2015. június 20., szombat

Kristen Ashley: A titokzatos Ő (Álomférfi sorozat 1.) /2015/

5 megjegyzés

Huh...
És öööö...
Huh...

Na szóval...

A probléma a következő...
Tudom, hogy tudjátok, hogy menthetetlen szófosó vagyok...
Ki tudja? Lehet, hogy még van aki kedveli is (ha mást nem, hát döbbenettel vegyes hidegrázással figyeli), hogy képes vagyok egy nyamvadt időjárásról is hosszú összetett mondatokat, és tirádákat összehozni... Nem tudom...  Ami biztos: igyekszem minden egyes alkalommal egy kicsit visszafogni magam, mert tudom, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ha már az esetek egy részében magamnak is sok vagyok, akkor másoknak meg pláne. Így majd minden véleményem előtt elhatározom, hogy ez lesz az... Ez lesz az, amikor mindenféle elrugaszkodás, és kismillió kitekintés, életbölcsesség, nyavalygás - röviden: önmagam - nélkül, célirányosan, és profin odateszem a lényeget, levezetem hidegen, csak a tárgyi alapokra hagyatkozva, és lesz ami lesz. Nem fogok össze-vissza csapongani, habzó szájjal kisregényt írni, meg belemenni mindenbe, aminek amúgy köze nincs a könyvhöz... Elhatározom. Tényleg. Minden. Egyes. Alkalommal... És nem. Nem jön össze. Most sem fog összejönni... (Szerintem kerek e világon én vagyok az egyetlen flúgos, aki élet-halál kérdést csinál egy olvasásból, és mellette még megmagyarázási kényszerben is szenved, hogy megindokolja miért...)

Van ez a szavacska, hogy "miért?". Aztán van ennek a szép egyszerű válasza is: azért mert csak. A helyzet a következő. Bár szívből rühellem, mert borogatja a rendet, mégis a legkedvesebb kérdésem a "miért?"... És bár szintén gyűlölöm, de számomra az "azért mert csak" nem válasz. Így a helyzet a következő: amikor valaki kijelenti bármiről is, hogy az úgy van, vagy úgy kell lennie, akkor én élből feldobom azt, hogy "miért?", és várom az indoklást... Indoklásnak csak az ésszerű, és lekövethető dolgokat fogadom el, az érzelmi síkon lejátszódó heves kitöréseket nem, és a közhelyes frázisokat, meg az "azért mert ez van"-okat sem. Következmény: mivel feltételezem, hogy mások is annyira össze vannak gabalyodva az értelmi többsávos sztrádájukon mint én, így belém ivódott a kényszer, hogy amikor felröppen a "miért?", én kéretlenül is nekiállok megindokolni, hogy miért... Így sajnos vélhetően az a végső konklúzió, hogy képtelen leszek arra, hogy csak a rideg tények mentén formáljak véleményt, mert egy adott témának - jelen esetünkben könyvnek -, van sok szemszöge, és nem is én lennék én, ha nem nem vezetném le jó hosszan, hogy a melyik "miért?"-re, miért éppen az a válaszom ami.

Nyugi, nekem is legalább annyira zavaros volt ez, mint Nektek...

Ahhoz, hogy a következőkben a miérteket kellően szépen fel tudjam vázolni, kell még egy kis gyorstalpaló tanfolyam is a férfiakhoz, és a nőkhöz fűződő viszonyomról.
Én nem bírom elviselni a sztereotip nőket, és ebből kiindulva, sajnálom, de pocsék sztereotip barátnő vagyok... Semmi, de semmi tehetségem nincs a női problémákkal azonosulni. Egyenesen gutát kapok a női dolgoktól, és minden készségem ide vagy oda, egyszerűen képtelen vagyok olyan dolgokon hisztizni, amin az általános nő órákat bír... Nem hiányzik semmilyen módon az a fajta "barátnői" jóakarás, ami nem vezet semmi máshoz, csak önmagam állandó megkérdőjelezéséhez, és a kétségbeeséshez... Lever a víz, ha részletekbe menően világosít fel egy csaj a ciklusáról, a pasija ágybéli teljesítményéről, avagy a legújabban megszerzett ruhájáról, és/vagy kiegészítőjéről. Semmi érzékem nincs a giccshez, a díszítéshez, sem a szívecskékhez, sem a pletykához, sem a bájolgáshoz. Nem bírom elviselni az őszintétlenséget, a praktikákat, a felszínességet és az amatőr manipulációt. Nem tudok így működni, sosem tudtam, és soha nem is fogok tudni így működni. Nem is akarok, és ezt nem köszönhetem másoknak, csak az életem folyamán mellém szegődő férfiaknak, akik mindamellett hogy vállvetve álltak mellettem még akkor is amikor meg voltam bolondulva, megtanítottak arra, hogyan legyen tartásom, hogyan legyek büszke magamra, és hogyan legyek olyan nő, amilyen nő szeretnék lenni. Akik készséggel elláttak tanáccsal, és minden további nélkül el is küldtek a bús francba, amikor arra volt szükség.
Tizenöt éves korom óta pasik közt élem az életem. Szerintem mondanom sem kell, hogy a makacsságom, és a türelmetlenségem eredményeként, ilyen idős koromra én már bőszen túl voltam néhány dolgon, és már akkor is fakó volt a romantikáról alkotott ábrándom. Épp akkor történt, hogy az élet magasról téve arra - jó szokásához híven -, hogy én pont antiszocializálódni kívánok, az utamba ejtett néhány PASIT. (Volt belőlük pár a környezetemben, lévén műszaki középiskola, az évfolyamon összesen vagy hat lánnyal...) De ezek a PASIK mások voltak. Különlegesek. Nem voltak ők a suli sztárjai, sőőőt, inkább voltak a suli kockái, de higgyétek el ha mondom, nagyon hosszú idő után éreztem azt először mellettük, hogy figyelve van rám. Hogy értékelnek, hogy megbecsülnek, hogy számítok, méghozzá nem is keveset. Összenőttem velük. Részemmé váltak. Felszabadítottak. Miközben ők lassan igyekeztek férfivá érni, igazi nőt faragtak belőlem a humorukkal, a logikusságukkal, az egyenességükkel, azzal, hogy nekik jó voltam úgy, ahogy vagyok, nem ítéltek el, nem kértek számon, nem kritizáltak, egyszerűen csak élvezték, hogy velük vagyok, ahogy én is élveztem hogy velük lehetek, mert mellettük biztonságban voltam. És azóta is biztonságban vagyok. Segítettek abban hogy büszkén felvállalhassam magam, minden hülyeségemmel együtt, megtanítottak arra, hogyan kezeljem magam, és másokat, és megértettek, még akkor is ha hajmeresztő ökörségbe fogtam. Az a lendület, amit tőlük kaptam, talán életem egyik legnagyobb profitja volt, és azóta sem győzök hálát adni érte. A hűség fogalmát sem a nők tanították meg nekem, hanem a férfiak. Míg a nők hűsége irányomban, egy barátságon belül, sok esetben annyiban kimerült, hogy ki lettem osztva, és le lettem építve ha rizikóssá vált egy helyzet, addig a férfi barátaim hűsége akkor volt a legerősebb, amikor a legrizikósabbá vált a helyzet. A vitakészséget sem a nőktől tanultam meg, mert érzelmekkel vagdalkózni, és hisztizni nem éppen megfelelő érvelési technika... A mély érzelmeket, azt hogy a "szeretlek" nem csak egy elcsépelt szó, nem fogjátok elhinni, de szintén a férfiaktól tanultam meg. A következetességet, azt, hogy soha nem az a lényeg mit mondasz, hanem az hogy mit teszel, azt is férfiaktól tanultam meg, mert igen, nekik néha könnyebb tenni, mint ódákat szavalni... Értékelni a gesztusokat, csendben maradni, kivárni, és elfogadni szintén a férfiaktól tanultam meg. Átgondolni mielőtt mondunk valamit, gondolni a következményekre, felelősséget vállalni... Na igen. Ezeket is tőlük tanultam meg. Mert lehet, hogy sok férfi nem képes az érzelmeit a nők számára megfelelő formában kiönteni, de ha meg van az érzelmi motiváció, akkor a stabilitásuk kikezdhetetlen. És én ezt marhára csodálom bennük.
Ezzel az egésszel nem azt akarom kidomborítani, hogy nincsenek értelmes nők, és hogy mindegyik nő kész csalódás. Nem. Nagyon sok értelmes nő van. A környezetemben is akad belőlük pár, csak azoknak nagyobb a lelki pénisze, mint sok férfi valós lándzsája... És nehezen boldogulnak, mert a sztereotípia annyira erős, annyira nehéz tőle elszakadni, hogy a legtöbb nőnek, még ha alkalmas is lenne rá, nem sikerül, mert a tömeg van előnyben.
Ennek a litániának pedig a lényege ez volna: a férfiak logikáját, és érzelmi felépítését sokkal könnyebben le lehet követni, mint egy nőjét, a szabályrendszerük jobban behatárolható, és így jobban is kezelhetők. Ezzel szemben a nők hamarabb reagálnak érzelmileg, mint hogy gondolkodjanak, emiatt impulzívabbak, nehezebben kontrollálhatók. Logikus ember lévén, és a fentebb kifejtett okokból kifolyólag, én személy szerint inkább a lelki pénisz növögetésében hiszek, és a bizalmam jobban húz a férfiak felé, mint a nők felé.
De azt is ide kell biggyeszteni, hogy hiába meghatározóbb az életemben a tesztoszteron, attól én még nő vagyok, és mint ilyen, rendelkezem néhány nagyon is tipikus női vonással... Példák:

Külsőség:
Soha nem volt vágyam pasisan kinézni, nem is engedné meg a testalkatom, meg még hiú is vagyok, ezért a "soha nincs egy göncöm, amit felvegyek!" teljes mellszélességgel teljesül. Minden lelki bánatra gyógyír számomra is egy új kacat, egy új pipere, egy új fehérnemű... Bármi, amiben úgy érzem, hogy kívánatos, szexi nő vagyok. De... Ennek is van nálam egy határa. Soha nem jártam szoláriumba, mert a művi dolgoktól rekordidő alatt kapok agyfaszt... Nincs műkörmöm építve... Nem vagyok agyonsminkelve... Nem veszek fel 28 centis sarokkal rendelkező cipőt, ha csak a boltba szaladok le... Sőőőt... Munkába járni is olyan ruhákban szoktam, amik félúton vannak a kényelmes, és a csinos közt. Igyekszem stílusos, és igényes lenni, de nem ez a mindenem.

Csoki és egyéb nyalánkságok:
Igen, az is tipikusan jellemző rám, hogy az első gondolatom, amikor elegem van, hogy mindenféle óvatosság nélkül befalok valamit, ami bűnösen édes, és olvadós, és ami kenterbe veri az egész életen át tartó diétámat. Ez van. Szerintem minden dupla x kromoszómával rendelkező lény ezen a bolygón szimbiózisban él a csokoládéval. Ezen nincs mit tovább elemezni.

Diéta:
Hajjaj... Az van. Mindig, és állandóan. Én imádok enni, de tényleg... Viszont amikor a tavalyi nadrágomat idén csak kínkeserves erőlködéssel tudom magamra venni, miközben a levegő-visszatartástól lilul a fejem, akkor szimbiózisban élés a csokival ide vagy oda, jön a kalóriatábla, meg társai, és a kínzás, meg a kérődzés... Nem szeretem. Egyenesen rühellem, amikor a zellerszár rágcsálását nevezem nassolásnak (amivel egyébként megszentségtelenítem a "nassolás"-t, mint kifejezést), de azt még inkább rühellem, ha nem jönnek rám a ruháim... Így amióta elkezdtem tini lenni, állandó odafigyelés mellett zajlik a táplálkozásom, ami mellesleg rohadt stresszes egy dolog.

Dráma:
Először is leszögezném, hogy a drámázás, nem egyenlő a hisztizéssel. A hiszti minden fajtáját elutasítom, de a drámázásban kijelenthetem, hogy profi vagyok. A környezetem azért nem utált még meg a drámáim miatt, mert a túlzások mestere is vagyok, ráadásul van egy előadásmodorom, ami sok esetben bírja a gúny, az arrogancia, a szatíra, és a cinizmus jegyeit, megspékelve némi beteg humorral... Ha hozzátesszük, hogy alapvetően kézzel-lábbal magyarázok, beszédes arcmimikával, akkor szerintem kikövetkeztethető, hogy a legtöbb drámai kirohanásom, egyfelől döbbenetes, másfelől viszont egész szórakoztató dolog tud lenni.

És nagyjából ennyi...
(Megkérdeztem a férjemet, mint hiteles forrást, részéről is nagyjából ennyi...)
Talán még az hozzátehető, hogy szeretek táncolni... És tudok is táncolni... Meg tök harsányan, és falsan énekelni a kedvenc dalaimat takarítás és készülődés közben...

És hogy ez most miért is volt fontos...
Mert a fentiek miatt, meglehetősen vegyes érzéseim támadtak a könyvtől...


"Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva. 
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, ,,mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára. 
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe ,,Hawk" Delgadónak - aki nem más, mint a titokzatos férfi - kell vigyáznia Gwen testi épségére. 
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle.
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét."

Kiadó: Gabo
Oldalak száma: 564
Ára: 2990 Ft


Úgy kezdődött, ahogy mindig. Este, csendes szoba, hangulatvilágítás, én és a könyv. Az első oldal felütése után, nagyot dobbant a szívem. A hősnő bolond. Én meg szeretem a bolondokat. Teljes a siker. Jött az érzés, hogy ez jó lesz! És emiatt annyira lelkes lettem, hogy majdnem egy szuszra kivégeztem a könyv felét... Ami határozottan nem volt jó ötlet, két okból sem:
1, aznap három óra alvással mentem be dolgozni - egy liter kávé, és két energiaital is kevés volt ahhoz, hogy észhez térjek...
2, a kezdeti lelkesedés szép lassan meghanyatlott, és amikor végül leraktam a könyvet, már ott tartottam, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most kacagjak, vagy zokogjak.

Hősnőnk nem csak bolond, de tipikus nő is. Minden porcikájában. Annyira, hogy az már valami észbontóan professzionális. És emellett valamilyen szinten kedvesen bugyuta is, akire nem lehet hosszabb távon haragudni. Én meg ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább pattogtam mint egy pingponglabda, hogy most megfojtsam-e, vagy megöleljem-e emiatt. Voltak dolgai, amikkel relatíve könnyen, és gyorsan tudtam azonosulni, és voltak dolgai, amikkel egyáltalán nem. Olyannyira nem hogy jól fel is idegesítettem magam miatta, amit levezetendő, fél órás monológot adtam elő a munkahelyemen két szerencsétlen kollégámnak a sztoriról, megtoldva azt egy röpke tizenöt perces összefoglalóval a nőknek a társadalmon belüli elhelyezkedéséről, és annak égbekiáltó igazságtalanságáról, beleszőve saját sanyarú sorsomat is...

Elmondom, mi volt az a néhány dolog, ami kiakasztott hősnőnkben...

A barátnők...

Oké, én elhiszem, hogy sok nő ápol barátságot sok másik nővel, és még azt is elhiszem, hogy vannak olyan barátságok, ahol a féltékenység, és az amúgy szerintem teljesen egészségtelen női versengés, nem ölte még meg a bizalmat... De azt már nem akarom elhinni - pedig érzésem szerint muszáj lesz -, hogy egy nőnek minden vele történt eseményt meg kell osztania a kis csapatával, mintegy kollektív tudatot létrehozva ezzel, amiben minden érintett fél képes asszimilálni minden eseményt, és beintegrálni azt a saját valóságába.

Példa: (spoiler)

Elmondja Cabe Gwennek, hogy a kislánya és a felesége brutális körülmények közt halt meg. Azt is elmondja neki továbbá, hogy erről a tényről csak a családja tud, és most már a lány. Én megértem Cabet. Megtapasztalja a létező fájdalmak egyik legnagyobbikát, amivel kénytelen együtt élni, annak ellenére, hogy az minden nap hasogatja... Nem biztos, hogy ezt azzal a legjobb kompenzálni, hogy mindenkinek bereklámozza a nyomorúságát, hogy még a környezete is sajnálkozó pillantásokkal ostromolja, emlékeztetve ezzel a veszteségeire. Erre fel hősnőnk mit tesz? Összeül a brancsával, és néhány Cosmo társaságában kibeszélik az egészet... Na álljon meg a menet. Pofám nem lett volna bárkivel megosztani ezt a belső információt, mert ezt az információt nekem szánták, és csak nekem, hogy megértsek néhány dolgot, és ezt arra felhasználni, hogy a saját belső ingadozásaimat stabilizáljam, ráadásul úgy, hogy kipletykálom az egészet a barátnőimnek, várva azt hogy ők is megerősítsenek engem, részemről ez egy olyan mérvű visszaélés a bizalommal, amit nem tudnék egykönnyen megbocsátani. Plusz mérhetetlen önzőség is, mert nem szól másról, csak arról, hogy hősnőnk gátlástalanul minden eszközt felhasznál saját maga megnyugtatására, nem is gondolva az esetleges következményekre... Így leírhatjuk ide azt is, hogy még ostobaság is az egész. És bennem meg felmerült a kérdés... Ha annyira odavan Cabe-ért, mint állítja, akkor miért ennyire nehéz neki maga elé helyezni a férfit, néhány kósza pillanat erejére? Abba már bele sem megyek, hogy az egész mekkora egy önellentmondás, mert ha annyira szeretem, mint állítom, akkor pont a bizalmával nem élek vissza, mivel ha visszaélek a bizalmával, akkor nem szeretem annyira, mint amennyire állítom, hogy szeretem...

Vagy ott van a barátnő, aki együtt él már jó ideje a pasijával, és epekedve várja, hogy az megkérje a kezét... Drága Gwenünk szimplán csak terelésből felhozza a témát a pasinak (?!), majdnem hogy számon kérve, miért nem lépett eddig. Nos... Először is, a férfiak, férfi mivoltukból adódóan, nem élnek-halnak az esküvőkért. Másodszor... Ez most komoly? Mi köze van neki ahhoz, hogy a pasi miért nem kérte meg eddig a csaj kezét. Én kis naiv, mindig abból indulok ki, hogy két értelmes felnőtt képes megbeszélni az ilyen irányú dolgait, így nekem nem kell rögtönítélő bíróságként megjelennem, és igazságot osztanom, avagy felszólításokat hajigálnom egy olyan pasi felé, akihez alapjáraton a semminél is kevesebb a közöm. De még ha a tervezett vőlegény a barátom is volna, akkor sem lépnék rá erre az aknamezőre, mert ahhoz aztán pláne semmi közöm. Ráadásul ott van még az a nem elhanyagolható tény is, hogy én, mint olyan nő, akinek már kérték meg a kezét, azon az állásponton vagyok, hogy az emberem azért kérje már meg a kezem, mert ezt akarja tenni, és ne azért, mert az egyik barátnőm a tűsarkújával beleállt a lelkivilágába.

Vagy ott van a majd az egész könyvön átívelő, "ezt tettem, jól tettem-e?" körkérdés, amitől a guta ütött agyon. Csináltál amit csináltál, mondtál amit mondtál, viseld következményeit. Az agyam száll el azon, hogy azt is ki kell tárgyalni a brigáddal, ha valaki ferdén fingott...

(Spoiler vége... egyelőre)

A következetesség totális hiánya.

Kellesz... Nem kellesz. Most elhagylak... Nem, mégsem most hagylak el...
Kérlek, döntsd már el! Vagy tarts ki mellette, vagy ne, de szépen kérlek, ne ugrálj a kérdésen minden második oldalon, mert hisztérikus görcsöt fogok kapni... 

Pasik mindenhol, avagy a bőség zavara...

Elmondom hány szuperalfa van a könyvben.
1, Cabe, mint szuperalfa
2, Tack, a motorosbanda vezére - szuperalfa NO.2
3, Troy - a legjobb barát, semmilyen szinten nem alfa
4, Mitch Lawson - a nyomozó, aki megint csak szuperalfa...

És nem fogjátok elhinni, de mindegyik Gwenért van oda. Ez a könyv egy olyan könyv, amiben le van írva az, hogy egy motorosbanda gyermekei, és vagy két tucat kommandós, majdnem ölre mennek egymással, csak mert mindkét tábor vezére igényt tart ugyanarra nőre, és mert ők igazán kemény csávók... Rögtön megelevenedett előttem a Sons of Anarchy, és ugyanebben a pillanatban beúszott a képzeletbeli szemem elé a "hát ez ki van zárva!" tábla is.
Én szeretem a túlzásokat, de tényleg... De ez már olyan túlzás, ami nagyon sok.

Érzelmi csapongás...

Én vagyok elfuserálva, ez biztos, de ha nekem van egy pasim, aki boldoggá tesz, és akit akarok, meg akibe nyakig vagyok pistulva, akkor nem kell másik. Nem rohanok ölelő karjába egy másiknak, és nem is igénylem egy másiktól a kényeztetést. Nem fogok mindenkihez kiscica módjára odadörgölőzni, és marha morcosan fogok viselkedni, ha nem tartják tőlem a három lépés távolságot. Megint csak a bizalommal való visszaélés, és egyebek miatt...

Üresfejűség...

Idézet:
"Ez nem jutott eszembe! Miért nem jutott eszembe?!"
Hát azért nem drágám, mert a fejed tele van saját magaddal, illetve Jimmy Choo-val, és Valentinoval. Több racionalitás, kevesebb divat, cukorborsó, és minden rendben lesz!

Minden olyan cuki, meg aranyos...

Ezt ne már! Ha egy pasi véletlenül kedves, akkor milyen aranyos már tőle... Milyen cukika-mukika, hogy egyem meg a kis szívét... Meg minden mástól is azonnal olvadozunk, de tényleg, mert áááááhh!
Babám...
Köszcsi, puszcsi... de pá... csi...

Ezek voltak azok a sarkalatos pontok a hősnő személyiségében, amik felkergették az agyamban a pumpát. Illetve volt ennek egy következménye is. Cabe remek fickó, igen, én is örökbe fogadnám, de melyik nő nem...? Ott akadtam el agyban, hogy fel nem foghatom, hogy egy ilyen hapsi, ugyan miért bolondul bele egy ilyen nőbe. És itt van az a rohadt nagy "azért, mert csak!". A világban is akad jó pár megmagyarázhatatlan párkapcsolat, és ebből a szempontból a könyv nem idealizál, mert az egyetlen amivel megindokolja a férfi nagy rajongását, annyi, hogy "mert erre van szüksége...". Jó Cabe-nek, és marha szar már nekem, mert én ettől csak elszontyolodtam, és rögtön szögesdrótot vontam a lelki péniszem köré, majd fél napig fennhangon azt mormogtam, még a buszon is, hogy "akkor kapja be...".

És akkor most mély levegő, és jöjjenek a JÓ dolgok...

Nem fogok belekötni az abszurd történetvezetésbe, mert az minden abszurditása mellett nagyon jól fel lett volna építve, ha nem vágja haza a sok tesztoszterontúltengéses alfa, akik a bolygónkon élő kismillió nő közül, csak Gwent veszik észre... 

Nem keresek hibát abban, hogy hősnőnk másfél évig kamatyolt úgy egy pasival, hogy az égegyadta világon semmit nem tudott róla... Érdekes. Nem szokványos - leginkább soha elő nem fordulható - elem, de mivel hősnőnk flúgos, így elnézzük neki, hogy csinál olyanokat is, amit mások nem.

Továbbá nagy fintorogva elismerem, hogy minden női hibája ellenére, Gwen egy jószívű némber, akit könnyűszerrel lehet kedvelni akkor, ha az eszénél van, ami amúgy ritka. Szórakoztató agymenései vannak, amitől mindenkinek kacaghatnékja támad, csak egyszerre több órán keresztül nehéz elviselni.

Akkor szummázzunk...

Ez egy olyan könyv, amit határozottan nem szabad komolyan venni. Helyenként a könyv sem veszi magát komolyan, ami kifejezetten imponáló. Bár a története itt-ott kileng a legszélsőségesebbekig, nem érezni ennek a meredekségét, mert Gwen szeleburdisága, és az hogy nem veszi magát komolyan a mű, elveszik a dolog élét. A férfi szereplők szimpatikusak, közvetítik azt a macsóságot, ami kell egy nőnek ahhoz, hogy átvegye egy ilyen jellegű könyv hangulatát... Tehát teljesíti azt a feladatot, amire született. Álomférfiakról szól, teljesen elrugaszkodva a valóságtól, de ezt fel is vállalja, sőőőt, szerintem helyenként még direkt használja is a túlzás eszközét a túlfokozáshoz - és ez is nagyon szimpatikus nekem, mert nem találkozni ezzel annyira gyakran. És ezek miatt a tulajdonságok miatt - plusz azért is, mert amúgy remekül elszórakoztam rajta -, nem vagyok képes lehúzni a könyvet. A maga idióta módján megeteti magát az emberrel, és hiába írtam kisregényt arról, hogy Gwen miért irritált, őt is megkedveltem (nem, soha nem lennénk barátnők...). Kicsit túl sok a műben a női nemi hormon, és ennyi... Ez a legnagyobb baja.

Értékelés: 7 pont
Tovább...

2015. június 15., hétfő

A szürke ötven árnyalata - pár kósza gondolat a filmről...

4 megjegyzés

Akik esetleg a kezdetektől követnek, azok tudhatják, hogy filmeket is szoktam véleményezni, csak azt nem itt, hanem egy online filmmagazinban, aminek a becses neve (kapaszkodjatok meg, mert erős lesz): FilmMagazin. Így számomra egyértelmű volt már kezdetben is, hogyha már annyi film átsiklott "szakértő" kezeim közt, akkor biztos hogy nem azt fogom kihagyni, aminek a könyvalapja olyan hosszú ideig szórakoztatott, nem feltétlenül pozitív értelemben. Igen, meg van/volt a véleményem E. L. James trilógiájáról, amihez jelen bejegyzésben nem szeretnék visszakanyarodni. Hisz a könyv az könyv, a könyvből készült adaptáció, az pedig a könyvből készült adaptáció... Van hogy az egyik egyáltalán nem is fedi a másikat, így én már akkor igyekeztem elszakadni a könyvről alkotott véleményemtől, amikor kiderült hogy film lesz belőle. Mindennek meg kell adni az esélyt a bizonyításra, így a legjobb tudásommal igyekeztem kiürített tudattal, előítéletektől mentesen tekinteni erre a műre.
Amikor felkerült a mozik napirendjére a film, nem volt lehetőségem elmenni megnézni. Aztán, amikor már lett volna időm rá, akkor már kedvem nem volt sok, mivel az értékelések - amiket amúgy nagy általánosságban nem szoktam figyelni -, és a vélemények olyan szinten lehúzták az alkotást, ami kedvezőtlenül hatott a lelkesedésemre. Volt egy elméletem... Bíztam abban, hogyha a film még nem is lesz egy profi mű, a rajongók, akik imádták a könyvet, fel fogják húzni az adaptációt, így legrosszabb esetben is, még a kezdet kezdetén úgy saccoltam, hogy IMDB 5.0 alá nem fog zuhanni az értékelés. Amikor a debütálás után, 3.9 körül állt meg a nézők véleményezése szerint a film, az amúgy 10-es skálán, hát az meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, valahol a pesszimista oldalam számított erre, másrészt viszont az optimista oldalam reménykedett abban, hogy ez az alacsony szám túlzó, annyira rossz csak nem lehet, és igyekeztem abba az elgondolásba kapaszkodni, hogy aki esetleg nem olvasta a könyvet, az vélhetően nem is élvezi annyira a belőle készült filmet. A végén nem bírta tovább a kíváncsiságom, így három hímmel, és egy kedves barátnéval, némi alkohol megtámogatásával - biztos, ami fix, nehogy mégis valaki idegileg összeomoljon -, összehoztuk a mozidélutánt...

Trailer:


Első megjegyzés: ehhez a filmhez nem lehet eleget inni...
Tényleg, de tényleg minden elővigyázatosságot megtettem/tünk, hogy még ha esetleg igazán pocsék is a film, relatíve károsodás nélkül megúszzuk a megtekintését, ennek ellenére mindenki agya elzanzásodott, valahol az első 20 percben, ami pedig utána jött az minden volt, csak kellemes nem.
Nem egy rossz filmet éltünk már túl a barátaimmal - mert a környezetemben majd mindenki függő ezen a téren -, de eddig majdnem minden egyes alkalommal sikerült viccesre véve a figurát tompítanunk az esetleges káros hatásokat. Mivel azért elég széles spektrumú és beteg humorral vagyunk megáldva, soha nem volt túl nagy kihívás olyan poénokat bepöccinteni, az adott rossz film elemei közé, amik végül megédesítették, az amúgy vitriolos élményt. De ez a taktika, ennél a filmnél totális csődöt mondott. Egyik férfi ismerősöm sem az a nagyon szégyenlős fajta, és mindegyiknek akkora szája van, mint a bécsi kapu, mégis a végső konklúzió annyiban kimerült, hogy: ez de rossz volt! És kész, passz... Ez de rossz volt... A megszokottakkal ellentétben az adaptációt a hökkent csend jegyében ültük végig, egyszer-egyszer felhorkantva, vagy olykor-olykor kiengedve magunkból egy-egy hangzatos pffff-t. Ami egyenesen tragédia, mert IMDB 2.5-ön innen és túl, eddig még nem nagyon láttunk olyan filmet, amihez semmi, de semmi karakteres hozzászólásunk nem akadt volna. De most, ezzel a remekkel, megtapasztalhattuk mi is az a közöny, mi is az az unalom...

Második megjegyzés: én még ennyire vontatott, semmitmondó valamit, ami ennyire lepréselte volna a vérnyomásomat a nullára, nem láttam...
Oké, értem én, hogy igyekeztek a készítők nem annyira korhatáros filmet készíteni, de ezt lehet hogy nem azzal kellett volna elérni, hogy minden a könyvben szereplő stratégiailag fontos pontot átszerkesztenek, avagy kihagynak a filmből. Ezzel a mozzanatukkal konkrétan a történet nyaki artériáját vágták el, és így a film nagyjából nem szól semmiről. De tényleg... Abszolút semmit nem nyújt történetileg. Aki nem olvasta a könyvet, az szerintem csak szemöldökét felhúzva fog hümmögni, mert nem fogja érteni, hogy mi is az a nagy katasztrófa, ami visszatartja fiataljainkat a boldogságtól... Hisz olyan szépen elenyelegnek! A pasas ugyan kicsit defektes, de tetteiben teljesen normális figura, és minden bevallott devianciája ellenére, tök lágy, és kedveskedős fazon. Verbálisan igyekszik elhitetni, hogy Ő mennyire komolyan kemény, és domináns, aztán pedig tetteiben mindennek ellentmond. Szeretkezik, gyengéd, aranyos, totálisan úriemberes, és nagyjából annyira domináns, mint egy bolyhos kiscica. Én két meghatározó tényezőn keresztül tudom megindokolni, hol is bicsaklott meg az adaptáció ezen a téren:

1, Mint fentebb is említettem, nagyon sok jelent nem úgy zajlik ahogy a könyvben zajlott, illetve sok fontos pillanat maradt ki, amik szemléltethették volna, miért is annyira meredek Mr. Grey, amennyire. Például ott van az első szex... Hol zajlott már ez ennyire kedveskedősen, és romantikusan a könyvben? Emlékeim szerint Christian úgy megpakolja akkor Anát, hogy hölgyikénknek csak úgy jojózik a szeme tőle... Nincs elég hangsúly fektetve a "ne érints!" tilalomra. Hol marad az orális mesterképzés? Mi ez a paskolgatós szar, amikor Ana megkapja az új kocsit? Hol marad az az elfenekelés, ami után Advil kell, meg amit zokogógörcs kísér, aztán persze némi vita, és persze utána az édes kibékülés...? Hol marad a hotelszobai jelenet, amikor Ana az anyját meglátogatja, és Christian utána megy...? (Oké, a tamponos részt én sem hiányolom.) Hol marad, a nem vehetsz fel bugyit a családi vacsorára rész? Hol marad a szex a szülői házban epizód? Hol van az orgazmus megtagadása a domináns férfi által? És úgy egyáltalán... Mi a franc ez az vörösös kinyilatkoztatás a film záró akkordján? Ana a trilógia első részében egyszer sem használja fel a menekülőszót. De mindegy... Végül is, a fent említett epizódok mindegyike Mr. Grey dominanciáját lett volna hivatott szemléltetni, szóval egy amúgy dominanciáról szóló filmbe ezek tényleg nem lettek volna szükségesek...
Nem értem... És tényleg nem értem. Mert oké, hogy nem akarták az alkotók túl korhatárosra venni a figurát, de a fent említett részek mindegyike belefért volna a filmbe, méghozzá úgy, hogy még mindig nem kellett volna attól tartani hogy túl felnőttesre sikerül. Amúgy pedig a legnagyobb otromba ellentmondás az az, hogy egy szexuális taburól úgy akarjunk filmet készíteni, mintha az Disney mese lenne. Most vagy csinálták volna rendesen, úgy hogy a piszkos kis részletek is helyet kaptak volna, vagy inkább ne csinálták volna sehogy, mert ez ami végül is lett, egy 125 percnyi hiteltelen méla unalom, amitől minden élő domináns pasi a saját kardjába dőlve fog felzokogni... A szumbmisszív nők pedig egy kegyetlen röhögőrohamba fulladva fogják valahol a történet felénél feladni. Oké, én már amikor a könyv megjelent akkor azon az állásponton voltam, hogy amúgy sok köze nincs a történetnek a dominanciához... És akkor még csak a könyvről volt szó... Így a film megtekintése után, azt kell mondjam, hogy a könyv minden hiteltelensége ellenére, még mindig hitelesebb a témában mint ez a valami, amit a vásznon megtekinthetünk.

Nem tudom mire vélni ezt a képet... sem...
2, Jamie Dornan... Ó, jaj! Egy dolgot tudott hitelesen hozni a filmben, a seggét. Fartájékon egész kerek a fazon. És ennyi. Biztos vannak rajongói szép számmal, és isten őrizz, hogy én bárkinek az érzésébe is beletapossak a véleményemmel, de a fasziról messziről lesír, hogy életében nem fenekelt el még senkit sem. Ami nem feltétlenül baj! Hát na... Jófiú a lelkem. Ennek csak örülni lehet. Teljesen addig a pontig, amíg nem kell néznem, ahogy rutintalan mozdulatokkal, és a saját szerepében kényelmetlenül feszengve próbál elhitetni velem valamit, amit egyszerűen képtelen. Én nem vagyok szubmisszív, de szeretem a játékokat... És annyi tapasztalatom azért van a témában, hogy tudom, hogy nem minden pasi alkalmas vezetőnek az ágyban. Ezzel sincs baj. Nem kell minden férfinak irányításmániásnak lennie a szexben. Nem mindenkinek van meg ehhez a lelkülete. Sokan vannak, akik nem szeretik leigázni a partnerüket intim helyzetben... Viszont akiben megvan ez a tulajdonság, annak az egész viselkedése, megjelenése tükrözi ezt. Ha az ember lánya olyan fazonnal akad össze, aki szereti a játékokat, annak a személyiségjegyei a hétköznapokban is fogják ezt tükrözni. Ott az ember lánya érezni fogja, hogy óvatosnak kell lennie, akaratlanul fogja tartani a három lépés távolságot kezdetben, míg ki nem tapasztalja hol vannak a korlátok, és olyan tekintéllyel, erővel fog összeütközésbe kerülni, ami azonnal jelzi, hogy nem kispályán mozog. Az a férfi, ha azt kívánja verbálisan kifejezni, hogy úgy meg fog b@@szni, hogy egy hétig nem fogok tudni talpra állni utána, akkor azt úgy teszi, hogy kisebb sokkot okoz vele, amitől felszökik a pulzusom, összeugrik a gyomorom, megszédülök, és minden zsigeremben érzem, hogy nekem ott helyben végem... Ha esetleg még fogékony is vagyok erre, akkor lehet hogy már csak a kicsit piszkos szavaktól is felizgulok, és hirtelen azt sem tudom merre az előre. El fogom fogadni az állítását, és el is fogom hinni, hogyha alkalma adódna úgy kenterbe vágna, hogy csak pislognék, mert ahogy mondja, amit sugall közben a tekintete, amilyen a tartása, mind azt üzennék felém, hogy egy rutinos, saját magát, és az igényeit ismerő férfival állok szemben, aki éppen kinyilatkoztatott. És az az ami Jamie Dornanből egy az egyben hiányzik. Mint említettem... Ő kedveske... Amolyan, "na jól van, menjél vissza matchboxozni" típus - ahogy egyik kedves barátném leszögezte. Nincs meg a szerephez se a kisugárzása, se a tekintélye, se az ereje. Példa: ott van az, amikor Ana elküldi viccből, hogy örül, hogy megismerte... Akkor Christiant elkapja az ideg. Megjelenik a csaj lakásán. Mivel egy domináns pasiról beszélünk, aki nem bírja ha kikapják a gyeplőt a kezéből, így főhősünk érthetően dühös... A megjelenésének fenyegetőnek kellene lennie, de nem az. Egy kicsit sem. Aztán összekötözi Ana kezét, és a hasára fordítja. A jelenet el van kapkodva. Ez az első alkalom, amikor összekötözi Ana kezét. Egy domináns pasi ezt a helyzetet minden pillanatában kiélvezte volna. Lassan végig pásztázta volna az elejtett vad leszorított, meztelen testét, komótosan... És az a fenékre suhintás...? Kérem szépen, mi volt ez...? Ettől még a gyermekem is meggyőzőbben szokta az oviban elcsapkodni a lányok fenekét. Jamie minden mozdulata azt sugallja, hogy íme egy feladat, el kell látni, csak gyerünk már, gyerünk már... Legyünk már túl rajta. És ha már fenékpaskolgatás... A fentebbiekben akaratlanul hazudtam. Volt három olyan jelenet amikor is én göndör kacagások közepette bucskáztam le a kanapéról. Az egyik az volt, amikor Ana megkapja az új kocsiját, és azért mert rágcsálja az ajkát Mr. Grey becipeli a lakásba és "elfenekeli". Hah! Először is... Az nem elfenekelés, hanem sima snassz, óvatos seggre pacsi... Majdhogynem simogatás. De nem is ez volt az a mozzanat ami felvidított, hanem az, hogy a nagy fegyelmezés után, Christian totál komolyan azt mondja, hogy "üdvözöllek a világomban!" (angolul így hangzik, a szinkronban "íme a világom" lett belőle). Hát én itt teljesen kész voltam. Elképzeltem, ahogy ezt nekem mondják egy ilyen szituációban, így, ebben a formában, egy olyan típusú pasi mint főszereplőnk, és gondolatban folytattam is a jelenetet azzal, hogy a röhögéstől sírva felállok, ránézek a faszikámra, és kajánul megjegyzem, hogy akkor most én jövök... Engedtessék meg, hogy megmutassam, milyen az én világom! A másik két számomra szenvedősen, vinnyogósan kacarászós jelenet a két csúnya beszédes megnyilvánulás volt. Az "én nem szeretkezem, hanem keményen b@szok", és a tárgyalás utáni, "ha egyszer elkaplak meghalsz" frázisok... Jaj, de rossz volt mindkettő! Sajnos, ha én lettem volna mindkét esetben a hősnő, megint csak ugyanezekkel a paraméterekkel, ami a kontextust illeti, hát szegény fószer, aki ezt mondta volna nekem, megtépázott büszkeséggel, és porig sújtva tántorgott volna jobbra el... Hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplővel volt a bajom, mert Jamie Dronan biztos rendes ember, hanem a hiteltelenséggel. Nem minden férfi alkalmas ezeknek a mondatoknak a hiteles kommunikálására. Magánéleti tapasztalataim szerint a legtöbb férfi nem alkalmas rá, mert egyszerűen a férfiak is emberek, ugyanúgy lehetnek érzelmesek, mint mi nők, és ugyanúgy tarthatnak egy olyan erkölcsi kódexet, ami nem engedi őket a deviancia keretein belül kibontakozni. Nem mindenkinek van meg ehhez az életmódhoz a gátlástalansága, vagy egyszerűen csak, a normálisabb férfit nem izgatja fel az ha kötözött sonkát csinál a kedveséből, akit szeret. És ez így is van rendjén. Az alkotóknak viszont ezt nagyon is figyelembe kellett volna venni a főszereplő megválasztásakor, mert így Jamievel ez egy ökörség lett, ami borzalmasan fals. És tudom, hogy már unalmas vagyok a Charlie Hunnam mániámmal, de ha már őt akarták először, akkor hadd fejtsem ki, hogy Ő sokkal jobb is lett volna. Benne megvan az az enyhe rosszfiúság, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem hogy képes elpaskolni úgy hogy azzal fel is izgat... Neki nincs szégyenérzete a kamera előtt, ha szexről van szó, nem feszeng, hanem természetes minden mozdulata, és ráadásul még szerintem jóképű is (mondjuk én a testét sem kifogásolom... és a hangja... hmmm). Prezentálva az állítottakat, lásd videó:

video


És még egy, de csak azért mert bírom ebben a reklámban... Mondjuk én itt is érzem benne a potenciált.



De szakadjunk le Charlieról... Ha nem őt, akkor valaki mást kellett volna keresni a szerephez. Valaki olyat, aki képes az arcával, és a mozgáskultúrájával is kommunikálni azt hogy ha kell, tud nagyon ultraszuper badass is lenni. Aki már csak a kisugárzásával is azt üzeni, hogy le akarom rólad kapni a bugyid... És persze üzeni ezt úgy, hogy én le is akarjam kapni magamról miatta a bugyim... Ilyenek.
Amúgy a fent említett három hím közül, akik végig senyvedték velem a filmet, mindegyikük beleakadt abba, hogy nem hihető a főszereplő - annak ellenére, hogy egyik sem az a húúúú de nagyon domináns fajta (bár a szexben mindhárom igényes, és játékos - nem, nem saját tapasztalat mondatja ezt velem, leszámítva persze a férjem esetében. Apropó férjem... Ő akkor kezdett el hahotázni, amikor először előkerül a pálca, kis bőrdarabbal a végén, és Mr. Grey kifejti, hogy a fájdalom csak fejben létezik... Férjem határozott mozdulattal imitálva - ami megjegyzem igazán hiteles volt -, két mondatban levezette, hogy amennyiben az a pálca rendesen megküldésre kerül, hősnőnk a sikítófrásztól ami elkapta volna, nem jutott volna el odáig, hogy kinyögje hogy "vörös"... Ennyit a csak a fejekben létező fájdalomról...).

Harmadik megjegyzés: mellbimbók mindenhol...
Oké, azt el kell ismernem hogy Dakota Johnson szép, attraktív nő. Gusztusos testtel. És még egész jól is adja a naivát. Illik rá a szerep, ezt hála az istennek nem kell agyonragoznom. De minden második jelenetben extraközelit kapunk melleinek csúcsairól, amitől nekem olyan érzésem lett, mintha meg akarnának azokat nyalatni velem... Az első húsz alkalom után kifejezetten irritáló volt.

Negyedik megjegyzés: digital pussy hair maker...
Főhősnőnk szemérme gyárilag szőrtelen. Ezért digitális technikával csináltak neki parókát... Lenyűgöző... Van ezen a bolygón olyan ember, aki referenciaként beleírhatja az önéletrajzába, hogy Ő alkotta meg digitális effektként Dakota Johnson szeméremszőrzetét A szürke ötven árnyalata című filmben... Csak bízni tudok abban, hogy ezt a teljesítményt az illető nem fogja felhasználni, és hogy jól megfizették ezért a munkáért, és hogy kínjában képes volt jókat derülni az alkotási folyamat közben.

Ötödik megjegyzés: minden fentebb felsorolt baki ellenére, azt elismerem, hogy volt egy-két jó perspektívából előtt szexjelenet a filmben. Inkább egy, mint kettő...
Illetve azt is kifejezném, hogy a filmhez gyártott zene egész hangulatosra sikerült. Kár, hogy a zene által előidézett hangulatot a látványvilág porig gyalázza.

Hatodik megjegyzés: fogalmam sincs hogy minek rakták bele a filmbe a mellékszereplőket... A semminél is kevesebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, így ennek sem volt leginkább semmi értelme. Ott voltak, mert a könyvben is ott voltak, így itt is ott kellett lenniük, az meg már mellékes, hogyha nem lettek volna egyáltalán ott a filmben, akkor is ugyanott lennénk, ahol most vagyunk... Ráadásul a lakótársat alakító színésznő - nem volt ingerenciám megkeresni az igazi nevét -, egyetemista szerepe ellenére, számomra egy hangyányit kiéltnek hatott.

És ennyi. Nincs több észrevételem. Összefoglalva, csak annyit tudok mondani, hogy az IMDB jelenlegi 4.2-es indexe, jóindulattal reálisan elfogadható, bár ha rajtam múlt volna, akkor még ennyit se kapott volna a film.

Tovább...

2015. június 12., péntek

Kresley Cole: Méreghercegnő (Az Arkánum Krónikák 1.) /2014/

3 megjegyzés

Kérjetek és megadatik...
Az előző bejegyzésemben hangosan arról panaszkodtam hogy hiányoznak nekem a pararománcban jeleskedő írónők, akik közt ott szerepel Kresley Cole is, a Halhatatlanok alkonyat után sorozat kapcsán. Nem kerülte el mindent látó szememet ennek a könyvnek a megjelenése, bár azt nem állíthatom, hogy nagy hirtelen nem lettem lányos zavarban tőle. A helyzet a következő...
Az írónővel meglehetősen kalandosan indult a kapcsolatom. A pár évvel ezelőtt lezajlott pararomantikus dömping az én figyelmemet nem Cole-ra terelte kezdetben. Rugalmas embernek tartom ugyan magam, de a fent említett sorozatról már csak a fülszövegek alapján is kiderül, hogy a kötetek a pararomantikus paranormálisai, határozott hangsúllyal a PARÁN. Mert az addig oké, amikor vannak vámpírok, meg vannak démonok, meg vannak angyalok - három különböző írónőtől, három különböző könyvben. De amikor egy sorozaton belül dobálózni kezdünk vámpírokkal, démonokkal, valkűrökkel, lidércekkel, boszorkányokkal - és még lehetne sorolni -, akik még ráadásul versengenek is egymással, és fajtájukon belül is vannak belőlük ilyenek, meg olyanok, mert az egyik füstté válik, a másik meg vörössé, az egyiknek szarva van, a másiknak hegyes füle... Hát kérem szépen, akkor az ember rugalmasnak hitt elméje is megakad egy pillanatra, mondván hogy ácsi... És felszökken a kérdés: vajon tényleg befogadóképes vagyok én egy ennyire, de ennyire szokatlan világra? Bátornak is tartom ám magam, mégsem voltam annyira bátor, hogy azonmód fejest ugorjak Kresley Cole pararomantikus sorozatába. Helyette mindenki mást elolvastam, akiket kevésbé láttam szélsőségesnek. Mai napig tartom azt az álláspontom, hogy a kezdeti fenntartásom, és vonakodásom megalapozott volt. Merthogy... A könyvpiacon van egy tendencia - majdnem minden piacra nagy általánosságban is elmondható -, ami a következő: miután megszületik valami formabontóan új, és friss valami, szinte azonnal megjelenik annak kismillió követője is. Az alap ugyanaz, érezhető a termékek közt a párhuzam, csak esetleg máshogy vannak tálalva, díszítve, cizellálva. Ami ezután törvényszerűen bekövetkezik: mivel azért minden eredetit követő termék törekszik arra hogy megalkossa a saját újdonságát, így az ötlettár elkezd megcsappanni, minél több a követő, annál nagyobb az esélye annak, hogy az ember lánya valami otromba nagy baromságba fog botlani... Mivel az emberi elme felfogását szem előtt tartva már minden használható ötlet elkelt, felhasználásra került, így már csak a rendkívüli maradhat esetleg bent a pályán. És a rendkívülibe, úgy hogy az pozitívan is hasson, rémesen nehéz beletrafálni. Az esetek többségében a végeredmény inkább lesz harsány, ostoba, és ordenáré. Könyvet viszont nem lehet megítélni csak a borítója alapján, így az ember lánya ott állhat egy kötet fölött mélázva, sokáig ízlelgetve a tényt, hogy a fifty-fifty, az bizony, fifty-fifty fog maradni... Vagy jó lesz az a könyv, vagy sem. Analitikus típus lévén, én azért a környezeti hatásokat is bevonom általában a képbe, és elkezdek azokkal is súlyozgatni. Például: mennyire vagyunk benne az adott termék aktuális hisztijében? Még csak az első hullámnál, vagy már a lecsengésnél tartunk? Értelemszerűen a lecsengés felé haladva, annak nő az esélye, hogy az adott könyv inkább lesz tucat, mint eredeti... Aztán van a gagyifigyelő reflex. Nem tudom hogy ez mennyire általános tulajdonság az embereknél, de nekem - minden szerénység nélkül állítva -, meglehetősen jól működik. Mondjuk volt is edzve eleget. Tudni kell, hogy a gagyifigyelő reflex egy amúgy jól programozható érzék. Valahol olyan, mint egy jól megírt számítógépes rutin. Minél több adatot kap, annál jobban tud reagálni. Fejleszthető, első indulását követően minden tapasztalatból levonja a megfelelő konzekvenciákat, amiket fel is használ a későbbiekben, így tehát intelligensnek is tekinthető. Minden paraméterre kiterjed a figyelme... Könyvek esetében, olyanokra kell mondjuk gondolni, mint hogy melyik kiadó adta ki a művet, milyen a könyv külseje, megjelenése, ki fordította, mennyire népszerű, mennyire figyelemfelkeltő a fülszöveg... Óóóó a fülszöveg! A gagyifigyelő reflexnek külön adatbázisa van a fülszövegek elbíráslásához. Ha az embernél a szem a lélek tükre, akkor a könyvnél a fülszöveg a... Hmm... Ezt lehet hogy nem gondoltam át eléggé... Legyen mondjuk a kapu. Nagyon nem mindegy hogy most egy omladozó, málló, roggyant valami, amibe épp hogy csak hálni jár a lélek, vagy egy borostyánnal körbefuttatott öntöttvas csoda... Az előbbin nem szívesen halad át az ember, míg a másodikon áhítattal sétál keresztül. A fülszöveg megszerkesztése, nyelvezete, figyelemirányítása nagyon meghatározó, mert az az első komolyabb benyomás ami az olvasót éri - közvetlenül a vizuális aktus után, ami a könyv borítójával történik. A jó fülszövegek hívogatnak, csábítanak, piszkálnak... Huncutok. Kacérok. Ha egy fülszöveg igénytelen, összecsapott, vagy trendinek akar látszani, de fogalmazásában nem alapos, emiatt fals, akkor a többi esetlegesen beérkezett adatot is kielemezve, a mérleg nyelve inkább az elutasítás, mintsem a megvásárlás felé fog billenni. Mert amilyen a mosdó...
Úgy látszik ma közhelyes napom van.
Mondjuk azt hangsúlyoznám, hogy nem minden múlik a fülszövegen. A gagyifigyelő reflexnek ez csak egy része. Az hogy minden paramétert számításba véve, végül hol fog landolni a könyv, az egy nagyon komplex rendszeren múlik. És akkor is csak százalékos arányt vetít elő. De ha eleget van használva ez a képesség, akkor az idő múltával, igazán pontosan fog tudni működni.
Szégyen-nem szégyen, de a gagyifigyelő reflexem Cole praromantikus sorozatánál totális csődöt mondott. Míg Ward esetében, és Singh esetében egy szemernyi kétségem sem támadt arról, hogy a megvásárolandó könyv jó, addig Cole esetében megrekedtem azon a bizonyos fifty-fiftyn. És onnan se előre, se hátra... De a gondviselés elintézte helyettem a dolgot. Kifogytam Wardból, és társaiból, és gyilkolni tudtam volna még egy kis paranormálitásért, így azt mondtam üsse kavics... Megvesszük. Nem mondom, hogy nem féltem, amikor felütöttem az első kötetet. Aztán volt egy gyönyörű másfél hetem, amíg elolvastam az összes addig megjelent részt. És kicsattanóan boldog voltam! Ami nálam ritka...
Aztán megint összezavartak engem. Az írónő is, meg a kiadó is. Mert a sorozat mellett megjelent Cole egy másik sorozata is, a MacCarrick fivérek. Amiben skótok vannak... És ennyi. Meg abroncsos szoknya, meg konvenciók... Meg a skótok. Én pedig nem vagyok az a nagy kosztümös/romantikus könyvimádó. Szoktam olvasni olyanokat is, és van néhány szívemnek nagyon is kedves írónőm ebben a kategóriában, de azért álljunk meg egy ásóhajításnyira... Vámpírok, meg lidércek után, meg megbűvölt ereklyék után, nincs semmi más? Csak a skótok? Persze hogy megint nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van. Mert van itt egy másik törvényszerűség is: az hogy egy író egy témában kiemelkedő, az nem fogja determinálni, hogy minden témában az lesz. Szóval a skótok felett is üdültem egy darabig. Aztán megunva saját döntésképtelenségemet, kihasználva egy átmeneti elmezavaromat, félig tudatosan megvettem a könyveket. És magam sem hittem el, hogy Cole képes volt ezen a kategórián belül is szórakoztatót, és igényeset alkotni. Azóta persze már imádom a skótokat... (Figyelmeztetés magamnak: attól hogy vannak könyvek amiben skótok vannak, az még nem jelenti azt hogy minden könyv jó, amiben skótok vannak.)
Így lettem én Kresley Cole munkásságának a csodálója. Teljesen jól el is voltam azzal a biztos tudattal, hogy kiismertem az írónőt, és ezáltal méretre szabott keretek közé illesztettem... Én elégedett voltam, az analitikus hajlamom nyugodt volt, az univerzum egyensúlya pedig a természet törvényeinek megfelelően működött. És akkor jött ez a könyv... El bírjátok képzelni, ahogy lassan hazafelé andalogva egy téli, rideg estén, a könyvesbolt kirakatából rám kacsint ez a mű? Majdnem elsétáltam mellette, mert a borítója annyira jellegzetesen tinisztoris, és vörös pöttyös, hogy az már valami égbekiáltó... Aztán megláttam a nevet. Megtorpantam... Aztán jött a MIVAN? - fázis... Van új Kresley Cole könyv? Vagyis... Öööö... Akkor most van új Kresley Cole könyv? Persze utcai andalgás, otthon, család, tűzhely, szerető férj, mind elfelejt, ajtó nyit, boltba be... A következő megtorpanásom a fülszöveg után történt, mert bárhogy is akartam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, bármilyen perspektívából is néztem a könyvet, ez bizony egy tinisztori volt... Igen, az a fajta, amiben van némi hókuszpókusz, meg némi románc, meg TINÉDZSEREK, akinek TINÉDZSERPROBLÉMÁIK vannak...! És akkor még ott a jó öreg apokalipszis, mint kihagyhatatlan tényező... Ami nekem ebből lejött: Kresley Cole írt egy olyan könyvet, ami egy nem hétköznapi szituációban, nem hétköznapi képességeken keresztül mutatja be az amúgy hétköznapi tinik felnőtté válásának válságát, és nehézségeit, az önmegismerés kátyúit. És ez azért nem volt jó pont, mert az ilyen típusú könyvek mindegyike erről szól, és amúgy is, a skótok, meg a vámpírok után, most hogyan jönnek ide a tinik? Ki érti ezt a világot? Már megint miért billent meg a világ természetes rendje? Nagy dühömben, márcsakazértis alapon, megvettem a könyvet... És itthon ültem felette pár hónapot. Aztán tegnapelőtt belekezdtem...


"A tizenhat éves Evangeline Evie Greene irigylésre méltó életet él mígnem rémisztő hallucinációi támadnak. Amikor egy apokaliptikus esemény megtizedeli louisianai szülővárosának lakosságát, megölve mindenkit, akit szeret, Evie rájön, hogy a hallucinációk voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak amelyek továbbra sem szűntek meg. Az életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni a lápvidék rossz oldalán élő osztálytársától, Jack Deveaux-tól. De egyedül egyikre sem képes.

A meglehetősen hosszú bűnlajstrommal rendelkező Jack, a maga komisz vigyorával és kirívó viselkedésével, nem olyan fiú, akivel Evie barátkozni szokott. Bár egyszer már gúnyt űzött Evie-ból és mindabból, amit képvisel, Jack most mégis vállalja, hogy megvédi a lányt. Evie tudja, hogy nem bízhat feltétel nélkül a fiúban, de vajon képes lesz neki ellenállni, ha egyszer letörli a képéről azt a komisz vigyort?"

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalak száma: 474
Ára: 2999 Ft



Az alapok...

Totálisan meglepő módon, van egy tinink, Evie (Evangeline - gyönyörű név), aki teljesen addig élvezte a gondtalan gazdag fiatalok életét, míg el nem kezdett hangokat hallani, és ezáltal be nem sétált a pszichotikus skizofrén elmebaj pompázatos világába. Míg a barátai a nyári szünidőt infantilizmusuk kiteljesítésével ütötték el, addig hősnőnk a sárga laposok közt leszedálva próbálta visszanyerni elméje épségét. Evidens: Evie nem őrült, nincs neki semmi baja, azon fölül hogy egy tarot kártyalap élő megfelelője, olyan képességekkel, amiket ide nekem is de azonnal, és aki a világvége utáni utolsó játszmában Császárnőként kell hogy megvívjon a Halállal. Na? Elég Cole-os, nem? Na de haladjunk csak sorjában...

A könyv szerkezeti felépítése nagyon jó. Az apokalipszis után kezdődik, egy elmeroggyant fazon szemszögén keresztül E/3-ban, aki arra használja fel a világvégét, hogy kísérletezik, teszi mindezt fiatal lányokon, akiket étellel, és vízzel beédesget az aktuális házába, hogy aztán a létező legrosszabb dolgokat tegye meg velük, míg meg nem halnak. Idilli. Evie is a hálójába kerül... Gondoljuk mi. Becsalogatja magához ártatlan hősnőnket, akit megetet, némi kábítószerrel felturbózott ennivalóval, és arra kéri, hogy meséljen magáról. És itt kezdjük el visszarepülve az időben Evie szemszögén át látni a történéseket. A könyv felénél még egyszer visszaugrunk a jelenbe, majd megint Evie szemszöge következik teljesen a történet végéig, ahol a szálak összefutnak. Ez azért hatásos így, mert kapunk egy csipetnyi ízelítőt már a legelején abból, hogy hová tartunk, aztán éles váltásban visszarepülünk a kezdeti, számunkra is átlagos hétköznapig, hogy aztán onnan majd fokozatosan eljussunk a totális pusztulásba. Ha mondhatok ilyet, egyenesen remegtem a gyönyörtől, amiért ez így lett felépítve. Annyi disztópia után, ahol soha nem magát az eseményt láttuk, éltük meg, hanem annak már csak a következményeit, az hogy Cole ezt így bevállalta, végigvezette, elismerésre méltó. Így folyamatában ismerjük meg a dolgokat, a következményekkel is fokozatosan szembesülünk, az pedig csak a végén kristályosodik ki, hogy mi is az igazi cél. Ezt nevezem én szerkezetnek. Merthogy itt van szerkezet, aminek még van lekövethető logikája is.

Visszakanyarodva a szereplőkhöz...

Szóval Evie elkezdi az újabb évet az iskolában a menő pasija oldalán, a menő kocsijukban, a menő barátaival... Mégsem érzi magát otthonosan. Telve van kételyekkel, feszültséggel, ráadásul a rémálmai, a látomásai, és a hangok újra kísérteni kezdik. Nem akarja elveszteni a pozícióját, önmagát, és az akkor fontosnak vélt dolgait, így titkolózik mindenki előtt. Kétségbe van esve, bár önuralma minden morzsáját mozgósítja, hogy ez ne látszódjon meg rajta.
Megint csak, alig soha elő nem fordult mozzanatként, a sulijába új diákok érkeznek, akik sem nem gazdagok, sem nem kedvesek, sem nem barátkozós típusúak, és még cajunok is. Naná, hogy ez egyikük magas is, meg jóképű is, és még pimasz is, és erős is, és minden aminek lennie kell ahhoz, hogy a nők térde tíz mérföldes körzetben már csak az illatának az árnyékától is megroggyanjon. Jönnek az ellentétek, amik vonzzák ugyan egymást, de jelenleg még éppen inkább taszítják...
Ebben a szakaszban, amíg el nem jön a teljes pusztulás, nem nagyon ismertem fel Cole-t a saját írásában. Jól megírt ez a rész is, de mivel egy kedves 16 éves, magát dilisnek tekintő hölgyike a szócsövünk, aki minden tekintetben olyan ártatlan, mint a frissen esett hó, így írónőnk megszokott csípős humora, leginkább sehol nincs...

Jack... Kétségkívül van a srácban potenciál, de érezhetően fiatal még. Míg Cole eddigi összes főhőse szilárd, morgó, tesztoszterontúltengéses alfa volt, addig Jack még csak alfácska, aki hajlamos csapongani, és hisztizni. Azért szórakoztatott nagyon a románcuk, mert felidézte ugyan bennem a saját fiatalságomat, de eszembe is juttatta velem, hogy én már érett (hah!), felnőtt (persze, persze) nő (ez legalább stimmel) vagyok, és hogy felnőttként, egy-egy általuk megélt helyzetben én most hogyan reagálnék. Vicces volt. És ami rossz hír Jack számára, hogy ha én lettem volna, felnőtt fejjel, egyszer-egyszer Evie helyében, akkor jól meg lett volna rángatva, és fel lett volna képelve... Verbálisan. Na jó... Lehet hogy olykor-olykor gyakorlatban is.

És akkor ide nekem az Apokalipszist...

A Villanás... A mindent elsöprő vég, ami egyben kezdete is a szokásos jó és rossz közötti küzdelemnek, amit jelenleg tarot kártyalapokat megszemélyesítő rendkívüli képességekkel rendelkező fiatalok vívnak meg. Ne aggódjatok... Nekem is zavaros volt. Merthogy az is.

Megpróbálom röviden összefoglalni... (enyhe spoiler veszély!)

A Villanás leginkább egy erőteljes napkitörésnek tudható be. Evie látomásai sok esetben furcsák, nem ebben az időben játszódók, vagy meseszerűek, lovagként megjelenő Halállal, és kivont karddal, meg ilyenekkel. A hang a fejében állandóan a tarot kártyák szimbólumait sorolja. Az Alkimista, a Halál, az Íjász, a Bolond, és így tovább... És akkor itt van még Evie azon képessége is, hogy amikor csak akar virágba tud borulni... Az akaratával teremt mag nélkül növényeket, amik mérgezőek is lehetnek, és olyan indákat amik akár egy házat is játszi könnyedséggel roppantanak ketté. Ja igen... Eveinek karmai is vannak. Meg gyorsan regenerálódik... Nagyon szuperhősösben nyomja a kiscsaj...
21 Arkánum van a tarotban, ami 21 különös képességgel rendelkező tinit jelent a valóságban, akiknek játszaniuk kell. Az életükkel. Addig kell vadászniuk egymásra, amíg csak egy nem marad belőlük. Igen, itt egy kicsit átmentünk hegylakósba...
De ahhoz hogy egyáltalán odáig eljusson a sztori, először szövetségek születnek, hogy a nagyobb egységekbe verbuválódott csapatok, kisebb csapatokra tudják egymást ritkítani. De idáig az első kötet nem jut el, csak mintegy előre vetíti ezt. Mondom... Zavaros...
És még mindig a világvége...
A fenti helyzet mondhatni pocsék... De írónőnk szerint nem elég pocsék, mert teremtett még ide nekünk egy-két akadályt. Miután az emberiség tetemes része kihal, és a társadalmi rend, mint fogalom, megszűnik, megjelennek a rabszolga-kereskedők... A piaci kereslethez mérten relatíve kevés nő maradt életben, ezt ellensúlyozandó, abból a kevésből is magántulajdon, és/vagy cserealap válik. Ez eddig tiszta...
Mivel a Föld kiég, így megsülnek az állatok is végleg, meg a növényzet is, meg a víz is elpárolog... És akkor mi jelenik meg? Hát a kannibalizmus! Oké... 
Akkor összesítem: vannak a Arkánumok, vannak a rabszolga-kereskedők, és vannak a kannibálok. Eddig.
De mint a viccben: van másik!
Azok akik nem éreztek késztetést a rabszolgapiaci karrierre, és/vagy nem voltak hajlandók megenni felebarátjuk lábszárát, milíciákba verődtek. Kezdetben nem voltak rosszak, de most azok, mert lett egy új tábornokuk, akinek semmi nem szent...
És nem, még nincs vége a sornak...
A Villanást követően néhány - elég sok, úgy majdnem mindenki - ember alkalmazkodván az új környezethez, enyhén kifordult önmagából. Belőlük lettek a zsákosok. Emberi nyelvre lefordítva, ők amolyan szellemzombivámpír kombóvá váltak...
Szellemek, mert sóval kell dobálni őket... Azt valamiért nem szeretik.
Vámpírok, mert - egyszerű -, vért isznak.
Zombik, mert úgy néznek ki, és nincs öntudatuk.
Na kérem, ezt tessék felülüberelni!
Bevallom őszintén, hogy a könyv nagyjából felénél, amikor az elsivatagosodott tájon kutatnak víz, és benzin után, és a felsoroltak közül színre lép néhány rossz arcú fickó, hát én úgy érzetem magam, mintha a Mad Max legújabb részébe csöppentem volna. Hogy aztán két oldallal később már a Resident Evil-ben lehessek...
És amikor itt tartottam akkor fogtam is bizony elég erősen a fejem, hogy te jó isten, ebből mi lesz...? És tudjátok mit? Cole kivágta magát. A könyv végére minden szépen rendeződik, egyértelművé válik, és a lezárás is pont jó... Az már más kérdés, hogy így visszaolvasva a fentebbi soraimat, csak olyan kifejezések jutnak az eszembe, mint az ökörség, a hülyeség, meg az ostobaság. De ebben rejlik Kresley Cole szépsége. Az legabszurdabbat is képes úgy kínálni, úgy eladni, hogy olvasás közben egyszerűen nem tűnik fel, hogy mennyire abszurd is azaz abszurd.
Ami még szintén tetszett, hogy ahogy hősnőnk egyre inkább megtalálja önmagát, ahogy egyre erősebb lesz, úgy jelenik meg fokozatosan az írónő általam ismert, és kedvelt csípős humora is. A végén már le sem tagadhatná Cole, hogy ez az Ő könyve. Minden kuszasága, minden hihetetlensége, és minden logikai bakija ellenére (honnan van szemcsés, letisztított házi só, ha minden elégett, és az óceánok elpárologtak?), én imádtam ezt a történetet. Ismét egy új oldaláról ismertem meg az írónőt, és most sem sikerült csalódnom benne. Természetesen a korábbi könyvei egy hangyányit azért közelebb állnak a szívemhez, mint ez, de ez nem azért van, mert ez a könyve esetleg gyengébbre sikerült, hanem csak azért, mert én az alfákat kedvelem, nem az alfácskákat, marha rég volt már az amikor én szűz voltam, és az ártatlanságom is jócskán megkopott már, így lelkileg nem olyan könnyű nekem már átvenni ezt a fonalat.

Értékelés: 8 pont
Tovább...

2015. június 10., szerda

Jamie Mcguire: Red Hill /2014/

4 megjegyzés

Gondolom sokan meg voltatok győződve arról, hogy én már ebben az életben soha nem fogok ebbe a blogba írni. Bevallom őszintén az elmúlt pár hónap folyamán én is nem egyszer hittem ezt. Jelen könyvünk sem éppen egy ma megjelent darab - töredelmesen belátom, nagyon lemaradtam az új megjelenéseket illetően. Szégyellek már állandóan elnézést kérni a nagy szünetek és kihagyások miatt... Ettől függetlenül mélyen sajnálom hogy tavaly ősztől mostanáig elhanyagoltalak benneteket, illetve az olvasást is - nem beszélve az írásról. Mentségemre legyen mondva igen komplex történések hátráltattak - és hátráltatnak most is. Ha eltekintek az ÉLET-től, mint tényezőtől (aminek még mindig meg van a maga morbid humora), olyan dolgok is közbe jöttek, mint az írói válság, vagy a "miért nem találok olyan könyvet ami érdekelne?" dilemma. 
Az írói válsághoz sok hozzáfűznivalóm nincs. Aki ír az tudja, hogy amikor elkezdenek az események csúcsosodni, amikor az ember lánya csak kapkodja a fejét a kötelezettségei közt - ráadásul úgy, mintha kötéltáncot járna -, akkor az agya nem fogja tudni felvenni az aktuális, folyamatában íródó történetével a fordulatszámot. Így a Tanner és Addison sztoriját követőknek, csak azt tudom mondani, hogy mea culpa - szakadjak meg amiért még mindig nem fejeztem be... (Önostorozás). Igazán bosszantó volt az elmúlt időszaknak az a tendenciája, hogy ahányszor leültem, hogy végre finisbe rakjam a szereplőket, egyszerűen nem jöttek a gondolatok. Amik jöttek azok másnap nyüszögve szembesültek a ctrl+alt+del billentyűkombinációval. Valahogy semmi nem volt elég jó... Semmi nem volt elég hatásos. Minden megkezdett fejezet vérszegénynek hatott, és mivel amúgy imádom a szereplőimet, úgy határoztam, hogy nem gyaláznám meg őket, valami teljesen snassz, és szörnyen slampos lezárással. Így jelenleg ihletvárás van ezerrel, hátha képes vagyok kiizzadni magamból valamit, ami méltó a már megírt fejezetek hangulatához, humorához, és érzelmi színvonalához - már ha van a történetnek egyáltalán ilyenje. Igyekszem minél hamarabb levadászni egy múzsát, és felpörgetni ezen a fronton is a dolgokat, és nagyon röstellem, hogy a követőknek nem tudok ettől kedvezőbbet nyilatkozni. Csak bízni tudok abban, hogy akad még türelmetek kivárni, amíg a végére érek.
Visszatérve az olvasáshoz...
December magasságában aztán meguntam ezt a jojózást, és úgy döntöttem, kell valami igazán kívánatos szellemi táplálék az agyamnak, ami visszalendít oda, ahol lennem kell. Kell egy könyv, ami fellelkesít, amiért rajongani tudok, és ami elüt a sok bugyuta romantikustól, erotikustól, amik kitöltötték közel két évemet. Elmondom mi hiányzott... Nalini Singh hiányzott... Kresley Cole hiányzott... Ward, Karen Rose, Kenyon... Na, ők hiányoztak. A történeteik, amik többről szóltak, mint két éretlen szexfüggő mamlasz végtelen ciklusú párosodásáról. A szereplőik hiányoztak, akik erősek, de közel sem tökéletesek. Akiknek van múltjuk, ami kihat a jelenükre. Akik egyszerre sarkallnak imádatra, és bosszúságra, mert olykor előítéletesek, olykor fafejűek, és olykor annyira sebezhetőek... A vér hiányzott, a harc, a küzdelem, hogy szurkolhassak a karaktereknek, hogy győzedelmeskedjenek, és révbe érjenek, beteljesüljenek. Felforgattam az egész könyvpiacot, hátha elkerülte a figyelmem valami. Hátha akad még az Ő sztorijaikhoz hasonló... Vagy hátha valamelyik kiadó menet közben lett annyira bátor, hogy elkezdte megjelentetni a könyveiket. Szomorúan tapasztaltam, hogy ilyenről szó sincs. Ez az ágazat eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben... Viszont lett helyettük sok romantikus blablabla, amik ellen alapesetben semmi kifogásom - teljesen addig a pontig, amíg adott nekem a választás lehetősége. Amíg eldönthetem, hogy meg akarom-e azt venni, ami dömpingszerűen elárasztja a piacot, vagy a sem - mivel ott a lehetőség, hogy van helyette más. Hát itt nincs más - és ezzel most nem arra akarok rávilágítani, hogy ami van az teljesen rossz, vagy igénytelen, hanem csupán arra a tényre, hogy a mi kis országunkban a kiadók minden túlgondolás nélkül kijelenthetik, megtehetik, hogy megmondják helyettem, hogy nekem mit kell, vagy lehet olvasnom. És amennyiben ez nem tetszik, akkor keressek rajongói fordításokat, vagy olvassak angolul. Olvasok én angolul, ha kell, de még mindig az az álláspontom, hogy szemben az anyanyelvemmel, az angol nem annyira színes, nem annyira ízletes... Így ha választanom kell, akkor én még mindig a magyart preferálom - mély sajnálatomra. És akkor ha már itt tartunk, valaki mondja, vagy magyarázza meg nekem, hogy az Egmont részben becsődölése után, miért nem vette egyik kiadó sem át Nalini Singh történeteit? Szerintem lennénk párszázan, akár ezren, akik a gyönyörtől sírva fakadnánk, ha az egyik kiadó úgy döntene, hogy tessék lányok, legyen meg a ti akaratotok... De nem. Mert ami külföldnek jó, az nekünk nem, és akárhogy is nézzük, a kiadók monopol helyzete nem túl sokat segít azon, hogy ez a helyzet változzon. Mert ami odakint gördülékenyen zajlik, az nálunk persze hogy nem, és azért nem, mert csak... Imádom ezt a mentalitást.
És akkor menet közben az Ulipus is meghanyatlott - őszintén nem csodálkozom rajta... Viszont ami tetszett, hogy a Könyvmolyképző megversenyeztette az olvasókkal, hogy melyik Ulipusos sorozatot folytassa, vegye át. Ez egy igen jó kezdeményezés volt szerintem, reméljük, hogy gyakorlatban is úgy lesz, ahogy azt a köz kívánta. Mellesleg a fentebbi negatív, kiadókat érintő észrevételek után, most mondanék valami pozitívat is: a Könymolyképző kezdi magát szépen kinőni. Nekem eleinte nem volt szimpatikus kiadó, mert kezdetben a célcsoportja a fiatal tinédzserek voltak, és hát ezzel én, és az éltes korom nem nagyon tudtunk mit kezdeni. De az utóbbi időben a könyveik kezdenek szélesebb spektrumban mozogni. Beléptek az enyhe erotikába, a fantasyba, a komolyabb hangvételű szórakoztató irodalomba, és én ennek nagyon, de nagyon örülök.
Visszakanyarodva...
Szumma szummárum, miután totálisan kétségbeestem - mert nem akartam egy újabb tucatkönyvet olvasni a bősz nagy egymásra találásról, és csak, és kizárólag arról -, fogtam a régi, fent említett írók könyveit, és újraolvastam őket. És meg is jött a lelkesedés! Olyannyira, hogy mikor letettem az utolsó kötetet, megint majdnem zokogásba kezdtem, hogy ezután nincs tovább... De mivel nem vagyok az a végtelenül szenvedős típus - jaj, dehogynem -, ismét úgy határoztam, felveszem a nekem dobott kesztyűt, és akkor is találok valamit magamnak, amiben van vér, meg humor, meg románc, meg... mindenből egy kicsi. És ekkor botlottam bele jelen könyvünkbe.



"Scarlet, Nathan és Miranda. Három idegen, mégis közös sors.
Scarlet és két lánya egyedül néznek szembe a mindennapok nehézségeivel. Nathant elhagyta felesége, és már nem emlékszik, milyen érzés szerelmesnek lenni; csak kislánya, Zoe tartja benne a lelket. Miranda legnagyobb gondja az, hogy az új VW Bogara nem elég nagy ahhoz, hogy nővérével és két barátjukkal elmenekülhessenek egy hétvégre a záróvizsgák elől.
Amikor világszerte jelentések érkeznek egy halálos járványról, mely nem csak öl, de élőhalottá változtatja a fertőzötteket, ezek a hétköznapi emberek, rendkívüli körülményekkel szembesülnek, és sorsuk hirtelen összefonódik. 
Mikor rájönnek, hogy nem tudnak elfutni a veszély elől, Scarlet, Nathan és Miranda kétségbeesetten kutatnak menedék után egy félreeső, Red Hill nevű farmon.
Itt kell szembeszállniuk a rájuk támadó zombik seregével. És küzdeniük a saját életükért, ami egyben az emberiség túlélését is jelentheti. Amikor vége a világnak, túlélhet-e a szeretet?"



Kiadó: Maxim
Oldalak száma: 360
Ára: 3999 Ft


Jamie Macguire neve ismerősen csenghet azoknak akik olvasták a "sorscsapás" könyveket - amikhez nekem amúgy sok közöm nem volt (megint csak a csömör miatt, ami a szimpla romantikát érinti). De az olvasók véleménye szerint az írónő tud, és ki vagyok én hogy a köz akaratával szembe menjek, így alapozva a nagyérdemű pozitív elbírálására, azt mondtam, ám legyen... Zombik is, meg akció is, meg egy olyan írónő, aki már letett valamit az asztalra. Elméletbeli következtetés: ez a történet rossz nem lehet... És ahogy az nagy általánosságban lenni szokott esetemben, ez az elméleti feltevés a gyakorlatban, csupán csak részben állta meg a helyét...

Merthogy itt is kétféle módon lehet a zombis témát megközelíteni:

1, Nem kell várni tőle semmit, mivel már hatvanmillió bőrt lenyúztak róla... Jönnek a rehabos mozgású, meghalni csak nehezen képes hullák, akik hörögnek, meg embereket esznek, meg megfertőznek mindenkit, és akkor mi meg menekülünk, meg siránkozunk, meg hisztérikusan  - felszerelve a shotguntól a palacsintasütőig mindennel -, aprítjuk a népet... Szóval igen, nem feltétlenül az ideák Kánaánja a zombiterep, de mint mindenből, ebből is esetenként ki lehet hozni valami jót, valamit többet (lásd: Eleven testek, The Walking Dead, vagy példának okáért a World War Z).

2, Igenis el kell várni tőle az újdonságot, a frissességet, a másságot, a lendületet... Mert léteznek a témában kimagasló történetek, amik a maguk módján többek, mint a nagy átlag.

Pesszimista ember lévén, én mindig a legrosszabbra készülök, és a legjobbat remélem, így ennek a könyvnek a felnyitásakor is úgy voltam vele, hogy kellően fel vagyok vértezve a fájdalomra...
Aztán persze kiderült hogy mégsem...
Én egy marha nagy The Walking Dead fanatikus vagyok. De tényleg. Ha tehetném, és ha lenne időm, akkor állandóan a tv előtt ülnék és nézném a sorozatot, mert morbid, mert klasszikus, mert valahol undorítóan gusztustalan - és ezáltal számomra gyönyörű -, meg van benne lelki kín is, meg vérfröcsögés... Meg még egy kis vérfröcsögés... Meg halál... Ennyi, nem szaporítom tovább a szót. Lényeg: az első pillanatától imádom a sorozatot, és mániákusan követem is. Szerintem nem árulok el nagy titkot abból, ha kijelentem, hogy a Red Hill majdnem totálisan egészben koppintása a sorozatnak, illetve a sorozatot megelőző képregénynek. Igen, most lehetne azzal érvelni, hogy mivel ez egy zombis izé, így sok újat nem lehet kihozni belőle, merthogy a mozgástér szűk, adottak a stratégiailag fontos pontok:

1, nagy tömegű emberhorda öntudat nélkül, akiket csak az éhség hajt;

2, emberi jellemgyengeségek, hisztik, a helyzet okozta hitetlenkedés, és sokk kedvezőtlen hatásai az ép elmére;

3, hová menjünk? Evidens: egy olyan helyre, ami minél távolabb van az emberektől, ami rendesen elszeparálható a külvilágtól, ami könnyen védhető, és a többi, és a többi;

4, hirtelenség: reggel még minden átlagos, délben már ketté akarja a szomszédod harapni a nyaki artériád;

5, miből lesz a zombi? Vírus, vagy átok, vagy szimplán csak telítődött a Pokol... (majd minden esetben a vírus kerül ki győztesen... Miért? Miért nem lehet egyszer a kiinduló pont az, hogy egy űrből érkező rádióhullám befolyásolja az emberi DNS láncot, ami miatt átmegyünk nyáladzó, embereket szétmarcangolni akaró idiótákba... Mert mondjuk az idegenek így kezdenek egy háborút, egy amúgy fül számára hallhatatlan hanggal, ami atom szintű rezgéssel átrendezi a DNS láncban lévő fehérjéket... Vagy mit tudom én, nem vagyok sejtbiológus, de megkockáztatom, hogy az űrből érkező jel sem nagyobb baromság, mint egy olyan vírus, aminek 0 perces a lappangási ideje, és aminek a lefolyása kimerül pár órában...)

6, menekülés, kapkodás, és a hadd hulljon a férgese fázis... Ebbe a szakaszba annyi, de annyi helyzetkomikumot, és annyi de annyi nehézséget bele tudnék tenni... Könyörgöm, mindenki hallott már zombikról, olvasott róluk, meg nézett róluk filmet, akkor hol itt baj? Egyszerű, mint a fapapucs... Követni kell a bibliákat. Macsetét elő a sufniból, és aztán hajrá-hajrá... És rohanás közben lehet arról vitatkozni, hogy a fikciókkal szemben, mennyire rohadtul nehéz valakinek a koponyacsontjába állítani egy villát, hogy érdekes módon a foszló hullák szaga meglehetősen BÜDÖS, vagy hogy Bear Grylls útmutatásai alapján melyik bogyó ehető, melyik nem, és lehet fintorogva őzvért inni, meg elbújni az állat döglött testébe, elkerülendő a hipotermiát... De nem. Ilyenek még elő sem kerülnek a könyvben, mert ezek az egyszeri ember kényelmi, és ízlési paramétereit nagyjából sokkolnák, így maradunk a jól megszokott keretek közt: készen, jól felszerelten ott vár a családi ház az erdő szélén, ahová menni lehet, kajával, villannyal, mindennel, fegyverarzenál a szomszédnál - mondjuk Amerikában ennek még van is némi realitásalapja -, és persze hogy az összeverbuválódott menekültcsoport tagjai közt akadnak egyedülálló, jóképű, túlélésre szakosodott hímek, akik szerelembe zuhannak majd az egyik vagy másik, néha hisztérikusan viselkedő hölgyeménybe, és lesz még itt szex is... Tudjátok mit... A könyv elolvasása után, figyelve a relatíve ideális körülményeket, rájöttem, hogy én egy zombiapokalipszisre vágyom! Egy nap pokoljárás után, kint lehetnék a szabadban, a friss levegőn, emberek sehol, csak az a pár fazon akikkel addig menekültem... Kis kertemben paradicsom, kutamból forrásvíz, párnácskám tollacskákból, puha dunyha takaróm meleg... Tiszta wellness.



Ez az idilli környezet annyira csúcsszuperre sikerül, hogy amikor a sztori végén megjelenik a kormány, és annak katonái - ááááá... nem is igazi apokalipszis ez! hát megmarad a kormány, meg vannak katonák, meg megmentés, és tűzijáték, meg boldogság... -, akkor szereplőink úgy határoznak nem kérnek a továbbiakban sem a civilizációból... Menjen a gárda amerre akar, mentse meg azokat, akik ragaszkodnak hozzá, nekik jó ott ahol vannak... Meg letisztázzák, hogy nem is volt ez annyira rossz. Még olyan kijelentés is elhangzik, hogy volt sok jó következménye is ennek a globális összeomlásnak, mert az értékek, meg a szeretet, meg a család...
Hát rendben... Az én olvasatomban, ha a páromat azért vesztem el, mert miután kicsit megcsócsálják, átmegy hús fixált, táplálkozászavaros, felpuffadt, oszlásnak indult, ronda fogú, furcsa nyöszörgő hangokat kiadó egyedbe, aki az agyvelőmet kívánja elfogyasztani reggelire... Hát nem tudom... Nem feltétlenül érezném úgy, hogy a szeretet, meg a család, meg az optimizmus, és be happy... Mondjuk azt is be kell látnom, hogy a tömeg sötétebb felének a pusztulása, kifejezetten elnyerné a tetszésem, csak hát ezzel is van egy kis bibi... Mindenki feltételezi magáról azt, hogy Ő nem tartozik a sötétebb oldalra, hogy nem idióta... Mert a hülyeség is olyan, mint az elmebaj, mindenki azt hiszi magáról, hogy Ő nem az... És ezt a logikát követve, ki tudja, lehet hogy én is a korlátoltabb elmei képességekkel bírókkal együtt hullanék. (Mondjuk már az, hogy eleve elgondolkoztam ezen a felvetésen, mutatja azt, hogy elvileg nem vagyok hülye, vagy hogy ha az is vagyok, már elindultam a beismerés fázisa felé, ami ugyebár a gyógyulás első jele...)

És akkor ha már úgyis spoilerezek...
Van ez a lányka, Miranda, aki egy fiatal kis hölgyike. Nem volt vele komolyabb bajom. Egész normálisan megalkotott karakter. Együtt menekül kezdetben a párjával, aki a legjobb barátja is, és akivel már évek óta együtt vannak. De a srác elhalálozik... Istenem, van ilyen, ha zombik közé merészkedsz. Na de, nem is lenne könyv egy könyv, ha nem lenne ott rögtön egy katonai múlttal rendelkező, meglehetősen szimpatikus pasifigura, aki szintén elvesztette a párját, és akinek a feje fölött ott lebeg a felkiáltójel, hogy "igen! Ő lesz az, akivel Miranda össze fog jönni!"... És az ember lánya elkezdi olvasás közben rágcsálni a körmét, mert hát romantika... Bimbózó szerelem, és társai... És akkor jön az írónő, és egy laza csuklómozdulattal kivégzi ártatlan báránykáinkat. Én miután elolvastam ezt a kardinális fontosságú fordulatot - majd még egyszer elolvastam, aztán még egyszer, biztos, ami biztos alapon, hogy tényleg jól értelmeztem-e a leírtakat -, egy otromba nagy "WTF???!!!!"-kal az összeráncolt homlokomon, összezártam a könyvet, letettem, és három hétig hozzá sem nyúltam. Ez a könyv nem egy dráma... Nem egy szépirodalmi, komoly mondanivalóval, és jelentőséggel bíró történet. Ez szimplán csak egy szórakoztatóirodalmi blablabla... Így nem értem miért kell beterelni a drámaiságba. Ha oda kívánja terelni az írónő, akkor kéretik kevesebb klisét, és közhelyet alkalmazni, akkor legyen az egész egy dráma, és a végén tekintet nélkül pusztuljon el mindenki, mert azért azt lássuk be, hogy egy komoly apokaliptikus helyzetben, nagyon nem lennének ennyire szuperek a körülmények, és annak az esélye hogy az egyszeri ember meghal, meglehetősen magas, csak az nem lenne tisztázott, hogy mikor... Akkor foglalkozzunk egy kicsit azzal is, hogy egy egyszerű tüdőgyulladásba is könnyűszerrel el lehet patkolni, ha nem jutunk antibiotikumhoz, hogy a sebláz elég gyakori elhalálozási ok volt régebben, és hogy eleve kihívás ivóvizet találni a nagy büdös semmi közepén - hacsak nincs egy közművesített nyaralód... Hogy nem ruccanhatunk csak úgy le a közértbe kenyérért, meg felvágottért, ha éhesek vagyunk, és vadászni megtanulni sem feltétlenül annyira könnyű, főleg mondjuk lőszer nélkül... A hétköznapi ember el van tunyulva... Nagyon sokan az életükben nem beleztek még ki nyulat, vagy nem törték el egy csirke nyakát (én sem), és ez eleve determinálja, hogy kényszerhelyzet ide, vagy oda, marha nehéz meló lenne megszokni az új elvárásokat, és a betanulási időszakban feltételezhetően akadnának, akik meghalnának. Szóval ha drámázni akarunk, van itt drámai összetevő sok száz... Csak akkor már illik tisztességesen összeválogatni azokat. Az nem járja, hogy elindítok egy langymeleg, kliséken alapuló semmilyen történetet, aztán meg arcon csapom az olvasót egy ilyen "mindenkit gyilkoljunk ki a sztoriból" fordulattal. Ez a Trónok harcában üt, méghozzá rendesen, de a Red Hill az semmilyen formában nem emlegethető együtt Martin eposzával...

Spoiler vége

Összegezve: egy közepesnél jobbra nem tudom értékelni ezt a könyvet. Lendületében még talán el is menne, de nem eléggé kidolgozott, sok benne a már több tucatszor korábban ellőtt elem, érzelmileg ahol kellene, nem elég hangsúlyos, a végjátékában pedig erőltetett.

Értékelés: 5 pont

Legközelebb várhatóan hét végén fogok jelentkezni egy rendhagyó bejegyzéssel. Megnéztem - végigszenvedtem - A szürke ötven árnyalata filmadaptációját... És hát nem tudok elmenni mellette szó nélkül... Igaz, hogy azt sem ma vetítették a mozikban, de... De akkor sem tudok elmenni mellette szó nélkül, ha aktuális, ha nem... 



Tovább...

2015. január 25., vasárnap

Interjú Levia Anne írónővel, A múlt ára című könyv szerzőjével

0 megjegyzés



Mikor kezdtél írni, és mikor jött el az a pillanat, amikor komolyan elkezdett foglalkoztatni annak a gondolata hogy kipróbálod magad íróként? Mi terelt rá erre az útra? Meghatározó dolog volt, vagy csak szépen idővel kiforrta magát a dolog?

A történetmesélés mindig is az életem része volt. Már általános iskolás koromban önként vállaltam, hogy az akkori kis írásaimat felolvassam. Később ezeket a történeteket versek váltották fel, mint szerintem szinte mindenkinek az „őszinte-szerelmes” időszakban. :) De a történetek igazán sosem tűntek el. „A múlt ára” egy olyan könyv, amit 15 éves koromban kezdtem el írni egy spirálfüzetbe hétvégente a kollégiumba történő visszautazás során.
Később azonban teljesen más irányt vett az életem, az írás csak egyszerű hobbivá vált számomra, olyan időtöltéssé, amire alig jut lehetőség. A végére szinte el is tűnt.
Akkor került újra a felszínre és vett erőt rajtam az „alkotási vágy” amikor anya lettem. Előszedtem azt a „nagyon régi” füzetet és a történet szálán elindulva gyakorlatilag azt újraírtam, kibővítettem. Többnyire éjjel, az alvás rovására.


Szórakoztató irodalmon belül tevékenykedsz - részemről teljesen érthető okokból -, de nem a mostanában annyira felkapott egyszerű románc, és erotika kategóriában - részemről: hál' Istennek. Mi vonzott a krimi felé?


Általában a romantikus könyvek közül is azok tetszenek, amelyeknek komolyabb története van, így próbáltam olyat írni, ami szívesen olvasnék.
Ha krimi kerül a kezembe, vagy csak valami egyszerű nyomozós történetet és felbukkan egy nő, már azon kezdek drukkolni, hogy vajon összejön-e valakivel. Bizonyos szinten azt hiszem, egyszerűen javíthatatlan vagyok.


Kedvenc kérdésem (ami miatt szerintem már azon írók akik egyeztettek velem agyérgörcsöt kaptak): mennyire vagy kritikus az írásoddal szemben? Egyáltalán létezik olyan pillanat, amikor egy író ki tudja jelenteni, hogy "igen, ez most így jó"?


Szörnyen kritikus vagyok. Az az igazság, hogy amikor a szerkesztővel végeztünk és a korrektorhoz került a könyv, (a korrektor ilyenkor már főképpen csak a helyesírást ellenőrzi még egyszer, hogy ne maradjon benne hiba), megkértem a szerkesztőt, hogy nekem már ne küldje vissza, ha jót akar, mert bele fogok javítani a történetbe, és akkor kezdhetjük elölről.

Nem tudom, hogy létezik-e az a pont, amikor kijelenteném, hogy „ez így teljesen kész”…


Minden írónak van a saját történetében egy kedvenc karaktere. Neked ki volt az a könyvedben, és miért? Illetve, volt-e olyan karaktered, akivel nagyon nehezen tudtál azonosulni?


Az abszolút kedvencem: Kenan. (És ahogy a visszajelzéseket kapom a legtöbben így vagyunk ezzel…) Talán az összetettsége miatt, hogy hiába tűnik negatív figurának, baj esetén számíthatnak rá a többiek. Nem lehet egyszerűen jónak vagy rossznak beskatulyázni.

Ami igazán nehéz volt, arra nem is egy karaktert választanék ki, hanem egy jelenetet: még hozzá a végjátékot a raktárban... 


Honnan jött az ötlet az alvilági figurákra, amnéziára, és tökös újságíró nőkre?


Amikor elkezdtem írni a történetet, akkor még nagy álmom volt, hogy újságíró legyek, innen jön Carolina foglalkozása. A jóképű, veszélyes rosszfiúk pedig szerintem bevallva, vagy tagadva, de majdnem minden nő gyengéi, és attól tartok én bevallottan bűnös vagyok. :)


Ha saját magadnak kellene bekategorizálnod a művedet, akkor hová sorolnád, és kiknek ajánlanád elsősorban?


Elsősorban felnőtt nőknek ajánlanám némely jelenete miatt.
Arra gondolsz, hogy inkább krimi, vagy inkább romantikus? Azt hiszem ezt a kérdést az olvasókra bízom. :)


Korábbi levélváltásaink alapján szóba került, hogy tervezed a könyv folytatását (várjuk, várjuk!)... Szabad erről tudni valamit egy kicsit bővebben? Kik körül fog forgolódni majd az újabb felvonás? (És ha nem vagyok pofátlan - az vagyok - a történet alapjáról is kaphatnánk egy kis csemegét? :))


Persze! A készülő könyvnek a "A szabadság ára" címet adtam. A történet 3 évvel később indul, Maggie lesz a narrátora, az ő szemszögéből „látjuk” az eseményeket. (Visszatérnek egy-egy jelenetre A múlt árának egyéb szereplői is.) 
Maggiet kirúgják az újságtól és azt tervezi, hogy összehoz ez ütős cikket, amivel majd visszakerülhet. Felkeresi egy rendőr ismerősét, aki titokban "megsúgja", hogy lányok tűnnek el egy sztriptíz bár környékéről a "japán-negyedből", és a rendőrség nem tud beszivárogni, mert egy az egyben a jakuza területe.
Maggie úgy dönt itt a soha vissza nem térő lehetősége az áttörésre, pincérnőnek áll a bárban, és elkezd nyomozni a már ismerős „körültekintésével” és „profizmusával”. Egy igazán rázós helyzetben pedig a közben Chicagóba visszatérő régi ismerősbe fut.


Kiadás, és nehézségei... Milyen tapasztalataid vannak a könyvkiadással kapcsolatban? Mit üzennél a szárnyaikat még csak most bontogató íróknak?


Szerintem érdemes első körben megmutatni egy-két ismerősének a kéziratot. Ha tetszik nekik, akkor egy-két független személy (értem ez alatt, hogy az íróval szemben nem elfogult), véleményét meghallgatni. Itt gondolok arra, hogy regisztrálni amatőr írós oldalra, vagy blogot indítani, esetleg ilyen jellegű facebook-os csoportba belépni.
Ha a visszajelzések többsége pozitív, akkor pedig érdemes belevágni. :)
A szárnyaikat most bontogató íróknak pedig üzenném, hogy merjék megpróbálni! Egy-két visszautasítás még nem a világ vége, de ha el sem küldik, akkor az a biztos kudarc.


Milyen tulajdonságaidat tartod az erősségeidnek, és mik azok a tulajdonságaid, amik néha megnehezítik az alkotás folyamatát? - lábjegyzet: nekem például néha nagyon nehezen fordul rá az agyam a történetre amit írok. Ha elkapom a fonalat, akkor megy minden mint a karikacsapás, de alkalmanként a hétköznapi mókuskerék annyira felőröl, hogy nem tudok visszakanyarodni a fantáziámba...


Nekem az írás, nem a fő „tevékenységem”. Most jelenleg GYES-en lévő anyuka vagyok, így a gyerekeim és a róluk történő gondoskodás töltik ki a napjaimat. Emiatt éjjel szoktam nekifogni, amikor már a ház elcsendesült, a másnapi ebéd fő, és amikor nincs vasalnivaló.
Egyébként nálam is nagyjából így van, ahogy leírtad: van, amikor annyira gyorsan megy az írás, hogy szinte gépelni sem tudom a sok ötletet, de van, hogy ugyanazt az egy szót bámulom órákig. Sokszor tudni kell felfüggeszteni, félretenni, és semmiképpen sem szabad erőltetni.
Nálam még az is vicces, hogy az aktuális hangulatomtól függ, hogy éppen milyen jelenetet „tudok” megírni. Van, hogy csak az adott érzésről eszembe jut valami, gyorsan „papírra vetem”, és amikor oda kerülök, hogy pont beillik, akkor felhasználom.


Szerinted miben rejlik a siker kulcsa? (lehet általánosságban is gondolkozni)

Mindenképpen kitartónak kell lenni hozzá és nem szabad feladni az első nehézségnél. Sokan vannak, akiknek remek ötleteik vannak, de amikor elakadnak, akkor nem csak egyszerűen félrerakják, hanem végleg be is fejezik.


Szintén korábbi levélváltásaink alkalmával szóba került, hogy te is hódolsz az olvasás élvezetének, és megemlítettél nem egy, manapság nagyon sokak által kedvelt írót... Ha példaképet kellene választani, akkor melyik írót választanád? Illetve - csak hogy legyünk már egy kicsit sablonosak is :) - ha meg kellene határoznod egy abszolút kedvenc írót, akkor kit neveznél meg?

Nagy kedvencem Nalini Singh. Mondjuk ő főleg fantasy-t ír, de szeretem a történet vezetését, a színes, lenyűgöző világot, amit teremtett a műveiben és a könnyed erotikát. Egyszer majd szeretnék én is ennyire magával ragadóan írni, mint ő.


Az általad elolvasott/kedvelt könyvek, saját érzéseid szerint, mennyire hatottak a saját stílusodra? Hatottak rá egyáltalán?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem mindenki, aki olvas egy kicsit magáévá teszi az adott könyvet, már azzal is, ha egyszerűen tovább gondolja, hogy mi lett volna, ha…


Voltál-e már valaha alkotói válságban? Ha igen: van-e olyan recept, ami a gyors gyógyuláshoz vezet? Ha nem: hogyan csinálod?

Többször is, mint azt be merném vallani. A múlt ára még a spirálfüzetek előkerülésétől számítva is majd egy teljes évig készült. Az a baj, hogy válságra nincs bevált receptem. Amikor nem megy, egyszerűen nem erőltetem, hanem fogom és félreteszem. Volt, hogy egy hónapig hozzá se nyúltam.
De az ellenkezője is előfordul, hogy ha napközben támad valami jó ötletem, azt a kezem ügyébe kerülő bármilyen papírra fel szoktam jegyezni. Így nem egyszer megtörtént, hogy némelyik fecnim, még a „gépbe kerülés” előtt gyújtósként vagy rajzlapként végezte… Lehet tippelni, hogy miért.


Mit szeretnél üzenni az olvasóidnak?

Köszönöm Mindenkinek, aki elolvassa a könyvemet, és kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!


A könyvről alkotott véleményemet itt olvashatjátok.
Tovább...

 

Roselyn blogja - könyvek Copyright © 2013
Distributed By Free Blogger Templates | Designed by BTDesigner · Powered by Blogger