A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 12., kedd

J. K. Smith: Szerelem hirdetésre /2017/




Kétségtelenül megérkezett a tél, és ezzel együtt megérkezett a december is, annak minden idegbajával együtt. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, kedves olvasóim, de nekem ez a hónap állandóan a vegytiszta pánik jegyében telik. Már a hónap ötödik napján tudom, hogy nem lesz időm arra, hogy mindent úgy megcsináljak, ahogyan azt még nyáron terveztem, tudom, hogy ismét, és újra bajban leszek a „kinek milyen ajándékot keressek?” témával kapcsolatban, és tudom, hogy mire eljutunk szentestéig már nem lesz étvágyam, és a sütit is csak majszolgatni fogom, mert mire ehetnék, és legálisan bűnözhetnék a nasik istenségének az oltárán, addigra gondolatban el fogok telni mindennel, ami ehető…

Minden évben megfogadom, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra a készülődést…

Minden karácsony után megfogadom, hogy akkor fogok karácsonyi ajándékot venni év közben, amikor belém üt az isteni szikra, hogy „ez az!”, „ez kell!” ennek vagy annak, és nem decemberben kezdek majd el rágódni megint…

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepi menüt már kiötlöm augusztusig (legkésőbb), mert 21-én a tömött élelmiszerüzletben vásárolni annyira nem muris (bár, megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki az utolsó előtti pillanatra hagy mindent…).

Megfogadom…

Minden…

Egyes…

Évben!

Ééééés persze soha nem tartom magam a fogadalmamhoz. Így kérem szépen, ott tartunk, hogy 12-e van, és én még csak tegnap jutottam el odáig, hogy átböngésszem a teljes netet Timbuktutól, Kamcsatkáig, hogy vajh’ ugyan mi kellhet egy 10 éves fiú gyermeknek, akinek nagyjából már mindene meg van? Oké, a könyv az mindig jól jön, de csak nem sokkolhatom le szegény gyereket, egy Asimov összessel… És jönnek a kérdések… Vajon, mi manapság a menő a tízéves fiúk körében? Drón… Oké… És mi olyan baromság van, ami menő is, és még hajlandó vagyok érte pénzt is kiadni? Aham… Akinek van gyermeke, vagy szokott gyerekeknek ajándékot venni akármilyen okból is, az szerintem most érti a dilemmámat. Mert a jó ajándék olyan, hogy van neki értelme… is… meg megfizethető… is… és nem utolsó sorban még a gyereket is érdekli… Aha… Tudom mit kérek karácsonyra! Isteni csodát, ahhoz hogy megtaláljam ezt az ajándékot!

Cirka több órás neten töltött görcsölést követően kiizzadtam magamból azt, ami szerintem jó lesz a fiamnak… Sutyiban kipuhatoltam, hogy neki jó lenne-e, örülne-e neki, és eddig úgy néz ki, hogy sínen vagyok… A dolog gyakorlati része szentestéig várat magára. De egyem meg, olyan egy remek gyerekem van! (Tudom, mindenkinek a saját gyermeke a legremekebb, így egyezzünk ki abban hogy minden gyerek remek…) Lelkemnek egyszem büszkesége földgömböt kért karácsonyra. Földgömböt. Én már nem emlékszem, hogy tíz évesen mit szerettem volna a Jézuskától, de hogy tuti nem földgömböt, na az is biztos… (Ne tudjátok meg mennyibe fáj manapság egy földgömb…) És akkor még megkérdezem tőle, hogy ezen kívül még mit szeretne, és azt mondja nekem, hogy semmit. Semmit. Emlékeim szerint én az Ő korában mérföldnyi hosszúságú listát írtam arról mit is szeretnék a fa alatt látni… Szóval… Én nem tudom mit csinálok a gyerekemmel, de talán, ha mázlim van, akkor amit csinálok, azt nem csinálom rosszul. (Majd meglátjuk mit fogok nyilatkozni ha elkezd kamaszodni…)

Miután csemetém meglepetését letudtam átugrottam a következő hasonlóan hálás feladatra… Elkezdtem ajándékot keresni a férjuramnak. Mit vegyünk egy olyan pasasnak, aki a szó minden tekintetében véve pasas…? Nem kenegeti magát kismillió hidratáló bizbasszal, hisz az egyszerűen nagyszerű dolgokban, szappan, dezodor, parfüm (ellőttem mint ajándékötletet a szülinapjára… az évfordulónkra… a névnapjára… literszám áll itthon a férfi parfüm…meg a borotvahab…), nem használ arcszeszt… Nyakkendőt akkor köt ha esküszik… Inget is csak akkor vesz fel… Én pedig az a fajta asszonyka vagyok, aki élből bojkottálja a karácsonyra zoknit, vagy alsógatyát elvet. Na… oldd meg! Vegyél neki ajándékot! Amit meg lehetett neki venni azt én már mind meg is vettem neki az elmúlt évek folyamán, és már kiaknáztam a handmade cuccokat is… Ötletem nem sok, ami van az meg olyan is… A fa alá csak nem teszünk időpontfoglalást a helyi tetoválóguruhoz! Persze a könyv itt is jól jön… Megkapta Sapkowski Vaják c. sorozatának eddig megjelent összes kötetét (igen, játszik a Wticherrel…). De ezen kívül kellene valami ami bensőséges (és nem prosztataizgató dildó…)… Valami, ami személyes, amit csak tőlem kaphat (khm… nem… ebbe nem gondolunk bele úgy…)… Valami, ami csak az övé, és az enyém. Eddig szinte majd minden éven vagy csináltam neki valamit, vagy sikerült találnom valamit ami kicsike volt, de mélyen jelzésértékű, és tartalmas, de idén nem jön a szikra. Pedig már rohadtul ideje volna jönnie annak a szikrának!

Tudom, a karácsony nem az ajándékokról szól. Hiszek is ebben. De én minden éven végig csinálom ezt, és hiszek abban is, hogy amikor szenteste összeül a család, akkor jól esik ajándékot bontogatni, jól esik, hogy gondoltak rád, és hogy olyan meglepetéssel készülnek számodra, aminek örülni is fogsz, mert ismernek, szeretnek, és tudják mi az, amit magadnak úgysem vennél meg. Jól esik látni a kacagást a másik arcán, vagy éppen az elérzékenyülés könnycseppjeit. Jó látni a fiadat, ahogy ugrál örömében, és jó az izgalmak után tojáslikőrt kortyolgatva felavatni a gyerek legújabb társasjátékát, miközben pogácsát vagy zserbót csipeget az ember. Jó nézni a gazdagon feldíszített fényárban úszó fát, élvezni a lakás melegét, és abban a pillanatban megállni egy kicsit, és kihasználni ezt a cseppnyi kis békét, és hálásnak lenni mindezért. Hálásnak lenni ünneptől függetlenül… Bármikor.

Én nem tartozom azok közé, akik nem szeretik a karácsonyt, mert én szeretem (még ha első dühömben ezt állandóan le is akarom tagadni). Minden idegbajával együtt, még akkor is ha már 12-én ki vagyok fáradva, pedig még csak bele sem kezdtem igazán a munkába. Szeretem ezt az ünnepet, mert biztosít számomra pár olyan napot, amit a családom és én nyugodtan tölthetünk, mert nincs suli, nincs munkahely, nincs rohanás (mert előtte már kirohanod magad). A nyugalma miatt szeretem ezt a pár napot. Meg a csodák miatt, a hétköznapi csodák miatt, amik ezeken a napokon ugyan készakarva, és klisékkel agyon tűzdelve, de teret kapnak. És igen, megint átmenetem szentimentálisba…

És ez most hogyan is jön a könyvünkhöz?

Leginkább sehogy. De ezt most ki kellett írnom magamból, mert én én vagyok, és meg sem bírtam volna állni hogy ne regéljek valamiről, ami szervesen nem kapcsolódik az adott témához.

De ezt most itt befejeztem, és most belekezdek abba, ami tartalmilag a címnek is megfelelő.




"Kori élete fordulóponthoz érkezik. Férje és szülei meghalnak, munkahelyét elveszíti, egyedül marad a világban, és csak legjobb barátnőjére számíthat. Életét eddig családja szabályai szerint élte. A tragédia után minden megváltozik körülötte. 
Vajon hogy éli meg a hirtelen jött függetlenséget? 
Megtakarított pénzéből utazni szeretne, a helyszínt csukott szemmel választja ki a földgömbre bökve, de halott férje ezt a tervét is meghiúsítja. 
A lány régi életét maga mögött hagyva fejest ugrik az ismeretlenbe, és munkát vállal egy kanadai farmon. A farm tulajdonosa, a jóképű Christopher Walker, aki egyedül neveli kislányát. Hamar kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. 
Vajon túléli kapcsolatuk a múlt szellemeinek felbukkanását? Van esély újrakezdeni egy tragédiák sokaságával teletűzdelt életet?"

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Ára: 2449 Ft (jelenleg, itt-ott)




A Szerelem hirdetésre olyan könyv volt, amit nem kértem, de megkaptam, és a kapott könyvek olyanok számomra, mint bikának a vörös posztó. Ha már ott van előttem, akkor el kell olvasnom, belső kényszerem van arra hogy neki veselkedjek, mert ha nem foglalkozom vele, akkor álmatlan éjszakáim lesznek (nem vicc). Az ajándék könyvek, vagy kapott könyvek csúfolódnak, ha az ember nem vesz róluk tudomást. Ott ülnek a polcon, és kacsingatnak, olyanok, mint a figyelemre váró gyerekek, addig nem hagynak téged békén, amíg ölbe nem veszed őket, és meg nem kapják a nekik járó figyelmet. Így a kapott könyvekkel én azt szoktam csinálni, hogy rögtön elolvasom őket. Még akkor is, ha amúgy nem esnek bele az általam annyira kedvelt kategóriákba. Elolvasom őket, mert abból indulok ki, hogy akitől kaptam, aki adta nekem, az biztos jó okkal adta, és az a minimum, hogy értékelem a szándékot, illetve megkísérlem megérteni, hogy vajon az a valaki akitől kaptam, miért éppen rám gondolt, amikor azt a bizonyos könyvet megvásárolta nekem, vagy elküldte nekem. Szóval az ajándék könyvekhez való viszonyom azért olyan amilyen, mert felfogásom szerint azzal értékelem a legjobban a másik szándékát, ha komolyan veszem, és el is olvasom amit nekem szánt. Tény, ha rajtam múlik, akkor jelen könyvünk nem landol a polcomon. Nem landol, mert úgy elmentem volna mellette a boltban ahogy kötelező. A borítója az én ízlésemnek egy kicsit túl sárga, rózsaszín, babakék, túl harsány, és egy olyan könyv üzenetét közvetíti, ami még csak köszönőviszonyban sincs az általam annyira nagyon preferált könyvek tartalmával. Szóval nem, nem vettem volna meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ráadásul egy romantikus kis könnyed olvasmányról van szó, akkor meg pláne nem. Mentalitásomból adódóan nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok fogékony a szimpla humoros, romantikus könyvekre, nekem kell a komoly dilemma, a konfliktus, a probléma, ami áthághatatlannak tűnik, kell az érzelmi mélypont, a szenvedés valamilyen formája. Ha ez nincs meg egy könyvben, akkor bennem hiányérzet keletkezik, ami hazavágja az olvasási élményt. Így jelen írásom egy kicsit rendhagyónak fog minősülni, mert most olyan könyvet fogok véleményezni, ami távol esik a profilomtól.

Mindenekelőtt kiemelnék két fontos információt. J. K. Smith kicsi hazánk egyik írónője, akinek jelen könyvünk az első könyve. Neten próbáltam ettől egy kicsit több információt összegyűjteni az alkotónkról, de nem jártam túl sok sikerrel, bízom abban, hogy ha írónőnk népszerűsége nőni fog, akkor kicsit többet is meg fogunk majd tudni róla – tudjátok, szokásos nézeteim nyüglődnek, mert aki ír az beleírja magát a könyvébe, illetve a mániám sem hagy nyugodni, hogy kit, mi motivál, és a többi, és a többi…

Mivel ez J. K. Smith első könyve, így igyekeztem olyan szemmel is figyelni. Aki írt már valaha könyvet, az tudja, hogy ez sosem egyszerű, és sokszor menet közben halljuk meg a hangunkat, sokszor a második, vagy harmadik könyv lesz az első olyan, amire azt mondjuk, hogy ez igen! Itt már én vagyok, ez az én stílusom, ami kiforrta magát menet közben, és igen, itt már elégedett vagyok, és ehhez viszonyítva az első könyv olyan, mint egy gyermek első lépései… (nagyon bele vagyok most szerelemesedve ebbe a gyerekes hasonlatba…) Kicsit nyers, kicsit bizonytalan, érződik rajta a tapasztalatlanság.

Én mint olyan ember, aki már megírta a maga első könyvét, csak soha nem adta be sehová (és nem is valószínű, hogy valaha is be fogja), tisztelettel adózom minden olyan kezdő író előtt, akinek van bátorsága belefogni a kiadásba. Aki le meri tenni a munkáját az olvasóközönség elé, és ezáltal vállalja hogy esetleg negatív vélemény is érheti (olyan könyvet nem lehet írni, ami mindenkinek tetszeni fog). És igen, az ilyen elsőkönyves alkotókkal szemben már csak emiatt is elfogult vagyok, így kérlek olvassátok ezt a véleményt ezeknek az információknak a fényében.

Mindenekelőtt a legfontosabb információ a könyvről, hogy az ami, nem több és nem kevesebb egy egyszerű vicces-romantikus történetnél, amit bárki elolvashat, aki szereti ezt a műfajt, vagy aki csak szeret nevetgélni. Azon hangulatokra érdemes beiktatni, amikor az ember nem akar mélyen belemerülni az élet nagy filozofikus kérdéseibe, nem vágyik vérzivatarra, egyszerűen csak ki akar kapcsolódni, néha kuncogni egyet-egyet, és elengedni a hétköznapok nyomorúságát. Ehhez tökéletes. Nem tudom miért, de nekem az jutott eszembe miközben olvastam, hogy ez amolyan „vonatkönyv” – és ezt most a szó legnemesebb értelmében gondolom, nem negatív jelzőként. Nekem minden könyvnek meg van a maga helyzete, amiben olvasni kívánom. Egy hosszú nap esetén, éjfélkor valószínűleg nem Szolzsenyicint fogok olvasni, hanem valami nagyon könnyű akármit, ami nem akar az agyamra építkezni. Kresley Cole-t rendszeresen a kádban olvasom – nem tudom megmondani miért. A kedvenc íróim könyveit meg sosem kezdem el reggel olvasni, mert abból az lesz, hogy nem fogok csinálni egész nap semmit. A „vonatkönyvek” nálam azok a könyvek, amiket utazáskor szoktam olvasni. Amikor tudom, hogy most lesz adott 2-3 szabad órám, amikor majd olvashatok, ellenben nagy körülöttem a nyüzsgés, jönnek-mennek az emberek, itt-ott meg fogunk állni… Tehát ilyenkor olyan könyvre van szükségem, amit képes vagyok letenni a kezemből habzó száj nélkül, és amibe gond nélkül vissza tudok kapcsolódni 10 perccel később, vagy akár egy órával később. A „vonatkönyvek” általában egyszerű, de szórakoztató könyvek – ha nem szórakoztatnának nem olvasnám őket ugyebár. Illetve a „vonatkönyvek” másik jellegzetes tulajdonsága, hogy nincsenek rajta félmeztelen pasasok – azért mert én tudom, illetve Ti tudjátok, hogy nem vagyok teljesen lineáris agyilag, még nem kell a jegykezelőnek is tudni róla, vagy a szemben ülő mocskosul fiatal párocskának, akik egész idő alatt egymás karjaiba omolva tartanak nekem demonstrációt arról, hogy alig húsz évesen milyen elképesztő lángja is van annak a bizonyos hévnek…

Oké, elkanyarodtam… ismét.

Miről is szól a Szerelem hirdetésre?

Adott egy hősnőnk, Kori, aki nem sokkal férje halála után úgy határoz, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért átszeli a fél világot, hogy egy farmon kezdjen új életet, egy gyermekét egyedül nevelő férfi házvezetőnőjeként. Természetesen fiataljaink idővel egymásba bolondulnak. Majd egymásra is találnak. És itt a vége, fuss el véle. Most joggal merül fel a kérdés, hogy ha csak csupán ennyiről van szó, akkor mi tölti ki a könyv maradék 300 oldalát? És itt jön képbe a humor. Ez egy vicces könyv. Nem azért lesz szórakoztató, mert annyira sok mindenről szól, hanem azért mert a látásmódjában a hétköznapi egyszerűséget keveri a poénokkal. Olyan mintha leülnél beszélgetni egy barátnőddel az aktuális élethelyzeteiről, és ő a maga lendületes laza stílusában előadná mindennemű búját-bánatát.

Tetszett a könyvben az, hogy megjelenik benne a magyar mentalitás. Mi az hogy megjelenik…? Az egyik legerősebb oszlopa a sztorinak, hogy Kori ízig-vérig tipikus magyar lány, és ezt le se tudná tagadni. A megnyilvánulásai, a reakciói, a habitusa mind mind hazai, és ezt jó volt figyelni, jó volt egy olyan „szomszédról” olvasni amerikai körülmények közt, aki nem tagadja meg a pálinkaivós, káromkodós oldalát. Lássuk be, mi magyarok ilyenek vagyunk, sírva vigadunk, hangosak vagyunk, hamarabb jár néha a szánk, mint az eszünk, és ha megköveteli a helyzet, akkor a sarkunkra állunk. Apropó sírva vigadás… Nem is olyan régen írtam azt egy másik könyv kapcsán, hogy a részegség manapság már kikerülhetetlen alkotóeleme lett a könyveknek, és hogy ezzel én mennyire nem tudok szimpatizálni. Jelentem, ebben a könyvben is megjelenik a részegedés (valahol a negyvenedik oldal magasságában), de itt a jól ismert magyar kulturális formában, ami ellen semmi kifogásom. Eddig a könyvekben csak azt láttuk, hogy a hősnő hogyan fordul ki önmagából, hogyan csinál magából idiótát, és kerül iszonyat kínos szituációba, ahol minden nőiességét elvesztve szánalmassá redukálódik. Itt viszont elolvashatjuk, hogyan is csinálja ezt egy magyar nő, hogyan próbál meg beszélgetni kapatosan, milyen is az amikor ránk jön az abszolút felszabadultság érzése, énekléssel, tánccal mindennel együtt, és ami a lényeg, meglátjuk azt is, hogyan is lehet úgy kifarolni egy ilyen helyzetből, hogy a gerincünk megmaradjon.

Nagyon sokszor említettem már meg a humort, ami a könyv másik fontos alkotóeleme. Kicsit bővebben is kifejteném… Mint tudjátok, nekem van egy bikfa humorom, és így néha nem tudom olyan gyorsan felvenni a fordulatszámot a hétköznapi tréfák terén mint kellene. Sokszor nekem az a vicces, ami másnak nem, illetve fordítva, így én már elengedtem ezt a témát, meg sem próbálom behatárolni hol lenne a humornak az a keresztmetszete, ami mindenki számára ugyanannyira vicces lenne. Ezért a könyv ezen oldala nekem kicsit hullámvasútszerű volt. Voltak benne olyan poénok, amiktől kegyetlenül elkezdtem röhögni, de voltak olyanok is amiket egyáltalán nem ítéltem viccesnek, és voltak olyanok is, amiket erőltetettnek éreztem. Én azt hiszem, hogy itt a rutintalanság az, ami megjelenik. Néha a kevesebb több, de eldönteni azt, hogy melyik helyzetkomikumos jelenet maradjon bent egy könyvben, és melyik az amelyiknek mennie kell, nagyon nem egyszerű feladat, így én ennek tudom be azt, hogy volt néhány olyan oldal amit én képes lettem volna nélkülözni (példa: amikor a fiatalok lelepleződnek a srác szülei előtt, és az apjok hajnalok hajnalán lerohanja őket, hogy mik a szándékaik, miközben Korin csak a takaró van… Nekem van egy szent szabályom: anyámnak szigorúan ajtón kívül a helye, ha a páromon nincs más csak egy takaró… szeretem az anyám, de egy ilyen helyzetben minden további nélkül a küszöbön hagynám… Másik szent szabályom: felnőtt ember vagyok, azzal kezdek akivel akarok, nem bírom ha számon kérnek, és van az a kor ami felett már nem is kérhetnek számon… Ezek miatt a meggyőződéseim miatt ezt a jelenetet nem tudtam könnyen elfogadni).

És ha már belelendültem abba, hogy néha a kevesebb több…
Történetileg lett volna amúgy dilemma ebben a könyvben, nem is egy. Volt férj, aki egy piszok gazember volt, volt feleség a másik oldalról, család, új környezet amit meg kell szokni, és még beköszön a könyv vége felé vagy három olyan történés, amik már eleve egy könyvre elég konfliktust okoznának egyenként (nem akarom agyonspoilerozni a véleményemet, ezért ezt most nem részletezném jobban), csak ezek nem kerülnek kidolgozásra. Részemről sokkal könnyebben befogadhatóbb lett volna a sztori, ha a sok lehetőség közül csak kettő-három jelenik meg, de ezek jobban elmélyülnek lelkileg, mint így. Ebbe azért nem akarok jobban beleállni, mert Kori karaktere eleve nem egy lelkibajos fajta, illetve a könyv eleve nem a legdrámaibb típusú, így tulajdonképpen ez a kivitelezés is elfogadható, de nekem főleg a könyv utolsó oldalainál, olyan érzésem volt, mintha azért történne a sok esemény, hogy legyen még ötven oldal, amit el lehet még olvasni.

Összegezve:

J. K. Smith-ben van fantázia, érdemes rá odafigyelni, de még érződik rajta a rutintalanság, ami nem is csoda, hisz ez a könyv volt az első lépés. Folytatni kell, rá kell dolgozni az erősségekre, és meg kell tanulni felismerni az esetleges gyengeségeit az adott történetnek. A könyv maga jó, szórakoztató, kedveskedős, teljesíti azt amire rendeltetett: kikapcsol. Én talán a fiatalabb korosztálynak hamarabb javasolnám elolvasni, mint az olyan kérges, vérmes, maximalista, részletekben elvesző agyi forgalmi dugóban szenvedő személyeknek, mint jómagam. Számomra ez a mű inkább ifjúsági regény a maga szeleburdiságával, és lelkesedésével, mint hétköznapi értelemben vett romantikus história.

Értékelés: 6 pont




Share:

2017. december 3., vasárnap

Penelope Ward: Stepbrother dearest - Legdrágább mostohabátyám /2017/

Azt mondja nekem ma a Moly-os szerencsesüti, hogy „Micsoda gyönyörű nap!”… Hát nem értünk egyet. Megjött a tél, és vele együtt a hideg is, és ezzel együtt a szüntelen torokgyulladásom is, na meg persze a kehesség, az állandó göthölés, és a bedugult orr… A telet én csak akkor tudom elviselni, ha képeslapformát ölt. Ablakból kifelé bámulva nézni a hófödte tájat, miközben valami meleg lélekmelegítő italt szürcsölgetünk… háromszor nagyobb gyapjúpulcsiba burkolózva, sízoknival… Igen… Ezt a telet szeretem. Azt a telet, amikor éjjel még havazik, nappal már esik, szmog van, hideg van, sötét van, latyak van… na ezt nem. A téli időszak, leszámítva azt a két hetet, amikor a tél tél (hóval, faggyal, meg mindennel, ami nálam a tél meghatározása alatt szerepel), számomra a túlélésről szól. Megszenvedem hogy nincsenek színek, mindenhol csak a szürkeség fogad, a fényhiányt, hogy mire vége van a munkának már sötét van, és az élettelenséget – nem csicseregnek a madarak, legfeljebb csak a varjak kárognak, minden csendes, túlvilági, komor, kopár. Egyetlen nagy előnye van ennek az évszaknak, hogy nincs lelkiismeretfurdalásom, ha otthon maradok, és teszem azt olvasok… Tulajdonképpen a tél a bűntársam, alibit szolgáltat nekem ahhoz, hogy minden szabad percemben azzal foglalkozzak, amivel szeretek: otthon gubbasztva táplálni a fantáziám újra, és újra, és újra… Így bár nem szeretjük a telet, de mégis csak szeretjük a telet. Ami még nagy előnye ennek a pár hónapnak – feltéve, ha elkezd rendeltetésének megfelelően funkcionálni – hogy újra gyerek lehetek néhány pillanat erejéig… Amikor leesik a hó, akkor én átmegyek bolondba… Szánkózok… Igen, közvetlenül a hét-tíz évesek mellett, a kedvenc domboldalunkon… Illetve hógolyózok, hóangyalt csinálok… éééés ami a legfontosabb, hóembert építek családostul. Ez utóbbi művelet általában azt hozza elő belőlünk, hogy könnyesre röhögjük magunkat, mert fel nem tudom fogni miért, mindig ilyen gyerekbarát hóembert sikerül építenünk:

Holhós féle riogatásra alkalmas hóember :)


(Igen, szoktam sajnálni azokat az öt év alatti gyerekeket, akik felénk sétálnak el…)

És hogy most miért is időjárás jelentéssel kezdtem a mai bejegyzésemet? Mert a hosszú, hideg, téli estékre kellenek olyan könyvek is, amik könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Kellenek olyan könyvek, amik nem túráztatják meg az ember agyát, nem annyira nagy lélegzetvételűek, egyszerűen csak vannak, a maguk lineáris módján, kiváló szórakoztatást nyújtanak, és nem tesznek egyebet, mint az érzelmeinkre hatva elandalítanak, elégedettséggel, és nyugalommal töltenek el bennünket. Nem túl mélyek, nem túl komplikáltak, mégis teljesítik azt amiért megszülettek: álmokat adnak, elvarázsolnak, megmosolyogtatnak, feltöltenek.
Jelen könyvünk ilyen könyv.




"Amikor a mostohabátyám, Elec a gimi utolsó évében hozzánk költözött, nem voltam felkészülve arra, hogy mekkora szemét. 

Utáltam, hogy bunkón viselkedik velem csak azért, mert nem akar ott lenni. 

Utáltam, hogy lányokat hoz haza a suliból és visz fel a szobájába. 

De amit a legjobban utáltam, az az volt, ahogy a testem akaratom ellenére reagált rá. 

Először azt hittem, csupán kőkemény, tetovált izmai és markáns arca lehet vonzó benne. De a dolgok új irányt vettek köztünk, mígnem egy éjjel minden fenekestül felfordult. 
Aztán épp olyan gyorsan, ahogy betoppant az életembe, már vissza is ment Kaliforniába. 
Évek teltek el, mire újra láttam Elec-et. 
Amikor a tragédia lesújtott a családunkra, újra szembe kellett néznem vele. 
És szent ég, a kamasz, akiért egykor megőrültem, most férfivá érett, aki egyenesen az eszemet vette! 
Volt egy olyan érzésem, hogy megint darabokra törik majd a szívem. "

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Ára: 3299 Ft




A szimplán romantikus könyvekkel még mindig hadilábon állok. Évente nagyjából kétszer, háromszor érzek kényszert arra, hogy egyszerű romantikus könyvet olvassak, az esetek többségében, az olyan irományokat preferálom, amikben a nagy románcon kívül valami más is van (sorozatgyilkos, vámpír, démon, akármi… csak legyen benne más is a nagy szerelmen kívül). Nekem az egyszerű romantikus könyvek túl… egyszerűek, hangulat szükséges hozzájuk. A hangulat meg általában akkor szokott megjönni, amikor tele van a hócipőm az emberi ostobasággal. Ekkor kell valami, ami ellenpontozza a keserűségemet, és ehhez tökéletesek az olyan könyvek, amik mindent túlidealizálnak, amik nem túl komplexek, és amik leginkább egy Disney mesére hajaznak, annak minden meseszerű tulajdonságával együtt. Megjegyzés: van egy sokkal intenzívebb szakasza is annak, amikor elkezdek ilyen történetekre vágyni, ez általában akkor szokott előjönni, amikor már minden mindegy… amikor már nem arra törekszem, hogy felülkerekedjek a keserűségemen, hanem arra hogy leérjek a legaljára, lehetőség szerint ott belefulladjak az érzéseimbe, és direkt arra utazom hogy jöjjön csak a fájjondehafájakkorfájjonigazán rész. Ez már a feszültségoldás magasiskolája, a megfelelő verssel, könyvvel, vagy akár filmmel, ha mázlim van egy délután alatt eljutok a hőn áhított elkeseredett hangulatba, ahol aztán kimorgom magam, nagy ritkán kibőgöm magam, és másnap már tudom hozni a szokott formám, mert letettem a terheimet. Nekem nem megy csak úgy parancsra a kiakadás. Nagyon ritkán váltja ki belőlem a racionalitás azt hogy elpityeredem, vagy indulatossá válok. Szóval kell nekem valami ahhoz, hogy csendes magányomban eljussak idáig, és erre tökéletesek a fájós könyvek, filmek, vagy versek. Például, ha nagyon gyorsan bőgni akarok, akkor Kosztolányi Hajnali részegség c. verse garantált siker nálam… Vagy a Marley meg én c. film (szerintem sokat elmond az hogy a filmet eddig össze-vissza kétszer láttam, másodszor is csak félig… nem valók nekem az olyan mozik, amiben állatok vannak…), esetleg a Csillagainkban a hiba c. film, és könyv (ez szimplán kiveri nálam a biztosítékot, mert ha lecsupaszítjuk, akkor semmi másról nem szól, csak arról hogy mennyire igazságtalan tud lenni az élet...). Ebbe a szakaszba amúgy nem túl gyakran jutok el. Szerintem másfél évente, két évente ha egyszer, és amúgy nem is bánom, hogy ez így van. Nem szeretek elmerülni a saját mély érzelmi válságomba. Ember vagyok, és mint ilyen, előfordul, hogy érzek is, ennek pedig az a következménye, hogy néha-néha minden túl sok lesz, és ekkor jó tobzódni a szélsőséges érzelmek örvényében, de amúgy… köszönöm szépen, nekem tökéletes a saját kis dilis hétköznapiságom, semmi szükségem nincs a komoly érzelmi káoszra, semmilyen fronton.

Elkanyarodtam…

Lényeg,  a lényeg, hogy pár hete elkapott a hév, hogy valami egyszerű kis romantikus blablablát olvassak, és mit ad isten, elém került ez a könyv. Már csak a címe is elég volt ahhoz hogy felkapjam a fejem… A helyzet az, hogy az emberek, még a jóérzésű, normális emberek is fogékonyak bizonyos enyhe tabukra. Összeállni a mostohabátyáddal nem a legmeredekebb tabu, de azért lássuk be, hogy van a helyzetnek egy kis faramucisága, szokatlansága. Ez az a fajta káosz, ami amúgy még a rend határán mozog… Bár már családon belül mozgunk, a vérségi kötelék hiánya pillekönnyű áldást hordoz magában… nem lehetne… mert nem túl helyes… de nincs is olyan dolog, ami komolyan megtiltaná a bimbózó szerelmet. Szóval, el kell ismerni, hogy maga az alapszituáció már eleve megteremti a hangulatot, innen már minden csak a kivitelezésen múlik. Ha hozzá tesszük, hogy az írónő a férfi főhősét egy lázadó ifjúnak teremtette meg, piercinggel, meg tetkóval, meg persze tökéletes testtel, akkor meg aztán pláne helyzetbe vagyunk téve… És akkor a dolgot még tovább fokozza, hogy hősnőnk alapvetően egy kedves, és ártatlan lány, egész hetyke kis gerinccel, normális aggyal, és minimális idegesítő tulajdonsággal… Akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy na vajon, hol lesz ez elszúrva? Válasz (amin amúgy magam is meglepődtem): sehol.

A szimplán romantikus sztorik mellett, a tinitörténetek azok, amik még ki bírnak billenteni az egyensúlyomból. És ez egy tinitörténet… félig. Mindig az szokott lenni a bajom a fiatalságról szóló szerelmi alkotásokkal kapcsolatban, hogy jó-jó… összejönnek, meg minden, de mi lesz velük tíz év múlva? Az ember a húszas évei elején, a tizenéves korának a végén még kiforratlan… Én is voltam egyik is, másik is, és igen, meg voltam győződve arról, hogy a kezemben van a bölcsek köve, és én aztán már mindent tudok, és el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem, közel sem tudok annyit, mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Szerintem ennek ahhoz van köze, hogy az ember személyisége harmincéves koráig válik éretté (plusz, mínusz 1-2 év), és ezalatt az idő alatt nagyon sok mindent átértékelünk magunkban. És ahogy változunk, úgy változik meg a dolgokhoz való hozzáállásunk is. Nagyon nem biztos az, hogy amiről húsz évesen azt gondoltuk, hogy kell nekünk, arról harminc éves korunkban is azt fogjuk gondolni… A szemléletemet alátámasztják sajnos a válási statisztikák is, azoknál akik nagyon fiatalon házasodtak, jóval magasabb a válás lehetősége, mint azoknál akik idősebb korban. Egyes felmérések szerint a fiatalon megházasodott, majd később elvált emberek esetében a második házasság sikere sokkal nagyobb, mint az elsőé. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fordul elő olyan, hogy valaki tizennyolc évesen szerelemre lobban, megházasodik, majd boldogan él, míg világ a világ. Mert de, van ilyen. Csak ritka, és szerintem ritka nagy szerencse is kell hozzá. Szóval a tinitörténetek nekem ebből a szempontból a nagy büdös fekete lyukat jelentik, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni azt, hogy a könyv letétele után ne kezdjek el azon gondolkozni, hogy vajon mi lenne a szereplőkkel egy évtized múlva. Nekem az egyik irodalomtanárom nem volt az a nagyon romantikus alkat. Amikor a Rómeó és Júliát vettük olyan szemlélettel állt elő, amivel addig nem találkoztam, és ami elgondolkoztatott. Amikor tragikus szerelmi történetet keresünk, akkor az elsők közt bukkan fel Rómeónak, és az Ő Júliájának a története. Én soha nem rajongtam azért a sztoriért, nekem kicsit túl sok, de megértem miért fogadja olyan töretlen nagy lelkesedéssel a közvélemény. Az irodalomtanárom szavai viszont egy életre bennem maradtak. Rómeó, a nagy hősszerelmes nem más, mint egy kiforratlan kamasz, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a szerelmének a tárgya egyik pillanatról a másikra változik, a mű elején még Róza a nagy szerelem, de aztán meglátja Júliát, és azonnal amnéziába esik, azt sem tudja onnantól, hogy ki is az a Róza. Az érzelmeik hirtelen mivoltja, és intenzitása is arra utal, hogy nagyon fiatal emberekről beszélünk, akikben úgy tombolnak a hormonok, ahogy kötelező, és ez némiképp befolyásolja a józan ítélőképességüket. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha szerelmeseink nem halnak meg? A vicc az, hogy erről amúgy pszichológiai tanulmányt is írtak, aminek az volt a végső következtetése, hogy ha nem haltak volna meg, akkor valószínűleg elváltak volna, merthogy nem is ismerik egymást. A vonzalmuk felszínes, inkább vágy, mint szerelem, csak a koruk, és a körülmények felnagyítják ezt a vágyat, hatványozzák, ami végül majd saját tragédiájukba torkollik. Na én hasonlóan gondolkozom a tinitörténetekkel kapcsolatban is, annyi, hogy a mai világunkban, nem életszerű az hogy beledőlök a kedvesem tőrébe, amiért az öngyilkos lesz… Ennyire nem szoktam elrugaszkodni a valóság talajától, azt viszont könnyűszerrel el tudom képzelni, hogy az éppen aktuális tinisztori szerelmetes párja, pár év múltán tipikus házasságot tart fent, már ha egyáltalán fentart, és felrémlik előttem Mézga asszony olyan gyakori mondata, hogy „bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”.

Igen… még mindig emiatt nem szoktam rendszeresen tinisztorikat olvasni. Viszont jelen könyvünknél az írónő stílusosan megoldotta a problémámat, és két nagy részre osztotta a könyvet. Az első részben fiatalok vagyunk, lázadunk, szerelmesek leszünk, meg minden megtörténik, aminek meg kell egy ilyen szakaszban történnie, majd eltelik pár év, és hőseink a románcukat felnőtt fejjel, éretten teljesítik be. Köszönöm! Elfogadtam, ez így nagyon jó, hálás vagyok, mert végre kaptam egy olyan félig tinisztorit, ahol nem gondolom tovább kényszeresen a dolgokat. Boldogság. Ezért jár egy hatlmas nagy pipa az írónőnek!

Ami tetszett még az „copfhúzogatásos” szakasz a könyv elején. Ez az a rész, amikor a fiataljaink elemi erővel vonzódnak ugyan egymáshoz, de ezt vagy nem tudják, vagy nem akarják normálisan kifejezésre juttatni egymás iránt, és így a felgyülemlett feszültséget egymás szekálásban vezetik le. Ellopom a fehérneműid, annyi csípős szószt teszek a levesedbe, amitől a hétköznapi ember már segítség nélkül is képes lenne tüzet okádni, olyan beszólásokkal froclizlak, amitől kedved lenne pofon vágni… Ez a násztánc tini megfelelője, aminek meg van a maga szórakoztató hangulata, és nem utolsó sorban könnyű is átélni, mivel ha az embernek mázlija van, akkor visszamerengve saját régmúltjába fel is tudja idézni milyen volt ezt a saját bőrén megtapasztalnia. Tetszett, hogy belépteti az írónő a féltékenységet is a képbe… Kellett valami katalizátor, ami miatt hőseink átlendülnek a sportszerű idegesítésből az „odavagyok érted, de nagyon” fázisba, és a féltékenység erre az egyik legkézenfekvőbb megoldás, igaz hogy nem éppen a legfantáziadúsabb, de a kivitelezés perfekt mivoltja miatt, nincs egy rossz szavam sem ehhez.

Ami még nagyon erős alappillére a történetnek az Elec. Nem mondok semmi újat szerintem azzal, ha kijelentem, hogy a srác az a típus, aki kivétel nélkül minden lánynak feltűnne húsz év alatt/körül. A lázadó, vonzó srác, akinek a pórusaiból csak úgy áramlik a veszély, aki a fiatalság minden „bűnös” vágyát egy személyben testesíti meg. Nincs semmilyen szűrő az agya és a szája közt, kimondja amit gondol, nem kertel, akkora az önbizalma, ami már a pofátlansággal határos, és emellett amúgy egy mély érzésű fiú, csak ezt persze nem veri nagy dobra. Röviden, ő a tökéletes hím, akiről minden lány álmodozik, akár ártatlan, akár nem.

Greta nekem kicsit túl egyszerűre sikerült, de jobban belegondolva, a körülmények miatt, úgy jó a karaktere ahogy van. Ha Greta is macerás szereplő lenne, akkor a könyv túl zsúfolttá válna. Greta a könyv horgonya, vele balanszba kerülnek Elec szélsőségei, furcsa, de most először éreztem azt egy ilyen jellegű könyvben, hogy a szereplők kiegészítik egymást. És mivel kihozta belőlem ezt az érzést a történet, így az olvasási élmény aköré az érzés köré csoportosult, hogy ezeknek az embereknek egymás mellett a helyük, és mi az már, hogy én ezt látom, de ők meg nem? Nagyon jó játék volt az, hogy míg nekem meg volt a szent meggyőződésem hogy ők ketten annyira egy pár, hogy ettől jobban már nem is lehetnének azok, addig a körülményeik miatt nekik meg volt a saját problémájuk, ami miatt rendre elsodródtak egymás mellől, amitől persze én mit olvasó állandóan kétségbeestem. Írónőnk profi, ha arról van szó, hogyan manipulálja az olvasó érzéseit. Játékra hívott, és én szolgalelkűen követtem, és milyen jól tettem ezt! Olyan bravúrosan építette fel ezt az érzelmi körhintát, hogy a könyv végén agyoncsapott a katarzis, ami nálam amúgy marha ritka.

És hogy mi tetszett még…

Rendkívüli dolgot fogok mondani…

A szex.

A tinitröténetekben általában ezt nem mindig viszik túlzásba, érthető okokból kifolyólag. Itt már a borító is elég beszédes volt ahhoz, hogy tudjam, ebben bezony lesz huncutkodás is, de amit kaptam, az túlszárnyalta minden elvárásomat. Amit ezek a fiatalok leművelnek az első alkalommal… hát… abba még én is belepirultam… volna… ha nem az vagyok, aki… ellenben, volt valami ami kósza gondolatként felmerült bennem, míg olvastam a sorokat: rohadt igazságtalan a sors, nekem is így kellett volna elveszteni a szüzességemet. Azt hiszem, nagyon sok minden másként alakult volna a szexualitásomban – legalábbis eleinte – ha olyan helyzetben esek át a tűzkeresztségen, és olyan pasival mint Greta. Mi nők tudjuk, hogy amit az első alkalomról elképzelünk, és amit végül megtapasztalunk, az sok esetben távolabb nem is állhatna egymástól. Még ha a pasi megfelelő is, akkor is a bizonytalanság, a félelem az újtól, saját kismillió belső feszültségünk, és komplexusaink nem igazán segítenek a feloldódásban, így a sikerre sincs sok esély. Igen, itt is van az a pár százalék, akinek mesébe illő lesz az első élmény, de a nők zöme nem igazán úgy őrzi az emlékeiben virágjának a leszakítását, mint olyan élményt, amit rendszeresen meg akarna ismételni. És nem feltétlenül a fájdalom miatt, bár az sem elhanyagolható tényező. Én nem bánom azt hogy úgy alakult a nagy elsőm, ahogy alakult, nem nagyon voltak elvárásaim, merthogy én már akkor sem voltam az a túlromantizálós alkat. És ennek megfelelően is történtek a dolgok. De amikor az ember lánya elolvas egy olyen jelentet, mint ami ebben a könyvben van, akkor szerintem akartalanul is felmerül benne, hogy mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha akkor régen nem ugrom bele…? Ha vártam volna még egy kicsit…? Ha nem vele történt volna meg…? Vajon akkor is ugyanilyen lett volna? Lehet, hogy elszúrtam? Most miért is agyalok amúgy ezen, mikor normális agyi működés mellett azon az állásponton vagyok, hogy a szüzesség túl van misztifikálva? Na igen…
Lényeg, hogy jó volt olvasni szerelmeteseink első kis afférját, mert eszembe juttatta milyen volt ártatlannak lenni, és míg faltam a sorokat, eljátszhattam annak a gondolatával, hogy így is lehet… talán… valakiknek… néha.

Aztán jött a könyv második fele, amikor hősink már felnőttek. Hát, ami itt zajlott…
Oké, ez a rész azért közelebb áll hozzám, mint a fiatalság, bolondság rész, de akkor is… Én azt hittem beleőrülök abba amit ez a két szerencsétlen egymással csinált… jó rételemben véve. Éveken keresztül nem találkoznak, majd egy szomorú esemény miatt nem tudják egymást tovább megkerülni. A kínos feszengéstől kezdve, a féltékenységen, szomorúságon, a feltételezetten viszonzatlan szerelmen át, a törődni vágyásig, és fájdalomig bezáróan minden van itt, csak győzzön az olvasó ne belefulladni. Minden percét élveztem. A hezitálástól, az egymásra találásig. A hőseink újra megismerik egymást, újra tapogatóznak, aztán rádöbbennek arra, hogy ez soha nem volt vicc, vagy játék, csak most már felnőtt fejjel kezdik el imádni, és értékelni a másikat.
Nagyon fantáziadúsnak értékelem Elec "vallomását". Az, hogy az önéletrajzi könyvét adja oda Greta-nak hogy elolvassa, de a sztori nincs befejezve, mert nem tudni mi lesz majd a vége, mert ez Greta-tól függ… Oké, tudom, volt már olyan romantikus sztori a történelemben, ahol ez a megoldás fel lett vázolva, de ez legalább nem annyira gyakori… és jó volt olvasni, mivel így megkapjuk Elec szemszögét is részben… meg amúgy is… hát nem romantikus? Én itt is átmenetileg megirigyeltem hősnőnket, de csak azért, mert éppen fogékony voltam az ilyen habosbabos érzésekre, és ha már éppen abban az állapotban vagyunk, akkor használjuk is ki!
A lényeg, hogy ez is szépen ki lett találva, és meg lett írva. Aztán jön a nagy egymás karjaiba omlás, és a boldog befejezés.

Ha összegeznem kellene, akkor azt mondanám, hogy a Legdrágább mostohabátyám tán az egyik legjobb szimplán romantikus kis szösszenet volt, azok közül, amiket eddig olvastam. Bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis könnyed kikapcsolódásra vágyik, és épp abban a hangulatban van, hogy nem akarja magát agyonterhelni. Az ilyen hangulatokra tökéletes választás. Teljesen egyben van, kerek, és még hat is az olvasóra, jó elmerülni benne, és teljesíti azt amire született: kikapcsol. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a könyvből, az a felnőtt Elec határozatlansága. Valamiért nekem egy kicsit disszonánsnak hat az, hogy a nagyszájú, akaratos, lázadó ifjú, ennyire könnyen elengedi, majdnem kétszer is élete nagy szerelmét. Ha már akkora lelki és egyéb töke van neki, mint a Chrysler épület, akkor én mint nő, azt várnám el tőle, hogy körömszakadtáig küzdjön a nőért, akiért annyira odavan. Itt egy kis ellentmondást érzek feszülni, és ez vagy két alkalommal fel is bosszantott. De ez a legnagyobb rossz, amit fel tudok mutatni. A stílus jó, helyenként vicces is. Szóval… jó volt ez.


Értékelés: 8 pont


Share:

2017. november 27., hétfő

Kresley Cole: Az álmok sötét harcosa (Halhatatlanok alkonyat után 11.) /2014/

Először is leszögezném, hogy most határozottan nem tűntem el. Aki követi az FB-s oldalamat, az talán értesült róla, hogy elkapott a gépszíj, és gőzerővel neki estem Csődöröm és Kékharisnyám, Tanner és Addison sztorijának. Jelentem, a történet jól halad, csak vacillálok… Lenne vagy 40-50 oldalam, amit már kitehetnék ide, de nem is tudom… Két lehetőség adott:

1, Nem teszem fel az új oldalakat, csak akkor ha befejeztem a sztorit – ennek az a nagy előnye, hogy egy szuszra, meglovagolva az ihletet, kipipálom hőseimet, Ti pedig, kedves olvasóim, nem kell hogy tovább várakozzatok (lássuk be, vártatok éppen eleget). Hátránya, hogy ez lehet hogy csak az év végén, vagy legrosszabb esetben jövő év elején fog bekövetkezni.

2, Maradok az eredeti elképzelésnél, és ahogy haladok megosztom az új fejezeteket… Ennek az a nagy előnye, hogy így látjátok hogyan haladok, és tudjátok kommentálni mennyire vagytok megelégedve a folytatással. Hátránya… nos biztosan van ennek a megoldásnak is hátránya, csak én nem látom mi az…

Mint látjátok, mindkét megoldásnak meg van a maga előnye, én pedig egyik nap hol ezt, hol azt preferálom jobban. Amikor meg voltam a következő 10-15 oldallal, az volt az első gondolatom, hogy azonnal kiteszem – dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy vajon hogyan fogjátok fogadni -, de aztán a következő jutott eszembe… Eddig a történet vicces, ismerkedős oldala jelent meg, ami szerintem a sztori leszórakoztatóbb oldala… Viszont most el fogunk jutni oda, hogy megjelenik a konfliktus… És a konfliktus inkább szól arról, hogy a szereplők el vannak keseredve, szomorúak, tehetetlenek, és/vagy dühösek… Persze, ebben a szakaszban is lesznek humoros helyzetek, de itt inkább már az érzelmi oldala fog előjönni a dolognak, az hogy hogyan élik meg a szereplők a saját kis érzelmi dilemmáikat – azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha leírom – egymástól távol. Hogy aztán majd jöjjön az édes egymásra találás, és a boldog befejezés. Na már most, így hogy átmegy a  sztori érzelmesbe, kicsit nehezebb betagolni a fejezeteket, mindig olyan érzésem van, hogy bárhogy próbálom is betördelni, mindig olyan felemás lesz a kivitelezés, merthogy mindig a legrosszabb pillanatban szakadna meg a történet… Az eddig leírtak alapján, nem tudok olyan pontot felmutatni, ahol ne lenne olvasás után az az érzésem, hogy ha olvasója lennék a történetnek, elkezdne kerülgetni az idegbaj, hogy pont itt…? Pont itt kell megállnom, és várnom, hogy majd jöjjön a folytatás? Na igen… vélhetően ez a hátránya, annak ha folyamatában osztom meg Tannert, és Addisont. Viszont, én azt mondom, legyen úgy, ahogy az olvasóközönség kívánja… Így arra kérlek benneteket, hogy ha van kedvetek, akkor nyilatkozzatok, akár itt, akár FB-n, akár emailben, hogy Ti hogyan szeretnétek? Ha azt mondjátok kivárjátok hogy befejezzem, akkor úgy lesz, ha pedig inkább folyamatában benne lennétek az olvasásban, akkor átnyálazom az eddig megírtakat, javítom, és teszem is fel.

És akkor ennyit saját alkotói kínlódásomról…

És akkor jöjjön, hogy milyen olvasási élményt tudott nyújtani nekem Kresley Cole Az álmok sötét harcosa c. könyve…




"A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…
Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.
A valkűr várja a visszatértét…Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.
Vágy, mely erősebb a halálnál… Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: hasonló cipőben jár, mint A király Wardtól, kereskedelmi forgalomban már nem igazán kapható, antikváriumokban, és ilyen-olyan adok-veszek oldalakon, moly.hu-n (esetleg) lehet rá vadászni...
(Kiegészítő gondolat... jajj gyerekek, a minap épp valamilyen oknál fogva fent voltam az egyik adok-veszek oldalon, és találtam többek közt Ward könyveket is - nem, nem A királyt, még véletlenül sem... -, és volt olyan kötet, aminek használtan 9000 Ft (vagy több...) volt az ára? Nagyon... nagyon... nagyon gonosz világban élünk...)



Nagyon jól tudjátok, hogy ha Cole-ról van szó, akkor elfogult vagyok. Ha Ward után meg kellene jelölnöm a következő kedvenc írómat, akkor az vagy Cole lenne, vagy Nalini Singh – ez utóbbi esetében vérzik a szívem, hogy nem jelennek meg már könyvei kis hazánkban, pedig lenne szép számmal mit megjeleníteni… Mind az elementálos/alakváltós sorozata nagyon jó, mind az angyali vadász sorozata, én meg ha megfeszülök sem értem, hogy miért nem adják ki magyarul is a könyveit.
Na de, ne legyünk elégedetlenek, hisz ha más nem is, de van nekünk Wardunk, meg Cole-unk, meg jelent meg Kenyonunk, meg Showalterünk is… És azt mondják az okosok, hogy az elégedettség egyik feltétele, hogy soha ne azt nézzük mi nincs, hanem azt, hogy mi van…  Kár, hogy részemről ez csak elméleti síkon érdemel ki bólogatást, gyakorlati síkon viszont, néha marha nehezen tudok optimista lenni.

Ami nekem kicsit furcsa… Szoktam online könyvesboltokat bogarászni – mily meglepő!
És azt vettem észre, hogy sokan gondolkoznak hasonló módon mint én, Ward neve után Cole neve az ami közvetlenül felbukkan. Mivel alapvetően egyszerre csak huszonkilenc dolgon szoktam azonos időben rágódni, így az agyi kapacitásomat menedzselő ideghálózat úgy határozott, hogy van még itt hely egy harmincadik dolognak is, így legutóbbi bookline-os látogatásom alkalmával elkezdtem azon filózni, hogy miért jelenik meg sokszor az az olvasóknál, hogy akaratlanul is összehasonlítják Cole sorozatát Ward sorozatával. Értem én, hogy ennek egyik oka az, hogy mi diétára fogott magyar olvasók, nem tobzódunk a pararomantikus sorozatokban, és a külföldhöz képest kevés könyv esetében a legmeghatározóbb irányunk a kedvelési ráta lesz… de akkor is… Ha nagyon lesarkosítva nézzük Cole és Ward sorozata nem túl sok helyen metszi egymást, azon túl hogy mindkettő sorozat, és hogy mindkettő pararomantikus... Ja igen! És mindkettőben van finom érzéki, és némileg szokatlan szex.
Míg az FTT kötetei egymásból építkeznek (erősen folytatólagosak), addig Cole Halhatatlanok alkonyat után sorozata kevésbé egymásra épülő részekből áll. Persze Cole sorozata is sorozat, és mint ilyet jó úgy olvasni, hogy első kötettől az utolsóig, szépen sorrendben, de akkor sem fog történni hatalmas tragédia, ha mondjuk az ember kifelejt egy részt. Ennek oka, hogy Cole sorozatában mindegyik rész külön-külön is megállja a helyét. Ezzel szemben Wardnál nem. Ha azt FTT-t az ember mondjuk az nyolcadik kötetnél fogja elkezdeni, akkor ott a vakfoltok magas száma, vélhetően ki fogja nyírni az amúgy kellemesnek mondható olvasási élményt. A másik elég nagy különbség az a stílus. Cole jóval pikánsabb, jóval szélsőségesebb, hozzá viszonyítva Ward jóval konvencionálisabb. Ez amúgy nem csak a stílusukra, hanem a történetvezetésükre is jellemző. Míg Ward következetesen a vámpírokra építkezik a sorozatában – leszámítva azt az egy-két fajt, ami még megjelenik az FTT-ben (manipulátor, Őrző, angyal) -, addig Cole az összes létező természetfeletti lénnyel operál, akikről eddig csak hallani lehetett, leginkább bárhol… boszorkányoktól kezdve, szellemeken, démonokon, valkűrökön, vámpírokon, lidérceken át minden megjelenik nála, és ami megdöbbentő, hogy képes a saját káoszát úgy menedzselni, hogy az nem csak hogy szórakoztató, de még értelmes, és következetes is. A király véleménye kapcsán azt mondtam, hogy odaadnám a fél karomat azért, hogy úgy írjak mint Ward. Cole könyveit olvasva mindig oda jutok, hogy a fél lábamat képes lennék odaadni azért, hogy olyan fantáziám legyen, mint neki. Én el nem tudom képzelni, hogy annak a nőnek mi lehet a fejében, de hogy ott is nagy a forgalmi dugó, na abban is biztos vagyok.
Szerény személyem amúgy úgy van vele, hogy pont a fentebb felsoroltak miatt, próbálok arra törekedni, hogy ne tegyem egy kalapba a két írónőt. Az egyik ezért jó, a másik azért jó, és mindkettő ugyanúgy szerethető, csak mindkettő másért, és lehet hogy máshogy. Nekem Ward azért van első helyen, mert őt bármikor képes vagyok olvasni. Lehetek nagyon lezuttyant állapotban, akkor is nagyon jó, de lehetek éppen füttyösen boldog is, és akkor is nagyon jó lesz. Ezzel szemben Cole-hoz nekem hangulat kell. Arányaiban ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy az év 365 napjából akad vagy 5 olyan nap, amikor nem érzem magam Cole befogadóképesnek. Ez általában akkor van, amikor kimerült vagyok, és nem fog az agyam. Akkor egyszerűen kicsit sok nekem Cole – annak ellenére, hogy amúgy őt is imádom.

Miután elolvastam jelen könyvét, azon kezdtem el agyalni magamban, hogy a Halhatatlanok alkonyat után sorozatból vajon melyik kötet volt nagy kedvencem. Aztán rájöttem, hogy több kedvencem is van, amiket amúgy nem tudok sorrendbe tenni…
Így maradok az időrendnél…

Az első nagy kedvencem a Vámpírvér (4. kötet). Hogy ez miért tetszett meg annyira? Hihetetlen újdonságot fogok közölni ismét: az abszurditása miatt. Egy begőzölt vámpír, és egy szellem szerelme? Mi ez, ha nem lehetetlen? Ehhez az ívhez képest, az első három kötet fantáziátlannak hat – ami megint csak egy butaság, hisz ha van valami ami túlteng Cole könyveiben az a fantázia. Viszont ez a könyv volt nekem az első olyan élményem, amikor minden rugalmasságom ellenére fel kellett hogy vonjam a szemöldököm, és azt mondjam „és akkor ezt most amúgy hogyan is…?” És mondanom sem kell, hogy hullára élveztem a könyvet.

A következő kedvencem az ötödik kötet, a Vámpírzóna. Ennek megmagyarázásra nem tudok többet felmutatni, mint saját személyiségem baromi nagy defektjét: vonzódom a szélsőséges rosszfiúkhoz (a könyvekben… is…). És hát jelen állás szerint a legrosszabb rosszfiúk a démonok. És mit ad isten ebben a sztoriban pont van egy, aki tombol is, meg vörös is… Ráadásul Cole még megfejelte azzal az egész kis kavalkádot, hogy a hősnő olyan érintetlen, mint egy ma született barika… Ergo, besétálunk a „hogyan is rontsuk meg az ártatlan leányzót, ha gyakorló démonok vagyunk?” utcába, és ez az én kis perverz világnézetemnek piszokul jól esett. Szerintem nem is kell tovább ragozni a dolgot.

A harmadik, és egyben utolsó kedvencem, az a sorozat tizedik kötete, A sötétség démona c. könyv. Mily meglepő, egy újabb démon! Ó, igen! Ráadásul ez a démon egy vad démon, szó szerinti értelemben véve ősemberes, barlanglakó, hörög is, meg minden… Ó, a kihívás édes íze! Bennem van a hiba, én érzem, de nekem egy ilyen karakter olyan, mint bikának a vörösposztó. Szinte látom lelki szemeim előtt a táblát az elképzelt főhős nyakában, amire csak nekem címezve az van felvésve, hogy „tégy a magadévá!”. Az ilyen karakter esetében, a képzeletem deviáns gondolkodásért felelős része orgazmust kap, kész, passz. Leold mint a főbiztosíték, aztán idióta módon neki kezd örömében ugrabugrálni (és igen, jelenleg első szám harmadik személyben beszélek magamról… vagyis… csak egy részemről… ó, ugyan már! Ne korlátozzuk már a tudathasadást, ha már ott van, és ki lehet használni!).
(Észrevétel: megkönnyebbülés, olyan íróról véleményt írni, akinek a karaktereiről többet tudok nyilatkozni, mint azt, hogy mindegyik olyan lapos, mint egy matrica…)
Mellesleg ez utóbbi könyvben a hős szerelmetes arája egy boszorkány lesz, ami szintén az egyik kedvenc misztikus lényem, szóval minden kerek, én is boldog vagyok/voltam, a könyv is jó.

Nem tudom feltűnt-e, de a három könyvben vagy egy közös vonás: egyikben sincsenek valkűrök.
Na igen… sajnos én pont azon olvasók táborát gyarapítom, akiknek nem a valkűrök a kedvenceik. Nem arról van szó, hogy nem szeretném őket, csupán csak annyiról, hogy a többi lényhez viszonyítva nekem az Ő személyiségük kissé túl harsány. Értem én, hogy a valkűrök esetében, akik harcosok, és kemények, mint a frissen kötött beton, nem lehet olyan asszonykákat megálmodni, akik azt sem tudják merre az előre… de nekem akkor is egy kicsit már sok a valkűrök magabiztossága, és feltünési viszketegsége. Nem annyira, hogy elviselhetetlen legyen, de annyira már igen, hogy ha választanom kell valkűrös, vagy valkűr mentes Kresley Cole könyv között, akkor a valkűr mentest fogom választani.
És igen… itt kanyarodunk be oda, hogy miért nem lett jelen könyvünk kedvencem a sorozatból.

Elmondom én hol látom azt az icikepicike hibácskát, ami írónőnk munkásságát megnehezítheti. Cole hajlamos feladni a labdát még önmaga számára is. Megír nem egy szórakoztató, és amúgy kifogástalan történetet, aztán valahogyan, valamiért megalkot egy olyat, ami erősen „húbazdmeg!” kategóriás lesz. És innen bizony már nehéz a feladat. A jót könnyű megszokni, mi olvasók pedig nagyon hamar képesek vagyunk átállni a sötét oldalra, és egy igazán jó kötet után, már nem érjük be kevesebbel. Csakhogy van itt egy másik általános Coelho-szerű gondolat is, miszerint ha minden brutálisan szuper, akkor azt fogjuk megszokni, és így egy idő után már nem fogjuk tudni ezt szuperságot értékelni... Tehát, bár szeretnénk ha a „húbazdmeg!” könyvélmény általános érvényűvé válna, gyakorlatban el kell tudnunk fogadni hogy a „húbazdmeg!”, azért lett az ami, mert előtte nem ez volt a színvonal. A másik (illetve már a harmadik) dolog pedig az, hogy mindig mindent lehet tromfolni, tehát, nem kizárt hogy Cole-nak lesz még olyan könyve, ami még a „húbazdmeg!”-et is a hatványaira fogja emelni. Én ebből a nőből bármit ki tudok nézni… (Én pedig úgy néz ki, hogy sikeresen bölcsre aludtam magam ma reggelre…)

Nagyon gyorsan letudnám itt azt a két – három dolgot, ami miatt nem fogott meg annyira ez a könyv, mint a fent említett kedvencek.

Igen… még mindig a valkűrök… mivel a stílusuk meglehetősen távol áll tőlem, nehezen tudok azonosulni velük, így kicsit olyanná válik az olvasási élmény, mintha kívülállóként figyelném az egész történetet, nem tudok beleolvadni a hősnőbe, így nagyjából annyira érdekel a körülötte zajló akármi is, mintha az az egyik ismerősömmel történne… meghallgatom, ha azt kéri, igyekszem rajta tartani a figyelmemet, ami vagy sikerül, vagy nem, és néha-néha felmerül bennem a kérdés, hogy amúgy mit is keresek én itt, és miért is próbálok úgy tenni mintha érdekelne az amit mondanak nekem? Szóval, ja… aki eddig nem tudta, annak most egyértelművé válhatott, hogy szívügyek kibeszélésében nem én leszek a legideálisabb partner, főleg ha csak futó ismerettségről van szó.

Aztán ott van még Declan Chase… A férfiúval egyetlen probléma van csak, az hogy tipikusan főhősös, erős, rendíthetetlen, minden íratlan szabálynak megfelel, aminek meg kell neki, ahhoz hogy színvonalas embere legyen egy jó könyvnek. És ettől több nincs is benne. Itt most fentebb mutogatnék egy pár sorral, amikor azt ecseteltem, hogy a jót könnyű megszokni… Az ezt megelőző kötetben Malkom Slaine volt a főhős, az ősemberes barlanglakó démon… Érezni a különbséget? Én érzem. Declan Chase ehhez viszonyítva egy kicsit… sótlan. Jó, persze, nem kellene nagyon győzködni, ha arról lenne szó, hogy kispárnámnak elfogadjam, na de akkor is…

morgó, ősemberes, barlanglakó démon ó egy ember/berserker/katona aki… nos… egy ember/berserker/katona

Azt hiszem erről elég is volt ennyi.

És akkor még ott van hősnőnk, Regin, aki valkűr… A fentiek fényében szerintem erről is elég ennyi. Regin tipikus valkűr…

Nekem a történet is kicsit laposkára sikeredett. Kicsit olyan Fortress- 33 emelet mélyen a pokolban mellékzöngét kapottnak hatott, kevesebb Christopher Lamberttel, és több természetfeletti lénnyel… meg persze nem 33 emelet mélyen a föld alatt… (aki nem látta a filmet, szerintem ne is nézze meg…)

És akkor most, jöjjenek azok a pontok, amik miatt viszont tetszett a könyv.

Mindenek előtt imádom Cole brutalitását… Tudom, ez megint utalhat arra, hogy bomlott elmém van, de én egyenesen odáig és vissza vagyok az írónő „a beleiddel díszítem fel a közvilágítási hálózatot’ típusú trancsírozós hajlamáért. Itt bárkinek bármikor tőből kiszakadhat a keze, lába… feje… Itt élve boncolunk, kizsigerelünk bárkit, bármikor, és csak ömlik a vér, majd még egy kicsit ömlik a vér, és amikor már azt hinnéd, hogy ezt már nem lesz képes mivel űberelni az alkotó, akkor jön, és kecsesen odavág neked egy felnégyelést, vagy akármit, csak hogy szokd a dolgokat. Imádom!

Nagyon tetszett a történet alapgondolata: egy olyan szerelem, ahol az egyik fél mindig reinkarnálódik, hogy aztán az együtt töltött szerelmetes éjszaka után meghaljon, hogy aztán újra reinkarnálódjon… és újra… és újra…

És nagyon tetszett az is, hogy mesedélutánt kreált az alapgondolatból Cole a főhősöknek… Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor Regin Declan „elődjeiről” mesélt, hogy kivel hogyan találkozott, hogyan jöttek össze, hogy melyik pasasnak mi volt az erőssége. Ez olyan egyet fizet kettőt (hármat, négyet…) kap akciónak adta ki magát, hisz egy romantikus regényen belül, kaptunk több romantikus vonulatot is. És nem utolsó sorban, ezeken a történeteken keresztül tudta magát leigazolni Cole, hogy minden pasas közül, miért pont Declan az aki a legeslegjobb. Ez így nagyon szórakoztató volt, és ötletes.

Ha Wardnál kiemeltem a humort, akkor szükséges itt is megemlítenem. Cole humora kicsit nyersebb, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé lenne vicces, ez csupán annyit tesz, hogy másképp vicces. Mivel tőlem nem áll távol a morbid humor (sem), így én kifejezetten jókat tudok kuncogni a hülyeségein.

Amit még nagyon kedveltem – és ez is általános érvényű, ha Cole könyveiről van szó – az a konfliktus megoldása. Ahogy más könyveiben is, itt is olyan pofátlan egyszerűséggel oldja meg a legnagyobb problémát, amitől az állam leszakad. Én hajlamos vagyok mindent túlbonyolítani… hát Cole nem. Felpattint egy olyan helyzetet, ami enyhén szólva a lehetetlennel határos, amivel ennivalót szolgáltat az én állandóan éhező agyamnak… És az én agyam nagyon örül, ha lefoglalják valamivel, így állandóan belelépek abba a csapdába, hogy már a könyv első oldalán elkezdek azon morfondírozni, hogy vajon hogyan fogja megoldani Cole, hogy szerelmeseink együtt maradhassanak? És mindenre szoktam gondolni, kötésfeloldástól kezdve, a csakra- tisztításon (isten örizz!), és Gandalfon (mert miért ne?) át, az uzi-ig… És soha nincs igazam! Hát vesszek meg, ha nem élvezem ezt! Cole rendre olyan elegánsan, és egyszerűen oldja meg a krízishelyzeteket, hogy én csak ámulok, és bámulok tőle… és ez így nagyon, de nagyon jó.

És hogy mi tetszett még? Lothaire… A vámpírkám nekem… És, Ó, igen a következő rész az övé lesz… Bevallom őszintén, hogy a Vámpírbosszú c. könyv gerincének a simogatásánál még nem nagyon jutottam tovább, mert már megint az van, amit az előző bejegyzésemben is írtam, hogy finom a falat, és odáznám az élményt – illetve inkább annak végét – ameddig csak lehet. És hogy a legjobb védekezni? Hát úgy, hogy nem cselekszed meg, amit meg kéne, tehát, jelen estünkben nem kezded el a könyvet olvasni, mert ha elkezded, akkor egy délután, és már vége is van az egésznek… Nem tudom meddig fogom tudni visszafogni magam. (Semeddig…)

Összegezve: bár nekem nem ez lett a sorozat kedvenc könyve, könnyűszerrel képes vagyok elfogadni azt, hogy másnak pedig pont ez lesz a kedvenc. Ez a rész is hozza az elvárt formát, és bőven több szórakozást nyújt, mint a piacon fellelhető tucatkönyvek bármelyike (tudom, hogy tudjátok, hogy milyen típusú könyvekre gondolok). Ami biztos, hogy én továbbra is megtartom azt a jó szokásomat, hogy kéretlenül ajánlgatni fogom mindenkinek Cole könyveit, ha véletlenül egy társalgás folyamán erre alkalmam fog nyílni – arról pedig tudjuk nagyon jól, hogy gondoskodni fogok, hogy legyen rá alkalmam. Szóval kedves olvasóim, olvassatok Cole-t! (… és Ward-ot…)


Értékelés: 8 pont

Update!

Kedves blogger barátném, Annie (http://izyanniemsm.blogspot.hu/), felhívta rá a figyelmemet, hogy Nalini Singh könyvei elvileg, ha van egy kis szerencsénk be fognak lendülni:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/nalini-singh-archangels-legion-angyalhaboru-7879

A megjelenés elvileg 2018, de ha a hozzászólásokat is elolvasom, akkor már kevésbé vagyok annyira derűlátó... Mindegy. A remény hal meg utoljára, nem?

Illetve Annie felhívta a figyelmemet arra is (mert Annie ilyen jól ismer engem... :D), hogy Jeaniene Frost könyv is várható, nem is olyan nagyon sokára:
https://konyvmolykepzo.hu/products-page/konyv/jeaniene-frost-elso-fellobbanas-az-ejszaka-hercege-1-7516

Szóval ki tudja... a végén még lesz lehetőségünk átélni, milyen is a bőség zavara!

Annie... köszönöm! :)
Share:

2017. november 13., hétfő

J. R. Ward: A király (Fekete Tőr Testvériség 12.) /2014/


Már megint borogatom a saját magam által megszabott sorrendiségemet…

Ott tartottunk az előző bejegyzésemben, hogy kijelentettem, értelmes könyvre van szükségem, és ezért elolvastam Karen Rose Közelebb, mint hinnéd c. könyvét, illetve elővettem a teljes Fekete Tőr Testvériség sorozatot. Sajnos gyorsabban olvasok, mint ahogy a bejegyzéseimet írom, így a következő történt…
Nem volt alkalmam eddig írni, kicsit zsúfolt napok vannak mögöttem, ezért úgy voltam vele, hogy majd múlt hétvégén megírom Rose könyvének a véleményezését. Csak elkövettem egy hibát… egy brutálisan nagy hibát. Az FTT lendületének égisze alatt, előkaptam a sufniból A királyt. Amikor megjelent nem olvastam el. Aztán meg azért nem olvastam el, mert – és ez iszonyatosan idiótán fog hangzani – ez a könyv számomra olyan, mint a sütemény legfinomabb, legcsokisabb, legínycsiklandóbb falatja. Van egy heppem – nem csak egy, ezt szerintem már nagyon jól tudja mindenki. Amikor étkezem, akkor mindig a legfinomabb falatot hagyom utoljára. Például a pizzaszeletet mindig a szélén kezdem el enni, és a közepét hagyom a legvégére – igen, néztek már emiatt hülyének. Na, valami ilyesmi volt velem ezzel a könyvvel kapcsolatban is. A végén már azért nem kezdtem el olvasni, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv csak különleges alkalomra, ünnepnapra való, egy olyan jeles esemény alkalmából lehet csak felütni, ami rendkívüli, mivel maga az egész FTT sorozat rendkívüli. Számomra a Testvériség könyvei a megismételhetetlen és lehengerlő szerelmet jelentik. SZERELMET – igen így, csupa nagybetűvel, és büszkén vállalom, hogy igen, bele vagyok pistulva de totálisan olyan karakterekbe, akik nem léteznek, képzeltek, és marhára magasból teszek arra, hogy emiatt a legjobb indulattal is minimum bolondnak vagyok tekinthető. (Még jó, hogy tucatnyi olyan hóbortom van, amik miatt dilisnek lehet tekinteni, így azt a ficakot, hogy könyvszereplőkbe vagyok beleszerelmesedve már magára sem veszi a közvetlen környezetem…)




"Éljen ​a király…
Miután évszázadokig hátat fordított a trónnak, Wrath, Wrath fia végül apja nyomdokaiba lép… imádott fele segítségével. A korona azonban mázsás súlyként nehezedik a fejére. Miközben folytatódik az Alantasok Társaságával vívott könyörtelen háború, és a banditák banditája is egyre súlyosabb fenyegetést jelent, Wrath választás elé kerül, amely mindent és mindenkit veszélybe sodor. Beth Randall azt hitte, tudja, mire vállalkozik, amikor feleségül ment az utolsó tiszta vérű vámpírhoz a Földön. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet. Ám amikor úgy dönt, hogy gyermeket akar, váratlanul éri Wrath reakciója… és a távolság, amely elválasztja őket.
A kérdés az, vajon az igaz szerelem győz-e… vagy a gyötrelmes örökség kerekedik felül?"
Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2014
Ára: nagyjából tök mindegy, mert piaci, kereskedelmi forgalomban már nem kapható csak e-könyv formában, antikváriumokban, nagy ritkán ilyen-olyan adok-veszek oldalon, vagy tíz perc erejéig megjelenik, sajnos kijelenthető, hogy aki nem vette meg akkor, amikor megjelent, az csak nagyon nehezen fog tudni hozzá jutni.





Állandóan elégedetlenkedő lelkemnek J.R. Ward FTT-je maga a béke szigete, mert egyszerűen ha van is esetleges baki a történetben vagy a kivitelezésben, egyszerűen nem érdekel. Nem érdekel, mert a stílus nagyon jó, a karakterek bombasztikusak, a sztori is lenyűgöző, így magával ránt az olvasási élmény, és így még ha van is valahol hiba, azt nem veszem észre. És mivel az élmény napokig a zsigereimben van, amit én maximálisan ki is akarok élvezni, így el sem kezdek szőrszálhasogatni, mert az összhatás annyira fantasztikus, hogy nem éri meg elkezdeni a kákán is csomót keresni.
Így ezzel a szériával kapcsolatosan bátran ki merem jelenteni, hogy elfogult vagyok. Megvett, de teljesen, és egy mondattal ki tudom fejezni azt amit érzek a teljes sorozat irányába: kérem szépen, így kell könyvet írni!
Minden, amit én keresek az olvasásban megtalálható a könyvekben: intelligencia, romantika, akció, szereplők akiknek történetük van, jellemük, ami alapján világosak a motivációik, érzéseik, következetesen építkezik az író, humor ami egyenesen döglesztő… Bevallom, hogy gond nélkül odaadnám bármelyik kezemet azért, hogy úgy tudjak írni, mint Ward. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Ward a magánéletében egy módfelett értelmes, és mind érzelmi, mind logikai készségeit tekintve magas indexszámokkal rendelkező személy. Már többször mondtam azt, hogy aki ír, az akaratlanul is beleírja magát a könyveibe, és ha ennek a kijelentésnek csak a fele igaz, akkor is egyértelmű, hogy Ward olyan ember, akire megéri odafigyelni. Mert lehet az FTT-re úgy tekinteni, mint egyszerű, ámde annál szórakoztatóbb paranormális romantikus saga-ra, de lehet komolyabban is venni, és át lehet bogarászni benne az üzeneteket. Mert szerintem akadnak benne szép számmal üzenetek. Csak hogy a legkirívóbbal kezdjem, ott van Qhuinn és Blay sztorija. Ward nem rest ha tabukat kell döngetni, és ha már úgy határoz, hogy beleszalad egybe, akkor azt tisztességgel ki is facsarja, olyan gyönyörű ívben hogy az ember lánya nem képes másra, csak ámuldozni, és fejet hajtani a tökéletes és amúgy számomra művészi kivitelezés előtt. Amikor anno kiderült, hogy a két srác szerelme külön könyvet fog kapni, annak ellenére, hogy amúgy rugalmas embernek tartom magam, még az én szemöldököm is felszaladt a homlokomon. Rám sok mindent lehet mondani, de azt nem hogy homofób lennék, hogy Butch szavaival éljek: „… ami engem illet, mindenki azzal kefél, akivel akar, vagy aki felizgatja, feltéve hogy a kérdéses személy elmúlt tizennyolc éves, és közben senki nem sérül meg.” És ezt a gondolatot kiegészíteném A királyból egy megállapítással: „…a szerelem szép.” Szóval engem marhára nem érdekel, hogy milyen egy ember szexuális orientációja, az én szememben nem lesz valaki se több, se kevesebb, ha mondjuk homoszexuális. Ennek ellenére, amikor a két fiú könyve a kezembe került, az volt az első gondolatom, hogy na ez érdekes lesz. És több szempontból is lehengerelt a történetük. Ward profi munkát végzett. Egy gyönyörű szép csomagolásban üzent meg több olyan dolgot, amik szerintem a saját meggyőződései is (nem lehet erről a témáról ilyen egyenesen nyilatkozni, hacsak nem hisz benne az ember):
1, Nem az határoz meg minket, hogy kit szeretünk, vagy kihez vonzódunk.
2, Mindig törekedni kell az elfogadásra, akkor is ha önmagunk elfogadásáról van szó, és akkor is, ha más emberről van szó.
3, Az előítéletekkel óvatosan kell bánni, sok esetben inkább hátráltatnak, mint segítenek.
4, Nyitottan kell megpróbálni viszonyulni a szokottól eltérő dolgokhoz, mivel ami szokatlan, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy akkor már rossz is.
5, Önismeret gyakorlása – néha fájhat ugyan magunkba fordulni, és kegyetlen őszinteséggel bevallani a legnagyobb gyengeségünket, félelmünket, de mindenképp szükségszerű, mert ha ez nem történik meg, akkor az önmagunk felé intézett hazugságaink, önbecsapásaink legalább annyira fájdalmasak lesznek.
6, Tudni kell megbocsájtani, még ha ez néha baromi nagy kihívás is.
7, Minden sérelmünk félretehető, csak rajtunk múlik, hogy mennyire merülünk el saját sebeink nyalogatásában.
8, A családi összetartás… (Igen, ez most egy kicsit olyan Halálos Iramban-szerűen jön ki, de akkor is ez az egyik legerősebb üzenete a könyvnek: néha a családunkba nem beleszületünk, hanem belepottyanunk, és van az úgy, hogy a nem vérségi kötelék sokkal erősebb lesz, mint az ami születésünk pillanatában megadatott nekünk.)

Szóval igen, lehet Ward történetét egy jó kis szórakozásnak is elkönyvelni, de bele is lehet gondolni mélyebben a sztoriba, és akkor rá lehet jönni, hogy ez a könyv egy kicsit többről szól, mint két homoszexuális vámpír harcos szerelmének a beteljesüléséről. És Ward nem állt meg ennyinél, fogta, és még a szexjeleneteket is alapos részletességgel kitárgyalta. És tette mindezt olyan intelligens módon, hogy az ember fent sem akad ezen. Van nekem egy kollégám, aki történetesen férfi, és aki többet olvas mint én – ez már önmagában rendkívüli tény. Ez a kollégám is kedveli az FTT-t, minden részt elolvasott eddig. Elolvasta Qhuinn és Blay történetét is – nagyjából tán pont egy időben olvastuk a könyvet. Amikor befejezte megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye. Annyit reagált csak, hogy bár nem áll közel a lelkéhez hogy férfiak bimbózó románcáról olvasson, de tetszett neki a sztori. Néha ugyan kerekedett a szeme itt-ott, de semmi olyan eget rengető dolgot nem tapasztalt, ami miatt úgy érezte volna, hogy nem képes befogadni a könyvet. Én meg erre a következőket mondom: ha egy heteroszexuális felnőtt férfi képes minden nehézség nélkül elolvasni egy olyan könyvet, amiben két férfi vámpír harcos gabalyodik egymásba, mi több, még el is nyeri a tetszését a történet, akkor az az író aki a könyvet megalkotta valamit nagyon, de nagyon jól csinált.

De ha már tabukról van szó, akkor fel lehetne hozni azt is, amikor Rhage elmegy szexelni úgy, hogy Mary ott fekszik a hálószobájában…
Emlékszem, amikor először olvastam a sorozat második kötetét, szentül meg voltam győződve arról, hogy Rhage nem fog abban a szituációban másik nővel lefeküdni. Meg voltam róla győződve, mert szinte minden romantikus könyvben az történt volna, hogy a főhős visszatáncol az utolsó utáni pillanatban, és a szükségletei helyett a nagy szerelmet választja, és azért is meg voltam győződve arról, hogy nem fog „félrelépni”, mert az idealizálási kényszer azt diktálja, hogy a patyolattiszta nagy szerelmet nem illik ilyennel bemocskolni. Aztán Rhage jön haza Phury-val… És Phury nagy lelkesen részletezi, hogy Rhage mekkora egy isten, meg hogy milyen jó volt a csaj akit megdöntött… Én meg visszaolvastam azt a szakaszt kétszer, hogy most akkor mi van? Tényleg lefektetett valakit? És akkor most mi lesz Mary-vel, és a nagy szerelemmel? Meg eleve… hogy tudott ilyet tenni? Hogy volt gyomra hozzá? És vagy tíz percen keresztül nagyon, de nagyon dühös voltam Rhage-re. Dühös voltam, és elégedett egyszerre. Igen, valamilyen morbid módon, elégedetté tett az, hogy nem az történt, amire számítottam… Az pedig még inkább elégedettséggel töltött el, ahogy kivergődnek hőseink ebből a helyzetből. Merthogy Ward ezt a kanyart is tökéletesen vette. De ettől függetlenül… nagyon de nagyon dühös voltam Rhage-re…

És még mindig a tabuk…

Ott van Phury drogfüggősége… Ami amúgy csak egy a könyvekben megjelenő kismillió egyéb más függőség közül. Vagy ott van Zsadist önkínzási kényszere, vagy V devianciája… És lehetne még sorolni…
Tulajdonképpen az én látásmódom, és értelmezésem szerint, Ward a fantáziája segítségével felépített egy tökéletes játszóteret, ahol minden erőlködés nélkül meg tud szólaltatni olyan szélsőségeket, amik jelen vannak a hétköznapok világában is, csak előszeretettel igyekszünk kikerülni őket. Majd fogta ezeket a szélsőségeket, és az indoklásaival, történetvezetésével beszuszakolta őket az elfogadható tartományba. Olyan megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy az ember akaratlanul is befogadóvá és elfogadóvá válik ezekkel a szélsőségekkel szemben, innen meg már csak egy ugrás, hogy elkezdjünk a realitás talaján gondolkozni, saját közvetlen környezetünket vizsgálva.

Nagy röviden, szerintem Ward FTT-je eleve jól induló sorozat volt, viszont menet közben annyira kinőtte magát, hogy nem lehet már csak szimplán egynek tekinteni a szórakoztató irodalom hasonló témájú könyvei közül. Ez a sorozat a non plus ultra, a piros felkiáltójel, a célirány, ha valaki ilyen témájú könyv írásába akar kezdeni.

Nagggyon morcos Jason Momoa
Amit rémesen sajnálok, az az hogy ebből a szériából soha ebben az életben nem lesz film, vagy sorozat. Nem lesz, és pont a fenteb leírtak miatt nem lesz… Mert tele van olyan gondolatokkal, amiket a közízlés nehezen tudna megemészteni, főleg ha vizuális formában lenne eléjük tárva – gondolják ezt nagyon tévesen a filmgyártás istenei. Szerintem is nagyon téves elképzelés ez, én úgy hiszem hogy szétrobbanna a mozi, ha az FTT bekerülne a vászonra, olyan hisztiorkán övezné a filmes adaptációkat, hogy ahhoz képest a Twilight-ot körül lengő rajongás gyenge lágy fuvallatnak tűnne csupán. Tény, hogy a sok szex miatt tizennyolcas karika alatt aligha lehetne értelmesen adaptálni vászonra a könyveket… de tudjátok mit… még tizennyolcas karikával is szétrobbanna az a mozi…
Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogyha filmben kellene gondolkoznom, akkor melyik szereplőt, melyik színészre osztanám… Nem vagyok egyedül ezzel a játékommal amúgy, az IMDB-n még lista is van arról, hogy valaki szerint milyen lenne a tökéletes szereposztás… Volt hogy a férjemmel együtt agyaltunk azon, ki lenne a legmegfelelőbb színész mondjuk Rhage karakterére…

(Szintén csak az elfogultságom miatt, de aki holt biztos hogy benne lenne a filmemben, az Charlie Hunnam… Csak azt nem tudom kit személyesítene meg… Tuti nem Rhage lenne… Rhage nem tudom ki lenne… Az biztos hogy Jason Momoa is benne lenne a mozimban, Wrath-ként nagyon el tudom képzelni… Travis Fimmel is benne lenne, de Őt sem tudom, hogy kit játszana… Ami furcsa, hogy V szerepére el tudnám képzelni Kit Haringtont. Kapna egy jó kis tetkót az arcára, egy világos kontaktlencsét, ki lenne vasalva a haja… Ha le tudná vetkőzni azt a jófiús attitűdöt, ami áthatja, egész hetyke kis Vishous lenne belőle. Ha még nőne vagy tíz centit, és magára kapna még egy kis tömeget is… Hm… Szavam nem lenne.
Ha a Hunnam-et gyorsan ejtjük, "hmm" lesz belőle
Viszont már eleve vicces abba belegondolni, hogy Momoan kívül egyik pasas se hozza a kétméteres magasságot, plusz a 120 kilós súlyt (izomban), szóval elég lenne őket egymás mellé állítani ahhoz, hogy dugába dőljön az egész elképzelés. Ha hozzá tesszük hogy Travis Fimmel kiköpött Hunnam bizonyos megvilágításban… na akkor mi derül ki? Na mi…? A z hogy a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom… És a beválogatott képekből mi derül ki? Az hogy nem csak a szőke, kék szemű morcos pasasokra bukom…
Van neki kardja...
Tulajdonképpen tök mindegy milyen a szeme, vagy a haja színe… legyen morcos, vademberes, és Lindácska már meg is van elégedve. Az a baj, hogy van egy elképzelésem a könyvek alapján arról, hogy melyik szereplő hogyan néz ki, de a valóságban nehezen találom meg azokat a sztárocskákat, akik pontosan beleillenének ebbe az elképzelésbe. Tiszta szerencse hogy nem vagyok olyan személy, akinek a casting a munkája… Van egy olyan sejtésem, hogy nem lennék kiemelkedő tehetség ezen a fronton.
Férjem amúgy azt az álláspontot képviseli, hogy inkább kevesebb nagy névvel, és több friss hússal állítaná össze a szereplőgárdát. Részben egyetértek vele, mivel ez kevesebb kötöttséget jelentene… nagyobb piacról lehetne válogatni…)

Annyira bele tudom magam élni ebbe a játékba… És mindig annyira el tudok szomorodni azon a tényen, hogy minden hülyeségből képesek filmet csinálni (lásd A szürke ötven árnyalata, amitől hascsikarodást tudok kapni…), bezzeg ebből a sorozatból nem…

(Mély sóhaj…)

El kell engednem ezt a filmes témát, különben soha nem jutok ennek a véleménynek a végére…

Itt pont nem látszik, de ennek a hímnek is van... khm... kardja




Na… akkor… hogy miért is tetszett nekem A király…

Nekem nem Wrath és Beth története a kedvencem. Ennek szerintem köze van ahhoz is, hogy az Ő történetük az első a sorban, a nyitány, és mint ilyen felvezetőként szolgál, megadja a keretet a folytatásoknak. Önmagában véve azonban egy kicsit laposka, amúgy teljesen érthető okokból – ha Ward minden információt beleerőltetett volna az első kötetbe, akkor az hosszabb lett volna, mint a Biblia. Étvágygerjesztőnek azonban tökéletes, olyan mint az előétel, és az aperitif együtt, csak éhesebb lesz tőle az ember. Nekem a sorozat úgy istenigazából Rhage-nél indult be – Ő a mai napig nagy l’amour -, V-nél pedig elérte az eddigi legnagyobb csúcsot. Tudom, jellemző rám, hogy pont a perverz vámpírnál élem meg a magam kis csúcsocskáját… A legnagyobb mélypont amúgy Paine és Phury története volt nálam. Félreértés ne essék, azokat a könyveket is szeretem, csak míg az összes többi részt már rojtosra olvastam, addig Phury, és Paine kitűnő állapotban pihengetnek a polcomon.

Elsősorban azért imádtam A királyt, mert engedett nosztalgiázni. Jó volt visszafordulni Beth-hez, és Wrath-hez, visszaidézni az első találkozásomat a sorozattal, újra elkapott ugyanaz a lelkesedés, amit az első kötet olvasásakor éreztem. Rájöttem, hogy bár tényleg nem ők a kedvenceim, de igenis szeretem őket, és hiányoztak, annak ellenére hogy jelen voltak minden egyes részben.

Jó volt olvasni ezt a kötetet, mert arra is rávilágított, hogy mennyi minden történt menet közben, és mennyire megváltoztak a körülmények a kezdetek óta, és hogy mennyire megváltoztak a karakterek is – legtöbbjük jó irányba. Kár hogy ebbe a részbe amúgy nem nagyon merülünk el, azon túl hogy Zsadist már elégedett apuka, aki szerint a rózsaszín nagyon jól áll a lányának. Illetve kapunk egy közvetett információt Thor-ról, akinek minden viszontagsága ellenére, az a véleménye a gyerekvállalásról, hogy amennyire ők elkötelezett férfi vámpírok üresek lennének a feleik nélkül, ugyanúgy a feleik is üresek lennének gyermektelenül. Ez a mondat olyan súlyos volt a könyvben, hogy bennem még a levegő is bent akadt amikor elolvastam – annak ellenére, hogy ez Wrath gondolatain keresztül tolmácsolódik el hozzánk, és nem párbeszédes formában. Mégis, az hogy ennek a gondolatnak a gazdája Thor, pont az a testvér, aki nem is akart gyermeket, és akinek a fele éppen várandósan lett gyilkosság áldozata, olyan jelentőséggel ruházza fel, mintha legalábbis kiabálnák a könyvben. Több ilyen részt el tudtam volna viselni. A dolog fonákja, hogy egy FTT-s könyvben amit leginkább hiányolok az pont az FTT. A Testvériség eredeti tagjai kicsit el lettek bújtatva. Jó lett volna egy kicsivel több V, egy kicsivel több Butch, egy kicsivel több Rhage (az Ő hiányát csak ezért tudom megbocsátani, mert a következő rész ismét róla fog szólni)… egy kicsivel több testvériség jó lett volna a történetbe. Szeretem én az újabb szereplőket is, de nekem nem ők jelentik a magot.

Még mázli amúgy, hogy Ward marha jól ért a tereléshez is. Olyan ez, mint amikor az ember úgy veszti el a szüzességét, hogy közben a fülcimpájába harapnak – ha szerencséje van akkor észre sem veszi, mert máshová fókuszál… Csak utólag jöttem rá arra, hogy mitől is van hiányérzetem. Míg olvastam a könyvet, addig lubickoltam a jóban, és fel sem merült bennem, hogy bármi bánatom is lenne, és ez semmi másnak nem tudható be csak annak, hogy a mellékszereplők is annyira érdekesek, hogy gond nélkül elvonják a figyelmet minden másról. Ott van például Assail… Igen, ismét egy drogos… Na de akkor is! Nekem kell az a pasas... is… Én könnyesre röhögtem magam a nagymama és Assail csörtéin. Egyszerűen imádom a kegyetlen gyilkos, és az előkelő úriember eme perfekt keveredését, ami ebben a fasziban fellelhető.

Aztán ott van még Saxton. Én annyira belelendültem a homoszexuális vámpírsztorikba, hogy nekem most már kell egy olyan is ami Saxton boldogságáról szól. Esküszöm ha élő személy lenne, és nem lenne végképp idegen pálya, én megvigasztalnám… Nem elég hogy szegényt korábban rommá verik, hogy a családja mondhatni teljesen kitagadta, hogy az apja gyűlöli, még ott van a viszonzatlan szerelme is Blay iránt… Ő az a karakter, akire most már nagyon ráférne némi pozitív fordulat. Megérdemelné.

Aztán ott van még Xcor… Hadd ne részletezzem. A vámpír, aki Wrath legnagyobb ellenlábasa, aki elkötelezi magát Layla-val, a kiválasztottal, aki nem mellesleg annak a Qhuinnek a gyermekével várandós, aki Blay szerelme… Tyűűű… Ezt ettől jobban nem is lehetett volna megkavarni… És pont ezért jó ez a történeti szál. Már annyira komplex, hogy az perverz gyönyört okoz. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy velük mi fog történni a jövőben. És ha már humor… Xcor, és a ruhavásárlás… Hát én azon a jeleneten behaltam.

És nem utolsó sorban ott van Trez és Selena. Valamiért, és nem tudom rendesen megindokolni hogy miért, de engem ők foglalkoztatnak a legkevésbé. Nagyon tetszik az a konfliktus a kapcsolatukban, hogy Selena beteg, lassan mintha kővé akarna válni. Ez fantáziadús, és eleve megadja az alapot majd a későbbi sztorihoz, de… A fentebb vázolt Xcor-Layla-Blay-Wrath bonyodalomhoz viszonyítva az övék kicsit langymelegnek hat. Ettől függetlenül el fogom olvasni Az árnyékok c. könyvet is, ami pont a következő kötet, és ami pont Trezről, és iAm-ről szól… Csak egy kicsit nem értem… Miért pont ők lettek a következő kötet főszereplői? És ezután a The Beast jön majd, valamikor tavasszal (Lukács Andi fordításában, aminek én nagyon, de nagyon, de nagyon örülök, mert a jó könyv egy dolog, de a jó fordítás is nélkülözhetetlen, és amit Andi csinált az FTT-vel, az egyenesen zseniális, szóval én mélyen meghajolok Andi tudása, tapasztalata, és profizmusa előtt, és nem tudom csak boldogságosságomat kifejezni az ügyben, hogy bár jönnek mennek itt a kiadók, hol egyik, hol másik megy csődbe, az FTT, és vele Lukács Andi is örök. Maradjon is ez így!), ami Rhage-hez fog visszakanyarodni, és csak azután jön majd a The Chosen, amiben Layla lesz meg Xcor a főszereplő. Te jesszusatyamária… hogy fogom én ezt kivárni? Amúgy biztos jól van ez így, és biztos jól csinálta Ward, hogy így írta meg a történeteket… na de akkor is… hogy fogom én ezt kivárni?
(Elmondom, hogy fogom kivárni… Elolvasom Az árnyékokat, majd elolvasom a Bukott Angyalok sorozatból a Birtoklást, és a Halhatatlanságot, és ezután, vagy alatt elkezdem A Bourbon Királyait… dőzs lesz ecsém… dőzs lesz… úgy egy hétig…)

És hogy miért tetszett még jelen könyvünk…

Végre a gyermekvállalás kérdése, tényleg kérdésnek minősül. Végre, nem a habosbabos, cukormázas szirupot kapjuk a nyakunkba, hogy aki terhes, az kötelezően boldog kell hogy legyen, hogy a gyermekvállalás csupa móka és kacagás, hogy csak gyermekkel lehet teljes egy párkapcsolat, és hogy minden napsugaras és boldogságos… Végre egy olyan nézőpontot kapunk, ahol megjelennek a gyermek melletti érvek is, de megjelennek a gyermekvállalás elleni érvek is, mint ahogy az amúgy szerintem a normál életben is lenni szokott. Végre a főszereplők nem picipöttyöznek, meg nyavalyognak, hanem az első dühös kirohanásuk után elkezdenek törekedni arra hogy kompromisszumot kössenek. Aztamindenitneki! Értelmes felnőttekkel vagyunk körülvéve! Olyanokkal, akik nem csak hogy értik mit jelent a kompromisszum, de még alkalmazzák is. Akik odafigyelnek egymásra, akik megpróbálják átérezni, hogy a párjuk mit érezhet, akik megbeszélik a gondjaikat… Huh… Esküszöm, agyi síkon folyamatos orgazmusba fulladtam míg olvastam a könyvet, ezek miatt a jellemzők miatt. Komolyan mondom, hogy a kielégüléssel volt határos a megkönnyebbülésem, amiért végre nem idiótákról olvasok, idióta kontextusban, idióta reakciókkal… (Igen, elgondolkoztam azon, hogy lehet illene megfontolnom az idióta könyvek elhanyagolását, mert lassan kezdenek ártalmassá válni a mentális egészségemre nézve…) Én nagyon át tudtam érezni, mind Beth, mind Wrath álláspontját a gyermek kérdésének ügyében, és azért voltam képes könnyen azonosulni mindkettőjük dilemmájával mert – és most jön a következő sokk! – mindkettőjük logikusan (!!!!), és értelmesen (!!!!!) képes megindokolni (!!!!!) a saját fenntartását. (ORGAZMUS!!!!)

És akkor még egy kicsi…

Nagyon tetszett az ahogy Wrath kikecmereg a trónfosztásból. Wrath nem tipikus uralkodó, és pont emiatt válik nagyon jó uralkodóvá. Wrath ebben a könyvben ér érvbe. Itt illeszkedik bele a saját sorsába, itt találja meg azt az utat, ahol önmagát nem feladva méltóvá válik az őseihez, és itt hozza meg azokat a döntéseket, amivel nemhogy az apja szintjére emelkedik, de túl is szárnyalja azt. Wrath-ból a királyból, ebben a részben lesz igazi király. Komolyan mondom, amikor a könyv végén a gyermekével kint van az udvarom, és a „kezében tartja a jövőt”, én hajszál híján siratóasszonyokat megszégyenítő pityergésbe kezdtem… Mert ez annyira szép… És annyira kerek.

(Újabb mély sóhaj…)

Már párszor utaltam rá, de külön is szeretném kiemelni, Ward egyik legerősebb fegyverét: a humort. Írónőnknek nem kell a szomszédba mennie a szellemességért. Hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legmorbidabb helyzetekben is bepöccintsen egy fricskát, amitől az ember bukfencet hány a kacagástól. Egyáltalán nem kiszámítható a humora, és pont ezért rendszeresen ütnek is a poénjai. Nem csak a párbeszédekben tud alkotni, hanem a karakterei belső gondolatainál is zsigerből osztogatja a mosolygásra alkalmas szófordulatokat. A sok nevetgélős rész közül kettőt szeretnék kiemelni, amiért külön hálás vagyok Ward-nak, mert nagyon egy húron pendül a véleményünk:

1, Iphone kontra Android… V szerint Steve Jobs minden gonosznak az atyja… Egyetértünk. Nem bírom megállni, hogy ne ollózak be ide párat a kedvenc iphone mémjeim közül...






2, Miley Cyrus poénok… Köszönöm istenem! Tudtam én hogy nem bennem van a hiba, amiért halálra irritál az a nő, lány… lény… mittudoménhogymi…! Akárhányszor megemlítik a nevét, mindig az ugrik be, ahogy azon a nagy golyón vonaglik meztelenül… És akárhányszor eszembe jut ez a kép, mindig meg akarom fejteni hogy ez a dolog vajon minek a metaforája… Nem jöttem még rá… Viszont… Most hogy Ward viccet csinált ebből a libából, legalább már ki lehet jelenteni, hogy lett a hölgyeménynek valami haszna is… A nagy golyón történő meztelen lovagláson kívül…

De meg lehet még említeni a Nyamvadt Macskát is, vagy Wrath látogatását Z-hez is.


Összegezve: megy a tíz pont csont nélkül, és azt öt csillag a Moly-on. És ez a pontozás már eleve önmagáért beszél, nem szorul a dolog hosszabb magyarázásra.
Share: