A következő címkéjű bejegyzések mutatása: más. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: más. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 24., vasárnap

Áldott, békés karácsonyt kívánok!

Ezúton szeretnék nagyon boldog, sok nevetésben gazdag, zserbóban, forralt borban, töltött káposztában megfulladós, de nem gyomorrontásos, családdal vitatkozós, de egyben mindenkit nagyon szeretős karácsonyt kívánni Nektek! Szóljon ez a pár nap a békéről, nyugalomról, és a csodákról.


Share:

2017. október 18., szerda

Van az úgy... (egy kis off)

Van az úgy, hogy…

Van az úgy, hogy az ember lánya megfeneklik. Nem kicsit. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem úgy jó ízesen, totális erőbedobással…

Akár hiszitek, akár nem, lassan kicsivel több mint fél éve rotstoklok efölött a bejegyzés fölött.
Az első vázlat szerint néhány tőlem megszokott rövid körmondatban helyzetjelentettem volna, illetve megindokoltam volna két éves (tejóatyaúristenezdegáz!!!!) kihagyásomat. Hogy ez miért is nem jött össze… Először is, mert ha tényleg hű maradok magamhoz, akkor abból az indoklásból olyan hosszú könyv lett volna, mint a Háború és Béke. És kb. olyan szórakoztató is lett volna… Így belegondoltam: akarok én azzal indítani másfél év kihagyás után, hogy mély lélegzetvételű szentimentális és/vagy filozófiai értekezést tartok az igazságtalan, nehéz, rohadt életről? Válasz: eszemben sincs. Az élet jobbára… szar… néha. Ezt be kell látni, el kell fogadni, néha muszáj hagyni, hogy a középső ujját lengesse felénk, mert… és most jön a mantrám, kettő is van belőle:
1, van az a szint aminél már nincs lentebb (bevallom, fogalmam sincs hol van az a szint, mert a sors eddig még mindig sikeresen rám cáfolt);
2, minél pocsékabb, annál jobb, mert ott van a yin meg a yang, hogy nincs rossz, jó nélkül, nincs napsütés, égszakadás nélkül, satöbbi, satöbbi, blablabla… ergo minél jobban fáj, annál jobban fogod tudni értékelni azt ha már nem fáj, illetve a szenvedéstől még a lélek is nemesedik (asszondják), szóval az úgy van, hogy nem a jó a jó, hanem a rossz a jó… értitek? (én sem értettem, nyugi, az esetek többségében inkább változatosan káromkodtam… ennyit a lélek nemesítéséről).

A második verze az lett volna, hogy megtagadom önmagam, de olyan isten meg nincs (próbáltam, higgyétek el).
Ezért kérlek nézzétek el nekem, hogy nem merülök el mélyen az elmúlt két évben, és nem boncolgatom halálra az eltelt időt. Két év iszonyatosan hosszú idő, velem pedig átlagban három hetente történt valami, amitől kedvem lett volna tökön rúgni a gondviselést… Múlt év végén kezdtek rendeződni a soraim, de addigra annyira lemerültem minden szempontból, hogy nem volt kapacitásom sem írni, sem olvasni. Nagy bajom az hogy amikor olvasok, vagy írok, akkor abba teljesen beleélem magam. Ez az esetek többségében amúgy áldás. Akkor viszont egy átok, amikor bedugul az agyam az élettől, mert akkor…
1, a dugulás méretétől függően nehezen tudok elvonatkoztatni, és ilyenkor még a jó könyv sem jó könyv, vagy…
2, olyan csapnivalóan depresszív dolgokat kezdek írni, amitől még a notebook-om is eret metsz magán.

Ilyenkor üzemszünetre van szükség. Nem terveztem, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez kényszarszerszabi, de sajnos így alakult.
Viszont a jó hír, hogy kivártam ennek a hullámnak a végét, és még rá is hagytam egy kicsit, biztos ami biztos. Nem akartam abba a csapdába esni, hogy megint megjelenek, azt mondom, hogy itt vagyok, aztán megint eltűnök a süllyesztőben. Vérzett a szívem a blogért, és nagyon hiányoztak az itt szerzett boldog pillanatok, de akkor sem akartam semmit elsietni. Úgy éreztem, hogy ez az egész többet ér annál, mint hogy csak úgy elbagatellizáljam.

Ami a ráhagyásos időszakot illeti…

Vicces volt...

Próbáltam egészséges életmódra váltani… nagyjából egy hónapig bírtam is. Vettem magamnak taposógépet is! Nagyon ultrabrutálba nyomtam, volt itthon zumbazene meg amit akarsz… (drága férjemnek tuti a retinájába égett ahogy zumbázom). Nem ettem édességet, kerültem a cukrot, egyszer még kocogni is elmentem… (a lakótelepnek azóta is rémálmai vannak). Ne kérdezzétek, hogyan ért véget ez a periódusom…
Kreatív válságba kerültem. Mivel az írástól, és az olvasástól szándékosan távol tartottam magam, így felhalmozódott bennem az alkotási kényszer… Beköszöntött a mostéppenfestőnekhiszemmagam korszak. Eredmény: jobban írok, mint ahogy festek… (legalábbis nagyon bízok benne…)
Bizonyítás (remélem mindent fel lehet ismerni...):




Éééés zoknimanók! (Csak a vicc kedvéért...)




És nagyjából ennyi… most itt vagyok, kipihent vagyok, az agyam ettől szellősebb már nem is lehetne…
Viszont…
Jól le is vagyok maradva. Rettenetesen le vagyok maradva! Annyira le vagyok maradva, hogy rosszabb napjaimban pánikrohamokat kapok emiatt. Nem hiszitek el, de a kiadók, fütyülve az én üzemszünetemre, folytatták a könyvek kiadását, ami egy szempontból jó: csokoládéboltba szabadul gyereknek érzem magam, dőzs van, olvashatok vakulásig.
Más szempontból viszont nagyon nem jó: halványsegédlila fogalmam sincs róla, hogy mivel kezdjek.
Így arra kérlek titeket, hogy ha van kedvetek, írjatok nekem akár emailben, akár itt kommentben, vagy fb-n olyan könyvcímeket, amikről szívesen olvasnátok itt a blogban is.
Ismertek… nem kell kímélni, jöhetnek olyan könyvek is, amiktől ketté állt a fületek.
Nagyon köszönöm előre is Nektek! És köszönöm azt is, ha ennyi kihagyás után adtok még egy esélyt a blognak.

Következő vélemény: Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.) /2015/ és Ne félts (Ne érints 3.) /2015/
Várható megjelenés: egy órán belül.
Share:

2015. június 15., hétfő

A szürke ötven árnyalata - pár kósza gondolat a filmről...

Akik esetleg a kezdetektől követnek, azok tudhatják, hogy filmeket is szoktam véleményezni, csak azt nem itt, hanem egy online filmmagazinban, aminek a becses neve (kapaszkodjatok meg, mert erős lesz): FilmMagazin. Így számomra egyértelmű volt már kezdetben is, hogyha már annyi film átsiklott "szakértő" kezeim közt, akkor biztos hogy nem azt fogom kihagyni, aminek a könyvalapja olyan hosszú ideig szórakoztatott, nem feltétlenül pozitív értelemben. Igen, meg van/volt a véleményem E. L. James trilógiájáról, amihez jelen bejegyzésben nem szeretnék visszakanyarodni. Hisz a könyv az könyv, a könyvből készült adaptáció, az pedig a könyvből készült adaptáció... Van hogy az egyik egyáltalán nem is fedi a másikat, így én már akkor igyekeztem elszakadni a könyvről alkotott véleményemtől, amikor kiderült hogy film lesz belőle. Mindennek meg kell adni az esélyt a bizonyításra, így a legjobb tudásommal igyekeztem kiürített tudattal, előítéletektől mentesen tekinteni erre a műre.
Amikor felkerült a mozik napirendjére a film, nem volt lehetőségem elmenni megnézni. Aztán, amikor már lett volna időm rá, akkor már kedvem nem volt sok, mivel az értékelések - amiket amúgy nagy általánosságban nem szoktam figyelni -, és a vélemények olyan szinten lehúzták az alkotást, ami kedvezőtlenül hatott a lelkesedésemre. Volt egy elméletem... Bíztam abban, hogyha a film még nem is lesz egy profi mű, a rajongók, akik imádták a könyvet, fel fogják húzni az adaptációt, így legrosszabb esetben is, még a kezdet kezdetén úgy saccoltam, hogy IMDB 5.0 alá nem fog zuhanni az értékelés. Amikor a debütálás után, 3.9 körül állt meg a nézők véleményezése szerint a film, az amúgy 10-es skálán, hát az meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt, valahol a pesszimista oldalam számított erre, másrészt viszont az optimista oldalam reménykedett abban, hogy ez az alacsony szám túlzó, annyira rossz csak nem lehet, és igyekeztem abba az elgondolásba kapaszkodni, hogy aki esetleg nem olvasta a könyvet, az vélhetően nem is élvezi annyira a belőle készült filmet. A végén nem bírta tovább a kíváncsiságom, így három hímmel, és egy kedves barátnéval, némi alkohol megtámogatásával - biztos, ami fix, nehogy mégis valaki idegileg összeomoljon -, összehoztuk a mozidélutánt...

Trailer:


Első megjegyzés: ehhez a filmhez nem lehet eleget inni...
Tényleg, de tényleg minden elővigyázatosságot megtettem/tünk, hogy még ha esetleg igazán pocsék is a film, relatíve károsodás nélkül megúszzuk a megtekintését, ennek ellenére mindenki agya elzanzásodott, valahol az első 20 percben, ami pedig utána jött az minden volt, csak kellemes nem.
Nem egy rossz filmet éltünk már túl a barátaimmal - mert a környezetemben majd mindenki függő ezen a téren -, de eddig majdnem minden egyes alkalommal sikerült viccesre véve a figurát tompítanunk az esetleges káros hatásokat. Mivel azért elég széles spektrumú és beteg humorral vagyunk megáldva, soha nem volt túl nagy kihívás olyan poénokat bepöccinteni, az adott rossz film elemei közé, amik végül megédesítették, az amúgy vitriolos élményt. De ez a taktika, ennél a filmnél totális csődöt mondott. Egyik férfi ismerősöm sem az a nagyon szégyenlős fajta, és mindegyiknek akkora szája van, mint a bécsi kapu, mégis a végső konklúzió annyiban kimerült, hogy: ez de rossz volt! És kész, passz... Ez de rossz volt... A megszokottakkal ellentétben az adaptációt a hökkent csend jegyében ültük végig, egyszer-egyszer felhorkantva, vagy olykor-olykor kiengedve magunkból egy-egy hangzatos pffff-t. Ami egyenesen tragédia, mert IMDB 2.5-ön innen és túl, eddig még nem nagyon láttunk olyan filmet, amihez semmi, de semmi karakteres hozzászólásunk nem akadt volna. De most, ezzel a remekkel, megtapasztalhattuk mi is az a közöny, mi is az az unalom...

Második megjegyzés: én még ennyire vontatott, semmitmondó valamit, ami ennyire lepréselte volna a vérnyomásomat a nullára, nem láttam...
Oké, értem én, hogy igyekeztek a készítők nem annyira korhatáros filmet készíteni, de ezt lehet hogy nem azzal kellett volna elérni, hogy minden a könyvben szereplő stratégiailag fontos pontot átszerkesztenek, avagy kihagynak a filmből. Ezzel a mozzanatukkal konkrétan a történet nyaki artériáját vágták el, és így a film nagyjából nem szól semmiről. De tényleg... Abszolút semmit nem nyújt történetileg. Aki nem olvasta a könyvet, az szerintem csak szemöldökét felhúzva fog hümmögni, mert nem fogja érteni, hogy mi is az a nagy katasztrófa, ami visszatartja fiataljainkat a boldogságtól... Hisz olyan szépen elenyelegnek! A pasas ugyan kicsit defektes, de tetteiben teljesen normális figura, és minden bevallott devianciája ellenére, tök lágy, és kedveskedős fazon. Verbálisan igyekszik elhitetni, hogy Ő mennyire komolyan kemény, és domináns, aztán pedig tetteiben mindennek ellentmond. Szeretkezik, gyengéd, aranyos, totálisan úriemberes, és nagyjából annyira domináns, mint egy bolyhos kiscica. Én két meghatározó tényezőn keresztül tudom megindokolni, hol is bicsaklott meg az adaptáció ezen a téren:

1, Mint fentebb is említettem, nagyon sok jelent nem úgy zajlik ahogy a könyvben zajlott, illetve sok fontos pillanat maradt ki, amik szemléltethették volna, miért is annyira meredek Mr. Grey, amennyire. Például ott van az első szex... Hol zajlott már ez ennyire kedveskedősen, és romantikusan a könyvben? Emlékeim szerint Christian úgy megpakolja akkor Anát, hogy hölgyikénknek csak úgy jojózik a szeme tőle... Nincs elég hangsúly fektetve a "ne érints!" tilalomra. Hol marad az orális mesterképzés? Mi ez a paskolgatós szar, amikor Ana megkapja az új kocsit? Hol marad az az elfenekelés, ami után Advil kell, meg amit zokogógörcs kísér, aztán persze némi vita, és persze utána az édes kibékülés...? Hol marad a hotelszobai jelenet, amikor Ana az anyját meglátogatja, és Christian utána megy...? (Oké, a tamponos részt én sem hiányolom.) Hol marad, a nem vehetsz fel bugyit a családi vacsorára rész? Hol marad a szex a szülői házban epizód? Hol van az orgazmus megtagadása a domináns férfi által? És úgy egyáltalán... Mi a franc ez az vörösös kinyilatkoztatás a film záró akkordján? Ana a trilógia első részében egyszer sem használja fel a menekülőszót. De mindegy... Végül is, a fent említett epizódok mindegyike Mr. Grey dominanciáját lett volna hivatott szemléltetni, szóval egy amúgy dominanciáról szóló filmbe ezek tényleg nem lettek volna szükségesek...
Nem értem... És tényleg nem értem. Mert oké, hogy nem akarták az alkotók túl korhatárosra venni a figurát, de a fent említett részek mindegyike belefért volna a filmbe, méghozzá úgy, hogy még mindig nem kellett volna attól tartani hogy túl felnőttesre sikerül. Amúgy pedig a legnagyobb otromba ellentmondás az az, hogy egy szexuális taburól úgy akarjunk filmet készíteni, mintha az Disney mese lenne. Most vagy csinálták volna rendesen, úgy hogy a piszkos kis részletek is helyet kaptak volna, vagy inkább ne csinálták volna sehogy, mert ez ami végül is lett, egy 125 percnyi hiteltelen méla unalom, amitől minden élő domináns pasi a saját kardjába dőlve fog felzokogni... A szumbmisszív nők pedig egy kegyetlen röhögőrohamba fulladva fogják valahol a történet felénél feladni. Oké, én már amikor a könyv megjelent akkor azon az állásponton voltam, hogy amúgy sok köze nincs a történetnek a dominanciához... És akkor még csak a könyvről volt szó... Így a film megtekintése után, azt kell mondjam, hogy a könyv minden hiteltelensége ellenére, még mindig hitelesebb a témában mint ez a valami, amit a vásznon megtekinthetünk.

Nem tudom mire vélni ezt a képet... sem...
2, Jamie Dornan... Ó, jaj! Egy dolgot tudott hitelesen hozni a filmben, a seggét. Fartájékon egész kerek a fazon. És ennyi. Biztos vannak rajongói szép számmal, és isten őrizz, hogy én bárkinek az érzésébe is beletapossak a véleményemmel, de a fasziról messziről lesír, hogy életében nem fenekelt el még senkit sem. Ami nem feltétlenül baj! Hát na... Jófiú a lelkem. Ennek csak örülni lehet. Teljesen addig a pontig, amíg nem kell néznem, ahogy rutintalan mozdulatokkal, és a saját szerepében kényelmetlenül feszengve próbál elhitetni velem valamit, amit egyszerűen képtelen. Én nem vagyok szubmisszív, de szeretem a játékokat... És annyi tapasztalatom azért van a témában, hogy tudom, hogy nem minden pasi alkalmas vezetőnek az ágyban. Ezzel sincs baj. Nem kell minden férfinak irányításmániásnak lennie a szexben. Nem mindenkinek van meg ehhez a lelkülete. Sokan vannak, akik nem szeretik leigázni a partnerüket intim helyzetben... Viszont akiben megvan ez a tulajdonság, annak az egész viselkedése, megjelenése tükrözi ezt. Ha az ember lánya olyan fazonnal akad össze, aki szereti a játékokat, annak a személyiségjegyei a hétköznapokban is fogják ezt tükrözni. Ott az ember lánya érezni fogja, hogy óvatosnak kell lennie, akaratlanul fogja tartani a három lépés távolságot kezdetben, míg ki nem tapasztalja hol vannak a korlátok, és olyan tekintéllyel, erővel fog összeütközésbe kerülni, ami azonnal jelzi, hogy nem kispályán mozog. Az a férfi, ha azt kívánja verbálisan kifejezni, hogy úgy meg fog b@@szni, hogy egy hétig nem fogok tudni talpra állni utána, akkor azt úgy teszi, hogy kisebb sokkot okoz vele, amitől felszökik a pulzusom, összeugrik a gyomorom, megszédülök, és minden zsigeremben érzem, hogy nekem ott helyben végem... Ha esetleg még fogékony is vagyok erre, akkor lehet hogy már csak a kicsit piszkos szavaktól is felizgulok, és hirtelen azt sem tudom merre az előre. El fogom fogadni az állítását, és el is fogom hinni, hogyha alkalma adódna úgy kenterbe vágna, hogy csak pislognék, mert ahogy mondja, amit sugall közben a tekintete, amilyen a tartása, mind azt üzennék felém, hogy egy rutinos, saját magát, és az igényeit ismerő férfival állok szemben, aki éppen kinyilatkoztatott. És az az ami Jamie Dornanből egy az egyben hiányzik. Mint említettem... Ő kedveske... Amolyan, "na jól van, menjél vissza matchboxozni" típus - ahogy egyik kedves barátném leszögezte. Nincs meg a szerephez se a kisugárzása, se a tekintélye, se az ereje. Példa: ott van az, amikor Ana elküldi viccből, hogy örül, hogy megismerte... Akkor Christiant elkapja az ideg. Megjelenik a csaj lakásán. Mivel egy domináns pasiról beszélünk, aki nem bírja ha kikapják a gyeplőt a kezéből, így főhősünk érthetően dühös... A megjelenésének fenyegetőnek kellene lennie, de nem az. Egy kicsit sem. Aztán összekötözi Ana kezét, és a hasára fordítja. A jelenet el van kapkodva. Ez az első alkalom, amikor összekötözi Ana kezét. Egy domináns pasi ezt a helyzetet minden pillanatában kiélvezte volna. Lassan végig pásztázta volna az elejtett vad leszorított, meztelen testét, komótosan... És az a fenékre suhintás...? Kérem szépen, mi volt ez...? Ettől még a gyermekem is meggyőzőbben szokta az oviban elcsapkodni a lányok fenekét. Jamie minden mozdulata azt sugallja, hogy íme egy feladat, el kell látni, csak gyerünk már, gyerünk már... Legyünk már túl rajta. És ha már fenékpaskolgatás... A fentebbiekben akaratlanul hazudtam. Volt három olyan jelenet amikor is én göndör kacagások közepette bucskáztam le a kanapéról. Az egyik az volt, amikor Ana megkapja az új kocsiját, és azért mert rágcsálja az ajkát Mr. Grey becipeli a lakásba és "elfenekeli". Hah! Először is... Az nem elfenekelés, hanem sima snassz, óvatos seggre pacsi... Majdhogynem simogatás. De nem is ez volt az a mozzanat ami felvidított, hanem az, hogy a nagy fegyelmezés után, Christian totál komolyan azt mondja, hogy "üdvözöllek a világomban!" (angolul így hangzik, a szinkronban "íme a világom" lett belőle). Hát én itt teljesen kész voltam. Elképzeltem, ahogy ezt nekem mondják egy ilyen szituációban, így, ebben a formában, egy olyan típusú pasi mint főszereplőnk, és gondolatban folytattam is a jelenetet azzal, hogy a röhögéstől sírva felállok, ránézek a faszikámra, és kajánul megjegyzem, hogy akkor most én jövök... Engedtessék meg, hogy megmutassam, milyen az én világom! A másik két számomra szenvedősen, vinnyogósan kacarászós jelenet a két csúnya beszédes megnyilvánulás volt. Az "én nem szeretkezem, hanem keményen b@szok", és a tárgyalás utáni, "ha egyszer elkaplak meghalsz" frázisok... Jaj, de rossz volt mindkettő! Sajnos, ha én lettem volna mindkét esetben a hősnő, megint csak ugyanezekkel a paraméterekkel, ami a kontextust illeti, hát szegény fószer, aki ezt mondta volna nekem, megtépázott büszkeséggel, és porig sújtva tántorgott volna jobbra el... Hangsúlyoznám, hogy nem a főszereplővel volt a bajom, mert Jamie Dronan biztos rendes ember, hanem a hiteltelenséggel. Nem minden férfi alkalmas ezeknek a mondatoknak a hiteles kommunikálására. Magánéleti tapasztalataim szerint a legtöbb férfi nem alkalmas rá, mert egyszerűen a férfiak is emberek, ugyanúgy lehetnek érzelmesek, mint mi nők, és ugyanúgy tarthatnak egy olyan erkölcsi kódexet, ami nem engedi őket a deviancia keretein belül kibontakozni. Nem mindenkinek van meg ehhez az életmódhoz a gátlástalansága, vagy egyszerűen csak, a normálisabb férfit nem izgatja fel az ha kötözött sonkát csinál a kedveséből, akit szeret. És ez így is van rendjén. Az alkotóknak viszont ezt nagyon is figyelembe kellett volna venni a főszereplő megválasztásakor, mert így Jamievel ez egy ökörség lett, ami borzalmasan fals. És tudom, hogy már unalmas vagyok a Charlie Hunnam mániámmal, de ha már őt akarták először, akkor hadd fejtsem ki, hogy Ő sokkal jobb is lett volna. Benne megvan az az enyhe rosszfiúság, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem hogy képes elpaskolni úgy hogy azzal fel is izgat... Neki nincs szégyenérzete a kamera előtt, ha szexről van szó, nem feszeng, hanem természetes minden mozdulata, és ráadásul még szerintem jóképű is (mondjuk én a testét sem kifogásolom... és a hangja... hmmm). Prezentálva az állítottakat, lásd videó:



És még egy, de csak azért mert bírom ebben a reklámban... Mondjuk én itt is érzem benne a potenciált.



De szakadjunk le Charlieról... Ha nem őt, akkor valaki mást kellett volna keresni a szerephez. Valaki olyat, aki képes az arcával, és a mozgáskultúrájával is kommunikálni azt hogy ha kell, tud nagyon ultraszuper badass is lenni. Aki már csak a kisugárzásával is azt üzeni, hogy le akarom rólad kapni a bugyid... És persze üzeni ezt úgy, hogy én le is akarjam kapni magamról miatta a bugyim... Ilyenek.
Amúgy a fent említett három hím közül, akik végig senyvedték velem a filmet, mindegyikük beleakadt abba, hogy nem hihető a főszereplő - annak ellenére, hogy egyik sem az a húúúú de nagyon domináns fajta (bár a szexben mindhárom igényes, és játékos - nem, nem saját tapasztalat mondatja ezt velem, leszámítva persze a férjem esetében. Apropó férjem... Ő akkor kezdett el hahotázni, amikor először előkerül a pálca, kis bőrdarabbal a végén, és Mr. Grey kifejti, hogy a fájdalom csak fejben létezik... Férjem határozott mozdulattal imitálva - ami megjegyzem igazán hiteles volt -, két mondatban levezette, hogy amennyiben az a pálca rendesen megküldésre kerül, hősnőnk a sikítófrásztól ami elkapta volna, nem jutott volna el odáig, hogy kinyögje hogy "vörös"... Ennyit a csak a fejekben létező fájdalomról...).

Harmadik megjegyzés: mellbimbók mindenhol...
Oké, azt el kell ismernem hogy Dakota Johnson szép, attraktív nő. Gusztusos testtel. És még egész jól is adja a naivát. Illik rá a szerep, ezt hála az istennek nem kell agyonragoznom. De minden második jelenetben extraközelit kapunk melleinek csúcsairól, amitől nekem olyan érzésem lett, mintha meg akarnának azokat nyalatni velem... Az első húsz alkalom után kifejezetten irritáló volt.

Negyedik megjegyzés: digital pussy hair maker...
Főhősnőnk szemérme gyárilag szőrtelen. Ezért digitális technikával csináltak neki parókát... Lenyűgöző... Van ezen a bolygón olyan ember, aki referenciaként beleírhatja az önéletrajzába, hogy Ő alkotta meg digitális effektként Dakota Johnson szeméremszőrzetét A szürke ötven árnyalata című filmben... Csak bízni tudok abban, hogy ezt a teljesítményt az illető nem fogja felhasználni, és hogy jól megfizették ezért a munkáért, és hogy kínjában képes volt jókat derülni az alkotási folyamat közben.

Ötödik megjegyzés: minden fentebb felsorolt baki ellenére, azt elismerem, hogy volt egy-két jó perspektívából előtt szexjelenet a filmben. Inkább egy, mint kettő...
Illetve azt is kifejezném, hogy a filmhez gyártott zene egész hangulatosra sikerült. Kár, hogy a zene által előidézett hangulatot a látványvilág porig gyalázza.

Hatodik megjegyzés: fogalmam sincs hogy minek rakták bele a filmbe a mellékszereplőket... A semminél is kevesebb jelentőséget tulajdonítottak nekik, így ennek sem volt leginkább semmi értelme. Ott voltak, mert a könyvben is ott voltak, így itt is ott kellett lenniük, az meg már mellékes, hogyha nem lettek volna egyáltalán ott a filmben, akkor is ugyanott lennénk, ahol most vagyunk... Ráadásul a lakótársat alakító színésznő - nem volt ingerenciám megkeresni az igazi nevét -, egyetemista szerepe ellenére, számomra egy hangyányit kiéltnek hatott.

És ennyi. Nincs több észrevételem. Összefoglalva, csak annyit tudok mondani, hogy az IMDB jelenlegi 4.2-es indexe, jóindulattal reálisan elfogadható, bár ha rajtam múlt volna, akkor még ennyit se kapott volna a film.

Share:

2015. január 25., vasárnap

Interjú Levia Anne írónővel, A múlt ára című könyv szerzőjével



Mikor kezdtél írni, és mikor jött el az a pillanat, amikor komolyan elkezdett foglalkoztatni annak a gondolata hogy kipróbálod magad íróként? Mi terelt rá erre az útra? Meghatározó dolog volt, vagy csak szépen idővel kiforrta magát a dolog?

A történetmesélés mindig is az életem része volt. Már általános iskolás koromban önként vállaltam, hogy az akkori kis írásaimat felolvassam. Később ezeket a történeteket versek váltották fel, mint szerintem szinte mindenkinek az „őszinte-szerelmes” időszakban. :) De a történetek igazán sosem tűntek el. „A múlt ára” egy olyan könyv, amit 15 éves koromban kezdtem el írni egy spirálfüzetbe hétvégente a kollégiumba történő visszautazás során.
Később azonban teljesen más irányt vett az életem, az írás csak egyszerű hobbivá vált számomra, olyan időtöltéssé, amire alig jut lehetőség. A végére szinte el is tűnt.
Akkor került újra a felszínre és vett erőt rajtam az „alkotási vágy” amikor anya lettem. Előszedtem azt a „nagyon régi” füzetet és a történet szálán elindulva gyakorlatilag azt újraírtam, kibővítettem. Többnyire éjjel, az alvás rovására.


Szórakoztató irodalmon belül tevékenykedsz - részemről teljesen érthető okokból -, de nem a mostanában annyira felkapott egyszerű románc, és erotika kategóriában - részemről: hál' Istennek. Mi vonzott a krimi felé?


Általában a romantikus könyvek közül is azok tetszenek, amelyeknek komolyabb története van, így próbáltam olyat írni, ami szívesen olvasnék.
Ha krimi kerül a kezembe, vagy csak valami egyszerű nyomozós történetet és felbukkan egy nő, már azon kezdek drukkolni, hogy vajon összejön-e valakivel. Bizonyos szinten azt hiszem, egyszerűen javíthatatlan vagyok.


Kedvenc kérdésem (ami miatt szerintem már azon írók akik egyeztettek velem agyérgörcsöt kaptak): mennyire vagy kritikus az írásoddal szemben? Egyáltalán létezik olyan pillanat, amikor egy író ki tudja jelenteni, hogy "igen, ez most így jó"?


Szörnyen kritikus vagyok. Az az igazság, hogy amikor a szerkesztővel végeztünk és a korrektorhoz került a könyv, (a korrektor ilyenkor már főképpen csak a helyesírást ellenőrzi még egyszer, hogy ne maradjon benne hiba), megkértem a szerkesztőt, hogy nekem már ne küldje vissza, ha jót akar, mert bele fogok javítani a történetbe, és akkor kezdhetjük elölről.

Nem tudom, hogy létezik-e az a pont, amikor kijelenteném, hogy „ez így teljesen kész”…


Minden írónak van a saját történetében egy kedvenc karaktere. Neked ki volt az a könyvedben, és miért? Illetve, volt-e olyan karaktered, akivel nagyon nehezen tudtál azonosulni?


Az abszolút kedvencem: Kenan. (És ahogy a visszajelzéseket kapom a legtöbben így vagyunk ezzel…) Talán az összetettsége miatt, hogy hiába tűnik negatív figurának, baj esetén számíthatnak rá a többiek. Nem lehet egyszerűen jónak vagy rossznak beskatulyázni.

Ami igazán nehéz volt, arra nem is egy karaktert választanék ki, hanem egy jelenetet: még hozzá a végjátékot a raktárban... 


Honnan jött az ötlet az alvilági figurákra, amnéziára, és tökös újságíró nőkre?


Amikor elkezdtem írni a történetet, akkor még nagy álmom volt, hogy újságíró legyek, innen jön Carolina foglalkozása. A jóképű, veszélyes rosszfiúk pedig szerintem bevallva, vagy tagadva, de majdnem minden nő gyengéi, és attól tartok én bevallottan bűnös vagyok. :)


Ha saját magadnak kellene bekategorizálnod a művedet, akkor hová sorolnád, és kiknek ajánlanád elsősorban?


Elsősorban felnőtt nőknek ajánlanám némely jelenete miatt.
Arra gondolsz, hogy inkább krimi, vagy inkább romantikus? Azt hiszem ezt a kérdést az olvasókra bízom. :)


Korábbi levélváltásaink alapján szóba került, hogy tervezed a könyv folytatását (várjuk, várjuk!)... Szabad erről tudni valamit egy kicsit bővebben? Kik körül fog forgolódni majd az újabb felvonás? (És ha nem vagyok pofátlan - az vagyok - a történet alapjáról is kaphatnánk egy kis csemegét? :))


Persze! A készülő könyvnek a "A szabadság ára" címet adtam. A történet 3 évvel később indul, Maggie lesz a narrátora, az ő szemszögéből „látjuk” az eseményeket. (Visszatérnek egy-egy jelenetre A múlt árának egyéb szereplői is.) 
Maggiet kirúgják az újságtól és azt tervezi, hogy összehoz ez ütős cikket, amivel majd visszakerülhet. Felkeresi egy rendőr ismerősét, aki titokban "megsúgja", hogy lányok tűnnek el egy sztriptíz bár környékéről a "japán-negyedből", és a rendőrség nem tud beszivárogni, mert egy az egyben a jakuza területe.
Maggie úgy dönt itt a soha vissza nem térő lehetősége az áttörésre, pincérnőnek áll a bárban, és elkezd nyomozni a már ismerős „körültekintésével” és „profizmusával”. Egy igazán rázós helyzetben pedig a közben Chicagóba visszatérő régi ismerősbe fut.


Kiadás, és nehézségei... Milyen tapasztalataid vannak a könyvkiadással kapcsolatban? Mit üzennél a szárnyaikat még csak most bontogató íróknak?


Szerintem érdemes első körben megmutatni egy-két ismerősének a kéziratot. Ha tetszik nekik, akkor egy-két független személy (értem ez alatt, hogy az íróval szemben nem elfogult), véleményét meghallgatni. Itt gondolok arra, hogy regisztrálni amatőr írós oldalra, vagy blogot indítani, esetleg ilyen jellegű facebook-os csoportba belépni.
Ha a visszajelzések többsége pozitív, akkor pedig érdemes belevágni. :)
A szárnyaikat most bontogató íróknak pedig üzenném, hogy merjék megpróbálni! Egy-két visszautasítás még nem a világ vége, de ha el sem küldik, akkor az a biztos kudarc.


Milyen tulajdonságaidat tartod az erősségeidnek, és mik azok a tulajdonságaid, amik néha megnehezítik az alkotás folyamatát? - lábjegyzet: nekem például néha nagyon nehezen fordul rá az agyam a történetre amit írok. Ha elkapom a fonalat, akkor megy minden mint a karikacsapás, de alkalmanként a hétköznapi mókuskerék annyira felőröl, hogy nem tudok visszakanyarodni a fantáziámba...


Nekem az írás, nem a fő „tevékenységem”. Most jelenleg GYES-en lévő anyuka vagyok, így a gyerekeim és a róluk történő gondoskodás töltik ki a napjaimat. Emiatt éjjel szoktam nekifogni, amikor már a ház elcsendesült, a másnapi ebéd fő, és amikor nincs vasalnivaló.
Egyébként nálam is nagyjából így van, ahogy leírtad: van, amikor annyira gyorsan megy az írás, hogy szinte gépelni sem tudom a sok ötletet, de van, hogy ugyanazt az egy szót bámulom órákig. Sokszor tudni kell felfüggeszteni, félretenni, és semmiképpen sem szabad erőltetni.
Nálam még az is vicces, hogy az aktuális hangulatomtól függ, hogy éppen milyen jelenetet „tudok” megírni. Van, hogy csak az adott érzésről eszembe jut valami, gyorsan „papírra vetem”, és amikor oda kerülök, hogy pont beillik, akkor felhasználom.


Szerinted miben rejlik a siker kulcsa? (lehet általánosságban is gondolkozni)

Mindenképpen kitartónak kell lenni hozzá és nem szabad feladni az első nehézségnél. Sokan vannak, akiknek remek ötleteik vannak, de amikor elakadnak, akkor nem csak egyszerűen félrerakják, hanem végleg be is fejezik.


Szintén korábbi levélváltásaink alkalmával szóba került, hogy te is hódolsz az olvasás élvezetének, és megemlítettél nem egy, manapság nagyon sokak által kedvelt írót... Ha példaképet kellene választani, akkor melyik írót választanád? Illetve - csak hogy legyünk már egy kicsit sablonosak is :) - ha meg kellene határoznod egy abszolút kedvenc írót, akkor kit neveznél meg?

Nagy kedvencem Nalini Singh. Mondjuk ő főleg fantasy-t ír, de szeretem a történet vezetését, a színes, lenyűgöző világot, amit teremtett a műveiben és a könnyed erotikát. Egyszer majd szeretnék én is ennyire magával ragadóan írni, mint ő.


Az általad elolvasott/kedvelt könyvek, saját érzéseid szerint, mennyire hatottak a saját stílusodra? Hatottak rá egyáltalán?

Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Szerintem mindenki, aki olvas egy kicsit magáévá teszi az adott könyvet, már azzal is, ha egyszerűen tovább gondolja, hogy mi lett volna, ha…


Voltál-e már valaha alkotói válságban? Ha igen: van-e olyan recept, ami a gyors gyógyuláshoz vezet? Ha nem: hogyan csinálod?

Többször is, mint azt be merném vallani. A múlt ára még a spirálfüzetek előkerülésétől számítva is majd egy teljes évig készült. Az a baj, hogy válságra nincs bevált receptem. Amikor nem megy, egyszerűen nem erőltetem, hanem fogom és félreteszem. Volt, hogy egy hónapig hozzá se nyúltam.
De az ellenkezője is előfordul, hogy ha napközben támad valami jó ötletem, azt a kezem ügyébe kerülő bármilyen papírra fel szoktam jegyezni. Így nem egyszer megtörtént, hogy némelyik fecnim, még a „gépbe kerülés” előtt gyújtósként vagy rajzlapként végezte… Lehet tippelni, hogy miért.


Mit szeretnél üzenni az olvasóidnak?

Köszönöm Mindenkinek, aki elolvassa a könyvemet, és kívánok hozzá nagyon jó szórakozást!


A könyvről alkotott véleményemet itt olvashatjátok.
Share:

2014. május 30., péntek

Az Elemi vágy arca - interjú Mercy Varga's írónővel



Nem kevés alkalommal hangoztattam már itt a blogban, hogy ha választani kell a külföldön publikáló írók, és hazánk reménységei közt, akkor nekem elfogultságomban mindig hazánk írói felé húz a szívem. Megannyi tehetség rója kicsiny országunk utcáit, várva valamire, a nagy pillanatra, a megfelelő könyvre, arra hogy a legkedvezőbben álljanak a csillagok, hogy elégedett legyen végre a saját munkájával, hogy megjöjjön az önbizalma... Vagy lehet hogy csak az örök, mindent eldöntő kérdés tartja vissza: biztosat a bizonytalanért? Mi garantálja, hogy hátat fordítva a munkahelynek, a társadalmi, és családon belüli kötelezettségeknek, megérkezik majd az oly hőn áhított siker? Mi fog történni akkor, ha a szerencse még csak pillantásra sem méltat bennünket? Sajnos az minden további nélkül leszögezhető, hogy a mi kis hazánk, nem a legelnézőbb fajta. Ha felmondunk a munkahelyünkön, és felégetjük magunk mögött a hidainkat, akkor egy kisebb csodára van szükség ahhoz, hogy visszakapjuk amiről önként lemondtunk. Senkinek nem egyszerű a mai világban, és ismerjük el, nem azokat a korokat éljük, amikor szabadon, következmények nélkül, azt tehet az ember, amit akar, mondván "úgyis lesz valahogy". Emiatt teljesen érthető a félsz, és az is, hogy miért nem dobja mindenki sutba a kötelezettségeit, hogy csak és kizárólag az írásnak szentelhesse magát...
És én most mégis arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy néha a bátorság célravezetőbb. Nem baj, ha őrültség, nem baj ha egy kicsit megfontolatlan egy lépésünk, néha kockáztatni kell.
Az a megtiszteltetés ért, hogy riportot készíthettem hazánk egyik írónőjével. Mercy Varga's Elemi vágy arca című trilógiájának első kötete e-book formában, és az Anima könyvesboltokban már nyomtatott formában is megvásárolható. Hogyan jutott el a könyv idáig? Mi motiválta írónőnket? Mely jelenetek megalkotását élte meg kihívásként? Szerintem igazán fontos kérdések ezek, amikre most válaszokat is fogunk kapni, és nagyon bízom abban, hogy a válaszok sok kezdő, szárnyait bontogató írónak a segítségére lesznek majd.

Én: Kezdjük az elején... Mióta ír?
M.V: Gyerekkorom óta megosztottam a gondolataimat a fiókkal. Verseket, aforizmákat, idézeteket írtam, majd két könyvet szintén a fióknak. Nem mertem még kiadatni, nem volt elég bátorságom hozzá. Aztán az idő múlásával változtam, és kiadattam. Több könyvem volt már piacon, az első nagy ünnep körülbelül hat éve volt. Igazán most találtam meg azt a műfajt, ami én vagyok, amiben ki tudok teljesedni. Ez, pedig a romantika műfaja. Épp ma készült el a Gyűrűbe zárt szerelem legújabb könyvem nyers változata, ami egy pszichológusnő és egy szenátorjelölt szerelmi történetéről szól.

Én: Mi volt a fordulópont, ami arra sarkallta, hogy komolyan elgondolkozzon a hivatásszerű írással?
M.V: A standon ültem a medence szélén szomorúan fiatal, csinos lányként, egy fiú miatt búsultam. Odajött egy ismerősöm, és megkérdezte mi a bajom. Elmondtam, és végigbeszéltük a délutánt! Az elválás végén megkérdezte, hogy miért nem írom ki magamból az érzéseimet, a gondolataimat. Kiírtam. Ez a füzetem a mai napig meg van, őrzöm.

Én: Az Elemi vágy arca... Mi motiválta a történet megírására?
M.V: Anno a barátnőimmel leveleztem a pasikról, a szerelemről, és mindenről, ami ehhez a témához kapcsolódhat. Várták a leveleimet, mindig utaltak rá, milyen jó olvasni a soraimat. Felcsigázóan izgalmas, szinte azonosulnak velem - mondták. Nyaggattak, hogy írjak ilyen sztorikat. Természetesen nem írtam! Évekkel később egy nap a könyvesbolt előtti padon ülve néztem egy könyvborítót a rajta lévő címmel, ami nagyon tetszett. Tíz percen át tapadt rá a szemem, miközben átfutott rajtam egy hatalmas áramlat, amiből már tudtam, hogy „most jött el az idő.” Áradtak a gondolatok, az érzések, elleptek a szavak. Több lépcsős volt az alkotói motiváció, úgy gondolom az egyik megérlelte a másikat. Hiszek abban a tényben, hogy mindennek eljön az ideje. 


Borító
Én: Honnan származik az ötlet? Mik voltak a kiadás kezdeti lépései? 
M.V: Az ötletet szintén a barátnőm ültette el bennem. Ő olvasott romantikus, erotikus, és egyben minden más műfajú könyvet is, időnként mesélt részleteket, melyeken azt vettem észre, hogy foglalkoztatnak. Piszkált az „úgy se tudod megírni” és hasonló horderejű mondataival, miközben ecsetelte milyen részeknek kellene benne lennie. Ő az én alkotói lázam, aki felizzította bennem azt a tüzet, ami a regény szerelmi, szexuális jeleneteiben kibontakozott. Jómagam a thrillereket imádtam és imádom, innen jött a befűződő krimi szál, mert muszáj volt a többféle jellegű, kreatív, extrém, szexuálisan felforrósodó izgalom mellett valami idegrendszert feszítő sztorinak is benne lenni. 

A kiadás előtt a klasszikus izgalmas kérdés volt bennem, ilyenkor mindig van egy kis félsz az emberben, „mi lesz, ha nem tartják izgalmasnak, ha nem veszi meg a kiadó, stb.” Akkor azt mondtam: volt egy jó hónapom, amikor átléphettem egy olyan általam teremtett világba, ahol átélhettem a katarzis sokszínű részletét. Akár pl. az ijesztő konyhajelenetnél, amikor Kathy, a főszereplő tehetetlenül lefagy a pánikja miatt - amikor egyre közeledő, furcsa hangot hall, és érzi, van még rajta kívül valaki más is ott - és ha az életét akarja menteni, akkor muszáj legyőznie azt a pszichológustól tanultak alapján. Más izgalmat nyújtott az egyik kedvenc jelenetem a jet ski-s is, ahol a nő a férfi kedvéért megmutatja másnak a bájait. Feszíti a szexualitást, az erotikát, a beteljesülést… 

Szerencsére több kiadó is vissza jelzet a kiadást illetően, de végül úgy döntöttem, hogy önmagam kiadója leszek, és terjesztőt kerestem. A regény magyarul jelenleg e formátumban is kapható, illetve a hazai Anima könyvesboltokban. Cél a további könyvhálózatok ellátása is, bízom benne, hogy hamarosan az anyagi vonal is lehetővé teszi akár magán, akár támogatói fronton. E formátumban már angolul is olvashatják a témára érdeklődő kedves Hölgyek szerte a világon.


Én: Mennyire elégedett a saját munkájával? Íróként nagyon nehéz a saját munkánkat megítélni, ezt tapasztalatból tudom... :)
M.V: Én sosem vagyok elégedett, ez az én születési rendellenességem vagy karmám? Nem is tudom. Egy biztos a maximalizmus a tökéletességre törekvés átka. Viszont soha sem gondolok a „mi lett volna ha”, „mivel egészíthetem volna még ki…” gondolatokra. Egy szobor is, ha elkészül olyan marad, amilyennek megszületett, az ékességeivel, a hibáival együtt. Ettől egyedi többek között egy alkotás. 


Borító
Én: Miben más az ön könyve? Miért lehet eredetinek tekinteni? Mi lenne ezzel a könyvvel az üzenete? 
M.V: Trilógia, vagy is három részből áll, háromszintű, úgymond „szerelmi fejlődésen” megy keresztül mind két főszereplő. Az elemi vágyban (első rész) a történeti szálak és a személyiségek kuszasága; az önző önzetlenség, a lelki megadás képtelensége, s annak következtében szexualitásuk fenomenális kisülése színesíti az unalmasnak semmiképp sem mondható történetet. Szerelmi amplitúdók cikázása, harag, ármány, amnézia, nyomozás… és megannyi izgalmas elem feszíti izgalomba az olvasót. 

Az „eredeti” jelzőt a különcsége miatt kapta. Egyrészről a művészi leírások miatt - akár a jelenetek, helyszínek, akár a szexualitás - és annak formai megjelenítésére gondolok - más részt, pedig a két személyiség különc jelleme és annak még is egyszerű megnyilvánulása nyújt egyfajta vadóc, kusza, kétségbeejtő, reményteli, időnként kavargóan idegesítő..., de nem akarom a könyvet letenni élményt. A kötődési vágy arcában már kezd egymásra hangolódni a két főszereplő, többet ér számukra a szerelem, mint a félelmük. Szükségük van egymásra; érzik zsigerből, tudják hiányból… A szerep nélküli szerelem megélését féltékenység, bosszú, helyenként borzongató élmény kíséri. Ami a harmadik részt illeti, az még titok, hogyan alakul, de A beteljesülési vágy arca címet kapta.

S, hogy mit üzenetek? Két röpke idézetem jutott most az eszembe:

„Olykor van, hogy hatalmas kuszaságot élsz meg az életedben. Minden a feje tetejére áll, úgy érzed, nincs körülötted stabil pont. Éld meg ezt a káoszt, ne keresd az okát, s ha az ingerek beengedésére fekteted a hangsúlyt, hamarosan választ kapsz miért is történik veled az, ami.”

... mert a szerelem sokszor összezavar, de az egyik olyan káosz, amiért érdemes élni.

„Az igazi szerelem egy hatalmas örvény, mely megszédíti a realitást, felnagyítja az érzelmet, és telibe találja a lélek álomvilágát! Az egyik ösztönös gyönyöre az életnek, élvezd hát ki!”

… mert a másik olyan káosz, amiért érdemes élni.


Én: Mely szakasz megírása jelentetett kihívást? Minden író beleírja magát a könyveibe - elvileg... Gyakorlatilag Önnek mi erről a véleménye? Mikor jelennek meg a folytatások? 
M.V:Ösztönös kihívásként éltem meg az egész könyv megírását, mert új kategória volt az életemben. 

Egy része mindenképp megjelenik az írónak a saját alkotásában, ez egészen biztos. Az alkotói láz hőfoka határozza meg, hogy melyik része, és az milyen mélységben kerül a műbe. Ez lehet a stílus, az egyik szereplő karaktere, a vágyai… Ha jól érzékelem önmagam működését, akkor a fordulatokkal, a szavak megformálásával, a stílussal stempliztem a könyvbe a MyV névjegyet. 

A kötődési vágy arcára október végéig, november elejéig még várniuk kell a hölgyeknek. Előtte egy nagyon lágy, kifinomult regényemmel lepem meg a nyár folyamán a kedves olvasókat melynek címe a Gyűrűbe zárt szerelem. 


Én: Miben látja annak az okát, hogy az enyhén pikáns romantikus művek, most ekkora népszerűségnek örvendenek?
M.V: A nők tagadhatatlanul imádják a romantikát, az erotikát, amit nem mindig kapnak meg. Okolhatjuk a férfiakat is ezért, (más a genetikájuk, más kódot hordoznak - olvassuk számos magazin oldalán) de a női igény is valahol elvész a mindennapi rutinban, fáradtságban, megszokásban. Másik oldalon, pedig a tehetem - e, ezt vagy azt a szexben, mit tehetek, ami nem tabu, vagy éppen, hogy az… Hogyan számolok el magammal, a lelkiismeretemmel, mit kezdek a gátjaimmal, stb. belső kérdéskörrel húzzák vissza vágyaikat a nők. Az erotika, a merész, a mindennapi rutintól elszakadó érzékiség, a saját test megismerésének lehetősége sejlik az ilyen típusú könyvekben, ez az oka az egyre terjedő sikerüknek.

Én: Végezetül... Mit üzen az olvasóknak?
M.V: Mozgassák meg a fantáziájukat, az érzelmeiket, mert ezen keresztül vagyunk képesek nyitottá válni a világra, és élvezni azt, amit kapunk lehetőségként. Egy ismerősöm szavaival búcsúzom: „Ragaszkodj könyvekhez, sztorikhoz, de ne tapadj le egy témánál, lépj tovább, ha színesedni akarsz!”









Share:

2014. április 21., hétfő

Liebster Award #2

Mindig öröm amikor elismerést kapunk, amikor igazolódik, hogy nem tesszük feleslegesen, amit teszünk. Amikor az olvasóktól, vagy bloggertársaktól kap az ember lánya egy pozitív értékelést, vagy pár kedves szót, az felülmúlhatatlan érzés. Megmelengeti a keblet, és esetenként vigyorgásra késztet... összességében erősíti azt a tudatot, hogy nem lebecsülendő az internetközösségek fontossága - ebben a közegben nem léteznek földrajzi távolságok, ugyanúgy lehet a barátod az, aki a városodban lakik, és lehet barátod az is, aki egy országgal arrébb él. Annie már a kezdet kezdetétől velem van, az elsők közt fedezett fel magának, és mondanom sem kell, hogy rekordidő alatt szövődött köztünk barátság (remélem a részéről is elmondható ugyanez, függetlenül attól, hogy a levélváltásaink néha lassabb ütemet öltenek magukra - főleg nekem köszönhetően). Ő hamarabb nyitotta meg a blogját, mint én, így duplán öröm számomra, hogy rám is gondolt, amikor díjazni kellett a számára legkedvesebb blogokat. Általa lehetek büszke tulajdonosa ennek a szépségnek:



Nagyon szépen köszönöm!

És akkor hogy mit is kell tudni erről a díjról...

Szabályok:
1) Tedd ki, kitől van a díj!
2) Írj magadról 11 dolgot!
3) Válaszolj 11 kérdésre!
4) Küldd tovább 11 bloggernek!


A 11 dolog magamról... (igyekszem olyanokat írni, amik érdekesnek hathatnak...)

1, Eddig összesen négy alkalommal műtöttek meg, nem számítva a fiam születését. Ebből adódóan rühellem a kórházakat... Ez nem egyszerű utálat, ez inkább már egy pánikbetegséghez hasonló idegbaj. A vicc: édesanyám az egészségügyben dolgozott világ életében, így ott töltöttem a gyerekkoromat. Teljesen addig kellemes emlékeim is vannak a dologról, amíg nem engem kellett felnyiszálni. Például elmondhatom magamról, hogy már óvodás koromban vérlemezkéket lestem a mikroszkóp alatt, illetve baktériumokat vizsgáltam vizeletmintából... És íme a válasz, hogy miért is vagyok a szó legkedvesebb értelmében véve ferde. Egy kis érdekességet még leírnék ide... Régebben, amíg nem volt a HCG szint kimutatásra alkalmas terhességi gyorsteszt, addig a laboratóriumokban kecskebékákkal mutatták ki a terhességet. A folyamat a következőképpen zajlott: beinjekciózták a tesztelni kívánt vizeletmintát a béka bőre alá, majd megkatéterezték a békát. Amennyiben a vett mintában volt spermium - tehát a béka szervezete úgy reagált a beinjekciózott vizeletre, hogy elkezdett hímivarsejtet termelni - akkor a hölgyike akitől a vizeletmintát vették terhes volt. Bezony... A régi laborokban ötliteres tartályokban kecskebékákat tartottak.

2, Ugyan szerintem semmit nem jelent, de ha már érdekességekben gondolkozom... Az eddig elvégzett IQ tesztjeim alapján az intelligenciahányadosom 122 pont. Ezzel a népesség kemény 6%-át képviselem. Ehhez való viszonyom visszásnak mondható. Egyrészt, mert nem hiszek abban hogy ez bármit is determinálna (legfeljebb annyit lehet kikövetkeztetni belőle, hogy könnyebben látom át az összefüggéseket, és emiatt szeretem a logikusan felépített dolgokat), másrészt - és szerintem ez nyilvánvaló - ez az érték nem egyenesen arányos a műveltséggel, illetve az érzelmi intelligenciával. Félelmem: vulkáni vagyok...

3, Tele vagyok fóbiákkal, és ez nem vicc. Nem bírom a magasságot - ezt már szerintem említettem korábban is - méghozzá olyannyira nem, hogy még a mély vízben is kitör belőlem a pánik. Irányításkényszeres is vagyok, attól is elkap az idegbaj, ha valamit nem tudok kontrollálni... Ezen felül minden ízeltlábútól lever a víz, legyen az kicsi vagy nagy, repüljön, vagy csak meneteljen. Ez a riadalmam olyan mértékű, hogy nem vagyok képes a kérdéses ízeltlábút még csak leütni sem... Inkább hősiesen sikoltozva mászok fel valaminek a tetejére, míg valaki legyilkolja a szerencsétlen rovarját. A katicát is utálom. A dongókra, darazsakra, és szúnyogokra allergiás vagyok, ha megcsípnek vándorkiütéseim lesznek, és napokig fürdőzhetem miattuk különböző bőrnyugtatók tömegében, és persze ilyenkor a kalcium a barátunk... Mindenhez rutint alakítottam ki, és nem szeretem ha a rutinjaimat felborítják. Utálom ha valaki késik egy megbeszélt találkozóról, mert én sem késem el soha, és személyem elleni sértésnek veszem, ha valaki azt feltételezi rólam, hogy nincs jobb dolgom, mint őrá várni. Szóval igen... az enyhe OCD (obszesszív-kompulzív megbetegedés, kényszerbetegség) tüneteivel közeli barátságban mondhatom magam.

4, Minden este lefekvés előtt kell hogy legyen egy órám, amit csak gondolkozásra fordítok. Hogy miről is gondolkozom ezalatt az egy óra alatt, az élethelyzettől függ. Van hogy a legújabb ötletemen morfondírozok, van hogy valamin, ami éppen akkor zajlik az életemben. Elemzem a helyzetet, a helyzethez való viszonyomat, az érzelmi reakcióimat, feltérképezem az esetleges lehetőségeimet, és elkezdek sakkozni, hogy melyik lépésem milyen reakciókat válthatna ki. Ebben az egy órában ragaszkodom a csendhez. Hangok közül, ami nagyon tud irritálni, az egy másik ember lélegzetvétele (elkezdem azt figyelni, és nem jutok előre a gondolataimban), vagy a horkolás (minden eseteben utálom).

5, Tizennégy éves koromig komoly problémát jelentett nekem belenézni az emberek szemébe. Az emberi tekintetet túl intenzívnek találtam, és mindig nagy fokú zavartságot okozott, hogy nem tudtam értelmezni a benne látottakat.

6, Vallások közül az egyetlen amiben látok értelmet, az a buddhizmus.

7, Dohányzom... Eddig kétszer leszoktam, majd mind a kétszer vissza is szoktam. Nem azzal van a baj, hogy nem tudnám megállni hogy ne gyújtsak rá. Egyszerűen csak az önképemet akkor érzem teljesnek, ha füstölök. Ez valamilyen művészlelkes vadbaromság lehet nálam...

8, Sokszor hallgatok klasszikus zenét. És elég romantikus vagyok ebből a szempontból... Beethoven zongoraszonátái közül van egy-két kedvenc, Vivaldi-tól csak a telet vagyok képes meghallgatni, a Carmina Burana-tól kiszaladok a világból, Rachmaninoff hangulatomtól függ (volt idő, amikor nagyon rákaptam), Brahms Magyar táncok együttese bármikor jöhet, Mozart Varázsfuvolája elképeszt... Hihetetlen hogy vannak olyan énekesnők, akik az ultrahangig képesek felnyomni a magas cét. Csajkovszkij akkor kerül szóba ha nagyon keringősre akarom venni a figurát. Strauss Radetzky indulójára pedig mindig boldogság önti el a szívem. Minden év elején van Bécsben egy újévi koncert, és ott rendszerint ezzel zárnak, és olyan lelkesítő, hogy az valami lehengerlő. Viszont a Strauss keringőket annyira nem kedvelem. Ezen felül olykor operát is hallgatok. Abszolút kedvenc Verdi Nabucco-jából a Szabadságkórus. De kedvelem Puccinit is. Ja igen, és vannak musical-ek is, amiket imádok. A legnagyobb barátom az Elisabeth. Konkrétan kívülről fújom - az "Az már nem én lennék"-et hajlamos vagyok szalonspiccesen teljes lendületből énekelni (nem is értem miért...), párhuzamosan az összes Disney slágerrel. A "Hogyha kell egy tánc"-ról már ne is beszéljünk...

9, Legnagyobb vágyam egyszer kiköltözni egy hegyvidéki, masszív házacskába, amiben van kandalló, és ami jó messze van minden lakott területtől.

10, Jól rajzolok... De nem szeretek... Arcképeket rajzoltam grafittal hosszú éveken keresztül, de meguntam.

11, A mogyorókrémet szerintem szentségtörés kenyérre kenni. Kiskanállal, önmagában fogyasztom. Másik átmeneti ferdülésem volt, hogy egy időben kristálycukorral ettem a sültkrumplit...


Annie kérdései, és a válaszaim:

1. Téged is sokkhatásként ért az Egmont kivonulása a magyar könyvpiacról?
Nem mondanám, hogy sokkot kaptam a hírtől, de meglepett, annak ellenére, hogy számítani lehetett valami hasonlóra. A kérdés ami nem hagy nyugodni: mi lesz ezután Nalini Singh-gel?

2. Van olyan könyvadaptáció amit jobbnak tartasz mint magát a regényt?
Nem rémlik hogy lenne ilyen. Olyan bezzeg rémlik, ami rosszabb volt, mint a könyv...

3. Kik a kedvenc íróid és miért? (legalább három szerzőt kérnék szépen)
Kedvenc írók... Hmmm... Egy könyves blogban... :D
Karen Rose, J. R. Ward, Kresley Cole, Jeaniene Frost, Koontz, Stephen King, Nalini Singh, Kenyon...
Van egy pár kedvenc íróm, illetve van olyan, akihez hangulatomnál kell lennem... Ilyen például Lőrinc L. László (majd minden könyvét olvastam, és kedvelem, de leginkább csak akkor, ha lötyögni akarok), vagy akár ide sorolnám Martina Cole-t is.
Azokat az írókat kedvelem, akiknek a stílusa annyira profi, hogy nem veszem észre hogy olvasok, miközben olvasok. Akik képesek elérni azt, hogy annyira magába szippant a történetük, hogy teljesen elfelejtem miattuk a külvilágot. 

4. Legkedvesebb dalod/dalaid amit/amiket könyvek által ismertél meg?
Nincs ilyen. A zenei ízlésem még nem ütközött egyik általam olvasott könyvvel sem.

5. Legkedvesebb könyvsorozataid?
Ward: Fekete Tőr Testvériség
Cole: Halhatatlanok alkonyat után
Singh: Egy világ - két faj - állandó küzdelem avagy Psy - Changeling sorozat

6. Melyik a kedvenc évszakod?
Tavasz/nyár

7. Szereted az ünnepeket?
Röviden? Nem.

8. Voltál már cikis helyzetben amikor nyilvános helyen olvastál? (például egy vicces résznél hangosan felröhögtél, amikor pont a szénsavas üdítődet kortyolgattad, amiért minden szempár rád szegeződött)
Csak cikis helyzetekben szoktam lenni, amiket én nem érzek annak. Nem nagyon foglalkoztat ismeretlenek véleménye, az meg miért cikis ha valaki mondjuk egy nyilvános helyen, nagyon elmerülve olvas? Az sokkal elszomorítóbb, amikor fiatalok egymáson keresztül böfögve-röfögve idétlenkednek...
Egyszer hazafelé mentem a buszon a munkából egy kollégámmal, és szóba került a Szürke ötven árnyalat. Fennhangon ecseteltem a véleményem, Ő is a sajátját. Kolleginám a következő megállóban leszállt, erre a mellettünk eddig csendben álldogáló ismeretlen hölgyike aranyosan megkérdezte, hogy akkor most megéri-e megvenni a könyvet vagy sem... A következő két megálló alatt neki is kifejtettem a véleményem.

9. Moziba jársz vagy inkább letöltögeted a filmeket?
Evidens hogy minden megtakarított pénzemet a mozilátogatásba ölöm... :D

10. Könyv vagy e-book párti vagy?
Könyv.

11. Melyik volt az eddigi legrosszabb könyv amit az idén olvastál?
Sylvia Day: Megigézve - nem túl meglepő módon...

Kérdéseim:
1, Ha a közszereplők közül kellene választani (színészek/énekesek/sportolók...tkp. bárki, aki él és ismert), ki lenne az abszolút kedvenc, és miért?
2, Ki a példaképed, és miért? (Lehet most élő, vagy halott, családtag, bárki, akinek az életműve motivál)
3, Gyümölcsös, vagy zöldséges vagy?
5, Első csókos történetet kérnék szépen...
6, Kedvenc mesehős? Miért?
7, Ha lehetne egy szuperképességed, melyiket választanád? (például: láthatatlanság, repülés, földöntúli erő, teleportálás, telekinézis...)
8, Ha pasi lehetnél egy napra, mi lenne az első dolog amit megtennél?
9, Hány évesen olvastad el az első könyved? Melyik könyv volt az?
10, Mi lenne számodra az álommunkahely?
11, Hol nyaraltál legutóbb?

A díjazottjaimat a Moly.hu-n értesítem.

Sok locsolót (el ne hervadjatok nekem...), és boldog húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!


Share:

2013. október 2., szerda

Charlie Hunnam balra el - avagy ki mennyire unja már a Szürke ötven árnyalata körüli mizériát?

Kicsit más, és éppen hogy csak érinti a könyvek világát jelen bejegyzésem, de naná hogy nem is én lennék, ha képes volnék elmenni valami mellett, ami amúgy teljesen feleslegesen szabadítja rá a murmucokat az idegeimre...

Először is, minden Kedves Olvasómtól szeretnék elnézést kérni az itt, és a Molyon történő átmeneti eltűnésem miatt. Az létezés mint olyan, mint tudjuk olykor-olykor kihívás a javából, és én mint totálisan maximalista, és teljesítményorientált ember, nem kicsit vagyok képes túlhajtani magam. 2013 már eleve nem startolt túl kellemesen, és pihentető módon számomra, és ha a görbe egyszer hanyatlásnak indul, azt már a Jóisten is csak alig-alig képes visszatartani, és vagyok annyira szerencsés, hogy ennek szemléltetését a Sors marha nagy villogó nyilakkal a fejem fölött lebegtetve teszi meg. És a Balszerencse, mint a felsőbb hatalmak dögkeselyűje - megérezvén a feltételezhető lehetőséget - még rendesen rá is segített a hisztis istennő szorgos munkájára. Amikor ilyen körmondatokban kezdek el fogalmazni, még én is megijedek saját magamtól... A lényeg, hogy az elmúlt bő egy hónapom olyan átláthatatlanul, és rendezetlenül alakult, hogy sikerült elérnem a lehetetlent: megismertem Teljesítőképességem Végét. Mondhatom, nagyon nem voltunk szimpatikusak egymásnak. Viszont a jó hír, hogy a Kimerültség kenterbe vert engem is, illetve a teljesítőképességi indexemet is, és leoldotta a biztosítékaimat, mielőtt a jelenleg padlizsánszínű hajam bősz lángolásba kezdett volna. Következmény: jó néhány napi intenzív mormotai tréning. Másik következmény: kipihent lettem... már amennyire ez a fogalom összeegyeztethető a nyugalmas tentikélésre alkalmatlan természetemmel. És ami biztos: a nap 24 órája nekem bőven nem elegendő, így arra szavazok hogy álljunk át a 36 vagy 48 órás napi számításra. Számomra lassan már teljesen mindegy, mivel alapállapotban eleve nem szoktam aludni... Persze ez csak vicc - mármint az órák számának növelése, az alvásidő nemléte teljesen komolyan értendő. Viszont újszerű tapasztalattal is gazdagodhattam: megismerkedtem Mr. Delíriummal. Tök vicces úgy ücsörögni a konyhában, hogy másodpercenként oldalra kapkodja az ember a fejét, mert azt hiszi mászik ott valami, közben pedig nem is. Az első ijedelem után, már kedves párom is képes volt meglelni ennek a helyzetnek a kétség kívül abszurd, ámde mégis derűs pikantériáját. Ami teljes katasztrófa: egy hete nem voltam képes olvasni. Semmit. Akár hiszitek , akár nem, ez volt a legaggasztóbb az egészben. De az a bizonyos görbe, csak ideig-óráig mutathat süllyedő tendenciát, törvényszerűen be kell következnie egyszer az abszolút nullának, majd a felívelésnek. Kérem szépen, itt nálam, az abszolút nulla fokán, jelentem igazán kellemes a klíma. Békés, meleg, és nyújtja annak a biztos tudatát, hogy ettől lentebb már csak akkor, ha egy kecses dinoszaurusz praclija beletapos az aszfaltba. Na, de ne adjunk már ötleteket!

Kényelmes semmitmondó állapotomban megkockáztattam ma azt, hogy a közösségi hálónak, és annak minden szerelvényének ajtót nyitok. És itt rohanunk bele, eme bejegyzés megszületésének első fázisába. Mert mi vár legelőször a hírek legtetején? Charlie Hunnam visszalépne Mr. Christian Grey szerepéből. Most attól tekintsünk el, hogy ez vajon mennyire valós, vagy valótlan hír. Hát persze hogy rögtön támadtak az idegturpírózó manócskáim - jól tartom őket - és az addig egészséges arcszínem rögvest pipacspirosba váltott. Első reakcióm annyi volt, hogy kész, nekem ebből mélyen elegem van, lassan már nem is fog érdekelni a film. Anyukám engem mindig arra tanított, hogyha tenni kell valamit, akkor tedd meg, és ne pofázz. Bölcs asszony az édesanyám. És ez a hónapok óta tartó huzavona, hogy akkor most ki lesz a milliárdos szexisten megtestesítője, nemhogy unalmassá, egyenesen rojtosra rágottá vált. Végre kiizzadták az alkotók, hogy legyen Mr. Hunnam. Rábeszélik csóri faszit, hogy ugyan vállalja már el. Elvállalja. És akkor most jönnek a kedves rajongók, hogy NEM! Kedves rajongók, nem vagytok normálisak... Mert persze hogy nekem ebben is az ellenkező tábort kell erősítenem. Amikor megtudtam hogy Charlie Hunnam lesz az agyonimádott, és körbehisztizett Mr. Grey, kérdőjellel a fejem felett ücsörögtem, hogy ki a fene ez a Charlie Hunnam? Úgy, hogy nem kicsit vagyok filmimádó, és nem mellesleg filmkritikákat is rendszeresen írok. Mégis rá kellett keresnem, hogy ki is ez a kölök... A Tűzgyűrű c. film tőle erősen felejtősre sikerült. Maga a film sem a komplexségéről lett híres, és az is nagyban továbbnehezítette a dolgot, hogy a mozi tele van tömve full extrás böszme robotokkal amik savat köpködő bengáli nagy szörnyekkel hadakoznak. Kérdem én: egy 3D-s moziban, ahol minden a látványról szól, ki fog figyelni arra a szőke srácra, aki a film kétharmadában bukósisakkal a fején pilótáskodik? Hát ez az... Így én nem csodálkozom azon hogy Mr. Hunnam nekem abban a filmben leginkább semennyire sem tűnt fel. De - mivel én tele vagyok jóakaró barátokkal (és tényleg) - megtudtam hogy a Sons of Anarchy című sorozatnak is hősünk a főszereplője. És most jön a dolog lényegi része - mindenféle noszogatás nélkül elkezdtem nézni a sorozatot. Mert én - a kis kíváncsi - tudni akartam - ellentétben a kígyót-békát köpködő rajongókkal szemben - hogy mit láthattak a pasiban az alkotók, amiért őt választották Mr. Lepedőakrobata szerepére. Tévedni emberi, beismerni isteni dolog - és ezt nem önnön fényezésem miatt mondom -, és én meghajolva saját korlátoltságom előtt, ítélőképességem teljes tudatában (reméljük) kijelentem: Charlie Hunnam remek színész.
A sorozatban bemutatott teljesítménye, az érzelmi repertoárja, nemcsak alkalmassá teszik Christian Grey szerepére, hanem sokkal komolyabb szerep eljátszására is képesnek ítéltetik. Így az én állásfoglalásom az, hogy nagyon elszomorodnék, ha tényleg visszalépne, mert ha valami meg tudná menteni a filmet a teljes bukástól az Ő lenne. Főleg ha 16-os karikát kap majd a mozi. Akkor én egyenesen bojkottálni is fogom - szerintem kezdhetek készülődni. Egyetlenegy esetben megértem Mr Hunnam döntését - ha amiatt lép vissza, mert nem érzi a személyiségéhez, tehetségéhez, és komolyságához méltónak Mr. Szenvedekmertkeményazéletéseztszögesnyakörvveléskorbáccsalkompenzálom szerepét. Ha tényleg amiatt fog elállni a szereptől, mert a rajongók egy része kifogásolja Őt, akkor részemről Ő is majd szépen beáll a sorba, és leminősül a "nem rossz, színész, jó fenékkel" kategóriámba, a "nem kevés a hapsiban a fantázia, és olyan teste van, hogy..." polcomról. És mindezeken felül a végső tanulság pedig az, hogy akkor alkossunk véleményt, ha előtte igyekeztünk az adott dolgot, több szempontból is megvizsgálni, és megkíséreltünk a hisztinktől és "csak azért is" mentalitásunktól megszabadulva, relatíve előítéletességektől mentesek, részben objektívak maradni. Hát ezt ki kellett adnom magamból! 

Lezárásként még egyszer elnézést kérek mindenkitől, aki írt és keresett, és akinek nem válaszoltam eddig, és az átmeneti lendületvesztés miatt is. Reményeim szerint a jelenleg körülöttem burjánzó kaotikus állapot, ritka rövid időn belül normalizálódni fog, és akkor pótolni fogom minden lemaradásomat, mulasztásomat. Minden Kedves Olvasóm türelmét, és megértését addig is köszönöm.
Share:

2013. július 5., péntek

Liebster Blog Award

Egyik kedves és rendszeres olvasóm, aki szintén hódol a blogírás szépségeinek, bizonyos Kaposznyák Viktória (a Lélekbuborék néven szereplő blog büszke tulajdonosa), a mai napon azzal lepett meg hogy eme szép díjjal jutalmazta eddigi munkámat:



A gesztus nagyon jól esett, mert ugyan nem vagyok az a mindent ünneplő típus, de ha az ember munkáját elismerik, az mindig jó. Nagyon jó. Sőt fantasztikus, lelkesítő, kebleket melengető, bizsergető... egy szó mint száz, remek. És nagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltél eme kitüntetéssel, és a figyelmeddel. Természetesen minden más olvasóm kitüntető figyelméért is nagyon hálás vagyok, hisz ha ti nem lennétek, akkor én sem írogatnék. Na de a lényeg. Mint minden díj, ez is jár kötelességekkel is, nemcsak jogokkal. A díj nem áll meg egy embernél, hanem továbblép, méghozzá úgy, hogy a díjazott (jelen esetben én), továbbadja tíz másik blognak, amiket követ, amiket szeret, és amiket olvasni szokott. Azt hihetnénk hogy eddig egyszerű - merthogy az is, de van még tovább. A díjazó (jelen esetben én) feltesz tíz kérdést, amire az általa díjazott blogtulajoknak válaszolni illik (egyszerűbben: Vikinek volt tíz kérdése, amit én most itt meg fogok válaszolni, és nekem is lesz tíz kérdésem, amit az általam díjazott bloggereknek kell majd megválaszolniuk). Ami még fontos! A díjazott blogok követőinek a száma 200 alatt kell hogy legyen, illetve a jelölteket mindig értesíteni szükségeltetik a saját blogjukon arról hogy jelölték őket (merthogy tudniuk kell arról, hogy mit is kell majd nekik is tenniük). Ha esetleg nem lettem volna világos, akkor a "Lélekbuborék" feliratú linken, elolvashatjátok a dolgot Viktória honlapján is. Ő egyszerűbben pontokba szedte a teendőket.

És akkor íme Viktória kérdései, illetve azokra a válaszok.

1.Melyik az a hely, ahol akár egyedül is eltöltenél hosszabb időt?
Fogós kérdés, merthogy leginkább mindenhol szeretek egyedül lenni, kivéve amikor nem. Ha csak egy választásom lehetne, akkor talán két eshetőséget tudnék mondani (jellemzően saját magam egyszerűségére):
a, víz alatt, búvárkodva - még sosem csináltam, de van egy komoly ábrándozásom, ami bálnákkal kapcsolatos (a rokonság...). Bár az ember tűrőképessége erősen korlátozott ha a vízben lévő pancsikolásokról van szó, mégis, ide nekem egy kopoltyút, és éveken keresztül boldogan elúszkálgatok.
b, hegyi kunyhó, hatalmas masszív gerendákból, akkora kandallóval, amiben állva elférek, közel s távol senki emberfia... imádnám! Kérdés mit értünk hosszabb idő alatt, mert szerintem azt a csendet, ami ezt a környezetet jellemezné, maximum olyan két héten belül elunnám, és utána sikítva menekülnék vissza a városba.

2.Mi volt a jeled az óvodában?
Halacska. Tudom, tudom... anyámnak is ferde a humorérzéke.

3.Melyik kedvenc édességed?
Inkább melyik édességet nem szeretem. Ha nagyon priorizálni kellene, akkor a belga csokit tenném az első helyre. De a mogyorókrém is belefér minden gond nélkül, nagyobb lelki gubanc esetén evőkanállal.

4.Miért vezetsz blogot?
Isten segítse meg azt, aki fel meri tenni nekem ezt a kérdést. Sok oka van. A legnyomósabb: rengeteg a mondanivalóm. A második legnyomósabb: akik körülöttem élnek, kezdtek már besokallni. Ha a komoly megközelítést vesszük: szeretek írni, szeretek ismerkedni, nevetni, és olykor sírni. Ez egyedül kevésbé szórakoztató. De ha adott egy jó társaság... Ha pedig a mély filozofikus részt vesszük: nem hiszek nagyon a materiális dolgokban, szerintem az életet a szép pillanatok teszik kerekké, és a szép pillanatokat pedig egymásnak köszönhetjük. Keresem a szép pillanataimat.

5.A családod tudja hogy blogot vezetsz?
Ó igen. És a barátaim is, és a kollégáim is. Maradjunk annyiban, hogy nehezen megkerülhető a személyiségem. Egyszer kötelező jelleggel mindenkinek fel kell esnie bennem, és ha én egyszer kinyitom a számat...!

6.Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?
Világbéke? Khm... komolyan? Nem tudom. Sosem gondolkoztam el ezen a kérdésen igazán. Talán egy kis nyugalom az jó volna, leginkább saját magamtól. De akkor megint változna a mostani kép, és ez a kép jelenleg, úgy kerek ahogy van. Nem vennék el belőle semmit, és nem tennék hozzá semmit.

7.Mi az utolsó könyv amit olvastál?
Julia Quinn: Sir Philipnek szeretettel - Day után kellett valami, ami visszaállítja az emberiségbe vetett, nemlétező hitemet.

8.Van-e fóbiád?
Ááááá... nincs! Soha nem is volt! Nekem?
Iszonyúan rettegek a magasságtól. Egyszer másztam fára életemben, akkor is majdnem a tűzoltókat kellett kihívni, hogy leszedjenek. Még a mély vízben is rosszul vagyok, ha nem látom hol az alja. Ezenkívül mindent utálok, aminek ízelt lábai vannak, és abból is több mint egy pár, ami zümmög, csíp, harap, sziszeg. Érdekes módon azonban a denevérekkel semmi bajom. Ha valami szőrös, az is jöhet. Bírom a tevéket is (mókás állatok), és rajongok a lovakért (ha most elkezd valaki röhögni azt leütöm! :D)...

9.Milyen hangszeren játszanál a legszívesebben?
Nem a furulyát fogom mondani... hahaha...
Imádnék zongorázni, de túl rövidek hozzá az ujjaim. Ahogy a gitárhoz is, pedig az még volna is itthon.

10.Képes vagy-e felnevelni növényeket? (Én nem :D )
Egy időben ment a dolog, de úgy az elmúlt tíz évben minden zöld megadta magát a környezetemben. Még a kaktuszaim is. De a gyermekem jól van! Szerintem a dolog nyitja abban rejlik, hogy őt nem kell locsolni.

És akkor íme az én kérdéseim a jelöltjeimnek:
1. Ha állat lehetnél, milyen állat lennél, és miért?
2, Melyik tulajdonságod tartod a legrosszabbnak?
3, Elégedett vagy-e a mostani helyeddel a világban, illetve saját magaddal? Ha változtathatnál, min változtatnál?
4, Allergiás vagy-e valamire? És ha igen, mire?
5, Melyik a kedvenc könyves vagy filmes karaktered? Miért?
6, Milyen lenne számodra a tökéletes nap?
7, Vannak-e bakancslistád? Ha van, akkor mi szerepel az első három helyen?
8, Melyik a legkedvesebb női, illetve férfi neved?
9, A pohár szerinted félig üres, vagy félig teli?
10, Mi volt életedben eddig a legnagyobb teljesítményed, amire büszke vagy?

És akkor akikre én gondoltam (ja igen, a díjazottakat linkelni szükséges!):

Remélem mindenkinek sikerül ezzel a kis kedveskedéssel szép perceket lopnom a napjába!


Share:

2013. június 28., péntek

Google Reader megszűnése körüli kalamajkák...

Follow my blog with Bloglovin
Kedves Olvasóim!

Biztos sokan hallottatok már róla, hogy a google reader (ami lehetővé teszi, hogy azokat a blogokat amiket követtek, szépen egy helyen csoportosítva lássátok) július elejével megszűnik. Ez részemről mérhetetlen nagy sorscsapás, mivel kényelmes ember lévén, vajmi kevés lelkesedés ösztönöz arra, hogy még egy plusz oldalt (az amúgy állandóan futó alig 72 oldal mellé) megnyissak minden induláskor, de mivel követni kell (mert bele is halnék, ha a kedvenc bloggereim legfrissebb irományairól lemaradnék), így összeszorított állkapoccsal, és heves bólogatások közepette átavanzsáltam a bloglovin'-ra. Amennyiben vannak olyan vállalkozó szellemű követőim, akik hasonló módon kedveznek ennek a site-nak, és még szeretnének is követni, azok vehemens mutatóujjmunkával kattintsanak az oldalsávban fellelhető, alig-alig észrevehető fehér színű négyzetre, amiben az a szép babakék plusz jel van. De ha ez a megoldás nem a legkényelmesebb, akkor természetesen továbbra is követhető maradok a Facebook-on (szintén az oldalsósávban lehet bőszen a like-ot nyomogatni). Remélem senki lelkesedését nem veszi el ez a kis malőr a blogkövetés szépségeitől - bevallom, nekem egy rövid ideig emésztgetnem kellett - és remélem mindannyian, akik eddig feliratkoztatok hozzám, továbbra is hűséges figyelőim maradtok.
  
Share:

2012. december 29., szombat

Ilyen volt 2012...

Az idei év könyvek szempontjából valóban tanulságosnak mondható számomra. Az első olyan évemet zárom, ahol a tapasztalataim írásos nyomokban (is) megelevenednek előttem, olykor nevetésre, olykor zokogásra késztetve, és habár az idei év minden aspektusát figyelembe véve, termékeny évet zárok -igen, bebizonyosodott, amit már eddig is tudtam: sokat olvasok, és túl gyorsan -, azért azt is illő megjegyezni, eme termékenység nem minden szempontból hozott virágos jókedvet nekem. Voltak könyvek, amiket elolvastam, de nem készült róla kritikám, mert nem volt mit mondanom róla (ez ritka), vagy nem volt időm, vagy egyszerűen ami jó azt nem kell kritizálni. Ebben a kategóriában, vannak olyan könyvek, amik igenis megérdemeltek volna pár sort, és így utólag röstellem, hogy lemaradtak. Mostani bejegyzésem oka részben az, hogy ezekről a könyvekről ejtsek pár kendőzetlen sort, és részben, hogy felelevenítsem idei évem szárnyalásait, és bukásait.

Akik lemaradtak, de megérdemelték volna a méltatást:

J.R. Ward: Újjászületett szerető

A Fekete Tőr Testvériség folytatása... Hmmm. A lényeg, és mégis voltam olyan bamba, hogy mindenről írtam, csak erről nem, mivel annyira sok mondanivalót erőltettek rám, a sokkal ékesszólóbb erotikus/romantikus irodalom nagyasszonyai. Rémes. Ward komoly dilemma egy kritikusnak. Mert a kritika az akkor jó, ha fanyar, ha vicces, és nem akkor ha egekig marasztaló, látványosan tele van tűzdelve pozitív jelzőkkel, és hát lássuk be - dög unalom. A jó könyvről komolyan illik írni, nem összecsapva, elhadarva. Meg kell adni a módját. El kell vinni vacsorázni, bókolni kell neki, és óvatosan becserkészni. Úgy magadhoz ölelni, mintha attól tartanál bármikor összeroppan az a kis érzelmi buborék, ami a lelkedben kihajtott olvasás közben. Nem lehet harsogó a kritika, hanem inkább dallamos, talán kicsit suttogó, őrizendő azt a kis álomszeletet, amit az élmény generált. Ez eddig mind szép és jó, de saját személyiségem és ez a halkan sutyorászós dallamosság...nos ezek kizárják egymást. Nem arról van szó, hogy nem tudok kritikát írni jó könyvekről, hanem arról hogy nem szeretek. Ami jó az jó. Pont. Nem kell agyonmagyarázni, azt ami nyilvánvaló. Így most komoly erőszakot teszek magamon, átlépek saját kereteimen, és méltatni fogok! 
Világ életemben imádtam olvasni. Minden korszaknak megvan a maga fixa ideája, így én is végigszambáztam a kötelező lépcsőket. Volt itt minden az ifjúsági irodalommal kezdve, a Bambin keresztül, a teljesen színvonaltalan romantikus könyvekig. Aztán szerelmem a lázongó ifjúság beleverte a fejembe a jót, következtek a Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker, Peter Straub könyvek, megspékelve a klasszikusokkal, mint Bram Stoker, Asimov és csak hogy szép eklektikus legyen volt még itt Rejtő Jenő, és sok szépirodalmi is, de ebbe már nem megyek bele. Aztán felnőttem, és régi jó barátaim a könyvek, eltünedeztek mellőlem. Persze akkoriban is olvasgattam, de semmi olyan nem akadt a kezembe, ami visszahozta volna a lendületet. Wardig. Mindig szidom Stephanie Meyert a Twilight miatt, de egy valamiért hálásnak kell lennem. Mivel Anne Rice krónikáit is kivégeztem már, volt egy hangyányi tapasztalatom a vámpírokkal, és egy valamit biztosan tudtam: a Twilight nem nekem való. És akkor elkezdtem kutakodni a piacon. A végeredmény az lett, hogy három héttel, és az FTT első kötetének a kiolvasásával később, egyszerre megvettem az addig megjelent összes részét a sorozatnak. Ha minden igaz, ez úgy a hatodik kötet magasságában történhetett. Ward világa teljesen megfogott, és képtelen voltam letenni a könyveit. Cirka két hét alatt az összeset kivégeztem, és úgy rákaptam az ízére, hogy kellett az utánpótlás. És akkor megindult nálam a paranormális, romantikus szakasz. Kenyon, Cole, Adrian, Singh, Sowalter. Faltam a könyveiket. Megragadott a rendhagyóságuk, hogy mindenből van bennük egy kevés. Fantázia, humor, vér minden mennyiségben, szerelem - mert az is kell -, és persze ami kihagyhatatlan: szex. Ez utóbbi a legtöbb esetben úgy, hogy mellőzött mindenféle karabinert, meg öklözést, és hihetetlen, de ettől még szórakoztató volt, és felpezsdítő. Ward figurái tipikus pasik. Hibákkal! Nem tökéletesek. Minden szempontból meg vannak törve. Sebhelyesek, lelki nyomorékok, drogfüggők, átkozottak, vagy testi fogyatékosok. Az egyiknek hiányzik a lába, a másik vak, a harmadik néma. Valamelyik homoszexuális, vagy biszexuális. Emberiek. Esendők, és nagyon könnyű együtt érezni velük. A mostani részben a már könyv elején is megismert Thorment megváltásának lehetünk szemtanúi. Az előzményekben Thor várandós feleségét megölik az Alantasok, és a vámpír átmenetileg el is tűnik, mígnem Lassiter az angyal vissza nem rángatja a Testvériséghez. Gyásza annyira mély, és megrendítő, hogy nincs olyan ember, akinek ne facsarodna össze tőle a szíve. Több részen keresztül nézhetjük a leépülését, majd jelen epizódban a haranggörbe felszálló ágába kerülünk, köszönhetően Sen'ki-nek, aki jobbára takarítószemélyzetként volt jelen a Kiválasztottak mellett. Egy év történését írja le a könyv, évszakokra bontva, és szépen fokozatosan adagolja a túllépés, elfogadás gyötrő fázisainak lépéseit, hogy majd a végén a boldogság újra szárba szökkenhessen. Érzelmes? Szirupos? Így összesűrítve kicsit igen, de hála írónőnk kendőzetlenségének, és határozottságának, olvasva egy szóval leírható: gyönyörű. Nincs teletömve a könyv klisékkel, frázisokkal, közhelyekkel. Nincs benne már tucatszor visszaköszönő "jaj de romantikus" pillanat. Egyszerű, és hű mai korunk világához. Nem kellenek ide dollármilliók! (Elég ha vámpír vagy! - mit nekünk elvárások.) Meg tökéletes mosoly! Szereplői azért fognak meg, mert nem totojáznak. Ha nyomja valami a szívüket, akkor azt odateszik. Nincsenek intrikák. Egyenesek, nem várják el hogy tudj gondolatból olvasni, és nem kenyerük a hazudozás. Megvannak az érdekeik, és jól is képviselik azokat - hiába itt látszik, hogy írónőnk jogot is tanult. Tud érvelni. És itt szeretném kiemelni még Lukács Andi munkásságát is, akinek a sorozat színvonalas fordítását köszönhetjük. Ugyan én a könyveket hamarabb olvastam magyarul, minthogy láttam volna őket eredeti nyelven, voltam olyan kontár, hogy később pótoltam ezt a hiányosságot, és azt kell mondjam: Andi, tényleg nagyon profi, és körültekintő munkát végzel! Ezúton is köszönöm, és minden mást is, és csak fordítgass továbbra is serényen, mi meg majd olvasgatunk tőled ahogy eddig. Buzgón.



Karen Rose: Számolj tízig

Igyekszem nem sokat terjengeni, láthatóan teljesen sikertelenül...
Jelen írónőnk a krimi/thriller műfajokat erősíti, mellőzve mindenféle paranormális sallangot, viszont kategóriáján belül igyekszik minden lehetőséget kiaknázni. Törekszik a változatosságra. Történeteiben van családon belüli erőszak, nőkereskedelem, sorozatgyilkosság, rég halottnak vélt gonosz testvér... Szóval egy kicsi klisé itt meg egy kicsi klisé ott. Mégis szerethető. Minden könyvében van egy mély érzésű "törvény embere" típusú figura, aki szívvel-lélekkel küzd a gonosz ellen, egy erős akaratú nő, aki szerves része lesz a történetnek, és persze itt is megjelenik az alappillér: a szerelem (mert mint tudjuk szeretni a hullák árnyékában is kötelező). Jelen könyvünkben egy régmúlt sérelmeit megbosszuló gyújtogató gyilkossági rohamának lehetünk tanúi. És persze a rendőrségi siserahad szorgos üldözőmunkájának. Ettől többet nem igazán lehet elmondani Rose könyveiről. Szórakoztató krimi, annak minden előnyévél, ötvözve azokat a romantikai műfaj sajátosságaival. Humorban itt sincs hiba, karakterei jól formáltak, és minden könyve lendületes, élvezhető. Kikapcsolódásnak tökéletes.



Lara Adrian: Az éjfél árnyai

Ward és Adrian olyanok, mint James és az összes többi. Elkezdi az egyik, és miután az utat tört magának jön a tömeg. És kövezzetek meg, de nekem Adrian sorozata is tetszik! Annak ellenére hogy annyi a párhuzam az FTT és saját főhősei közt, hogy talán nincs is más csak az. Bár azt meg kell mondjam, közel sem olyan élvezetes őt olvasni, mint fent említett elődjét, de még mindig több értelmet látok a könyveiben, mint például Sara Fawkes-ban. Jelen könyvében Kade a vámpírharcos, és Alex a kiválasztott szerelme teljesül be, miközben a gonosz továbbra is a vámpírfaj nemesítésén, és hatalomátvételén dolgozik. Nem túl eredeti, de megér egy misét, annak aki szereti az ilyen témájú könyveket.



Dora Craiban: Fénytörés /Helena trilógia 1./

Nem bírom a tinitörténeteket. Ez is visszavezethető a Twilighthoz - könyörgöm lexikonokat olvastam ki azért, hogy Edward és Bella ominózus nászéjszakájáig elvergődjem magam, majd kaptam egy "megcsókolta a nyakam, magához ölelt...Másnap reggel..." -t. Több mint kiábrándító. Nem arról van szó, hogy harminc oldalas részletes szexjelenetet akartam volna. De egy ráutalás azért jól jött volna. De nem. És kösz nem. Ha már végigszenvedek több ezer oldalt (mert vagyok olyan hülye), akkor igenis feldühít ha ottmaradok megfosztva, kirabolva, a beteljesülés halvány jele nélkül. Így erre a könyvre is erősen fanyalogva vettem rá magam. Leírtam, mielőtt elolvastam volna. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor azt vettem észre magamon hogy tetszik. Hát Istenem, van ilyen! Annak ellenére, hogy a történet egy boszorkányhistória, és a főszereplői tinédzserek, felépítésében olyan profizmust véltem felfedezni, ami lenyűgözött. Szépen, fokozatosan kapjuk az információkat, a történet kerek egésze a könyv végére teljesedik ki, nincs elkapkodva, és bővelkedik a potenciálokban. Van itt romantika is, a szokásos tiniproblémákkal, de nem erőltetett, nem kényszeres, szépen következetesen építkezik, és fogalmazásában is hozza a vártat. Nem lehet idegrohamokat kapni tőle. Meggyőzött, így nálam várólistán van a folytatása is.



Kresley Cole: A démonkirály csókja

Ismét a paranormális romantika kategória. Akik ismerik Cole könyveit, azok tudják, hogy ebben a műfajban talán neki sikerült leginkább elrugaszkodnia a valóságtól. Történeteiben vannak vámpírok, démonok, vérfarkasok, lidércek, boszorkányok, szellemek, tulajdonképpen minden mitikus lényt megjelenít, és úgy játszik velük, mint aki erre született. Azt hihetnénk, hogy ez már sok is lehet, de nem. Cole fogalmazási képessége mindent beleerőltet az olvasó tudatába, játszi könnyedséggel, humora kegyetlen, és nincs is idő elkezdeni rágódni azon, hogy mit is olvasunk, mert már az első oldalakon magába szippant az írónő varázslatos világa, és mire feleszmélünk már függővé váltunk. Sorozatának ebben a kötetében Rydstrom, a hatalmát, és trónját vesztett démon megtalálja a Sors által nekirendelt párját, Sabinet, aki egy igazán tehetséges boszorkány. Az illúziók nagyasszonya. Drága, szépséges főhősnőnknek egy komolyabb baja van csupán: Rydstrom ellenségének a szolgálatában áll. Bonyolítja a dolgot, hogy ráadásul egy jövendölés értelmében Sabine-nak meg kell fogannia a démontól, mert gyermekük lenne a kulcs az ellenség hatalmának megszilárdításához. Mi sem egyszerűbb... Sabine foglyul ejti Rydstromot, és mindenféle szexuális játéknak teszi ki, hogy felcsigázza. És aki másnak vermet ás alapon, a könyv felénél fordul a kocka, amikor Rydstrom kiszabadul, és menekülés közben magával cipeli Sabinet is. Így a hölgyike nagyon hamar egy olyan helyzetben találja magát, ahol Ő az üldözött, és nem más vadászik rá, mint egy erősen felajzott, saját területére betegesen féltékeny démon. A többit mindenki olvassa el. Érdemes.



Andrew Davidson: A vízköpő

Ugyan ez a könyv nem idei megjelenésű, én ebben az évben éreztem ahhoz elég erőt, hogy kiolvassam. Határozottan a komoly irodalom kategória, amely szinte minden olyan kérdést feszeget, amire a társadalom érzékeny. Önismeret, kiábrándultság, hitbéli meggyőződések, reményvesztettség, és vágy a szeretetre, elfogadásra. Fantasztikusan felépített mű, amelynek epicentrumában egy megkeseredett férfi áll, egy drogos pornósztár, akinek semmi bizodalma nincs a jövőben. A Sors bús fintora, hogy ahhoz hogy újra élni tudjon majdnem meg kell halnia. Testének közel kilencven százaléka megég egy autóbalesetben, nemi szervét eltávolítják, izmai, és bőre képtelen ellátni a funkcióit, jobbára egy lélegző roncs marad csupán. Elhatározza, hogy mihelyt elég erős lesz, öngyilkosságot fog elkövetni, és ekkor jelenik meg Marianne Engel, aki jobbára egy pszichiátriai gondozott, és aki azt állítja, hogy előző életeikben ők ketten szerelmesek voltak egymásba. Meséi egzotikus korokba, és világokba repítik el a reményvesztett férfit, és akaratlanul visszaadják neki az életbe való kapaszkodásnak akarását. Megrendítő történet, olykor olyan naturalisztikus egyenességgel megfogalmazva, amitől megborzong az ember lánya.



Ezeken a könyveken felül, több sikerkönyv is az asztalomra került idén, melyekről nem fogok tudni nyilatkozni. Egyszerűen azért, mert nem hatottak rám. És ha már könyvélmény, részemről az a legrosszabb, ha egy könyv utolsó oldala után nincs semmi, amit hozzá tudnék fűzni. A rossz könyv is nyújt valamit. Megmozgat az emberben valamit, ha mást nem dühít, vagy felingerel. A jó könyv egyértelműen pozitív hatással bír. A legrosszabb számomra mégis az, ha egy könyv teljesen hidegen hagy. Amit elolvasok, nyugtázom, de másnap el is felejtem. Az ilyen könyvekre nem érdemes szót fecsérelni. Idén ilyen könyv volt számomra, Stephanie Meyer Burok című műve. A fülszöveg felkeltette az érdeklődésem, de nem kaptam mást csak egy titnitörténetet, jó vontatott stílusban, mindenféle konklúzió nélkül. Rossz könyvekről sokat nem tudok írni, mert az előzményekben, majd mindegyik felsorolásra került a blogban. Legnagyobb mélyrepülés E L James volt a szürkéivel. Az első rész fergetegessége után a második két könyv olyan kijózanító hatású volt, mint egy masszív tarkón csapás. A szexuális műveltségem is megsenyvedte az idei évet. Abban bíztam, hogy ha már ennyire felkapott lett az erotikus irodalom, ráadásul annak minden szélsőségessége, akkor talán most a tolerancia, a rugalmasság, és az elfogadás felé fog billenni a mérleg nyelve. Ezt James szépen lebutította, Fakes komolytalan, és hiteltelen volt, és az egyetlen aki még tartja bennem a lelket az Day (a Crossfire második kötetéről külön kritika készül majd). Szóval idén sem sikerült megfosztani az emberiséget a szexuális előítéleteiktől. De sebaj jön 2013, és van egy olyan sejtésem, hogy az idei év keltette hullámok, bőven tovább fognak fodrozódni jövőre is. Még mindig bízom. Tudom, őrültség, de akkor sem leszek képes elengedni ezt az erotikus/romantikus műfajt, ha kényszerítem magam. Megszállott lettem, és nem azért mert olyan rendkívüliek ezek a történetek, hanem azért, mert az én értelmezésemben a társadalmi fejlettség nagyon jól leszűrhető ezen a két jellemzőn keresztül. Irodalom, és szexualitás. Párkapcsolati elvárások, és fogalmazási készségek, illetve hogy egy bizonyos könyv mekkora tömeget mozgat meg. Ezekből az adatokból már szép következtetéseket lehet levonni. Nem állítom, hogy az eddigi statisztika dalos jókedvre tudna fakasztani, mert sajnos azt kell mondjam lesújtó ezeknek a könyveknek a visszhangja. Jobbára két véglet közt csaponganak a vélemények. Van itt elítélés, visszatetszés, korlátoltság, és bizonyos rétegek előszeretettel használják a megalázó szót is, és aztán van ennek a teljes ellentettje a rajongás, mintha a fent említett írónők művei, már szentírássá nőtték volna ki magukat. Szerintem egyik sem jó. Az optimális az valahol félúton lenne, és még szerencse hogy blogger körökben leginkább ezzel találkozni. És ez a blogírás egyik legszebb tulajdonsága. Amikor saját gondolataid találnak vissza hozzád, egy teljesen vadidegen ember mondatain keresztül. Ilyenkor mindig megnyugszom kicsit, hogy nem vagyok a véleményemmel, az értékrendemmel, és az elveimmel egyedül. 
Share: