom ha számon kérnek, és van az a kor ami felett már nem is kérhetnek számon… Ezek miatt a meggyőződéseim miatt ezt a jelenetet nem tudtam könnyen elfogadni).

És ha már belelendültem abba, hogy néha a kevesebb több…
Történetileg lett volna amúgy dilemma ebben a könyvben, nem is egy. Volt férj, aki egy piszok gazember volt, volt feleség a másik oldalról, család, új környezet amit meg kell szokni, és még beköszön a könyv vége felé vagy három olyan történés, amik már eleve egy könyvre elég konfliktust okoznának egyenként (nem akarom agyonspoilerozni a véleményemet, ezért ezt most nem részletezném jobban), csak ezek nem kerülnek kidolgozásra. Részemről sokkal könnyebben befogadhatóbb lett volna a sztori, ha a sok lehetőség közül csak kettő-három jelenik meg, de ezek jobban elmélyülnek lelkileg, mint így. Ebbe azért nem akarok jobban beleállni, mert Kori karaktere eleve nem egy lelkibajos fajta, illetve a könyv eleve nem a legdrámaibb típusú, így tulajdonképpen ez a kivitelezés is elfogadható, de nekem főleg a könyv utolsó oldalainál, olyan érzésem volt, mintha azért történne a sok esemény, hogy legyen még ötven oldal, amit el lehet még olvasni.

Összegezve:

J. K. Smith-ben van fantázia, érdemes rá odafigyelni, de még érződik rajta a rutintalanság, ami nem is csoda, hisz ez a könyv volt az első lépés. Folytatni kell, rá kell dolgozni az erősségekre, és meg kell tanulni felismerni az esetleges gyengeségeit az adott történetnek. A könyv maga jó, szórakoztató, kedveskedős, teljesíti azt amire rendeltetett: kikapcsol. Én talán a fiatalabb korosztálynak hamarabb javasolnám elolvasni, mint az olyan kérges, vérmes, maximalista, részletekben elvesző agyi forgalmi dugóban szenvedő személyeknek, mint jómagam. Számomra ez a mű inkább ifjúsági regény a maga szeleburdiságával, és lelkesedésével, mint hétköznapi értelemben vett romantikus história.

Értékelés: 6 pont




Share:

2017. december 3., vasárnap

Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám /2017/

Azt mondja nekem ma a Moly-os szerencsesüti, hogy „Micsoda gyönyörű nap!”… Hát nem értünk egyet. Megjött a tél, és vele együtt a hideg is, és ezzel együtt a szüntelen torokgyulladásom is, na meg persze a kehesség, az állandó göthölés, és a bedugult orr… A telet én csak akkor tudom elviselni, ha képeslapformát ölt. Ablakból kifelé bámulva nézni a hófödte tájat, miközben valami meleg lélekmelegítő italt szürcsölgetünk… háromszor nagyobb gyapjúpulcsiba burkolózva, sízoknival… Igen… Ezt a telet szeretem. Azt a telet, amikor éjjel még havazik, nappal már esik, szmog van, hideg van, sötét van, latyak van… na ezt nem. A téli időszak, leszámítva azt a két hetet, amikor a tél tél (hóval, faggyal, meg mindennel, ami nálam a tél meghatározása alatt szerepel), számomra a túlélésről szól. Megszenvedem hogy nincsenek színek, mindenhol csak a szürkeség fogad, a fényhiányt, hogy mire vége van a munkának már sötét van, és az élettelenséget – nem csicseregnek a madarak, legfeljebb csak a varjak kárognak, minden csendes, túlvilági, komor, kopár. Egyetlen nagy előnye van ennek az évszaknak, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, ha otthon maradok, és teszem azt olvasok… Tulajdonképpen a tél a bűntársam, alibit szolgáltat nekem ahhoz, hogy minden szabad percemben azzal foglalkozzak, amivel szeretek: otthon gubbasztva táplálni a fantáziám újra, és újra, és újra… Így bár nem szeretjük a telet, de mégis csak szeretjük a telet. Ami még nagy előnye ennek a pár hónapnak – feltéve, ha elkezd rendeltetésének megfelelően funkcionálni – hogy újra gyerek lehetek néhány pillanat erejéig… Amikor leesik a hó, akkor én átmegyek bolondba… Szánkózok… Igen, közvetlenül a hét-tíz évesek mellett, a kedvenc domboldalunkon… Illetve hógolyózok, hóangyalt csinálok… éééés ami a legfontosabb, hóembert építek családostul. Ez utóbbi művelet általában azt hozza elő belőlünk, hogy könnyesre röhögjük magunkat, mert fel nem tudom fogni miért, mindig ilyen gyerekbarát hóembert sikerül építenünk:

Holhós féle riogatásra alkalmas hóember :)


(Igen, szoktam sajnálni azokat az öt év alatti gyerekeket, akik felénk sétálnak el…)

És hogy most miért is időjárás jelentéssel kezdtem a mai bejegyzésemet? Mert a hosszú, hideg, téli estékre kellenek olyan könyvek is, amik könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Kellenek olyan könyvek, amik nem túráztatják meg az ember agyát, nem annyira nagy lélegzetvételűek, egyszerűen csak vannak, a maguk lineáris módján, kiváló szórakoztatást nyújtanak, és nem tesznek egyebet, mint az érzelmeinkre hatva elandalítanak, elégedettséggel, és nyugalommal töltenek el bennünket. Nem túl mélyek, nem túl komplikáltak, mégis teljesítik azt amiért megszülettek: álmokat adnak, elvarázsolnak, megmosolyogtatnak, feltöltenek.
Jelen könyvünk ilyen könyv.




"Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét. 

Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni. 

Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába. 

De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá. 

Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult. 
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába. 
Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et. 
Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele. 
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette! 
Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. "

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Ára: 3299 Ft




A szimplán romantikus könyvekkel még mindig hadilábon állok. Évente nagyjából kétszer, háromszor érzek kényszert arra, hogy egyszerű romantikus könyvet olvassak, az esetek többségében, az olyan irományokat preferálom, amikben a nagy románcon kívül valami más is van (sorozatgyilkos, vámpír, démon, akármi… csak legyen benne más is a nagy szerelmen kívül). Nekem az egyszerű romantikus könyvek túl… egyszerűek, hangulat szükséges hozzájuk. A hangulat meg általában akkor szokott megjönni, amikor tele van a hócipőm az emberi ostobasággal. Ekkor kell valami, ami ellenpontozza a keserűségemet, és ehhez tökéletesek az olyan könyvek, amik mindent túlidealizálnak, amik nem túl komplexek, és amik leginkább egy Disney mesére hajaznak, annak minden meseszerű tulajdonságával együtt. Megjegyzés: van egy sokkal intenzívebb szakasza is annak, amikor elkezdek ilyen történetekre vágyni, ez általában akkor szokott előjönni, amikor már minden mindegy… amikor már nem arra törekszem, hogy felülkerekedjek a keserűségemen, hanem arra hogy leérjek a legaljára, lehetőség szerint ott belefulladjak az érzéseimbe, és direkt arra utazom hogy jöjjön csak a fájjondehafájakkorfájjonigazán rész. Ez már a feszültségoldás magasiskolája, a megfelelő verssel, könyvvel, vagy akár filmmel, ha mázlim van egy délután alatt eljutok a hőn áhított elkeseredett hangulatba, ahol aztán kimorgom magam, nagy ritkán kibőgöm magam, és másnap már tudom hozni a szokott formám, mert letettem a terheimet. Nekem nem megy csak úgy parancsra a kiakadás. Nagyon ritkán váltja ki belőlem a racionalitás azt hogy elpityeredem, vagy indulatossá válok. Szóval kell nekem valami ahhoz, hogy csendes magányomban eljussak idáig, és erre tökéletesek a fájós könyvek, filmek, vagy versek. Például, ha nagyon gyorsan bőgni akarok, akkor Kosztolányi Hajnali részegség c. verse garantált siker nálam… Vagy a Marley meg én c. film (szerintem sokat elmond az hogy a filmet eddig össze-vissza kétszer láttam, másodszor is csak félig… nem valók nekem az olyan mozik, amiben állatok vannak…), esetleg a Csillagainkban a hiba c. film, és könyv (ez szimplán kiveri nálam a biztosítékot, mert ha lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, csak arról hogy mennyire igazságtalan tud lenni az élet...). Ebbe a szakaszba amúgy nem túl gyakran jutok el. Szerintem másfél évente, két évente ha egyszer, és amúgy nem is bánom, hogy ez így van. Nem szeretek elmerülni a saját mély érzelmi válságomba. Ember vagyok, és mint ilyen, előfordul, hogy érzek is, ennek pedig az a következménye, hogy néha-néha minden túl sok lesz, és ekkor jó tobzódni a szélsőséges érzelmek örvényében, de amúgy… köszönöm szépen, nekem tökéletes a saját kis dilis hétköznapiságom, semmi szükségem nincs a komoly érzelmi káoszra, semmilyen fronton.

Elkanyarodtam…

Lényeg,  a lényeg, hogy pár hete elkapott a hév, hogy valami egyszerű kis romantikus blablablát olvassak, és mit ad isten, elém került ez a könyv. Már csak a címe is elég volt ahhoz hogy felkapjam a fejem… A helyzet az, hogy az emberek, még a jóérzésű, normális emberek is fogékonyak bizonyos enyhe tabukra. Összeállni a mostohabátyáddal nem a legmeredekebb tabu, de azért lássuk be, hogy van a helyzetnek egy kis faramucisága, szokatlansága. Ez az a fajta káosz, ami amúgy még a rend határán mozog… Bár már családon belül mozgunk, a vérségi kötelék hiánya pillekönnyű áldást hordoz magában… nem lehetne… mert nem túl helyes… de nincs is olyan dolog, ami komolyan megtiltaná a bimbózó szerelmet. Szóval, el kell ismerni, hogy maga az alapszituáció már eleve megteremti a hangulatot, innen már minden csak a kivitelezésen múlik. Ha hozzá tesszük, hogy az írónő a férfi főhősét egy lázadó ifjúnak teremtette meg, piercinggel, meg tetkóval, meg persze tökéletes testtel, akkor meg aztán pláne helyzetbe vagyunk téve… És akkor a dolgot még tovább fokozza, hogy hősnőnk alapvetően egy kedves, és ártatlan lány, egész hetyke kis gerinccel, normális aggyal, és minimális idegesítő tulajdonsággal… Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy na vajon, hol lesz ez elszúrva? Válasz (amin amúgy magam is meglepődtem): sehol.

A szimplán romantikus sztorik mellett, a tinitörténetek azok, amik még ki bírnak billenteni az egyensúlyomból. És ez egy tinitörténet… félig. Mindig az szokott lenni a bajom a fiatalságról szóló szerelmi alkotásokkal kapcsolatban, hogy jó-jó… összejönnek, meg minden, de mi lesz velük tíz év múlva? Az ember a húszas évei elején, a tizenéves korának a végén még kiforratlan… Én is voltam egyik is, másik is, és igen, meg voltam győződve arról, hogy a kezemben van a bölcsek köve, és én aztán már mindent tudok, és el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem, közel sem tudok annyit, mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Szerintem ennek ahhoz van köze, hogy az ember személyisége harmincéves koráig válik éretté (plusz, mínusz 1-2 év), és ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent átértékelünk magunkban. És ahogy változunk, úgy változik meg a dolgokhoz való hozzáállásunk is. Nagyon nem biztos az, hogy amiről húsz évesen azt gondoltuk, hogy kell nekünk, arról harminc éves korunkban is azt fogjuk gondolni… A szemléletemet alátámasztják sajnos a válási statisztikák is, azoknál akik nagyon fiatalon házasodtak, jóval magasabb a válás lehetősége, mint azoknál akik idősebb korban. Egyes felmérések szerint a fiatalon megházasodott, majd később elvált emberek esetében a második házasság sikere sokkal nagyobb, mint az elsőé. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fordul elő olyan, hogy valaki tizennyolc évesen szerelemre lobban, megházasodik, majd boldogan él, míg világ a világ. Mert de, van ilyen. Csak ritka, és szerintem ritka nagy szerencse is kell hozzá. Szóval a tinitörténetek nekem ebből a szempontból a nagy büdös fekete lyukat jelentik, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni azt, hogy a könyv letétele után ne kezdjek el azon gondolkozni, hogy vajon mi lenne a szereplőkkel egy évtized múlva. Nekem az egyik irodalomtanárom nem volt az a nagyon romantikus alkat. Amikor a Rómeó és Júliát vettük olyan szemlélettel állt elő, amivel addig nem találkoztam, és ami elgondolkoztatott. Amikor tragikus szerelmi történetet keresünk, akkor az elsők közt bukkan fel Rómeónak, és az Ő Júliájának a története. Én soha nem rajongtam azért a sztoriért, nekem kicsit túl sok, de megértem miért fogadja olyan töretlen nagy lelkesedéssel a közvélemény. Az irodalomtanárom szavai viszont egy életre bennem maradtak. Rómeó, a nagy hősszerelmes nem más, mint egy kiforratlan kamasz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a szerelmének a tárgya egyik pillanatról a másikra változik, a mű elején még Róza a nagy szerelem, de aztán meglátja Júliát, és azonnal amnéziába esik, azt sem tudja onnantól, hogy ki is az a Róza. Az érzelmeik hirtelen mivoltja, és intenzitása is arra utal, hogy nagyon fiatal emberekről beszélünk, akikben úgy tombolnak a hormonok, ahogy kötelező, és ez némiképp befolyásolja a józan ítélőképességüket. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha szerelmeseink nem halnak meg? A vicc az, hogy erről amúgy pszichológiai tanulmányt is írtak, aminek az volt a végső következtetése, hogy ha nem haltak volna meg, akkor valószínűleg elváltak volna, merthogy nem is ismerik egymást. A vonzalmuk felszínes, inkább vágy, mint szerelem, csak a koruk, és a körülmények felnagyítják ezt a vágyat, hatványozzák, ami végül majd saját tragédiájukba torkollik. Na én hasonlóan gondolkozom a tinitörténetekkel kapcsolatban is, annyi, hogy a mai világunkban, nem életszerű az hogy beledőlök a kedvesem tőrébe, amiért az öngyilkos lesz… Ennyire nem szoktam elrugaszkodni a valóság talajától, azt viszont könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy az éppen aktuális tinisztori szerelmetes párja, pár év múltán tipikus házasságot tart fent, már ha egyáltalán fentart, és felrémlik előttem Mézga asszony olyan gyakori mondata, hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”.

Igen… még mindig emiatt nem szoktam rendszeresen tinisztorikat olvasni. Viszont jelen könyvünknél az írónő stílusosan megoldotta a problémámat, és két nagy részre osztotta a könyvet. Az első részben fiatalok vagyunk, lázadunk, szerelmesek leszünk, meg minden megtörténik, aminek meg kell egy ilyen szakaszban történnie, majd eltelik pár év, és hőseink a románcukat felnőtt fejjel, éretten teljesítik be. Köszönöm! Elfogadtam, ez így nagyon jó, hálás vagyok, mert végre kaptam egy olyan félig tinisztorit, ahol nem gondolom tovább kényszeresen a dolgokat. Boldogság. Ezért jár egy hatlmas nagy pipa az írónőnek!

Ami tetszett még az „copfhúzogatásos” szakasz a könyv elején. Ez az a rész, amikor a fiataljaink elemi erővel vonzódnak ugyan egymáshoz, de ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják normálisan kifejezésre juttatni egymás iránt, és így a felgyülemlett feszültséget egymás szekálásban vezetik le. Ellopom a fehérneműid, annyi csípős szószt teszek a levesedbe, amitől a hétköznapi ember már segítség nélkül is képes lenne tüzet okádni, olyan beszólásokkal froclizlak, amitől kedved lenne pofon vágni… Ez a násztánc tini megfelelője, aminek meg van a maga szórakoztató hangulata, és nem utolsó sorban könnyű is átélni, mivel ha az embernek mázlija van, akkor visszamerengve saját régmúltjába fel is tudja idézni milyen volt ezt a saját bőrén megtapasztalnia. Tetszett, hogy belépteti az írónő a féltékenységet is a képbe… Kellett valami katalizátor, ami miatt hőseink átlendülnek a sportszerű idegesítésből az „odavagyok érted, de nagyon” fázisba, és a féltékenység erre az egyik legkézenfekvőbb megoldás, igaz hogy nem éppen a legfantáziadúsabb, de a kivitelezés perfekt mivoltja miatt, nincs egy rossz szavam sem ehhez.

Ami még nagyon erős alappillére a történetnek az Elec. Nem mondok semmi újat szerintem azzal, ha kijelentem, hogy a srác az a típus, aki kivétel nélkül minden lánynak feltűnne húsz év alatt/körül. A lázadó, vonzó srác, akinek a pórusaiból csak úgy áramlik a veszély, aki a fiatalság minden „bűnös” vágyát egy személyben testesíti meg. Nincs semmilyen szűrő az agya és a szája közt, kimondja amit gondol, nem kertel, akkora az önbizalma, ami már a pofátlansággal határos, és emellett amúgy egy mély érzésű fiú, csak ezt persze nem veri nagy dobra. Röviden, ő a tökéletes hím, akiről minden lány álmodozik, akár ártatlan, akár nem.

Greta nekem kicsit túl egyszerűre sikerült, de jobban belegondolva, a körülmények miatt, úgy jó a karaktere ahogy van. Ha Greta is macerás szereplő lenne, akkor a könyv túl zsúfolttá válna. Greta a könyv horgonya, vele balanszba kerülnek Elec szélsőségei, furcsa, de most először éreztem azt egy ilyen jellegű könyvben, hogy a szereplők kiegészítik egymást. És mivel kihozta belőlem ezt az érzést a történet, így az olvasási élmény aköré az érzés köré csoportosult, hogy ezeknek az embereknek egymás mellett a helyük, és mi az már, hogy én ezt látom, de ők meg nem? Nagyon jó játék volt az, hogy míg nekem meg volt a szent meggyőződésem hogy ők ketten annyira egy pár, hogy ettől jobban már nem is lehetnének azok, addig a körülményeik miatt nekik meg volt a saját problémájuk, ami miatt rendre elsodródtak egymás mellől, amitől persze én mit olvasó állandóan kétségbeestem. Írónőnk profi, ha arról van szó, hogyan manipulálja az olvasó érzéseit. Játékra hívott, és én szolgalelkűen követtem, és milyen jól tettem ezt! Olyan bravúrosan építette fel ezt az érzelmi körhintát, hogy a könyv végén agyoncsapott a katarzis, ami nálam amúgy marha ritka.

És hogy mi tetszett még…

Rendkívüli dolgot fogok mondani…

A szex.

A tinitröténetekben általában ezt nem mindig viszik túlzásba, érthető okokból kifolyólag. Itt már a borító is elég beszédes volt ahhoz, hogy tudjam, ebben bezony lesz huncutkodás is, de amit kaptam, az túlszárnyalta minden elvárásomat. Amit ezek a fiatalok leművelnek az első alkalommal… hát… abba még én is belepirultam… volna… ha nem az vagyok, aki… ellenben, volt valami ami kósza gondolatként felmerült bennem, míg olvastam a sorokat: rohadt igazságtalan a sors, nekem is így kellett volna elveszteni a szüzességemet. Azt hiszem, nagyon sok minden másként alakult volna a szexualitásomban – legalábbis eleinte – ha olyan helyzetben esek át a tűzkeresztségen, és olyan pasival mint Greta. Mi nők tudjuk, hogy amit az első alkalomról elképzelünk, és amit végül megtapasztalunk, az sok esetben távolabb nem is állhatna egymástól. Még ha a pasi megfelelő is, akkor is a bizonytalanság, a félelem az újtól, saját kismillió belső feszültségünk, és komplexusaink nem igazán segítenek a feloldódásban, így a sikerre sincs sok esély. Igen, itt is van az a pár százalék, akinek mesébe illő lesz az első élmény, de a nők zöme nem igazán úgy őrzi az emlékeiben virágjának a leszakítását, mint olyan élményt, amit rendszeresen meg akarna ismételni. És nem feltétlenül a fájdalom miatt, bár az sem elhanyagolható tényező. Én nem bánom azt hogy úgy alakult a nagy elsőm, ahogy alakult, nem nagyon voltak elvárásaim, merthogy én már akkor sem voltam az a túlromantizálós alkat. És ennek megfelelően is történtek a dolgok. De amikor az ember lánya elolvas egy olyen jelentet, mint ami ebben a könyvben van, akkor szerintem akartalanul is felmerül benne, hogy mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha akkor régen nem ugrom bele…? Ha vártam volna még egy kicsit…? Ha nem vele történt volna meg…? Vajon akkor is ugyanilyen lett volna? Lehet, hogy elszúrtam? Most miért is agyalok amúgy ezen, mikor normális agyi működés mellett azon az állásponton vagyok, hogy a szüzesség túl van misztifikálva? Na igen…
Lényeg, hogy jó volt olvasni szerelmeteseink első kis afférját, mert eszembe juttatta milyen volt ártatlannak lenni, és míg faltam a sorokat, eljátszhattam annak a gondolatával, hogy így is lehet… talán… valakiknek… néha.

Aztán jött a könyv második fele, amikor hősink már felnőttek. Hát, ami itt zajlott…
Oké, ez a rész azért közelebb áll hozzám, mint a fiatalság, bolondság rész, de akkor is… Én azt hittem beleőrülök abba amit ez a két szerencsétlen egymással csinált… jó rételemben véve. Éveken keresztül nem találkoznak, majd egy szomorú esemény miatt nem tudják egymást tovább megkerülni. A kínos feszengéstől kezdve, a féltékenységen, szomorúságon, a feltételezetten viszonzatlan szerelmen át, a törődni vágyásig, és fájdalomig bezáróan minden van itt, csak győzzön az olvasó ne belefulladni. Minden percét élveztem. A hezitálástól, az egymásra találásig. A hőseink újra megismerik egymást, újra tapogatóznak, aztán rádöbbennek arra, hogy ez soha nem volt vicc, vagy játék, csak most már felnőtt fejjel kezdik el imádni, és értékelni a másikat.
Nagyon fantáziadúsnak értékelem Elec "vallomását". Az, hogy az önéletrajzi könyvét adja oda Greta-nak hogy elolvassa, de a sztori nincs befejezve, mert nem tudni mi lesz majd a vége, mert ez Greta-tól függ… Oké, tudom, volt már olyan romantikus sztori a történelemben, ahol ez a megoldás fel lett vázolva, de ez legalább nem annyira gyakori… és jó volt olvasni, mivel így megkapjuk Elec szemszögét is részben… meg amúgy is… hát nem romantikus? Én itt is átmenetileg megirigyeltem hősnőnket, de csak azért, mert éppen fogékony voltam az ilyen habosbabos érzésekre, és ha már éppen abban az állapotban vagyunk, akkor használjuk is ki!
A lényeg, hogy ez is szépen ki lett találva, és meg lett írva. Aztán jön a nagy egymás karjaiba omlás, és a boldog befejezés.

Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a Legdrágább mostohabátyám tán az egyik legjobb szimplán romantikus kis szösszenet volt, azok közül, amiket eddig olvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik, és épp abban a hangulatban van, hogy nem akarja magát agyonterhelni. Az ilyen hangulatokra tökéletes választás. Teljesen egyben van, kerek, és még hat is az olvasóra, jó elmerülni benne, és teljesíti azt amire született: kikapcsol. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a könyvből, az a felnőtt Elec határozatlansága. Valamiért nekem egy kicsit disszonánsnak hat az, hogy a nagyszájú, akaratos, lázadó ifjú, ennyire könnyen elengedi, majdnem kétszer is élete nagy szerelmét. Ha már akkora lelki és egyéb töke van neki, mint a Chrysler épület, akkor én mint nő, azt várnám el tőle, hogy körömszakadtáig küzdjön a nőért, akiért annyira odavan. Itt egy kis ellentmondást érzek feszülni, és ez vagy két alkalommal fel is bosszantott. De ez a legnagyobb rossz, amit fel tudok mutatni. A stílus jó, helyenként vicces is. Szóval… jó volt ez.


Értékelés: 8 pont


Share: