2014. augusztus 11., hétfő

Ahol Megtalálod a Csődörödet Falva kontra kékharisnya 9.



Addison alig győzte visszaszorítani, feltörni készülő kuncogását. Na, nem. Oké, hogy hosszú hónapok óta ma reggel ébredt fel először kielégülten, még az is belefér, hogy legszívesebben rögtön visszarángatná az előtte magasodó férfit az ágyba, csak hogy biztos legyen abban, hogy ami az előző éjjel történt nem csak a túlfűtött fantáziájának az eredménye volt, de az kizárt, hogy minden büszkeségét és higgadtságát vesztve kacarászó csitrivé váljon. Még ha kényszerítenie is kell magát rá, akkor sem fog meghibbanni egyetlen jól sikerült numerától. Engedelmesen kinyitotta a száját, és hagyta, hogy Tanner a villa segítségével a nyelvére csúsztasson egy falatnyi omlettet. Hümmögött valami elismerésfélét – mivel egész véletlenül a reggeli ehetőre sikeredett –, és próbálta egyhelyben tartani a gondolatait. Ami azért volt kihívás, mert azok már élből egyhelyben toporogtak… Tanner körül. Figyelte a helyes kis szarkalábakat a férfi szemeinek szélénél, ahogy egy kósza mosoly miatt felszaporodtak, szinte mániákusokat megszégyenítő részletességgel égette be a tudatába azt a szájat, ami alig pár órája olyan szenvedélyesen kényeztette a testét, és úgy merült bele azokba az égszínkék szemekbe, mintha azok ezt követelték volna tőle. Mindent összevetve, kijelenthető volt, hogy sokkal jobban az agyára ment Tanner Crawford, mint az egészséges lett volna. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy a józan ítélőképesség vészjelzéseit teljesen figyelmen kívül hagyva, minden pillanatát élvezte ennek az állapotnak.
– Mi volt ez az egész tegnap este, Tanner? – futott ki a száján minden alapos megfontolás nélkül.
A férfi elgondolkodva letette a villát a tányérra, és két kezével megtámaszkodott a munkapulton a combjai mellett.
– Szerintem, egészen nyilvánvaló mi történt tegnap éjjel… – válaszolta komolyan, miközben tekintete áthatóan pásztázta.
– Most nem a technikai részéről beszélek…
– Én sem. Megbolondítasz… – fújta ki Tanner zavartan a levegőt. – Olyan szinten elvesztem tőled az eszem, ami már nem normális. Minden meggyőzőképességemet latba vetettem, hogy elhitessem magammal, miért nem jó ötlet ez az egész… És idáig sikerült eljutnom. Pedig alapvetően egész jól tudok érvelni… Valószínűleg a kitartásommal van baj… Tegnap este, ahogy kimentél a kocsmának az ajtaján, egyszerűen begőzöltem. Haragudtál rám, én is dühös voltam, de abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy meg kell, hogy kapjalak…
– És ha elutasítalak?
Tanner arcán jókedvű fintor suhant át.
– Ez nem szerepelt a lehetséges alternatívák közt. Mint említettem, nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Esélyed sem lett volna…
– Öntelt vagy.
– Ez így van – bólogatott komótosan a férfi vigyorogva. – Nem volt semmi vesztenivalóm tegnap éjjel, Addison. Ha elutasítottál volna, akkor ott tartottunk volna, ahol amúgy is tartottunk. Persze benne volt a pakliban, hogy egy jól irányzott pofon után, hisztérikusan kikéred magadnak a viselkedésemet, és elhajtasz. De ugyanennyi – ha nem több – esélye volt annak is, hogy megadod magad annak a vérlázítóan intenzív vágynak, ami bennem is ugyanúgy munkálkodik… Egyszerűen nem tehettem mást, csak azt, amit tettem. És tudod, így utólag – Tanner két tenyere közé fogta az arcát, és felfelé billentette a fejét, míg ajkaik egy vonalba nem kerültek – csak azt tudom mondani, hogy minden hibám ellenére, néha képes vagyok igazán jó döntéseket is hozni.
– Igen… – szuggerálta Addison a férfi feszes száját. – Módfelett elégedett lehetsz a teljesítményeddel.
– A te teljesítményed engem sokkal inkább meggyőzött.
– Igazán? Pedig emlékeim szerint nem is nagyon csináltam semmit…
– Ez nem igaz. Nagyon lelkesen kapaszkodtál a kanapéba… Meg nyöszörögtél… Sikoltoztál…
– Én nem szoktam sikoltozni…
– Határozottan emlékszem rá, hogy sikoltoztál…
– Álmaidban. Esetleg sóhajtoztam… vagy nyögtem…
– Most arra megy ki a játék, hogy bebizonyítsam neked az igazamat? – húzódott kaján vigyorra Tanner ajka. – Nem kell bevetned a női praktikák teljes tárházát, kedvesem, hogy rávegyél a gyakorlati demonstrációra. Elég, ha csak szépen megkérsz rá, és én máris állok rendelkezésedre… – vonogatta meg kacéran a szemöldökét a férfi.
– Ebben egy percig sem kételkedtem… – kontrázott Addison eltúlzott kedvességgel.
– Ó, nocsak. Valakinek kezd megjönni az önbizalma! Vajon ez a hirtelen jött bátorság ahhoz is ad neked elegendő erőt, hogy ádáz részletességgel elmondd nekem, mi is jár abban a csinos kis kobakodban?
– Neked ez a perverziód… Az állandó karattyolás.
– Ami igaz, az igaz – helyeselt Tanner, miközben két hatalmas tenyere bekúszott a köntös gallérja alá, addig lazítva a kelmét, míg Addison meztelen vállai elő nem bukkantak. – Szóval Addison – sóhajtott fel a férfi színpadiasan –, akkor hajlandó vagy szépen megkérni arra, hogy tegyelek boldoggá?
– Ez, kedvesem – nyomta meg a becézést erősebben Addison –, teljesen ki van zárva.
– Nem adod magad könnyen, mi? A teljesen nyilvánvaló tények ellenére sem…
– És mik is lennének azok a teljesen nyilvánvaló tények?
Tanner addig-addig vonogatta a testén a köntöst, amíg keblei ki nem szabadultak. A férfi tekintete felparázslott, ahogy a hirtelen hűs levegő összehúzta érzékeny bimbóit.
– Hmm… Teljesen nyilvánvaló tény például, hogyha ezt csinálom – ujjbegyével lassú, lusta köröket kezdett rajzolni az izgatott csúcsok köré –, akkor pillanatok alatt felizgulsz. És tudod mi történik akkor, ha felizgulsz, Addison?
– Sikoltozni kezdek? – vonta fel Addison a szemöldökét gunyorosan.
– Bár úgy lenne… – hümmögött Tanner megjátszott szomorúsággal. – De félek, ahhoz egy kicsit jobban meg kell erőltetnem magam…
– Ez bizony így van – bólogatott Addison komótosan. – De ne vedd ezt annyira a lelkedre. Közhelyes tanács ugyan, de állítólag, ha valamit igazán akar az ember, és ha hajlandó tenni is érte…
– Szóval így szoktátok csinálni, ti némberek… Nagyon furfangosan úgy forgatjátok az adott helyzetet, hogy a vadász érezze prédának magát…
– Tudod, Tanner – csúszott be Addison tenyere a melegítő gumírozott dereka alá, azokhoz a vérlázítóan kemény farpofákhoz –, ha te prédának kezded magad érezni, akkor én valamit nagyon, de nagyon ügyesen csinálok.
– És tényleg… – vonta közelebb magához a férfi. Csípője beékelődött a combjai közé, semmi kétséget nem hagyva izgalma felől. Addsion pulzusa a forró és kemény merevségtől azonnali tangóba kezdett.
– És most mi lesz? Itt a konyhapulton fogsz elkapni?
– Hmmm… Nem is volna rossz ötlet – préselte Tanner az ölének az ágyékát. – Minden célszerszám adott… Hely van bőven…
– Ezzel azért vitatkoznék… – tolta arrébb Addison a serpenyőt, miközben a fakanalat próbálta meg kioperálni a combjából, mindhiába… A fészkelődéssel csak annyit ért el, hogy egyre közelebb nyomódott az előtte terpeszkedő büszke hím büszkeségéhez – ami lássuk be, tényleg és pofátlan szerénységgel volt minden további nélkül büszkeségnek nevezhető.
– Tudod, ha ilyen vehemensen fogod tornáztatni továbbra is a csípődet, akkor van egy rossz hírem… Kettőnk közül csak én leszek boldog – fúrta a homlokát Tanner a nyakába. – Igaz hogy én nagyon boldog leszek, de akkor is… – emelte fel a fejét. – Légy jó velem Addison, és engedd, hadd tegyem a dolgomat – morogta feszes mosollyal az ajkain. – Leköteleznél vele…
– Óóó… Szóval így szoktátok csinálni, ti férfiak… – billentette meg Addison ismét kacéran a csípőjét, elégtétellel figyelve, ahogy a súrlódás miatt Tanner halkan felszisszen. – Hadd higgyük mi szerencsétlen nők, hogy szívességet teszünk nektek…
– És micsoda szívességet… – dörmögte a férfi. – Ennyi elég volt a játékból… – rántotta fel Tanner a derekáig a köntöst. – Kapaszkodj a nyakamba.
Addisonnak annyi ideje sem volt, hogy értelmezze a felszólítást. Egy röpke pillanattal később combjai már Tanner derekára fonódtak, a köntös a testéről a konyhapultra omlott, és a férfi érdes-nedves nyelve az egyik bimbóját szopogatta. A vágy futótűzként robogott végig minden porcikáján. Ösztönösen közelebb nyomta magát Tanner forró testéhez. Addig mocorgott, míg érzékeny szemérme teljesen hozzá nem simult a férfi keménységéhez.
– A rohadt életbe… – szakadt el Tanner szája a mellétől. – Nagyon nem lesz ez így jó… – kapott a feneke alá a férfi, hogy még jobban magához rántsa. Csípőjével ingerlő, apró lökésekbe kezdett.
– Ó… – szökött ki Addison ajkai közül egy elfojtott nyögés, ahogy a férfi tompa makkja duzzadt csiklójának dörzsölődött. – Szerintem túl jó is lesz… – sóhajtotta. 
Tanner kék tekintete izzva szegeződött az arcára.
– Kell neked, igaz? – duruzsolta. – Ez…– döfött egy erősebbet – kell neked. Én, kellek neked…
– Tanner…
– Ez nem csak egyszerű szórakozás, Addison – nyalintotta meg a férfi az alsó ajkát. – Soha senkivel nem volt még annyira jó, mint veled… Neked sem, ugye? Soha nem éreztél, még csak hasonlót sem, igaz?
Addison feje erőtlenül hátracsuklott, amikor nőiességének a központja pulzálva összehúzódott. Egy karnyújtásnyira volt a megkönnyebbüléstől, annak ellenére, hogy Tanner éppen csak hozzáért. Lávaként száguldott az ereiben a vér. Annyira sikamlós volt, annyira egyszerű…
– Nem… – futott ki a száján a vallomás akaratlanul. – Soha nem volt ilyen…
– Mondd, hogy szeretnél magadban érezni! Mondd, hogy annyira vágysz rá, mint én…
– Kérlek… – nézett Addison egyenesen a kéjtől villogó kék szemekbe. – Érezni akarom, ahogy kitöltesz, ahogy lüktetsz bennem… Ahogy mozogsz bennem…
– Keményen fogok mozogni benned… erősen. Képtelen lennék lassan csinálni…
– Nem akarom, hogy lassú legyél… Nem bírnám ki, ha lassú lennél…
Tanner egy kicsit elhúzódott tőle, épp csak annyira, hogy le tudja rángatni a derekáról a nadrágot. Ahogy merev farka kiszabadult, a kezébe fogta, és a fejét Addison nőiességének a bejáratához igazította.
– Felkészültél, aranyom? – dünnyögte összeszorított fogakkal.
Addison szemei lecsukódtak, ahogy megérezte az édes feszítést a lábai közt. Annyira kívánta már a férfit, annyira érezni akarta, hogy képtelen volt megszólalni, így csak erőtlenül bólintott egyet. Beharapta az ajkát, amikor Tanner férfiasságának a hegye a testébe csúszott.
– Atyaisten… – nyögött a fülébe a férfi. – Annyira forró vagy… – nagytermetű teste alig érezhetően megremegett, ahogy elmerült benne. Hangosan kifújta a levegőt, jól láthatóan küzdött az önuralma megtartásáért. – Nem megy! – hörögte felindultan. Hevesen kihúzódott a testéből, de mielőtt Addison tiltakozni kezdhetett volna, ismét előrenyomult. Rendületlenül, mellőzve minden óvatosságot, fejvesztve, állatiasan döngölni kezdte.
Addison látótere teljesen elhomályosodott, bőre kipirult, és hullámokban öntötte el testét a melegség. Verejtékező homlokát a férfiénak döntötte, miközben ujjai Tanner vállát markolták. Körmei a feszes húsba mélyedtek, felsértve a férfi hibátlan bőrét. Fékezhetetlenül épült a testében az orgazmus. Combjai remegtek, melle az örült tempótól ritmikusan Tanner mellkasának nyomódott, összezsugorodott bimbóit a lágy szőr csiklandozta.
– Mélyebben… – suttogta öntudatlanul, combjait még erősebben Tanner csípőjére fonva.
A férfi egyik keze a tarkójára csúszott, a hajába markolva feljebb billentette a fejét.
– Nézz rám! – parancsolt rá, a visszafojtott vágytól felismerhetetlenségig mélyült hanggal. Egy kissé lentebb és előrébb mozdította a csípőjét, hogy a behatolás szöge megváltozzon, majd újra a testébe siklott. – Mennyire mélyen? – húzódott ki újra.
– Még mélyebben… Úgy akarom, ahogy tegnap éjjel. Teljesen érezni akarlak…
– A francba… – sziszegte Tanner. Két hatalmas tenyerébe fogta Addison fenekét, és majdnem teljesen leemelve a pultról tövig a testébe merült. – A francba… A rohadt életbe…
Addison szemérme teljesen a férfi ágyékának préselődött. Tanner nem mozdult, hangos levegővételekkel próbálta menteni a higgadtsága maradékát, totálisan sikertelenül. Addison átbillent azon a ponton, ahol még képes lett volna értelmes gondolatokra. Minden porcikáját eluralta a kielégülést kergető ösztöne, aminek semmi köze nem volt a megfontoltsághoz, vagy akár a józan paraszti észhez. Nem tudott Tanner mozdulatlanságára figyelni, nem bírta visszafogni magát… Mindkét kezével a háta mögött a pultra támaszkodva körözni kezdett a csípőjével.
– Ne csináld! – mordult rá a férfi nyersen. – Várj egy kicsit!
– Képtelen vagyok rá… – nyüszített fel Addison, ahogy egyre közelebb ért a csúcshoz.
– Beléd fogok élvezni!
Bár Addison füle az teljesen jól értette, amit a férfi mondott, az agya minden funkciót nélkülöző szivacsos mivolta megakadályozta abban, hogy érdemi választ tudjon produkálni erre az aggályra. Csípője ugyanarra a ritmusra őrölt tovább, míg alig pár pillanattal később meg nem érezte a földöntúli mámornak az első hullámát. Fejét hátravetve sikoltott föl, amikor a gyönyör első görcse végigzúdult a testén. Olyan erővel csapott le rá a kéj, hogy érezte, ahogy foga felsérti az alsó ajkát. Vérének fémes íze, kettejük összekeveredett illatával együtt elzsibbasztotta az érzékeit. Még nem ült el teljesen a körülötte tomboló vihar, amikor Tanner hirtelen visszahúzódott a testéből, és hangos nyögésekkel a hasára és a vénuszdombjára élvezett.
A kielégültség bódult köde lassan oszlott fel körülöttük.
– Ez nem vallott éppen értelmes felnőtt viselkedésre… – szögezte le Tanner ujjával a hajába szántva. – Kevesebben, mint egy hajszálon múlt…
Addison kitisztult elméjét rekordidő alatt öntötte el kétségbeesés, és az önvád.
– Édes istenem… – temette tenyerébe az arcát. – Hogy lehettem ilyen idióta?
– Akkor, ha jól sejtem, nem szedsz fogamzásgátlót…
– Nem. Ugyan mi okom lenne rá? Időtlen idők óta nem voltam senkivel. – Keserves sóhaj hagyta el az ajkait. – Köszönöm… – fúrta tekintetét egyenesen Tanner nyílt tekintetébe. – Legalább neked megmaradt valamennyi a józanságodból. Nem tudod véletlenül, hogy most miért érzem magam megbántva emiatt?
Tanner vigyorogva csókolt bele a tenyerébe.
– Veled tényleg nem egyszerű, kedvesem. Legközelebb viszont nem leszünk ennyire könnyelműek.
Addison mosolyogva simogatta meg a férfi arcát. A gyomrát eluraló mélységes gyengédség mellett, ami igazán zavarta az a megkönnyebbülés teljes hiánya volt. Nem akart gyereket. És most nem is lesz gyereke… Nem lesz, mert ez a fura módon fantasztikus pasi, még akkor is vigyázott rá, amikor neki máson sem járt az esze, csak a vaginájában pumpáló gránitkemény farkon. Szégyen, de ez volt az igazság… Abban a pillanatban, amikor Tanner rászólt, legszívesebben az arcába kiabálta volna, hogy nem érdekli, ha benne élvez el. Sőt! Élvezzen csak nyugodtan, mert pont azt szeretné, azt kívánja minden sejtje. Ha pedig gyerek lesz belőle? Akkor gyerek lesz belőle… Persze, amint kikristályosodott a tudata rögtön visszakozni kezdett ezzel a nem éppen épelméjű elgondolással. Az esze nagyon szépen és hangsúlyosan elszabadította a testében a pánikot. De a szíve és a kaotikus érzelmei nagyon hamar leoltották a feltörő kétségbeesést. Mire megijedhetett volna, már csak egy mondat kavargott benne: tényleg annyira borzasztó lenne Tanner Crawfordtól teherbe esni?
Hát persze, hogy az volna! Hisz nem is szeretik egymást. Nem is ismerik egymást! Alig egy órája, még azzal az elhatározással jött ki a konyhába, hogy sínreteszi magukat, és berekeszti ezt a bimbózó románcot… viszonyt… akármit. Most meg gyermekeken, meg terhességen gondolkozik? Hát teljesen elment az esze?
– Nagyon elgondolkoztál… – jegyezte meg homlokát ráncolva a férfi. – Minden rendben?
– Hát persze! – vágta rá Addison kissé túl gyorsan, és lelkesen a választ. – Miért ne lenne? Mi baj lehetne? Hisz minden rendben van, nem?
– Eddig így hittem, de most kezdem azt hinni, hogy talán még sincs minden rendben…
– Ne is foglalkozz velem! – paskolgatta Addison szórakozottan a férfi mellkasát. – Tudod, ez csak amolyan női agybaj… Elő szokott fordulni mással is… Legalábbis nagyon bízom abban, hogy más nőkkel is elő szokott fordulni…
Tanner elkapta a kézfejét.
– Bármi zavar, nekem elmondhatod…
A férfi nyílt segítőkész szándéka fájdalmas kacajra késztette Addisont.
– Hidd el, ha elmondanám min járt az eszem, teljesen buggyantnak tartanál, méghozzá jogosan. Légy oly jó, és kímélj meg attól, hogy kolosszális barmot csináljak magamból.
– Nem értelek… Próbállak megérteni, de ha megfeszülök sem értelek…
– És az így is van jól…
– Addison…
– Tanner… Szállj le erről a témáról. Nem kell mindenről tudnod, ami a fejemben zajlik.
– Attól óvjon meg az ég, hogy az összes gondolatodat megismerjem! El bírom képzelni néha, milyen káosz uralkodhat odabent – kocogtatta meg a férfi a mutatóujjával a homlokát. – De ha a sok valami közül csak egy is kihathat erre az egészre közöttünk, arról tudni szeretnék. Terveim vannak veled, és nem szeretném, hogy bármi tönkre tegye ezeket a terveket.
– Ez vicces. De tényleg. Egyrészt az itt – bökött Addison is az ujjával a halántékára –, felelhető káosz, semmi másnak nem köszönhető csak neked. Másrészt… kíváncsi lennék mennyire komplexek azok a terveid! Le merem fogadni, hogy még a házból sem kell kilépni miattuk!
– Babám, attól hogy fedett pályán játszunk, a játék még lehet izgalmas!
– Hogy te mennyire tipikus férfi vagy!
– Ez most bók akart lenni, vagy sértés?
– Még nem döntöttem el.
– Akkor jó. Amíg te ezen gondolkozol, addig én szívesen felvilágosítalak arról a nem elhanyagolható tényről, hogy a harciasságod és a riposztjaid újra fel fognak húzni…
– Lassan kezdem azt hinni, hogy téged már a kisujjam látványa is fel tudna húzni…
– Bánod?
– Még ezt sem döntöttem el – csattant fel Addison durcásan.
– Hazudós… – vigyorgott nyíltan a képébe Tanner. – Dehogy bánod. Minden percét ugyanannyira élvezed, mint én. Nem kell ettől kislányos zavarba jönni! Felhatalmazlak rá, hogy akkor élj vissza ezzel a vonzalommal, amikor csak akarsz. Kényszeríthetsz, kihasználhatsz… Nem lesz egy rossz szavam sem emiatt.
– Ezt rögtön gondoltam.
– Addison… – sóhajtott fel komolyan néhány gyötrően hosszú másodperccel később a férfi. – Szeretnék kérdezni valamit, minden viccet félretéve… Ez a burok, ami mindig körbevesz, ez a gunyorosság, elzárkózás, túlzott határozottság… Ez miattam van? Én hozom ki belőled?
Addison a hirtelen éles váltástól kapott átmeneti agybénulás miatt, azt sem tudta mit is kellene válaszolnia. Egyszerre érzett kényszert a nyelésre, és a torokköszörülésre, plusz a levegő is élesen sivítva akart kiszökni a tüdejéből.
– Arról nem volt szó, hogy személyeskedni is fogunk – sütötte le zavartan a tekintetét.
– Óhatatlanul megesik az ilyesmi, ha két ember érdeklődik egymás iránt…
– Igen, megesik az ilyen, ha a felek érdeklődnek egymás iránt. Csak ott számítottad el magad ismét, hogy mi nem érdeklődünk egymás iránt – fortyant föl Addison. – Mi dugunk. Semmi több.
– Ezzel az állítással magadat akarod megnyugtatni, vagy azt akarod, hogy cáfoljalak meg?
Ez az egy mondat nagyobbat szólt, mint egy csattanós pofon az arcán. Szótlanul elkezdte visszarángatni a köntöst a testére. Tanner morogva lépett hátrébb.
– Már másodszor játszod ezt el velem! – dörrent fel dühösen. Szemeiben már nyoma sem volt a gyengédségnek, vagy a játékosságnak, helyüket a harag váltotta fel. – Nem a kezedet kértem meg! Nem kértem tőled semmit, mégis úgy csinálsz, mintha íratlan szabályok tucatjait rúgtam volna fel. Ami nem igaz! Én meséltem a családomról, és láss csodát, nem dőlt össze a világ! Miért akkora baj az, hogy szeretnék többet tudni rólad? Még akkor is, ha tudom, hogy pár nap múlva már csak hűlt helyed lesz… Érdekes embernek, kivételes nőnek tartalak! Foglalkoztatsz… Mi normális emberek, olykor-olykor szoktunk beszélgetni egymással… mindenféle dugás nélkül is…
– Senki nem kért arra, hogy mesélj a családodról! Nem kérdeztelek az életedről, amit akartál azt önszántadból, kérés nélkül árultad el…
– Mert te nem is kértél volna meg rá!
– És ez miért baj? Nem, nem kértelek volna meg rá, és ennek nagyon egyszerű oka van… Ha valakit megismersz, ha megismered a fájdalmait, a motivációit, az álmait, és még vonzódsz is hozzá, akkor elkerülhetetlenül előbb-utóbb meg is… – itt elharapta a mondatot.
– Szereted – fejezte be helyette a gondolatmenetet Tanner. – Ettől félsz? Ez az oka annak, hogy mindenkivel ilyen távolságtartó vagy?
– Lehet, hogy a szeretet optimális esetben épít és támaszt ad, de lehet fegyver is – fújta ki a levegőt Addison letörten. – Jobban megtaníthat a magányra, mint bármi más az életben. Aki szeret, az elgyengül, figyelmetlen lesz, és ha valami balul sül el, akkor azt az elevenébe fogja kapni. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bárkit is beengedjek a védősáncaim mögé. Nekem így kényelmes, így érzem magam biztonságban…
– És a tüskéidet én hatványozott számban kapom, igaz? – fürkészte az arcát a férfi. – Mert te is érzed azt, amit én… Hogy ez más. Több.
– Nem több. Nem lehet több – rázta meg a fejét Addison. – Így is elég bonyolult körülöttem minden, nem foglalkozhatom még ezzel is. Nem áldozhatok energiát egy elve elvetélt dologra…
– Honnan tudod, hogy eleve elvetélt?
– Ezt komolyan kérdezed? – hitetlenkedett Addison.
– Ami azt illeti igen… Kíváncsi lennék a válaszodra.
– Ugyan már! Mit számít az én válaszom? Te sem akarsz kapcsolatot! Vagy tévedek? Alig egy-két nappal ezelőtt, még legalábbis nagyon ezt hangoztattad…
– Ember vagyok, Addison. Jogom van meggondolni magam… – felelte egyszerűen a férfi. Mintha csak az időjárásról csevegnének.
Addison majdnem harsányan felnevetett.
– Nem hiszem, hogy meggondoltad volna magad.
– Az én érzéseimet és döntéseimet, most hagyjuk egy kicsit békén. Szeretném hallani a válaszodat, aztán majd én is válaszolok neked.
– Azért eleve elvetélt ötlet – szűrte Addison a fogai közt a szavakat –, mert te túl sok vagy, túl veszélyes vagy nekem. Túlságosan hatsz rám. Ha beengedlek, ha közel engedlek… Akár így, akár úgy, de össze fogsz törni.
– Jézusom! Mi történt veled? Mitől vagy ennyire bizalmatlan?
– Nem számít mi történt, vagy mi nem történt! Semmi égbekiáltó rossz nem esett meg velem az életem folyamán. Könyveld el ezt az egészet, velem született rendellenességként.
Tanner pár nyomorúságos percig csak merőn nézte.
– Tudod, alig egy héttel ezelőtt – szólalt meg aztán fojtottan –, még meg voltam győződve arról, hogy nem való nekem párkapcsolat. Korlátoz, olyan elvárásokkal operál, amiket ember legyen a talpán az, aki képes teljesíteni. Lisa után megfogadtam, hogy még egyszer egy nő sem fog belőlem címeres ökröt csinálni… Ma reggel, amikor felkeltem, hosszú ideig csak néztem, ahogy alszol, és egy valami teljesen világossá vált bennem. Te képes lennél arra, hogy akkora világbarmát csinálj belőlem, ami eddig még soha senkinek nem sikerült. Ami nem egészen volt világos, és ami azóta is foglalkoztat, hogy miért nem ijedtem meg ettől a képtől… Valamiért a testem, ha úgy tetszik, akkor akár az egész lelkem is, jobban bízik benned, mint eddig bárkiben… Olyan érzés, mintha be akarnál kúszni a bőröm alá, és én nem tudok ez ellen tenni semmit. Idegesítő, frusztráló, és igen… rémisztő is ez az érzés. És nem tudom, mi lenne a vége annak, ha hagynám, hogy ez megtörténjen. De a központi kérdés nem is ez jelenleg. Hanem csak az, hogy a feltételezhető nyereség megérné-e a kockázatot… Hogy a bizonytalan, fele-fele esélyes végkimenetel megérné-e a kockázatot. És tudod mit, Addison… – mosolyodott el szomorkásan a férfi – azt kell mondjam, hogy te megérnéd a kockázatot. – Tanner két keze közé fogta az arcát. – Te – hangsúlyozta újra –, megérnéd a kockázatot. – Erősen a szájára tapasztotta az ajkát, de csak egy futó, röpke percre, aztán elhúzódott tőle, majd lassan kisétált a konyhából, magára hagyva őt zavaros gondolataival.



***



Addison elment… Ugyan mi mást is tett volna, te isten barma, miután úgy lerohantad azzal a vallomással… őszinteségi rohammal… vagy mi a franc is volt az! Gondolta lezuhanyozik, addig a nőnek is lesz esélye egy kicsit lehiggadni, de mire kijött a fürdőszobából, csak az üres konyha várta. Az edények elmosva, minden patinás rendben… Csak a nő nem volt sehol. A NŐ! Annyi, de annyi facér hölgyemény szaladgál keresztül-kasul a világban, és neki pont egy ilyen makacs, rettegő, nagyszájú, idegesítő liba iránt kell érzelmileg – és minden más módon is – vonzódnia. Kész rejtély, hogy miért is alakult ez így! Más, hétköznapi embernek egyszerűen csak megadatik ez az érzés… Jönnek a randevúk, az első csók, az első pásztoróra, bemutatás a családnak, összeköltözés, aztán a nagyharangok… De neki nem! Neki a jószándékú sors, erősen nehezített pályát osztott. Nem elég hogy az adott NŐ nehezebben megközelíthető, mint a Mariana-árok legmélyebb pontja – ami amúgy egybeesik a világ legmélyebb pontjával is –, még ráadásul a természete is olyan kekec, hogy az valami rendkívüli. Nem is beszélve az ismeretlen tényezőkről, amikhez eddig még személyesen nem is volt szerencséje… És amikhez valószínűleg most már soha nem is lesz. Főleg ha ilyen nyamvadt szirupos dumákat fog kényszerszerűen elereszteni. Azért ledöbbentő, hogy minden tapasztalata és kora ellenére, mennyire tacskó módjára tud viselkedni… Persze ennek is akkor kell kiderülnie, amikor pont a profizmusára lenne szükség. Mindezeken felül mégis az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ennek a „megéred a kockázatot” blablának minden egyes szavát komolyan is gondolta. Na, azt nem gondolta, hogy az a konyhai kis enyelgés, ilyen vérfagyasztóan realisztikusra és érzelmesre fog sikerülni. Még a monológja előtt egy perccel sem ötlött fel benne az, hogy nemsokára önként fogja a nyakát a tiló alá tenni, ráadásul tenni fogja ezt boldogan, dalolva, egyetértésben önmagával… Nem. Ez egy árva pillanatig sem merült fel benne. De aztán kinyitotta a száját, és ahogy belelendült, minden világossá vált. Az egész egy komplett képpé állt össze, amivel ritka hamar képes volt azonosulni. Addison eszméletlen volt az ágyban… és az ágyon kívül is. Szórakoztató volt, vicces, erős, és mindennek az ellentéte. Érzékeny, okos, olyan volt, mint egy bulldog, akinek csontot dobtak, aztán pár pillanattal később olyan elbűvölő volt, mint egy bolyhos kiscica. Rendben, ezek a váltások ki is kezdhetik egy hétköznapi ember idegeit, efelől semmi kétség nem volt. De ki is állította azt bármikor is, hogy Ő épelméjű, hétköznapi ember volna? Senki. Pont. Tény leszögezve: minden volt, csak hétköznapi értelemben véve normális nem. Akkor meg, hol van itt a hiba? Két személyiségileg, idegileg és érzelmileg rokkant ember ugyanolyan eséllyel lehetne együtt boldog, mint bárki más, nem? Ha erre a kérdésre mindkettőjük részéről egy erős „de” lett volna a válasz, akkor most nem feküdne egy kocsi alatt – annak a NŐNEK a kocsija alatt – egyedül, hanem vélhetően egy pihe-puha ágyban elégülne ki éppen… Vagy egy bárgyú romantikus filmet bámulna Addisonnal az oldalán, két marokra zabálva a chipset. Ja kérem, az már más tészta, hogy ha mindketten az erős „de”-t képviselték volna, akkor kijelenthető lett volna, hogy ugyanolyan hétköznapi módon elfuseráltak, mint a világon nyomorgó teljes tömeg. Ha ebben nem feszül ellentmondás, akkor már semmi másban sem…
– Hahó!
Meredith… 
Tanner úgy bámulta tovább az alvázat, mintha az lenne az egyetlen esélye a menekülésre. Ha valamire most igazán nem vágyott, akkor az Meredith örök optimista kisugárzása volt.
– Tanner!
A picsába…
– Garázs! – ordította el magát teli tüdőből.
Egy perccel később sógornője csinos bokája ott virított a kipufogócső mellett.
– Hogy haladsz Addison kocsijával? – csilingelt fel a hangja is.
– Remekül! – vágta rá morogva Tanner. – Ha ilyen sebességgel fogom folytatni, akkor Addison akár azon is elkezdhetne gondolkozni, hogy gyalog elindul New Yorkba. Lehet, hogy úgy hamarabb odaérne… – dünnyögte az orra alá.
– Nem jönnél ki az autó alól? Meglehetősen kényelmetlen úgy beszélni neked, hogy semmit nem látok belőled…
És íme… Az általános anyai hangsúly, amit minden nő a génjeiben hordoz, és ami kivétel nélkül minden nőnél aktivizálódik, mihelyt megszüli az első gyereket.
Tanner egy tompa nyögéssel kigurult az autó alól.
– Mit tehetek érted? – kérdezte, vagyis inkább motyorászta… minden segítőkészség nélkül.
– Gondoltam beugrom megnézni, hogy van Addison. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, melletted még egy kaktusznak is jó esélye van elpusztulni…
– Köszönöm a bizalmat! Mindig olyan jóleső melegség tölt el, amikor ilyen kedves vagy hozzám…
Meredith türelmetlenül legyintett egyet a kezével.
– Szóval, hol van Addison?
– Nem tudom – tápászkodott fel Tanner. Olajos kezét szórakozottan egy rongyba kezdte törölgetni.
– Mi az hogy nem tudod, hogy hol van?
– Úgy, hogy Addison felnőtt nő, ez pedig nem börtön. Pár órával ezelőtt láttam utoljára, amikor együtt… khm… reggeliztünk.
Francos, béna torokköszörülés…
– Délután két óra van!
– Köszönöm, Meredith. Lehet, hogy hihetetlenül fog hangzani, de én is ismerem az órát…
– A vendéged órákkal ezelőtt eltűnik, te pedig ahelyett, hogy aggódnál, itt molyolsz egy kocsi kerekei alatt? Jézusom, mi ütött beléd? Addison egy ismeretlen városban van…
– Addison képes megvédeni magát… Ha a helyzet úgy kívánja, semmi kétségem nincs afelől, hogy rúgna, harapna, karmolna, sikoltozna… Ráadásul képes volna mindezt egyszerre csinálni. Az idegen város, amiben pedig van, alig kétszáz méter hosszú… Egy nagyvárosi bigének, az aligha jelenthet kihívást.
– Te jó ég… Mi a fene történt már megint? – vonta fel a szemöldökét Meredith, miközben azzal a megrovó pillantással méregette, ami minden tanár sajtsága volt. Hogy ezt hol tanulhatta? Soha egy percig nem tanított sehol, nemhogy iskolában…
– Nem történt semmi.
– Ne persze. Ne nézz hülyének, Tanner.
– Meredith… Most hagyj békén, jó? Nem valami rózsás a hangulatom, és egy nap csak egyszer szeretek bazári majmot csinálni magamból.
– Te jó ég… – ismételte meg a sógornője, immáron a teljes döbbenet jegyében. – Nagy baj van.
– Semmi baj nincs.
– Blake ugyanilyen savanyú volt, ugyanezzel a kivert kutya tekintettel járkált föl és alá, amikor összevesztünk. Hidd el nekem, ha te így nézel, az óriási baj…!
– Nem fogsz leszállni rólam, igaz? – sóhajtott fel tehetetlenül Tanner. – Mit neked magánélet szentsége és társai…
– Ne velem legyél durva, ha elszúrtál valamit!
– Nem szúrtam el semmit! – dobta a rongyot ingerülten a motorháztetőre Tanner. – Épp ez az… Nem szúrtam el semmit – ismételte meg halkabban. – Legalábbis úgy érzem, hogy nem szúrtam el semmit.
– Mi történt? – lépett hozzá közelebb Meredith. Kezét kedvesen a vállára tette, szeméből őszinte érdeklődés sugárzott.
– Elszúrtam… – bukott ki Tannerből megfontolatlanul. – Nem a ma reggelt… Hanem az egészet elszúrtam, úgy ahogy van. Több eszem is lehetett volna, tarthattam volna valahogy a távolságot… Felnőtt férfi vagyok az istenért! Miért nem látom azt, ami majd kiszúrja a szemem?
Meredith komótosan bólogatva figyelte, együttérzően, kecses kézfeje nyugtató köröket rajzolt a lapockáira.
– Tudod, Tanner… Halvány lila segédfogalmam sincs arról, hogy miről is beszélsz.
– Arról, hogy számít! – dörrent fel Tanner. – Addison! Addison számít! Jobban számít, mint hittem, hogy valaha számítani fog! – Idegesen a hajába túrt. – Ha nagyon romantikus lennék, ami nem vagyok, akkor úgy is mondhatnám, hogy Ő számít csak igazán… Elcsesztem. Teljes erőbedobással, egyenesen és visszavonhatatlanul elcsesztem. Egyetlen nő, érted? Egyetlen nő, aki olyan kiakasztó, hogy az már valami botrányos, pár nap alatt úgy átment rajtam, mint egy úthenger. Annyira összezavart, felajzott, feldühített, hogy most már abban sem vagyok biztos, amiben eddig az voltam. És tudod mit? Nem bánom, hogy így alakult… Lehet, hogy végig rossz úton jártam… Vagy lehet, hogy ez volt a helyes út, csak eddig rá vártam… Ez nem is fontos. A lényeg a jelen volna, nem? Hát a jelenben ez a nő, annyira tartott érdemesnek, hogy elpárolgott a szemem elől, miután elmondtam neki azt, amit most neked is.
– És biztos, hogy kristálytisztán értette, amit mondtál?
– Meredith, ne idegesíts fel! Nyílegyenesen közöltem vele, hogy minden defektje és az én minden fenntartásom ellenére, vele belemennék egy kapcsolatba…
– Azt a mindenit, de rohadt romantikus lehettél!
– Romantikus? Hogy jön ide a romantika? Őszinte voltam… Amivel még önmagamat is sikerült meglepnem. Mármint nem az őszinteséggel… Egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy ott és akkor azt fogom mondani. Aztán miután kimondtam, már nem lehetett visszakozni, és nem is akartam visszakozni. Ami azt illeti megkönnyebbültem, felszabadultam… Jó volt kimondani!
– És mi történt utána?
– Mire visszaértem a zuhanyzóból, Addison már nem volt ott. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy kisebb fajta sokkot okoztam neki…
– Amúgy ez remek hír!
Tanner szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Na, ne mondd! Tényleg? És miért is?
– Nem az a remek hír, hogy Addison felszívódott… Hanem az, hogy végre így érzel. – Meredith két kezébe fogta az arcát. – Az első pillanatban láttam rajtad, hogy Addison más… Szerintem mindenki más is látta. Nem úgy néztél rá, mint ahogy a nőkre szoktál, úgy általában. Még Lisára sem néztél soha ennyire mélyen, ennyire intenzíven. Mintha a lelkét akarnád megpillantani… 
– Áruld már el nekem, miért jó ez nekem? Amíg nem volt Addison, addig éltem a nyugodt kispolgári életemet, nem zakatolt a fejem olyan baromságokon, mint a párkapcsolatok, vagy a zűrös érzelmek tucatjai, amiknek sem vége, sem hossza nincs…
– Azért Tanner, mert ez az a csoda, ami a világot mozgásban tartja. A cinikusság helyett, hitet ad, hitet egymásban, a magány helyett egy társat…
– Nem mondott nekem semmit! Oké? Ott hagyott egyedül a házban, minden válasz nélkül… Szerinted ezt hogyan kellene értelmeznem?
– Ha a helyedben volnék, nem vonnék le ebből messzemenő következtetéseket. Lehet, hogy csak időre van szüksége.
– Időre… – ismételte meg Tanner megvetően. – Nem ismered őt, Meredith. Fél, és nem tudom, mitől fél…
– Ne ringasd magad illúziókba, Tanner. Te sem ismered őt.
Oké. Rendben. Ezzel a kijelentéssel nem lehetett vitába szállni.
Meredith karcsú ujjai a kézfejére fonódtak.
– Ne akarj soha más fejével gondolkozni, mert abból soha nem sülhet ki semmi jó. Ha számít, akkor kivárod a végét. Türelemmel. Ez persze nem jelenti azt, hogy menetközben lazsálnod kellene. Van még időd. Használd ki. Győzd meg arról, hogy neked van igazad!



***



Már legalább harmadszor haladt el ugyanaz előtt a ház előtt. Fogalma sem volt mióta bolyong a tűző napon, a negyven fokos melegben, de a száraz levegőtől lassan kezdte úgy érezni magát, mint valami aszásnak indult húsdarab. A torka porzott, szomjas volt, és a lába is sajgott már a kölcsön kapott vászoncipőben. A főutcán – már ha azt az alig száz méter hosszú utcát lehetett annak nevezni – még fel is lehetett ismerni némi mozgást. Pár üzlet – csak olyanok, amik feltétlenül szükséges holmikat árultak –, egy patika, virágbolt, egy földszintes épületben a rendőrségi hivatal… Nagyjából ennyiből tevődött össze Springdale központja. Aztán a nagy semmi következett. Nagy semmi, kevés házzal. Oké, ez így nem teljesen igaz. A kisváros, ugyan kicsi, de tiszta volt. Barátságos színei, a dús lombkoronájú fákkal szegélyezett utak, a csend… olyan piszkosul gyönyörűvé varázsolták ezt a porfészket, ami már levelezőlapra kívánkozott. És ez természetesen dühítette Addisont. Megérné a kockázatot… Mégis miféle hülye szöveg ez? Mégis mit jelent pontosan az a kifejezés, hogy „megéri a kockázatot”? Mert ez ugyan nagyon szépen, fellengzősen hangzatos, csak semmi gyakorlati dolgot nem fogalmaz meg. Ez a pár szó vajon azt is jelenti, hogy „átköltöznék miattad egy városba”? Vagy csak annyit jelent, hogy „szivi, itt vagyok, ha kellek… egy kósza numerára bármikor a tiéd vagyok”? Azt is jelentheti vajon, hogy „beléd fogok szeretni”, vagy csak annyit tesz, hogy „kedvellek, de ne tovább”? Ki a fene képes megérteni a férfiakat? Kapcsolat? Milyen kapcsolat? Most vajon csak puhatolózunk, vagy alig pár napnyi ismeretség után véresen komolyan beszélünk? A cél az oltár – Isten őrizz! –, vagy csak némi könnyed szórakozás? Mégis ki az az idióta, aki képes lenne gyökerestül felborítani az egész életét, két menet fantasztikus szex miatt? Szex, vagy szeretkezés…? Hogy a villám csapná agyon Tanner Crawfordot! Ha nem nyitotta volna ki a száját, akkor most összebújva a kanapén nézhetnének valami ütődött akciófilmet, vagy sci-fit… Vagy akár egymás gyönyörét. Együtt fürödhetnének abban a nyavalyás kádnak csúfolt medencében! Végre! De nem… Ki kellett, hogy nyissa a száját! Idegesítő, önző, akaratos alak… Aki szerint megérné a kockázatot…
– Csak nem eltévedt, virágszálam?
Addison a hang felé kapta a fejét. Egy a szivárvány minden színében pompázó kerítés mögül az az öreg tekintett rá, aki minden éjszaka Tanner kocsmájának a pultját szokta támasztani.
– Jó napot, Mr…
– Jim. Egyszerűen csak Jim. Mi itt nem nagyon adunk a formaságokra – legyintett a vénember. Viseltes pólója úgy simult hatalmas pocakjára, mintha második bőr volna, rövidnadrágja pedig minden valószínűség szerint, még a Függetlenségi háború idejéből származott.
– Rendben. Jim – biccentett feszengve Addison.
– Szóval… eltévedt?
Most vajon viccel az öreg? Springdale három meglévő utcájában csodaszámba ment volna, ha eltévedt volna…
– Nem – ingatta meg a fejét Addison. – Csak sétálgatok…
– Hmm… Egyedül?
Addison hangsúlyosan körbekémlelt.
– Nagyon úgy tűnik.
– Fiatalok… – ingatta megvetően az öreg a fejét. – Semmit nem képesek tisztességesen csinálni!
– Parancsol?
– Az a mamlasz csak úgy hagyja magát egyedül sétálgatni?
Tanner, mint mamlasz… Addison csak erőnek erejével volt képes a kacagását visszafojtani.
– Nem volt sok beleszólása a dologba. Nem szóltam neki, hogy eljövök sétálni…
– Pancser…
– Tessék?
– Nincs kedve meginni egy sört, egy magamfajta vénséggel?
– Mármint most?
– Hát nem is órák múlva! Ha már az a figyelmetlen tulok szó nélkül hagyja magát ebben a dög melegben itt kint grasszálni… Az Ő vesztesége az én nyereségem. Az asszony úgyis elment bridzselni a barátnőivel. Nem hibáztatom. A mi korunkban a kártyázás már izgalmasabb, mint kettesben otthon ülni… – ezzel elindult a kis manzárdszobás épület felé.
Addison tétován követte. Nem is tudta mire számítson, amikor a házba lépett, de az elé táruló látvány meglepte. Jimhez egy lepukkant legénylakás illett volna a legjobban, ehelyett egy barátságos kis fészekben találta magát, napsárga falakkal, sok fából készített bútorral és rengeteg fényképpel szinte mindenhol. Mosolygó arcok tekintettek rá, fiatalok, öregebbek, régebbi képekről és újabbakról. A kandalló feletti párkányon antik ezüst ékszertartó hevert, katonai kitüntetések, iskolai bajnokságokon szerzett kupák.
– Az igazán fontos pillanataink… – nyomott a kezébe egy párás sörösüveget Jim. – Egy egész élet. Katonaság… – bökött állával a sarokban álló kis asztal felé, ahol egy kissé elsárgult fényképen egy szakasz fiatal egymásba csimpaszkodva vigyorgott a kamerába. – A legtöbbjük már nem él. Szerelem… – mutatott a szoba másik végébe, ahol egy vitrines szekrényben esküvői képek díszelegtek, porceláncsészék előtt. – Az én Margaretem, már több mint ötven éve. Nem fogom ámítani, voltak évek, amikor a pokolba kívántam… de megmentett. Önmagamtól, és minden mástól is. A házasság már csak ilyen. Egy örök hullámvasút. És végül, de nem utolsó sorban… A család – tessékelte az egyik fal elé. Pólyás gyerekek, a fiatal Margaret és Jim, ahogy a gyermekük búbjára puszit adnak, két tinédzser, egy fiú és egy lány, valamelyik hegy tetején, túrazsákkal, felszabadultan nevetve. – A fiam és a lányom. Lassan már az unokáim lesznek ilyen idősek… – látva Addison meghökkent tekintetét, Jim harsányan felnevetett. – Ledöbbentettem?
– Nem erre számítottam… – ismerte be Addison vontatottan.
– Az én koromban már megengedhető, hogy úgy viselkedjem, ahogy nekem tetszik. Tisztességgel felneveltünk két gyermeket, átvészeltünk egy háborút… Mire való a nyugdíjas lét, ha nem arra, hogy kiélvezzük a semmittevés minden percét? – kacsintott egyet az öreg, majd egy húzásra leküldött fél üveg sört.
– Margaret mit szól ahhoz, hogy ennyit iszik? És hogy minden este Tannernél ül?
– Mint mondottam, a nyugdíjas lét… Mint egy második gyerekkor. Mindent rá lehet fogni a demenciára. Vagy az övére, vagy az enyémre. Amúgy meg, csak nyápic alakok isznak turmixot… vagy vizet. Az igazi férfi sört iszik.
– Világos. – bólintott Addison vigyorogva.
– Nos – ereszkedett le nehézkesen Jim az egyik bőrfotelba –, akkor elmondja, hogy mi történt, vagy rábízza a képzeletemre? Előre figyelmeztetem, mocskos egy képzeletem van.
– Miből gondolja, hogy történt bármi is?
– Ugyan már! Már két alkalommal elsétált a házam előtt, mire leszólítottam, és olyan bús ábrázatot vágott, mint akinek most lőtték le a kedvenc lovát…
– Érzékletes hasonlat…
– Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy összeadjak kettőt, meg kettőt. Tanner… az Tanner. Nem tehet róla szegény, hogy egyszerű férfi. Soha nem azt a fejét használja, amit kellene…
– Most egészen véletlenül azt is használta…
– Ajjaj… Az már baj. Ha valamit megtanultam Margaret mellet, az az, hogy az egyszerű férfi ne akarjon gondolkozni. Amikor én nekiálltam gondolkozni, annak mindig az lett a vége, hogy minden sunyiban összegyűjtött filléremet valamilyen csecsbecsére kellett elfecsérelnem, meg virágra… csokira… Csak azért, hogy megbocsájtson.
Addison jókedvűen felnevetett.
– Azt hiszi ez vicces? – torkolta le Jim feddő pillantásokat lövellve feléje. – Évtizedekkel ezelőtt sokkal drágább volt a minőségi csokoládé, mint most… Nem is beszélve a virágról. Ha egy elárvult kóróval a kezembe álltam volna elébe, akkor most valószínűleg vagy elvált lennék, vagy hulla.
– Csak nem lehet Margaret ennyire rémes!
– Dehogynem! A szótárban a házisárkány meghatározása mellett, az Ő fényképe szerepel.
– Több mint ötven évig kitartott mellette, Jim! Ez valamit csak elárul, nem?
– Például azt, hogy átlagon felüli a béketűrő képességem… Vagy azt, hogy az agyér-elmeszesedésem sokkal korábban kezdődött, mint hiszem…
– És a szerelem?
– Virágszálam… Maga hisz a szerelemben?
– Nem tudom – vonogatta meg a vállát Addison. – Őszintén nem tudom…
– Ha ezt egy héttel korábban kérdezem meg, akkor hogyan válaszolt volna?
Addison elgondolkodva mustrálgatta az öreg ráncos arcát.
– Soha nem hittem a szerelemben. Egy kollektív elmebajos állapot, amiben minden fél meg van győződve arról, hogy ez jó neki… De ez csak egy állapot. A szikra fellobban, majd kialszik, és nem marad utána semmi más, csak az üresség. A párok elválnak, a gyerekek csonka családban nőnek fel, féltestvérekkel, mostohaszülőkkel. Ha mégis a szüleikkel maradnak, akkor abban sincs semmi köszönet, mert minden nap azt nézhetik, hogyan keseregnek a felnőttek, míg velük nem foglalkozik a kutya se… Megcsalások, hazugságok. Nem, soha egy percig sem hittem a szerelemben, vagy a házasságban.
– Akkor most miért habozik? Amit most felvázolt azt a válási statisztikák is alátámasztják. Teljesen jogos az álláspontja.
Addison egy jó nagy kortyot nyelt a söréből, csak hogy húzhassa az időt egy kicsit.
– Nem tudom, miért hezitálok… – nyögte ki végül. – Most is ugyanaz a véleményem.
– Csak nem… Nekem hazudhat, Addison. Én csak egy vén fószer vagyok, gyomorpanaszokkal, csontritkulással, és egy bitang rossz természettel megáldva. De az semmit sem fog segíteni, ha önmagának hazudik. Hogy miért házasodik meg valaki? A reményért. Senki nem úgy áll az oltárhoz, hogy biztosan tudja, ennek óriási nagy bukás lesz a vége. Aztán valami elromlik, vagy valamiről kiderül, hogy soha nem is működött igazán. A mai fiatalok nem küzdenek. Egyszerűbb elkönyvelni a veszteséget. Várják, hogy a sült galamb majd a szájukba repül, azt hiszik a holtomiglan, holtáiglan az alanyi jogon jár, és nem kell érte megdolgozni. Feladják, mielőtt még révbe érnének, mielőtt még megszületnének a saját képeik… De ettől függetlenül a házasság nem rossz intézmény. Azzá válhat, amivé akarjuk, hogy váljon, csak körültekintően kell partnert keresni a csinosítgatásához. A szerelem nem más, mint egy eszköz, ami segít megtalálni a megfelelő partnert. Egy jelzőfény, mint a határtalan vágy, a tűz, a zsigeri félelem, hogy mi lenne velünk a másik nélkül… A mondat, amit a kedvesünk fejez be, a gondolat, ami kimondatlanul is egyértelmű. Nem más, mint az érzések szinkronja…
– Atyaisten… – sóhajtott fel elnyúzottan Addison könnybe lábadt szemekkel. – Hogyan viselné Springdale, ha kiderülne, hogy saját külön bejáratú bölcse van?
– Ha bárkinek is elkotyogja, amit most itt mondtam, a saját két kezemmel fogom megfojtani – felelte vigyorogva az öreg. – Nem ez volna az első eset…
– Ezt elhiszem… – emelte fel a kezeit Addison, a megadás jeleként. – Tanner, nem csinált semmit. Azon kívül, hogy halálra rémiszt…
– Biztos, hogy Tanner rémiszti meg? Nem lehet, hogy a saját előítéletei a felelősek a rettegésért? Ne feledje, Addison… Nem minden az, aminek első ránézésre látszik. Ne ítéljen addig, amíg nem ismeri meg az összes körülményt.
– Még mindig Tannerről beszélünk?
– Eddig sem róla beszéltünk, angyalom. Hanem magáról.



7. fejezet



– Elmegyünk. Öltözz! – viharzott be Tanner a padlásszobába, természetesen kopogás nélkül. Az óra nem rég ütötte el az este kilencet, odakint már a sötét éjszakai ég terjengett. A kis hangulatlámpa fényénél, Addison meglepve kapta fel rá a tekintetét.
– Elmegyünk? – ismételte meg elnyújtva. – Hová?
– Mutatni szeretnék valamit.
– És mi lesz a kocsmával?
– A kocsma ma zárva fog tartani.
– Jim nem lesz túl boldog…
– Egyszer ki fogja bírni! Egyéb kérdés?
– Mi ütött beléd?
Ez bizony egy nagyon jó kérdés volt. Délután négy magasságában hallotta Addisont megérkezni, de nem kereste fel. Szüksége volt egy lélegzetvételnyi szünetre, hogy átgondolhassa ennek az őrült napnak minden eseményét. Hogy tisztába jöhessen minden zavaros gondolatával. Végül a sok gondolkozással sem sikerült sokkal előrébb jutnia. Egy dolgot tudott teljes bizonyossággal, méghozzá azt, hogy veszélyes játékba akar kezdeni. Meredith minden hibája ellenére, két tényre ráirányította a figyelmét. Az első: szinte semmit nem tud Addisonról. A második: van kicsivel több, mint három napja, hogy az első tényen változtatni tudjon, illetve hogy megpróbálja magát rátukmálni a nőre. Ez utóbbi volt a nagyobb kihívás. A marketing sosem volt erős oldala, soha nem szorult rá arra, hogy el kelljen adnia valamit, hogy kedvező színben kelljen feltüntetnie valamit. Az meg pláne nem fordult még elő vele élete folyamán, hogy magát kelljen kedvező színben feltüntetnie. Amióta ideköltözött Springdale-be nem volt tartós kapcsolata nővel, vagyis nem volt olyan kapcsolata, amit tartalmasnak lehetett volna nevezni. És akkor most itt van ez a nő… Sikeres, jó egzisztenciával, kifinomult stílussal, pengeéles ésszel… Valamiért nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy vajmi keveset képes nyújtani egy ilyen típusú nőnek. Egy kisváros egyetlen kocsmatulajdonosának lenni nem nagy kaland. Valamikor, hosszú évekkel ezelőtt mérnökként dolgozott… Büszke volt a tudására, de utálta a munkáját. A nyüzsgő város soha nem vált a kedvenc közegévé, nem bírta az ottani légkört, az állandó rohanást… Még ha meg is győzi Addisont arról, hogy érdemes volna komolyabban foglalkoznia a kettejük dolgával, még akkor is ott marad nyitott kérdésként a „hogyan?”. Addison nem hagyná el New York-ot, Ő pedig soha nem lenne képes elhagyni Springdale-t. Soha nem tudna elszakadni Meredith-től, és az unokahúgától…
Vett egy mély levegőt. Egyszerre csak egy lépést…
– Tíz perc múlva várlak lent a garázsban.
– De mit vegyek fel?
Tanner ajkai csendes mosolyra húzódtak.
– Csak valami kényelmeset.
Öt perccel később nyílt a garázs ajtaja, és ott állt Addison rövid farmernadrágban és kockás ujjatlan ingben. Gesztenyebarna haja lágyan omlott a vállaira, hosszú fedetlen combjai pedig csak úgy vonzották Tanner tekintetét.
– Jó leszek így? – tárta szét a karjait a nő.
– Nem is tudom… – pásztázta Tanner végig a nő testének, minden négyzetcentiméterét. – Fordulj meg!
– Tanner…
– Csak fordulj meg!
Addison halkan morgolódva hátat fordított neki. Tanner képtelen volt kihagyni egy ilyen ziccert. Két öles lépéssel a nő mögött termett, és kicsit megemelte az ing alját a tökéletes rálátás kedvéért. A nadrág anyaga ingerlően simult rá Addison tomporának a félgömbjeire.
– Tanner… 
– Cssss…
– Mit csinálsz?
– A jó kérdés inkább az, hogy mit nem csinálok – siklott rá a tenyere a kemény, de mégis nőiesen puha popsira. – Arra, hogy milyen birkatürelmű férfi is vagyok valójában, akkor döbbentem rá, amikor betoppantál az életembe. Ha tudnád, mi minden jár most a fejemben…
– Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha nagyon akarnám, el tudnám képzelni.
– Erre nem vennék mérget – keze kicsit lentebb csúszott, hogy jobban a tenyerébe feküdjön ez az izgalmas domborulat, majd finoman belémarkolt. – Beszélni szeretnék veled, de nem itt. Egy olyan helyre szeretnélek vinni, ami csendes, és ahol nem tudsz megszökni akkor, ha kényessé válna a téma.
– Ezzel most oldani akarod bennem a feszültséget, vagy pont fordítva, belém akarod verni a hétfrászt?
– Őszinte akarok lenni hozzád. A napközbeni kis üzemszünetünk után, azt hiszem, épp itt van az ideje annak, hogy megbeszéljünk néhány dolgot.
– Milyen dolgokat?
Tanner félreseperte az Addison nyakában virgonckodó tincseket, és apró puszit nyomott a füle alatti érzékeny területre.
– Téged… Engem… Ne félj tőlem, Addison. Nem foglak bántani.
– Ezt nem tudhatod – suttogta viszont a nő halkan.
– De tudom. Indulhatunk?
Csak egy gyenge bólintást kapott válaszul. Odavezette Addisont a furgonhoz, és besegítette az anyósülésre. Húsz perccel később, már a kietlen pusztán robogtak. Negyven perccel később már az összes nem természetes fény eltűnt a látókörükből. Egy órával később leállította a motort, és kiszállt a járműből. Addison minden noszogatás nélkül követte a példáját. Az, hogy a nő az egész úton szinte egy szót nem szólt, nem hatott túl bizalomgerjesztőnek.
Tanner a furgon hátuljához sétált, és kivett belőle két nagy kosarat, majd visszabandukolt a vezetőüléshez.
– Ide jöttünk? – szegezte neki a kérdést Addison jól érezhető rosszallással a hangjában.
– Igen.
– De hát nincs is itt semmi!
– Pont ez a lényeg… Várd ki a végét, aranyom – ezzel lekapcsolta a furgon fényszóróját. Nem maradt más fényforrásuk, csak a kezében lévő zseblámpa. Mindenfelé tücskök ciripeltek, a szél kísérteties hangú duettbe kezdett a fűszálak hadával, valahol a távolban kutyavonítás hallatszott.
– Ez ugye nem farkas volt? – kapaszkodott bele Addison görcsösen a pólójának az ujjába.
– De. Az volt. Egy nagy vérmes farkas…
– Ne viccelj ezzel! – húzott egy keményet a nő a vállára.
– Eszembe sem jutna ebből tréfát űzni…
– Akkor ez tényleg egy farkas volt?
– Nem, Addison. Ez csak egy szerencsétlen eb volt. A farkasok vonyítása teljesen más. Sokkal karakteresebb… Majd ha hallok egyet szólok, jó?
– Jó… vagyis nem jó! Itt tényleg vannak farkasok?
– Nem gondoltam volna, hogy a pániktól, ilyen furán cincogóssá tud válni a hangod…
– Te ezt most direkt csinálod?
Tanner mélyet sóhajtott, hogy el tudja nyomni, feltörni készülő nevetését. Karját a nő derekára téve, közelebb vonta magához.
– Prérifarkasok lehetnek itt, de hidd el, ők jobban félnek tőled, mint te tőlük.
– És ezt a prérifarkasok is tudják? – csimpaszkodott Addison még jobban a pólójába. 
– Ha esetleg nem tudnák, akkor majd te felvilágosítod őket. Végre valami haszna is lesz annak az éles nyelvednek.
– Te ezt élvezed, mi?
– Őszintén tudni akarod a választ?
A megvető néma csend, többet mondott minden szónál.
– Egy kicsit még sétálnunk kell – jelentette ki zavartalanul Tanner. – Komoly feladatot szeretnék rád bízni. Te leszel a zseblámpa felelős, hacsak nem akarsz cipekedni… – fogta a célszerszámot, és a nő kezébe nyomta. – Néhány mondatban a használata. Amennyiben van rá lehetőség, a lábunk előtt a földet világítsd meg vele, mivel ha nem ezt teszed, akkor csúnyán orra eshetünk, eltörhet valamink, akár még a nyakunk is. Értelemszerűen, ha a lámpát tartó kezdet mozgatod, akkor a fénye is el fog mozdulni, így nagyon kérlek arra, hogy ha valamilyen furcsa hangot hallasz, akkor ne egész testből fordulj a zaj forrása felé. Úgy nagyjából ennyi… Menni fog?
– Te ezt rohadtul élvezed…
– Hát persze, hogy élvezem! Javaslom, hogy kezdd el élvezni te is. Nem minden nap keveredik bele az ember lánya, ilyen vérfagyasztó izgalmakba…
– Apropó, minek hoztál egyáltalán ide? Vagy ez még mindig hétpecsétes titok? Itt a nagy semmi közepén, kettecskén… Itt akarod a holttestemet elásni, vagy mi?
– A francba! Ennyire átlátszó lennék? Pedig igyekeztem nem feltűnő lenni. A kosarak közül az egyikben ott lapul az ásó…
– Utállak… – sziszegte a fogai közt Addison.
– Az jó. Onnan már csak egy lépés a „szeretlek”… Van még esetleg más észrevételed is? Vagy kijelentenivalód? Bármi? – És csak a tücskök cirpeltek tovább… – Remek! Akkor akár indulhatunk is.
A vártakkal szemben negyed óra gyaloglás után, Addison még mindig nem kezdett nyafogásba. Úgy kapaszkodott a zseblámpába, mintha az élete múlt volna rajta, a fényt milliméterre pontosan a lábuk elé vetítve. A dac… Tanner soha nem gondolta volna, hogy ez a tulajdonság is lehet elbűvölő, most viszont azon kapta magát, hogy rendületlenül somolyog magában. A nő nem szólt hozzá. Tüntetőleg levegőnek nézte. Szinte tapintható volt a hullámokban felé érkező nemtetszés és düh, ami akár még zavarhatta is volna, azonban a reggeli kis eszmecseréjük alatt bekövetkezett megvilágosodása olyan fegyvert adott a kezébe, ami minden ilyen kis zökkenőt azonnal hatástalanított. Jobbára úgy érezte magát, mint egy fakutya, akinek le nem hervadna a vigyor az arcáról. Meglepően boldog volt, még annak ellenére is, hogy a boldogságának a tárgya jelen pillanatban annyira volt hívogató, mint egy jégcsap. Már hallotta a kis tó vizének a zaját, ahogy az apró hullámok a partot nyalogatják. Az idő kellemesen langyos volt. A friss fű és a virágok édes illata pajkosan ölelte körbe őket, miközben csillagok millió szórták rájuk a fényüket. Mi lenne ez, ha nem a megtestesült tökéletesség?
– Megérkeztünk – törte meg a csendet Tanner.
– És mégis hová? – fortyant fel mellette Addison, tekinteté továbbra is mereven a lábfején tartva. Tanner letette a kezéből a kosarakat, a nő kezéhez nyúlt, és feljebb irányította a zseblámpa fényét.
– Ide – jelentette ki, elégtétellel figyelve, ahogy Addison arca a csodálkozástól megnyúlik. – Szép, igaz?
Szó se róla, kedvenc helye, ahol annyi magányos percet élvezett ki, most is teljes pompájában tündökölt. A hatalmasra nőtt Hold az alig-alig mozduló víztükrön csücsült, a szomorúfűzek lassú táncot jártak a széllel, és mintha mindent folyékony, átlátszó ezüsttakaró vont volna be.
– Tetszik? – kérdezte újra, mivel Addison továbbra sem szólt egy árva szót sem, csak enyhén elnyíló ajkakkal bámulta az elé táruló látványt. – Igaz, hogy nem egy ötcsillagos étterem…
– Hát nem… – vágott közbe a nő, még mindig zsibbadtan.
– Arra gondoltam, hogy megmutatom neked, ennek a helynek az igazi vonzerejét… – fogott magyarázkodásba Tanner, rohamosan csökkenő magabiztossággal. – Akkor jó ötletnek tűnt…
– Nem – emelte végre rá Addison azokat a gyönyörű szép sötétzöld szemeit. – Ez most is nagyon jó ötlet – mosolyodott el olyan ártatlanul, mint egy gyerek. – Ez felfoghatatlan!
– Hoztam mindent magammal – mutatott Tanner a kosarakra, miközben alig bírta visszafogni kisfiús lelkesedését –, ami egy igazán jó piknikhez szükséges. Vannak itt takarók, plédek, gyümölcssaláta, sajtfalatkák… egy kis bor…
– Te éjszakai piknikre hoztál? – görbült ragyogó mosolyra Addison szája.
– Ti nők, ha minden igaz, éltek-haltok a romantikáért… – köszörülte meg Tanner a torkát zavarában. – Hát tessék! Romantika. Amivel szándékomban áll az összes íratlan szabályodat újra áthágni. Személyeskedni akarok, kedveskedni… úszhatunk is, ha akarod…
– Nem hoztam magammal fürdőruhát.
– Nos… Én sem – vigyorodott el Tanner. – Szóval minden adott egy tökéletes randihoz. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne végződhetne azzal az éjszaka, hogy elföldelem valahol a tetemedet…
– Randi? – tágult tányérnyira Addison pupillája. – Akkor ez most egy randi?
– Igen, ez az. Az, hogy az előző mondatomból, csak ez ragadta meg a figyelmedet, elég sok mindent elárul – simogatta meg Tanner finoman a nő orcáját. – Nyugodtan kétségbeeshetsz, ha akarsz. Több kilométernyire vagyunk minden lakott településtől, a slusszkulcs pedig nálam van…
– Nem vagy tisztességes…
– Te sem voltál az, amikor eltűntél majdnem egész napra…
– Mit akarsz tőlem? Miért csinálod ezt? – ingatta meg Addison szomorúan a fejét. – Értelmetlen ez az egész…
– Hogy mit akarok tőled? Egyelőre csak egy nyugodt estét szeretnék, mindenféle hiszti és nagyszabású kivonulási jelenet nélkül. Az meg, hogy mennyire van-e értelme ennek az egésznek, vagy sem… Ezt nem ma este fogjuk eldönteni – vonta meg a vállát Tanner. – Most csak le akarok telepedni az egyik fa alá, nézni akarom veled a felhőtlen csillagos eget… Beszélgetni szeretnék – nyomta meg az első szót erélyesen. – És persze jöhet a többi klisé is, mint a bárgyú mosolygás, idétlen kuncogás, szeretnélek zavarba hozni… Tudod, csak a szokásos…
– Az agyamra mész – fonta a mellei előtt össze a karját Addison. Csábos halmai a mozdulattól kissé megemelkedve, a sötét ellenére is felkiáltójelesen követelték a figyelmet.
– Magadra vess. Ezt az egészet magadnak köszönheted. Ha ma méltóztattál volna otthon maradni, és higgadtan megbeszélni velem a történteket, akkor most nem kellene itt lenned, és elviselned, ahogy amatőrök módjára próbálom hozni a jófiút. Mindez a te hibád…
– Akkor ez most egy büntetés? Fura fogalmaid vannak arról, hogyan kell bosszút állni egy vélt sérelem miatt.
– Ez nem vélt sérelem, hanem valós sérelem. És figyelembe véve, hogy menyire irtózol a kötöttségektől, a kedveskedéstől, meg úgy egy az egyben tőlem is – hacsak nem a szexről beszélünk –, akkor azt kell mondjam, zseniális az én kis bosszúszomjas tervem…
– Akkor hadd fordítsam le… – lépett közelebb hozzá Addison. – Azzal, hogy eltűntem pár órára, belegyalogoltam a büszkeségedbe, és ezt te azzal akarod kompenzálni, hogy elhozol a világ egyik legeldugottabb és leglenyűgözőbb szegletébe éjszakai piknikre… Meztelen fürdőzésre… Sajtkockákkal és borral. Javíts ki nyugodtan, ha valamiben tévedek…
– Eddig nagyjából minden szavad igaz…
– Ezek után mondja azt nekem valaki, hogy ti pasik, könnyen érthetőek vagytok! Ha neked ez a bosszúállás mintapéldája, akkor készülj fel arra, hogy kész pokoljárássá fogom változtatni az életed elkövetkező pár napját…
– Nem kell nagyon megerőltetned magad, Addison – ragadta meg Tanner a nő kezét. – Azóta egy pokoljárás az életem, amióta benyitottál a kocsmámba azon az éjszakán.





***



– Gyertya… – nyújtotta meg a szót Addison, olyan jóságosan lenéző hangsúllyal, ami minden tisztességes hímnek kinyitotta volna a bicskát a zsebében.
– Igen. Gyertya – szögezte le Tanner hasonló orgánumon. – De tőlem ücsöröghetünk a vaksötétben is, ha neked az úgy jobb…
– Gyertya. Bor. Sajt. Gyümölcs…
– Oké. Oké. Nem kell mindent felsorolnod. Tudom, hogy kissé teátrális…
– Én nem ezt a kifejezést használnám…
– Béna…
– Ez sem a megfelelő jelző…
– Furcsa?
– Inkább aranyos.
– Aranyos… pff… Aranyos vagyok… Hát ez jó! Nem maradhatnánk annyiban, hogy mondjuk szokatlan? A személyiségemtől eltérő? Amúgy meg a guta üssön abba az elégedetlenkedő fajtádba. Majd meg gebedek igyekezetemben, hogy úgy érezd magad, mint egy agyonkényeztetett nő, neked meg nem telik többre csak egy gyeeertyáááára, merészen fölfelé ívelő hangsúllyal a végén… Szégyelld el magad.
Addison jóízű kacagása egyszerre volt zene a füleinek, és kínzás az egójának.
– És akkor most mi következik? – kuporodott le a plédre törökülésben a nő még mindig kuncogva. – Maradunk az első randik megszokott forgatókönyvénél, vagy kitaláltál valami eredetibbet?
– Az attól függ, hogy mi a megszokott forgatókönyv – támaszkodott az egyik alkarjára Tanner, féloldalasan elnyújtózva a takarón.
– Hány szokványos randin voltál te eddig?
– Nem tudom mennyire tűnt föl, de nem vagyok az a nagyon randizgatós típus.
Addison kivette a kosárból az egyik üveg fehérbort, amit bekészített, és elkezdte lebontani a tetejéről a fóliát.
– Megnősültél…
– Ez igaz, és hidd el nekem, az egy valóban minden romantikát nélkülöző történet. Lisát az egyetemen ismertem meg. Te is voltál egyetemista, így ismered hogyan mennek ott a dolgok. Volt egy buli, ahol Ő is ott volt. Összejöttünk. Néha elmentünk egy moziba, vagy egy másik buliba… Mire észbe kaptam már ott álltam friss diplomásként. Ésszerűnek tűnt megkérni a kezét. Akkor már több mint két éve együtt voltunk, és Lisa már korábban kifejtette, hogy mik a szándékai. Hülye voltam, azt hittem szeretem, ezért hagytam, hogy sodorjon az ár.
– Hát ez tényleg nem valami tündérmese… – nyújtotta felé Addison az egyik poharat. A testes nedű fanyar utóíze megborzongatta az érzékeit.
– Nem. Nem volt az. Ahogy a folytatás sem volt az. Így utólag visszagondolva, nem is lehetett más a vége, mint az, ami lett. Miután elkezdtünk dolgozni, Lisa egészséges ambíciói előtörtek. Nem akart gyereket, amiért most már hálás vagyok. Üzleti vacsorák, utazások… Soha nem volt egy percre sem megállás. Talán ez még nem is lett volna olyan nagy baj, bár kettőnk közül Ő üdvözölte szívesebben a társadalmi lét ezen formáját, nem én. Végül az első nagy pofon, a végső nagy pofon is lett egyben. Blake halála után a leghidegebb módon közölte, hogy nem tart igényt olyan férjre, aki az esze ellenére azt fontolgatja, hogy elvonul a világ végére. Azt mondta, hogy nem várhatom el tőle, hogy feladja az életét, a karrierjét, csak azért, hogy mellettem savanyodjon meg. Talán igaza volt – vonta meg a vállát Tanner. – Talán mérhetetlen önzőség volt a részemről, hogy igen is azt szerettem volna, ha velem marad… Nem tudom. Ami világos, hogy a válásunk után komoly bizalmi válságba kerültem az ellenkező nemmel – mosolyodott el szomorkásan. – Eddig megfelelően tipikusan első randis a téma?
– Nem is tudom… – futott keresztül egy mókás fintor Addison vonásain. – Az első randin tapasztalataim szerint inkább a hobbik és a kedvencek vannak porondon.
– Kedvencek?
– Tudod, kedvenc étel, kedvenc film, szín, ki hogy issza a kávét… Ilyenek. Kutya vagy macska, nappal vagy éjszaka, csípős vagy édes…
– És mikor kerülnek terítékre az exek?
– Valahol a második randi és az iskolai előmenetel után, de még az első szex előtt…
– És mi jön az első szex után?
– Ha szerencséje van az adott pasinak, akkor a második szex. De idáig ritkán jutottam el. – kapott be egy darab almát Addison. – Randizni sem randiztam túl gyakran. Amikor mégis rávettem magam egy-egy kísérletezésre, valahol a középiskolai évek és az első szexuális élmény megvitatása közt rádöbbentem, hogy nekem ez nem fog menni…
– Miért?
– Mindig ugyanaz volt a történet. Relatíve vonzó férfi, biztos állással a háta mögött, függetlenül… És nekem mindben sikerült valami hibát találnom. Túl határozott, nem elég határozott, unalmas, túl harsány, nem elég vicces, túl komolytalan, túl sokat gondolkozik, nem gondolkozik egyáltalán…
– Hú, jó sokan lehettek!
– Ne hidd! Ezek különböző kombinációkat alkottak. Például, túl komoly, emiatt unalmas, olyan savanyú, mint egy uborka. Vagy túl harsány, azt hiszi ezért vicces, de inkább komolytalan, és soha nem használja a fejét.
– Aha! – emelte újra a szájához Tanner a poharat. – Nem vagy te egy kicsit túl kritikus?
– Soha nem állítottam, hogy nem bennem van a hiba. A lényeg a lényeg, hogy egy idő után már nem is volt kedvem kísérletezgetni. Elfogadtam a tényt, hogy én nem vagyok képes légvárakat építeni, egy nyíltan megkérdőjelezhető kapcsolat köré, csak azért, hogy azt hazudhassam magamnak, hogy nem vagyok magányos.
– Magányosnak érzed magad?
– Az elmúlt öt évben gőzerővel dolgoztam. Nem volt időm ezen a kérdésen elmélkedni.
Tanner a pohár pereme felől vizslatta Addison vonásait. Arca olyan volt, mintha márványból faragták volna, semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Az egyetlen árulkodó jel azokban a zöld szemekben csillant fel, amik a gyertyák fényében, most úgy izzottak, mint a smaragd.
– Soha nem volt egy férfi sem, aki közel került volna a szívedhez?
– Csak néhány fellángolás volt, semmi több. Fellángolás…? – legyintet egyet kedvetlenül a nő. – Még ebben sem vagyok biztos. Maradjunk annyiban, hogy volt néhány bolond pillanatom régebben. Ezen felül nem tudok mit felmutatni. Soha nem voltam férjnél, soha nem kérték meg a kezem… Soha nem kellett azon gondolkoznom, hogyan mutassam be a kedvesemet a soha rá nem érő szüleimnek… – Addison itt elharapta a mondatot, majd egy szuszra leküldte az egész pohár borát. Mire legközelebb Tannerre nézett, már egészen mélyzöldben pompáztak azok a szemek a visszafojtott indulattól. – Beszélgetni szeretnél? Akkor beszélgessünk!
– Addison… – nyúlt Tanner a nő kezei után, de az elhúzódott az érintése elől.
– Devon, a bátyám négy évvel idősebb nálam. A szüleim nem akartak második gyereket, én csak besikerültem – ezt amúgy egy éjszakai vitájuk alkalmával hallgattam ki. A hozzám fűződő viszonyuk is ennek megfelelően alakult az évek folyamán. Devon volt a család szeme fénye, bármit is csinált, vagy mondott, azt ünnepelni kellett, azzal mindenhol el kellett dicsekedni… Félre ne érts – követte ujjával szórakozottan Addison a pléd mintáját –, a bátyám nem rossz ember. Soha nem volt durva velem, segített tanulni, ha megkértem rá, óva intett a fiúktól, játszott velem, ha sokáig nyüstöltem. Hét évesen Ő olvasott fel nekem esti mesét. Talán Ő volt az egyetlen, aki igazán foglalkozott velem, ellentétben a szüleimmel, akiknek a nevelési stratégiájuk abban kimerült, hogy üljek egyenesen az asztalnál, és ne egyem le magam. Illetve hogy menjek a szobámba, mert túl hangos vagyok és zavarom őket szinte mindenben… A helyzet nem volt éppen ideálisnak mondható, de tartható volt. Teljesen addig, amíg Devon el nem kezdte az egyetemet, egy másik államban. Akkor voltam tizennégy éves, pont az első középiskolai évem előtt. Tudod – húzta el a száját keserűen –, valahol abban reménykedtem, hogy ha Devon kollégiumba megy, és én ott maradok anyámmal és apámmal egyedül, akkor minden figyelem, ami addig őrá irányult, később majd rám fog. Ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna. Két héttel az iskolakezdés előtt, anyám lelkesen közölte velem, hogy beírattak egy jó nevű bentlakásos leányiskolába… Két állammal arrébb! Fél évvel később már nem voltak illúzióim. Devonnak jól ment az egyetem, ösztöndíjat kapott, az egyik professzora a szárnyai alá vette. Másodéves korában már egy egyéves tanulmányi úton volt, nekem pedig csak néhány üdvözlőlap jutott, és alkalmanként egy-egy telefonhívás… Ami még mindig több volt, mint amit a szüleimtől kaptam. Tőlük a legjobb húzások az elfelejtett szülinapok voltak, vagy az üres lakás, egy cetlivel az asztalon, miszerint nagyon sajnálják, hogy a szünetben nem tudnak otthon lenni velem, de véndiákok találkozója van már nem tudom hol, vagy ellenállhatatlan baráti meghívást kaptak már nem tudom hová… Kaja a hűtőben. A négy év alatt Devon kétszer, a szüleim egyszer látogattak meg az iskolában – és ez az egy alkalom is az érettségi ünnepség volt. Talán az a legbosszantóbb az egészben, hogy a szüleim nem voltak rosszak, a szó klasszikus értelmében véve. Egyszerűen csak nem volt kapacitásuk már rám, és egymásra se. Soha nem zengett a veszekedéseiktől a ház, de nem is voltak kedvesek egymással egy percig sem. Körbelengte őket a kényszer és a megszokás szaga, és ez mindenre rányomta a bélyegét. Kiveszett belőlük minden küzdőszellem, minden akarni vágyás… Elviselték egymást, mert úgy gondolták, hogy nincs más választásuk… Mert így volt könnyebb… – Addison egy újabb pohár bort töltött magának. – A középiskola utolsó évében már nem is felvételiztem a helyi egyetemre. Olyan messze akartam elkerülni otthonról, amennyire csak lehetett. Aztán az egyetemi éveim alatt folytattam azt, amit addig is csináltam. Tanultam. A szüleim példája nem ébresztett bennem túl sok lelkesedést a párkapcsolatok iránt. Hogy miért építettem le minden pasit idejekorán, akikkel randiztam? Mert mindegyik mellett könnyedén el tudtam képzelni azt a jövőbeli művi képet, ahogy a tökéletes mosolyba bugyolálva állok a tökéletes kis kertes házunk előtt, a két és fél tökéletes gyerekemmel… Szinte éreztem a sznobizmust és a képmutatást, ahogy ott állnak mellettem, én pedig a tökéletes mosoly mögött torkom szakadtából üvöltök, mert ugyanaz lettem, amik a szüleim voltak. – A végszóra a nő felhörpintette a második pohár borát is. – Hát ennyi az én szomorú történetem. Ez a nagy rejtély, amit meg akartál oldani – szúrta oda Tannernek miközben kissé imbolyogva talpra küzdötte magát. – Remélem nem okoztam csalódást… – fűzte még hozzá gúnyosan aztán megfordult, és fázósan maga köré font karokkal elindult a tópart felé.
Tanner csak nézte a távolodó alakot, és azon töprengett magában, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor minden ilyen pompásan elromlott. Cifra káromkodások özönét zúdította magára, mert megint volt olyan hülye, hogy nem gondolkozott előre. Tudhatta volna, hogy ha berángatja Addisont ebbe a sötét alagútba, azzal akaratlanul is felszakíthat néhány sebet. Igaz, a nő tragédiája tényleg nem volt büntetőjogi értelemben véve igazi tragédia, nem ütötték-verték, nem erőszakoskodott vele senki, nem halt meg senkije, neki magának sem kellett szembenéznie a halállal… Egyszerűen csak olyan környezetben nevelkedett, ahol nem kapta meg azt a figyelmet, ami minden gyereknek kellene hogy járjon. Tanner eddig is szerencsésnek érezte magát a családja miatt, de miközben a lányt hallgatta, rá kellett ébrednie, milyen kivételes emberek vették körül élete legfontosabb szakaszaiban. Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy Addison olyan, amilyen. Soha nem tanulta meg kezelni a bizalmat, vagy a szeretetet. A kötődést. Az Ő szemszögéből a magány egy tökéletesen harmonikus állapot lehet, ami elvárásoktól mentes, amiben nincs megfelelési kényszer, ahol nem kell alkalmazkodni, vagy kikövetelni a figyelmet. A picsába…
Tanner felkászálódott, és hangtalan lépésekkel odasomfordált Addison mögé.
– Ússz velem egyet! – súgta a fülébe.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna – felelte halkan a nő. – Már az a két pohár bor is a fejembe szállt.
– Pont ezért ússz velem egyet! – nyúlt át Tanner Addison karjai alatt az ingje gombjaihoz. – Egy kicsit felfrissülünk. Ártani nem árthat.
Miután az utolsó gombot is kibújtatta, leseperte a nő válláról a ruhadarabot, ami csendes suhogással hullt le a földre. A nadrág egy pillanattal később ugyanott kötött ki. Ezt követően Tanner egy rántással letolta magáról a farmerjét, majd levette a pólóját is. A holdfényben fürdőző, fehérneműben ácsorgó Addison sziluettje, több volt, mint étvágygerjesztő, Tannert mégsem a szexuális vágy taglózta le elsősorban, hanem a védelmező ösztön. Már meg sem kísérelte behatárolni, hol is tart azon az érzelmi skálán, aminek a végén ott virít a csupa nagybetűs szerelem. Meglehetősen elrettentő lett volna belegondolni az igazságba. És még nem is volt itt az ideje…
Kezébe vette a nő karcsú kezét, és elkezdte behúzni maga után a tóba.
– Ez hideg! – szisszent fel Addison, ahogy a víz már a combját nyalogatta.
– Ez egy mély tó. Sajnos emiatt még nyáron is elég hideg a vize.
– Igazán? Félek, hogy mi itt nem felfrissülni fogunk, hanem hipotermiában elpatkolni…
– Közel húsz fokos vízben? Nem hiszem én azt. De úgy látom, kezdesz magadhoz térni… Ha már kötekedni tudsz, akkor akár már úszhatsz is… – nyúlt Tanner Addison térdhajlata alá, hogy az ölébe kapja.
– Ne merészeld! – lépett arrébb Addison sikoltva, de nem elég gyorsan.
– Miért ne merészeljem? – emelte ki Tanner a vízből a rúgkapáló testet, és nagy lépésekkel megindult vele a tó belseje felé.
– Ez tényleg nem vicc!
– Nem is tudom. Az én szemszögömből egészen annak tűnik – hárította Tanner a nőnek a térdét, ami éppen a gyomorszája felé közeledett.
– Tanner, azonnal tegyél le! – sikította magán kívül Addison.
– Drágám, ha csak ennyi a kívánságod… – vett lendületet Tanner.
– Nem tudok úszni! – kúszott a levegőben a kétségbeesett kiáltás, de sajnos már időn túl. Tanner hiába kapott a nő után, az már egy tégla kecsességével zuhant a víz felé. Aztán már csak a csobbanás semmivel össze nem téveszthető hangját nyelte el a sötét éjszaka, egy furcsa nyekkenés kíséretében. Tanner azonnal alá merült, annak ellenére, hogy ott ahol voltak még csak a mellkasáig ért a víz. Őrültek módjára nyújtogatta a kezét, hátha beleakad Addisonba, de sokadik próbálkozásra sem járt sikerrel. Amikor elfogyott a levegője, a felszínre lökte magát, és azonnal merült is vissza, egyre növekvő pánikkal a gyomrában.
– Addison! – üvöltötte el magát teljes tüdejéből, amikor már negyedszer jött fel levegőért. Az egyetlen fényforrás csak a felette terpeszkedő hold volt, aminek sugarait itt-ott megtörte a víztükör, amúgy minden mozdulatlan volt. Egy kósza hangot sem sodort felé a víz, ami a segítségére lehetett volna. – Addison! – kiáltott újra, hátha, de továbbra is csak a szurokfekete éjjel köszöntötte. Hirtelen azt sem tudta mi tévő legyen. A kosárban van a mobilja, ki kellene mennie érte és segítséget hívni… Baromság! Mire a segítség ideérne, addigra Addison holt biztos, hogy megfulladna. A kocsi is több percnyi járásra volt tőle… Pedig ha felkapcsolhatná a fényszórót, akkor legalább láthatna is valamit… – Addison!
Úgy érezte, mintha a percek elszáguldanának mellette, mintha már egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy olyan meggondolatlanul beledobta a nőt a vízbe. Istenem, ha valami baja esik, azt sosem fogja megbocsájtani magának… 
Újabb mély levegőt vett, és pont lemerülni készült, amikor két kéz ragadta meg a vállát, és egy erőteljes lökés a víz alá nyomta. Prüszkölve, káromkodva bukkant ismét a felszínre.
– Palimadár… – énekelte Addison, miközben lenyűgöző lábmunkával ott tempózott körülötte.
– Na, ez – bökött Tanner az ujjával a nő felé – határozottan nem volt vicces!
– Nem?
– Nem! És ha jót akarsz magadnak, akkor most nem jössz a közelembe, mert isten a tanúm rá, hogy ilyen közel – csippentette össze a mutató és hüvelykujját – vagyok ahhoz, hogy meggyilkoljalak. Ez bőven övön aluli volt…
– Ha neked szabad felrugdosni az íratlan szabályokat, akkor nekem is…
– Tudod, vannak ám olyan országok, ahol egy ilyen fiaskó után, senki nem szólna bele abba, ha legalább egy hétig csak kenyéren és vízen tartanálak!
– Még szerencse, hogy mi nem ilyen országban élünk…
– Ne kísérts!
– Ugyan már, Tanner! – úszott oda elé Addison. – Csak egy ártatlan tréfa volt, semmi több!
– Ártatlan tréfa? – hördült fel Tanner. – A te kis ártatlan tréfád miatt én majdnem szívrohamot kaptam! Azt hittem, hogy komoly bajod esett!
Addison karjai a nyaka köré fonódtak, mellének ingerlő domborulata a mellkasának préselődött.
– Nem akartalak megijeszteni – nyomott egy kicsi csókot a nő az állára. – Vagyis de, meg akartalak ijeszteni – játékos puszi az orra hegyén –, csak nem ennyire. Amúgy pedig… megérdemelted!
– Megérdemeltem? – markolta meg Tanner a nő fenekét. Férfiassága azonnal megmozdult, ahogy azok a hosszú combok a csípőjére fonódtak. – Ne tudd meg, mit fogsz kapni tőlem ezért később… – dörmögte bele Addison ajkaiba. – És ne hízelegj, nálam ezzel nem fogsz sokra menni.
– Biztos? – nyomta meredező farkának puha szemérmét a nő.
– Olyan biztos, ahogy itt állok – szűrte a fogai közt Tanner, az orrán keresztül véve mély levegőket.
– Még nem állsz…
– Ó, dehogynem…
Addison nyelve ingerkedve siklott végig az alsó ajkán.
– Miért akarsz felizgatni?
– Találd ki!
A nedves, meleg érintés lassan a fülére vándorolt. Ujjai a puha női húsba mélyedtek, amikor Addison a fülcimpáját kezdte szopogatni. Hideg víz ide vagy oda, rögtön olyan kemény lett, mint a gránit.
– Ha most ezzel azt akarod elérni, hogy ne haragudjak rád…
– Azt akarom ezzel elérni – lehelte a nő a fülébe –, hogy megdugj. – Újabb ingerlő szívás a cimpáján. – Azt akarom, hogy lerángasd rólam a bugyimat, és keményen belém döfd azt az isteni farkadat…
– Mondd, pont most kell haladó fokozatba váltanod a pikáns beszéd művészetében? – nyögte Tanner erőtlenül. Csípője saját életet élve már Addison lábai közt őrölt.
– Nem mindegy, hogy mikor kezdem el? – futott végig az a selymes nyelv a nyaki ütőerén.
– Sajnos, nem…
Addison felkapta a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Nem hoztam magammal óvszert… – bökte ki Tanner. Az ég a megmondhatója, hogy minden egyes szó úgy marta a torkát, mint az ecet.
– Hogy micsoda?!
– Nem hoztam magammal gumit. Nem azzal a szándékkal hoztalak el ide, hogy lefektesselek – bontakozott ki Tanner Addison öleléséből. – Belátom, most már hülye ötletnek tűnik, de a reggel történtek fényében… Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szóba fogsz állni velem.
– Hogy micsoda? Mondd neked teljesen elment az eszed?
– Töredelmesen bevallom, hogy nem tudok a te fejeddel gondolkozni! Bezzeg, ha hoztam volna gumit, akkor most biztos azt hallgatnám, hogy milyen számító vagyok!
– Dehogy hallgatnád!
Tanner válaszul csak beszédesen felvonta a szemöldökét.
– Na, jó… Lehet, hogy tettem volna utalást arra, hogy mennyire tipikus pasi vagy… – ismerte be vonakodva Addison. – De az is biztos, hogy utána ott hemperegtünk volna azon a takarón – bökött ujjával a part felé. – Az óvszer hiánya eddig sem gátolt meg téged semmiben. Úgyhogy engem nem érdekel, hogy hogyan, de most kiviszel engem arra a pokrócra, és boldoggá fogsz tenni! – emelte meg dacosan az állát a nő.
– Nem érdekel, hogy hogyan? – ismételte meg lassan Tanner.
– Nem. Nem érdekel.
– Rajtam nem múljon, aranyom. De az is biztos, hogy ezt a kijelentésedet a következő egy órában, legalább féltucatszor szeretnéd majd meg nem történté tenni…



***



– Kezdek tőled megijedni… – tekerte szorosabbra Addison a testén az egyik takarót. – Úgy méregetsz, mint ahogy egy darab húst szokás a piacon.
Tanner lezseren, anyaszült meztelenül, és csípőre tett kézzel magasodott a lány előtt.
– Csak gondolkozom – villantott egy kaján mosolyt. Addisont nem érdekli hogyan, csak tegye boldoggá. Oké… Nem szültek erre a bolygóra még olyan pasit, aki egy ilyen kijelentéssel leállna vitatkozni, főleg ha azt egy gyönyörű nő teszi. És Addison, minden elképzelést felülmúlóan gyönyörű volt, ahogy a pokrócon térdelve szárítgatta a haját. A gyertyák fényében aranylott selymes bőre, arcán nyoma sem volt semmilyen feszültségnek, csak talán némi izgalmat lehetett leolvasni a vonásairól.
– Gondolkozol… – ismételte meg somolyogva. – Ez csak szex, nem lehet nagyon túlbonyolítani.
– Rosszul hiszed – térdelt le Tanner is a plédre. – Egyetlen dolgot le szeretnék szögezni még itt, a kezdet kezdetén.
– Éspedig?
– Vége a románcunk kamaszos jellegének. Most tisztességesen be szeretném fejezni…
Addison szemöldöke kérdőn megugrott.
– A félreértések elkerülése érdekében, ez azt jelenti – hajolt Tanner a nő kulcscsontjára egy röpke csók erejéig –, hogy benned akarok elélvezni.
– De hát… – húzódott el egy kicsit tőle Addison.
– Nem ott.
– Akkor…? – szaporodtak fel a ráncok a nő homlokán. – De az a múltkor sem ment túl…
– És nem is ott – vágott a szavaiba Tanner. – Mellesleg múltkor az remekül ment, de nem rúgom fel az akkor lefektetett szabályunkat. Legközelebb akkor megyek el a szádba, ha te kéred.
Addison tekintete hirtelen felcsillant a felismeréstől, majd ugyanazzal a lendülettel az egész arcát eluralta a riadalom.
– Nem gondolod komolyan! – nyögte ki fulladozva.
– Nem, nem gondolom komolyan – fogott komótos bólogatásba Tanner. – Le is feküdhetünk egymás mellé, el is aludhatunk egymás karjaiban, hogy majd a hajnal első sugarai ébresszenek bennünket. Kivárhatjuk, míg hazaérünk, és otthon a jól megszokott körülmények közepette, behozhatjuk a lemaradásunkat, a már járt, és ismert módokon.
– Szóval vagy engedem, hogy… hogy… – krákogott egy nem túl nőieset Addison, kezével türelmetlenül legyintve. – Vagy lefeküdhetek aludni? Miért érzem úgy, mintha egy vásott kölyök lennék, akit éppen most állítottak a sarokba? Te egy perverz disznó vagy! Én még… Nekem még soha… És ehhez a művelethez nem kellene valamilyen síkosító? A kotont otthon felejtetted, de véletlenül vazelin az mindig van a kesztyűtartódban?
– Ha jól csinálom, Addison, akkor síkosító nélkül sem lesz semmi bajod.
– Hát ez igazán jól hangzik!
– Oké, nyugodj meg, és inkább feküdjünk le aludni – terítette a takarót Tanner a csípőjére.
– Te csak ne nyugtatgass engem! – húzódott arrébb puffogva Addison ültében. – Kíváncsi vagyok, te mit szólnál ahhoz, ha én akarnám három ujjamat feldugni a seggedbe!
Most Tannerön volt a krákogás sora.
– Nos… – krákogott egyet újra. – nekem már… szóóóvaal…
– Hát ezt nem hiszem el! – fújtatott Addison mint egy harcias macska. Kirángatta a takarót Tanner kezéből, és olyan gyorsan szökkent talpra, mint akibe bolha csípett. – Csak nem azt akarod mondani, hogy… – igazgatta fel a nyakáig a pokrócot – hogy te…
Tannernek hirtelen olyan érzése támadt, mintha citromba harapott volna. Szinte érezte, ahogy a vonásai grimaszba fordulnak.
– Ott volt az a nő pár évvel ezelőtt Las Vegasban…
– Tudod mit! – emelte fel az egyik kezét Addison. – Nem akarom tudni! Hallani sem akarok semmi ilyesmiről, azt meg ne is várd el tőlem, hogy én neked valaha… izé…
– Hidd el, meg sem fordult a fejemben ilyet kérni tőled…
– Akkor ezt tisztáztuk.
– Messzemenően…
– Akkor esetleg le is feküdhetnénk aludni…
– Akár… – vonta meg a vállát Tanner. Megvárta, míg Addison odakucorodik mellé, aztán minden egyes gyertyát elfújt. Felemelte a takaró sarkát, és kiskanál-nagykanál pózban olyan közel préselte magát a nő testéhez, amennyire azt a helyzet engedte. Természetesen ebben a pozícióban testének éke pont gólszerző posztot kapott.
– Bökdösöl… – susogta néhány perccel később Addison.
– Képzeld, én is érzem… – suttogta viszont Tanner. – Majd megnyugszik… 
– Nem tudsz csinálni vele valamit? – érkezett az újabb kérdés kis idő múlva. – Így nem lehet kényelmesen aludni.
– Pontosítsunk. Te nem tudsz kényelmesen aludni… Én egyáltalán nem tudok elaludni addig, amíg a nedves kis puncid a farkamat dörzsöli. És de, tudnék vele kezdeni ezt-azt, csak nem akarok. Itt fekszik a karjaimban egy elképesztően szexis nő. Kizárt, hogy magamon könnyítsek…
– Most ezzel arra akarsz rámutatni, hogy szeretnéd, ha én könnyítenék rajtad?
– Tudnál rajtam segíteni, ez teljesen nyilvánvaló tény. Akár az is elég lenne, ha csak itt feküdnél mellettem, én pedig a puha és síkos párnácskáid közt mozognék ki-be… Csak most én mentem át dacosba… Nem érdekelnek a félmegoldások. Veled együtt akarok a csúcsra repülni, és szorosan át akarlak ölelni, miközben remeg a tested. A fülemnél akarom érezni a sikolyaidat, és ki akarom csókolni belőled az összes nyögésedet… Ez van. És mivel ez a lehetőség nem adott, így inkább alszom. Nemsokára úgyis be fog teljesülni minden idevágó vágyam, az a pár óra már igazán nem számít…
Addison helyett csak a szomorúfűz szélben lengedező levelei válaszoltak. Így is jó. Alszik egy keveset, aztán hazamennek, és ki sem mozdulnak egész nap az ágyból. Igaz, hogy egy cseppet sem érezte magát fáradtnak, de ez részletkérdés. Előbb-utóbb úgyis el fog aludni… Csak bíznia kellett abban, hogy inkább előbb, és nem utóbb. 
Addison popsija egy hajszálnyival közelebb mozdult az öléhez, a gyönyör apró kis fullánkjait elindítva ezzel az alfelében.
– Alszol? – súgta a nő füle felett.
– Nem.
– Sokat fogsz mocorogni?
Megvetőnek hangzó horkantás volt csak a felelet. Hát igen.
– Tanner? – fordította aztán mégis felé kissé a fejét a nő.
– Igen?
– Kívánlak…
– Ezzel most éppen nem sokat segítesz…
– Nem erről van szó… – fordult a hátára Addison. – Ha belemegyek abba, hogy… – Nagy sóhaj. – Ha fáj, vagy kellemetlen, akkor abbahagyod?
– Most úgy teszek, mintha ezt meg sem kérdezted volna. Emlékszel, mit mondtam neked? Egy intim helyzetben bármit lehet, de semmit nem muszáj. Csak azért ne engedj nekem, meg az idióta fantáziámnak, mert úgy véled ezt kell tenned. Akkor mondj igent, ha téged is felizgat annak a gondolata, amiről szó van…
– Soha nem csináltam még ilyesmit, így fogalmam sem lehet róla, hogy ez mennyire izgalmas, vagy mennyire nem. Azt tudom csupán, hogy amikor először együtt voltunk, és te… Szóval, amikor te…
– Minden egyes pillanatra tisztán emlékszem…
– Szóval… Az izgató volt – még a sötétben is látni lehetett, ahogy Addison a lábujjáig vörösödik ettől a halk vallomástól.
– Szeretnéd újraélni azt az érzést? – szívta be Tanner mélyen a nő hajának az illatát.
– Igen.
– Akkor kezdjük azzal…
– Ha szólok, akkor…
Tanner Addison szájára tette az ujját.
– Ne sérts meg, kérlek! Egyrészt semmi olyat nem fogok tenni, amivel fájdalmat okoznék neked. Másrészt, ha mégsem elveznéd, nem várnám meg, amíg szólnál… Hamarabb abbahagynám.
Addison óvatosan biccentett egyet. Tanner felült, és a gyertyák után nyúlt, egyesével újra meggyújtotta mindegyiket.
– Most az egyszer nem örülök a fénynek – hunyorgott Addison. – Valahogy a sötétben most nagyobb biztonságban érezném magam.
– Látnom kell az arcod közben, és a sötétben ez nehezen lenne kivitelezhető.
– Mondtam már, hogy allergiás vagyok az olyan helyzetekre, amiket a tapasztalataim hiánya miatt nem tudok normálisan kezelni?
– Ezt nem is gondoltam volna rólad… – csóválta meg Tanner a fejét.
– Ezért van az, hogy mindenhez érteni akarok – ami persze lehetetlen, hisz senki nem érthet mindenhez!
– Van benne valami…
– De nekem erre is van stratégiám – húzta az álláig a takarót Addison –, mégpedig az, hogy egyszerűen elkerülöm az olyan helyzeteket, amikben kibukhat a tájékozatlanságom.
– Fázol? – érdeklődött kedvesen Tanner.
Addison olyan tekintetet meresztett rá, mintha teljesen megbuggyant volna.
– Lassan már csak a homlokod fog kilátszani a pokróc alól… – rángatta meg játékosan a szövet alját. – Igazán nem szeretném, hogy még jobban felizgasd magad, de engem egy takaró, aligha fog visszatartani…
Addison az anyagot görcsösen markolászó kezeire nézett, majd újra rá.
– Kicsit ideges vagyok…
– Biztos előfordult már máskor is, hogy ismeretlen szituációban találtad magad. Akkor mit csináltál?
– Leültem az internet elé, és utána olvastam a dolognak… – pöccintette oda fokhegyről a nő.
– Aha… Hát ez most itt nem fog menni…
– Hát nem.
– Esetleg akarod, hogy – köhécselt Tanner – elmondjam…
– Ki ne találd! Attól végképp úgy érezném magam, mintha egy gyökérkezelésen lennék…
Tanner elnyújtózott az oldalán, a könyökére támaszkodva méricskélte Addison tökéletes metszésű arcát. Megragadta a takaró tetejét, és szépen lehajtogatta a nő derekáig. Mielőtt még újabb sziporkázó szóeső indulhatott volna útjára, ráhajolt Addisonra és lágyan megcsókolta. Nyelve hegyét végigfuttatta telt alsó ajkán, majd a felsőn is.
– El sem tudod képzelni – húzódott vissza egy kicsit –, hogy mennyire gyönyörűnek látlak – súgta, mélyen magába szívva a nő illatát. Ujjait pillekönnyű, alig érintéssel húzta végig Addison köldökétől egyenest a nyakáig. Szeme éhesen itta be a nő feszes melleinek a látványát, közepükön a rózsaszínű összehúzódott bimbókkal. – Legszívesebben az összes porcikádat végigcsókolnám. Mindenedet. – A kívánatos halmokról felemelte a tekintetét a nő zöld íriszéig. – Képtelen lennék bármi bántót tenni veled. Bízz bennem egy kicsit, jó?
– Én… – kezdett volna bele, ki tudja mibe Addison, de Tanner egy újabb csókkal beléfojtotta a szót. Addig édesgette a nőt, addig simogatta szájával az ajkait, míg a nő el nem ernyedt a karjában. Akkor ismét elhúzódott tőle egy kicsit, de csak azért, hogy újra a szemébe tudjon nézni. – Szeretnék kérni tőled valamit.
– És mi lenne az? – kérdezett vissza szórakozottan Addison.
– Azt akarom, hogy ma este ne foglalkozz semmi mással, csak saját magaddal. Ne hagyd, hogy a beléd nevelt szemérmességed, vagy a félelmeid megakadályozzanak abban, ami lehetne… Megpróbálod megtenni ezt a kedvemért?
Addison bólintását inkább csak érezte, mint látta, de nem volt szüksége ettől többre. Felejtve eddigi óvatosságát, újra birtokba vette azt az édes szájat. Nyelve hevesen és sikamlósan tört utat magának Addison ajkai közt. A nő lélegzetvételei a saját lélegzetvételeivé váltak, bódító íze pedig afrodiziákum volt az érzékeinek. Egész nap arra vágyott, hogy így ölelhesse Addisont, hogy annyira közel érezhesse magához, mint ahogy most érzi. Mindenestül bele akart olvadni abba a csodába, amit együtt fedeztek fel alig egy nappal korábban. Elszakadva a nő ajkaitól nyelve az állára, majd a nyakára siklott. Beszívta az érzékeny bőrt, szopogatta. Addison ütőre épp olyan szaporán pulzált, mint saját szíve a mellkasában. Még lentebb siklott, először csak a kulcscsontig, majd még lejjebb, le egészen a gyöngyként meredező bimbóig. Hozzádörzsölte arcát a puha kebelhez, míg kezével a másik halmot simogatta. Nyelvének a hegye először csak a sötétvörös, izgalomtól összehúzódott udvart ízlelgette, először az egyiket, aztán a másikat, majd ahogy Addison mellkasa kérőn megemelkedett, ráborult a kavicskemény gombocskára. Addig görgette az izgatott csúcsot a nyelvével és a fogaival, amíg a nő halk nyöszörgésbe nem kezdett. Akkor áttért a másik kis rügyre is, addig izgatva azt is, míg a színe mélyrózsaszínbe nem váltott. Tudta, hogy ha most lenyúlna Addison lábai közé, akkor forróságot és nedvességet tapintana az ujjaival. Már szinte érezte a tenyerén a duzzadt redőket, és ujjpercén a lüktető, szívó hatást… Tudta, hogy a nő legalább olyan gyorsan reagál rá, mint ahogyan Ő reagál a nőre. Farka most is peckesen tartva magát, ott ágaskodott kettejük összefonódott teste közt, vágyva a kielégülést. És milyen egyszerű is lett volna! Csak egy-két mozdulat kellett volna, és már ott lehetett volna bent, mélyen abban a nőben, aki nem csak a testét, de a tudatát is képes volt izgalomban tartani. Már a gondolattól is rándult egyet a teste. Mással soha nem érezte ezt a kettősséget ennyire intenzíven. Ösztöne kergette volna, siettette volna, de a lelke, a szíve csak arra vágyott, hogy örökké tartson a pillanat.
Nyelve már a köldök környékét babusgatta, majd elsiklott a combtő irányába. Keze az egyik hosszú combba kapaszkodott, arrébb tolta, hogy széles vállával kényelmesen elhelyezkedhessen. Nyelve egyre beljebb csúszott, de mielőtt elérte volna a célját, felemelte a fejét. Addison ott feküdt előtte, teljesen kitárulkozva, semmit el nem rejtve előle, csillogó szemmel figyelve vajon hogyan fogja folytatni. Tekintetében izzott a vágy és a kíváncsiság, talán egy cseppnyi izgalom. Bőre kipirult, mellei gyors iramban emelkedtek és süllyedtek. Minden volt, amit egy férfi valaha is kívánhatott.
A nő testéből párolgó vegytiszta kéjes illat bekúszott az orrába, tovább hevítve az érzékeit. Két ujjával széthúzta a duzzadt szeméremajkakat, és egy forró csókkal üdvözölte Addison gyönyörének a központját, hogy aztán nyelvével folytathassa az ingerlést. Először lassan, körkörösen izgatta a kidudorodó pontocskát, néha meg-megszívva, majd egyre gyorsabban. Egyik kezével megragadta Addison kézfejét, és ráhelyezte azt a nő egyik mellére. A mélyzöld tekintet felparázslott, kérdőn meredt rá. Tanner a szemeivel próbálta elmondani azt, amit jelenleg szavakkal nem volt képes. Rámarkolt Addison saját mellét tartó kezére, arra bátorítva ezzel a nőt, hogy tegyen eleget a felkérésnek. Játsszon magával, játsszon vele, izgassa fel a végletekig, ahogy Ő is fel fogja izgatni viszont, míg el nem süllyed körülöttük az egész világ. Talán Addison előtt felrémlett, mit is ígért neki percekkel ezelőtt. Vagy talán végre ráébredt arra, hogy nincs mitől tartania, ha a karjaiban tartja. Vagy egyszerűen csak nem lebegett már más a szeme előtt, csak a gyönyör… Mindegy mi okozta, de néhány lusta pillanattal később már önfeledten simogatta magát, csipkedte saját bimbóit. A látvány pedig olyan volt Tannernek, mintha olajat öntöttek volna a tűzre. Észre sem vette, és a csípőjével már ritmikusan aprókat lökött. Nyelvén ott érezte Addison keserédes agóniájának minden cseppjét, ujjai már türelmetlenül furakodtak egyre beljebb a redők közé, kutatva a nő hüvelyének a bejáratát. Egyre erősebb hullámokban borzongatta meg a testét a visszafojtott megkönnyebbülés, egyre fájdalmasabb volt a farkát érő durva szövet dörzsölése, mégsem volt képes megállni. Két ujját merítette bele a nő testébe, minden további felkészítés nélkül. Addison teste megremegett. Tanner képtelen volt a további finomkodásra. Ujjait enyhén begörbítve erős nyomást fejtett ki a szűk, ámde annál síkosabb csatorna felső falára, miközben szájával tovább ingerelte a már teljesen előbújt csiklót. Addison csípője váratlanul megemelkedett az intenzív rohamtól. Kezei a melleiről a takaróra hulltak, ujjai görcsösen markolászva kapkodtak valamilyen kapaszkodó után. Tanner feje mellett a nő combjai kontrollálhatatlan reszketésbe kezdtek, akárcsak forró öle, ami szinte már görcsösen kapaszkodott az ujjaiba. Minden csillogott már a nedvességtől, Addison szemérme, és combtöve, de még Tanner keze, és álla is. Mielőtt a nő testében kirobbanhatott volna az orgazmus, Tanner elszakította a száját a lüktető kis rügyről, és helyette óvatos puszikat hintett mindenhová, ahová csak tudott. Addison ajkát furcsa zokogásszerű nyögés hagyta el. Szemérmetlenül kapott a feje után, hogy visszavonja száját az ölére, de Tanner nem hagyta magát. Csak annyira csókolta, csak annyira nyalogatta, csak annyira mozdította meg az ujjait, hogy egy szemernyit se lanyhuljon a nőben a feszültség. Ahhoz nem izgatta elég intenzíven, hogy kielégülhessen.
– Tanner… – lihegte percekkel később Addison, miközben kétségbeesetten próbálta összezárni a combját. Ez a mozdulata is inkább volt ösztönös, mint tudatos. Fogai az ajkába vájtak, testét ellepte a verejték, és minden porcikája égett az orgazmus után, ami annyira közel volt már, és mégis oly távol. Legszívesebben sikított volna kínjában, vagy örömében, könyörgött volna, vagy szitkozódott volna, de a legtöbb, amire futotta az erejéből az csak a hangos lihegés volt, és a nyöszörgés. Öle ontotta magából a meleget, és annyira nedves volt már, hogy a fenekén is érezte a csúszós ragacsosságot. Jólneveltsége teljes erőből tiltakozott, vadállatias énje viszont – amiről nem is tudta, hogy létezik – tobzódott az ingerek sokaságában. Torkát fojtogatta a zokogás, mert meg volt győződve arról, hogy nem képes tovább elviselni a mámornak ezt a különös formáját, olvadt viasznak érződő teste azonban rendre rácáfolt képzelt félelmeire. Bírta, mi több, valahol mélyen, a tudata alatt, szinte követelte a lába közt fekvő férfitól, hogy soha ne hagyja abba, hogy feszítse benne pattanásig a húrt.
Tanner nyelve már szinte minden zugot bejárt testének rejtekén. Az első finom nyalintásnál, ami az ánuszát érte, ijedten összerázkódott. Ösztönösen el akart húzódni, de a férfi nem engedte. Combjaiba kapaszkodva erősen egy helyben tartotta, míg precíz aprólékossággal kényeztette. A szokatlanság érzetét nagyon hamar felváltotta Addisonban a kéj. Fejét hátravetve, Tanner hajtincseibe kapaszkodva, mozdult rá egyre vehemensebben a férfi nyelvére. Ellazult, kitárulkozott, és ez felszabadítóbb volt, mint eddig bármi, amit a szexualitásában megtapasztalt. Újra közel billent a megkönnyebbüléshez, amikor enyhe feszítést érzett a fenekénél. A szíve a váratlan betolakodástól őrült vágtába kezdett, de mire igazán megijedhetett volna, már csak kellemes melegség zsibongott a végtagjaiban. Tanner kibújt a lábai közül, és mellé feküdt. Addig igazgatta, míg mellkasa a hátának nem nyomódott, és míg a lábait majdnem teljesen a melléig fel nem húzta. Ujja egész idő alatt a testében volt, de nem mozdult.
– Rendben vagy? – kérdezte tőle gyengéden a háta mögül a férfi.
– Nem is tudom… – lehelte Addison kimerülten.
– Segítened kell nekem egy kicsit. Ebben a helyzetben nem férek rendesen mindenhol hozzád.
– Mit kell tennem?
– Nyúlj a lábad közé – csókolt a nyakába Tanner – és izgasd magad.
Addison úgy fordította a fejét, hogy a szeme egyenesen a férfi tekintetébe fúródhasson.
– Egy este nem elég neked, ha csak egy tabut húzunk le a listáról?
– Nyúlj magadhoz… – hintett egy röpke csókot a szája szélére Tanner.
Addison mereven a férfit nézve csúsztatta be a kezét a combjai közé. Ahogy kézfeje körkörös mozgásba kezdett, Tanner ujja megmozdult a fenekében. Nem volt képes visszanyelni a torkáró felszakadó gyönyörteljes nyögést.
– Csak ne élvezz el – suttogta a fülébe a férfi. – Bármit csinálhatsz, csak ne élvezz el.
Addison szerette volna hozzátenni, hogy ez bizony nem kis elvárás, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúl évezredet karnyújtásnyira töltötte egy észveszejtő orgazmustól, de nem volt ereje megszólalni. Tanner a hajába markolva úgy tartotta a fejét, hogy bármikor megcsókolhassa, ujja pedig rendületlenül csúszkált ki-be a testében. A feszítés hol erősebb volt, hol gyengébb, de sosem volt fájdalmas, vagy kellemetlen. Furcsa bizsergések rohanták le a testét, szűnni nem akaró reszketés rázta, és olyan helyeken érzett gyönyört, ahol nem is sejtette, hogy az lehetséges volna.
Tanner ujja kihúzódott a nyílásából, aztán erősebb nyomást érzett az izomgyűrűjén. A levegőt kapkodva mozdította előrébb a csípőjét akaratlanul, de Tanner nem engedte el. Szorosan tartotta miközben puha nyelve a szájába siklott. A férfi ajkai elnyomták kéjjel vegyes sikolyát, miközben Ö a szemeit szorosan összezárva próbált uralkodni hánykolódó érzelmein.
– Már három ujjam van benned, Addison – lehelte a fülébe Tanner, kiszakítva magát a csókból. – Már nem kell sok, és készen fogsz állni rám – mozgatta tovább egyre sebesebben a kezét a férfi.
Addisont elöntötte a melegség, ahogy a szavak áthatoltak bódult tudatán, és értelmet nyertek. Meg nem tudta volna fogalmazni, miért hatottak rá izgatóan a szavak, de legszívesebben sikítva követelte volna a folytatást. És mintha Tanner érezte volna a megadását, kirántotta a kezét kitágult csatornájából, és a hüvelyéhez igazította acélkemény farkának tompa hegyét. Lassú, erőteljes lökéssel fúrta magát mélyen a testébe.
– Istenem… – szökött ki Addisonból, ahogy testük teljesen egymásnak nyomódott. Keze szapora dörzsölésbe kezdett a csiklóján.
– Lassabban… – kapta el a csuklóját a Tanner. – Mindjárt – húzódott ki belőle egy hajszálnyit, hogy aztán újra tökéletesen betölthesse.
– Nem bírom tovább… – nyüszített fel Addison panaszosan, homlokát Tanner vállgödrébe fúrva.
– Dehogynem… – dörmögte a férfi, majd kivonta magát rángó puncijából. A hiányérzettől Addison újból felnyögött. Egymáson csúszkáló nedves szeméremajkai más esetben már a szégyen pírjával vonták volna be az arcát, más esetben már pánikszerűen menekült volna egy ilyen kiszolgáltatott helyzetből, Tanner karjai közt azonban izgalmának ez a teljesen nyilvánvaló jele, odaadásának, és nőiességének a jelévé vált. Olyan őszinte reakció volt ez, amit nem letagadni, hanem büszkén viselni akart.
Tanner marokra fogva saját férfiasságát, becsúszott a sikamlós farpofák közé. Amikor makkján megérezte a záróizom önkéntelen összehúzódását, egy pillanat erejéig kivárt. Mindent elkövetett azért, hogy Addison könnyen magába tudja fogadni, de a karjai közt megfeszülő testen még mindig érezhető volt az ismeretlen élménytől való zsigeri félelem. Nyelvével nyirkos nyomot hagyva, végigcsókolta a nő vállától a füléig terjedő utat, itt-ott fogaival megcsipkedve az izzadságtól sós ízű bőrt. A kényeztetéstől Addison lassan elernyedt, csípője meg-megrándult, ahogy szorgalmasan tovább izgatta magát saját kezével. Tanner farkával határozottan nekifeszült a szoros bejáratnak. Tekintetét mereven Addison arcjátékán tartva lökte magát előre. A fájdalom grimaszának első jelére vissza akart vonulni, eltökélt szándéka volt akár félbe is hagyni, ha a nőnek csak egy kicsit is kellemetlen a behatolás, de Addison vonásai nem árulkodtak ilyen érzésekről. A lány szorosra zárt szemekkel zihált mellette, várakozva, remegve, felkészülve arra, hogy befogadja. Tanner állkapcsát összeszorítva erősebben előre tolta a csípőjét. Addison élesen felszisszent, ahogy a záróizma engedett az ostromnak, Tanner pedig kis híján felüvöltött az élvezettől, ahogy farka vége becsusszant a szoros alagútba. Minden józan eszét latba véve fékezte meg csípőjének további ösztönös előrendülését.
– Jól vagy? – préseltek ki a szavakat a száján, artikulátlanul.
– Nem tudom – nyögte Addison a takaróba.
– Abbahagyjam?
Már csak az elképzelés is tantaluszi kínokat okozott Tanner-nek, hogy ennyivel a vége előtt kell kiszállnia, de ha Addison arra kérte volna, hát megtette volna.
Addison nem válaszolt, csak fenekét kinyomva rámozdult a farkára.
Ilyen lehet maga a mennyország… Tanner megkönnyebbült sóhajjal kapaszkodott meg Addison csípőjében, és lassan addig tolta előre magát, míg tövig nem merült a forró járatban. Arcát Addison hajába fúrva óvatosan mozogni kezdett.
– Nagyon szűk vagy… – lihegte bódultan, újra előre csúszva. – Teljesen ki fogsz facsarni. Alig bírom visszatartani magam… – lepillantott izzadságban fürdő testeik közé, és megigézve figyelte, ahogy a gyertya fényében sejtelmesen csillogó farka ki-be siklik Addisonban.
– Tanner… – rándult egy erőset a nő, szemhéja kivágódott, méregzöld íriszében a félelem a csodálkozással kavargott.
Tanner előre nyúlt és eltolta a nő kezét az öléről, helyére a saját tenyerét fektette. Ujja azonnal kitapintotta a lüktető gombocskát a párnácskák rejtekében. Ráhajolt Addison félig nyílt szájára és mohón megcsókolta, míg ujjbegye sietős köröket rajzolva dörgölte a kemény csúcsot. Alig egy pillanattal később a nő teste megrándult egyszer, aztán újra, és újra. Nyögve próbált szabadulni a szoros ölelésből, de Tanner nem eresztette, egyre vadabb tempót diktálva döngölte tovább. Mire elült volna a vihar Addison testében, újra megrázkódott, majd ismét. Tanner farkát folyamatosan sanyargatták a sorozatosan, hullámokban érkező, orgazmusok okozta összehúzódások. Mintha egy szoros marok masszírozta volna, egyetlen céllal, hogy megszabadítsa feszülő golyóját minden terhétől. A megkönnyebbülés már ott bizsergett a lágyékában, a gerincében, és azzal fenyegetett, hogy bele fog rokkanni a nemsokára rázúduló gyönyör intenzitásába. Hörögve indult egy utolsó rohamra, szabadjára engedve minden állatiasságát. Mélyen benyomult, ujjai Addison fenekébe markoltak, erősen, keményen, csak azzal a céllal, hogy nyomot hagyjon a karjaiban vergődő csodán.
– Tanner… – sikoltott hosszan a nő, majd újabb remegés rázta meg a testét.
A kezeiben összeomló, újra kielégülő Addison látványa volt az utolsó csepp a kitartásának. Magára rántotta még egyszer utoljára a nő formás popsiját, és elengedte magát. Fogaival Addison vállába marva hagyta, hogy izmait összerántsa az első görcs. Magja sűrű sugarakban ömlött a nő testének a mélyére. Medencéje az ősi pumpáló ritmusra őrölt, kicsikarva testéből a gyönyörnek az újabb hullámát, majd még egyet, és még egyet… Azt kívánta, bár sose érne véget ez a keserédes mámor. Végül reszketve, fújtatva dőlt Addison hátának, miközben még meg-megrándult az utórengésektől.
Annyira kimerült, hogy alig bírta megemelni a fejét, hogy a nőre nézhessen. Addison pilláinak a hegyén néhány apró könnycsepp fénylett, orcája kipirult volt, és ugyanolyan szaggatottan vette a levegőt, mint saját maga.
– Addison? – simította el a csapzott fürtöket a nő homlokából. – Minden rendben?
– Én… – emelte rá Addison az élménytől még mindig párás tekintetét. – Azt hiszem, jól vagyok.
– Csak hiszed?
– Szerintem, erre a kérdésre inkább reggel térjünk vissza – pihegte a lány, aztán mint egy elégedett kiscica bevackolta magát a karjaiba. – Még megvan az esélye annak, hogy holnap cifrán szidni foglak, mert nem fogok tudni tisztességesen ülni – tette még hozzá motyogva.
Tanner mosolyogva csókolt bele Addison nyakának a hajlatába. Farka félig ernyedten csúszott ki a lassan összehúzódó popsiból.
– Most már biztos, hogy nem vagy az a hálát rebegős típus…
– Hálát rebegős? – fordította ismét felé a fejét Addison. – És miért is kellene hálát rebegnem?
– Életed eddigi legfantasztikusabb szexuális kalandjáért… – szórt apró puszit Tanner a nő szájának a szegletébe. – Ne légy már ennyire kegyetlen! Hadd dagadjon már egy kicsit a mellkasom a büszkeségtől!
– Az az én segítségem nélkül is tökéletesen dagadozik – kontrázott negédesen a nő. – Amúgy pedig, ha az emlékezetem nem csal, ugyanannyi munkám volt ebben a fantasztikus szexuális kalandban, mint neked. Szóval, nem egészen egyértelmű kinek is jár az igazi elismerés…
– Ugyan már! Ne áltassuk egymást, angyalom – csípett Tanner egy erőset Addison bal farpofájába. – Teljesen szétperegtél, még sikoltoztál is! A végén már nem is számoltam hányadik orgazmusnál tartasz…
– Ó! Értem… – felelte elnyújtva a nő. – És akkor most jönne az, hogy én bamba arccal, és csodáló tekintettel az egekig méltatlak?
– Nem várom el, hogy órákig tartó litániába kezdj, de egy-két jó szó, sokat jelentene a férfiúi büszkeségemnek.
– A férfiak, és az Ő büszkeségük! Hogy én milyen buta vagyok, hogy erre nem is gondoltam – csapott a homlokára Addison színpadiasan. – Kérlek, segíts, mert nem tudom egészen pontosan, hogy mit is kellene mondanom… A büszkeségedet pedig csak nem hagyhatjuk szenvedni.
– Nem túl bonyolult a dolog – vonta meg a vállát Tanner. – Bele kell nézned egyenesen a szemembe, kicsit opálos tekintettel…
– Opálos? Definiálnád, hogy mit is jelent az, hogy „opálos”? Csak azért, hogy nehogy a végén egy félreértés miatt csináljam rosszul…
– Opálos, mint mondjuk ködös. Elfelhősödött. De ha úgy tetszik, akár még az „elvarázsolt” kifejezést is lehet ebben a szövegkörnyezetben alkalmazni.
– Mondd még egyszer azt, hogy „opálos”! – fészkelődött még közelebb hozzá Addison pajkosan mosolyogva. – Vagy azt, hogy „szövegkörnyezet”… Olyan szexi… Teljesen felizgat…
– Vigyázz magadra, te boszorkány! – fricskázta meg Tanner a nő orrát játékosan. – Ne gondold, hogy nem foglak megleckéztetni, ha tovább szórakozol…
Addison a keze után kapott, és egy nagy cuppanós csókot nyomott a tenyerébe.
– Tanner… – nézett nagy komolyan rá a nő azokkal a csillogó zöld szemeivel. – Nincs nagy gyakorlatom az ilyen vallomásokban, de most egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magam…
– Kicsit túlzó, egy kicsit túlzó… – kommentálta halkan Tanner – Belefér, de egy kicsit túlzó…
– Oké, akkor újra – köszörülte meg Addison a torkát, hátha azzal le tudja törni az állandóan kiülni vágyó vigyort az arcára. – Tanner. Fantasztikus voltál.
– Ennyi? – mordult fel néhány másodpercnyi csönd után Tanner. – Ettől még az időjárás-jelentés is érzékletesebb szokott lenni!
– Na, jó – húzta fel Addison magát fektében a könyökeire. – Ez volt eddigi életem legvadabb, legelképesztőbb, legnagyobb kielégülést nyújtó szexuális élménye. Még most is ott zsibong a bensőmben az utóhatása, és kétlem, hogy valaha képes leszek elfelejteni. Rémisztő volt, és tökéletes, és lehengerlő, és édes… Olyan volt az egész, mint amilyen te vagy.
Tanner hatalmasat nyelt a beálló csöndben. Hirtelen köpni-nyelni nem tudott, az Addison szeméből felé hömpölygő tiszta őszinteségtől. Aztán a nő tekintetébe óvatosság szökött, majd ajkai huncut mosolyra fordultak.
– Na? Megfelelt?
Tannernek kellett egy pillanat, hogy visszazökkenjen a könnyed beszédstílusba.
– A felénél kicsit aggódtam – köhécselt, leplezendően a zavarát –, hogy átviszed drámaiba a hangvételt, de ügyesen kivágtad magad.
Addison felemelte a kezét, és megsimogatta az arcát, mintha ezzel a gyengéd érintéssel szeretné kifejezni azt, amit szavakban még nem képes. Tanner hozzá hajolt és hosszan megcsókolta.
– Köszönöm – suttogta szinte hangtalanul.
Addison megfordult a karjaiban és szorosan a mellkasához simulva becsukta a szemeit.
– Szerinted a szüleid szerették valaha egymást? – tette fel Tanner azt a kérdést, ami azóta motoszkált benne, hogy Addison a családjáról mesélt.
– Szerintem azt hitték, hogy szeretik egymást – felelte halkan a nő, még közelebb simulva hozzá. – Szerintem az emberek többsége túl önző ahhoz, hogy igazán szeretni tudjon – tette még hozzá csendesen néhány pillanat múlva. – Lehet, hogy én is túl önző vagyok…
– Te nem vagy önző, Addison.
– Ezt nem tudhatod… – válaszolta ezt immár másodszor az este folyamán a nő.
Szeretném megtudni – vágta volna rá legszívesebben Tanner, de aztán mégis inkább csöndben maradt. Reggel ott a konyhában elmondta, amit érzett, most megmutatta a testével is… És tudta, hogy Addison megértette az üzenetét, és azt is tudta, hogy valószínűleg sikerült a hétfrászt hoznia a nőre. Egyelőre bármennyire is nem tetszett neki, nem volt más lehetősége, mint várni. Kivárni, hogy mit tesz Addison a lelkével, amit volt olyan ostoba, hogy mindenféle védőfelszerelés nélkül a lábai elé tett.





Share:

26 megjegyzés:

  1. Halihó :)

    Jó újra olvasni tőled!!!
    A jól megformált karakterekkel (a mi esetünkben főleg a férfi szereplővel ;) ) és történettel az a probléma,hogy olvasásakor elhitetni velünk,az ilyen habitusú pasi nem csak a lapok között ennyire gyakori :) A valóságban persze óriási mázli,ha rátalálsz egy ilyen példányra - legalábbis az én esetemben igen :)
    A kedvenc részem a tavi jelenet volt.Imádtam!!! (na jó nem csak ezt :P )
    Ó Ó Ó Ó Ó Ó nem :D :"D .... nem a gyertyafényes többszörös mámorra gondoltam -bár, szó ami szó, igencsak élvezetesen prezentáltad ;)
    Addison vallomásától a "Palimadár" kibékítéséig,ahogy végigvezetted és egy majdnem tragédiát felvázoltál .... ügyes :) (pedig már kezdtem reménykedni,hogy meghosszabbítod Addison szabadságát pár nappal,így a történet is gyarapodott volna még pár oldallal :P :D ) ÉÉS ezek a nagy légyott előtti - utáni eszmecserék.... (szóismétlés :) ) Imádom!! :)) Szórakoztat :)
    Nem leszek elégedetlen,pár napig beérem ennyivel... pár napig! :P :DD
    Azért ígérd meg,hogy megpróbálod majd úgy kanyarintani az eseményeket,hogy a végére ne legyen erősen(!) 'függővég' - ahogy ezt említeni szokták. Ha ihleted úgy tartja lehessen folytatni,de önmagában is kerek egész maradhasson,folytatás nélkül.

    Üdv:
    Nicole
    :* :* :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi esetre sem szeretnék függővéget adni a sztorinak. Bevallom gondolkodtam folytatáson, de nem velük, bár tény, ha egyszer nekifekszem a folytatásnak, akkor vissza-visszaköszönhetnek Addison-ék is egy-két epizódszerepre. Van két kiaknázatlan szereplőm, akikben látom a potenciált, de hogy a megvalósításig eljutok-e, azt még nagyon nem tudom megmondani. Ennek oka, hogy már most egy másik sztorin jár az eszem, ami nem lesz ennyire erotikus (mert ugyebár nem is az lenne életem elsődleges célja, hogy az erotikus-romantikus piacon belül ténferegjek, még ha élvezetes is (műhelytitok: életemben nem írtam még ennyit szexről, anális szexről pedig most írtam először, illetve eleve csak azért kezdtem el Tannert, és Addisont, hogy bemutassam, szerintem milyen is lenne egy "jó" erotikus-romantikus történet)). Az új sztorim inkább lesz romantikus (persze abban is lesz sezx - mert az kell!!! - csak nem ennyi... :D), és kicsit lassabb, komolyabb folyású lesz, nem feltétlenül lesz teletűzdelve poénokkal, bár ahogy ismerem magam, ott is lesz majd egy-egy hirtelen jött helyzetkomikum, vagy érdekes szópárbaj. A történet alapjai megvannak, már a főszereplők neveit is tudom, bár a női főszereplő nevén, még hezitálok (vagy June, vagy Olivia - erősen hajlok a June felé), a férfiúnk Cole lesz - csak mert az agyamban olyan Cole-os,,, :D
      Amúgy nem tudom elmondani mennyire imádom, hogy imádod a történetet! :D Örülök, hogy tetszik! :) És igen, igyekszem mihamarabb folytatni, nem lesz még egyszer majd két hónapos üzemszünet. :)
      Millió puszi! :D

      Törlés
    2. Hali :)

      Műhelytitkok... Ne érts félre, minden rosszindulatot mellőzve említem meg!!! , de pattanásig feszíted az ember kíváncsiságát / türelmét ezekkel a kis elhintett morzsákkal :DD Az igazság az,hogy nem éppen a türelmemről vagyok híres :D (ami az én problémám :DD) Most jól felpiszkáltál! :) DE!!!! Ugyanakkor a terveidről is jó olvasni,úgyhogy NE FOGD VISSZA A KÖZLÉKENYSÉGED! :* :*
      Hirtelen, akikre én gondoltam a folytatást illetően –csak hogy fokozzuk a hangulatot ;); William Carpenter - a vetélytárs - és Meredith kettőse lenne. Na,most jól mellélőttem ugye? :)
      A June jobb szerintem (az Olivia olyan Popeye-es nekem :D ) Cole: jó!! Várjuk,Várjuk!!! ….. Kékharisnya 2. részét is. :))) És ugye ott vannak a vámpírjaink is.... ehj de sok dolgod lesz :DD

      Üdv:
      Nicole

      Törlés
    3. Nem fogod elhinni, de a kettőssel beletrafáltál a közelébe. Will-t szeretném összehozni Meredith-szel, de az Ő történetük még elég képlékeny, nem tudom eljut-e a megvalósításig, bár lenne bennük potenciál. Persze innentől az is egyenesen következik, hogy Tanner és Will nem kevés sziporkát nyomnának le a folytatásban, mert ugyan még nem teljesen nyilvánvaló, de Meredith egy kicsit idősebb, van egy lánya, és Tanner meg kotlós fajta, ha a családjáról van szó, Will meg ugyebár az a minden csajjal csajozós fajta... Akkor hogy is lenne ebből szerelem? Jópofa lenne az Ő történetük is. A másik elképzelésben, már eldöntöttem, hogy a csaj June lesz, a pasi fix hogy Cole. És hogy egy kicsit tovább csigázzalak... Cole egy agyontetovált rossz fiú lesz, aki 30-as létére próbálja meg egyenesbe hozni az életét, a kiskorú húga miatt, akinek Ő a gyámja, és aki nem nagyon akarja Őt elfogadni, mivel pár évig cserbenhagyta őt - börtönben volt (hogy miért az maradjon titok). Mellesleg a srác jelenleg asztalos, és bútorkészítő kisiparos... ::D:D:D:D:D:D. Kiderült hogy jó benne, de nehéz úgy boldogulni egy városkában, hogy tudják róla, hogy nem éppen patyolat tiszta a múltja. Aztán adott még Jack, a jóvágású 50-es rendőrfőnök, aki figyelmezteti majd a városkába érkező fiatal nőt (June - ki nem találtad volna, mi? :D), hogy óvatosan a hapsival, mert hát egy kicsit gázos a lelkem. Persze June-nak is meg van a maga baja... Tönkrement házasságát szeretné elfelejteni, ezért költözik az érintett városkánkba... Mondanom sem kell, hogy hölgyeményünket nem kell félteni, amúgy is tele van bizalmatlansággal. Két fiatalunk szépen kerülgeti egymást hat méter távolságból, amikor is egy helyzet úgy hozza, hogy kényszerűen egymásra lesznek utalva pár napig, mindenféle külső behatás nélkül. Oké, még mindig lehet mondani, hogy klisé... De kivitelezésben igyekszem majd a profizmusra törni! :D

      Törlés
    4. NaHalihó :D

      Degonoszvagy :D

      *-* <3 ((<-- rövid,tömör véleményem)) :)
      Kivitelezésben eddig is egyedi voltál.Hiába sorakoztattál fel klisék tucatjait.És egyébként sem azzal szokott gond lenni a könyvekkel,hanem az összecsapott,"írjunk valamit,mert úgyis veszik majd" hozzáállással.
      Tattoo : pipaaa :DD Asztalos : közel áll hozzám a szakma :) Hamarabb tudtam csiszolni,gyalulni,..... mint főzni :D Apum is asztalos,így a célszerszámok miniatűr változata mind megvolt nekem is :)
      Amit felvázoltál jól hangzik :) Van pár momentuma,ami teli találat (így a nagyközönség előtt nem megyek bele 'személyes' részletekbe ...)
      Will & Meredith... és azok a tesztoszteron háborúk... már ezért a show-ért megérné a második kötetet :D

      Jó munkát és ötletelést :*

      Üdv:
      Nicole

      Törlés
  2. Szia :)
    Kb. öt perce ülök már itt, befejezve a történet ezen "szösszenetét", s folyamatosan csak ennyi fogalmazódik meg bennem: hűha. :D
    Na kérem érdemes volt ennyit várni rá. Remélem a következő már gyorsabban érkezik, bár nem sürgetlek. :) Határozottan az a véleményem, hogy minimum egy szatyor édességet megérdemelsz majd, ha szerét ejtjük annak a kávénak. ;)
    Szépen megoldottad, hogy ne utáljam a főszereplő hölgyikét. Kezdem megérteni a félelmeit, a tartózkodását, s a jégcsap kisasszony viselkedését. Tanner pedig hmm... Fantasztikus, hogy belecsempészted a kis tóparti jelenetet. Magam előtt látom a történet minden apró jelenetét. Még mindig az a véleményem, hogy nyomtatásban tuti megvenném. :D Ezt a történetet érdemes lenne!
    További jó írást neked! Ne stresszelj, határozottan szuper a történet. Kiemelném, hogy Jim volt ebben a részletben a kedvenc, bár a kis párosunk is nagyon jó volt. :)
    Puszi :)
    Berni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jim úgy látszik már bármit is fog csinálni, mindenki imádni fogja - én is imádom. Bár meg kell mondjam, lehet hogy totális baromság, de kezdek beleesni Tanner-be. Mármint oké, hogy a saját agyam szüleménye, de sikerült mindent úgy ötvöznöm benne, ahogy szerettem volna. Magamban azon mosolygok, hogy a pasi nem más, mint összeollózása az összes férfiismerősömnek - leszámítva a testét, és a külsejét, az az élénk fantáziámnak köszönhető. Ahogy így vissza-visszaolvasom, mindig fellelek a mondataiban, gondolataiban valakit. Jé, ez olyan volt, mintha a férjem mondta volna... Ez kiköpött Laci, ez Andris, amaz Peti, És hopp itt meg felbüfögött egy Robit, és így tovább, és így tovább. :D Érdekes, mivel eddig minden szereplőm totálisan fiktív volt, semmi közük nem volt a realitáshoz. És akkor itt lép képbe az, hogy a legtöbb író - haj, de nagy szavak+ :D - beleírja magát a saját történetébe. Addison messze nem olyan, mint én, de van olyan gondolata, ami megegyezik az én álláspontommal is. Például a szeretetről/szerelemről alkotott nézete, a magányhoz való viszonya, a házasságról alkotott elképzelése, az olyan, mintha ln mondtam volna. Mindig meg is szokták tőlem kérdezni, hogy akkor miért mentem férjhez? Válaszom:
      1, mert a férjem azon kevesek egyike akikben fenntartás nélkül tudok bízni
      2, mert a szerelem öl butít és nyomorba dönt
      3, mert nem is én lennék, ha nem akarnám bebizonyítani, hogy árral szemben is lehet úszni, és ez egy egész életre szóló kihívás , majd a halálos ágyamon fog eldőlni, hogy nekem volt-e igazam (tehát ritka kivételnek sikerül egy életet építenie egy másik emberre, és két eltökélt, egymást szerető felnőttet nem akadályoz meg az isten se, hogy egymás agyára menjenek), vagy a statisztika mindent visz (tehát pocsék lett a házasságunk, össze-vissza hazudtunk hetet-havat egymásnak, és csak azért nem váltunk el, mert így volt könnyebb. Eddig az első alternatíva áll nyerésre - de sajnos a körülöttem lévő pocsék példákat figyelembe véve, még így sem tudok hinni a házasságban, és ennek egy oka van: nem hiszek, nem bízok az emberekben. Ennek ellenére Jim minden mondatában, amit a szerelemről mondott hinni akarok, hinnem kell, és hiszek is - mert ezt viszont a tapasztalataim támasztják alá... Na, egyszerű, mint az egyszer egy ez a szerelem dolog, nem? :D:D:D). Mellesleg egyetlen statisztikában hiszek csak: abban amit én hamisítottam. :) Ebben a felvázolt kis röppenetben annyi ellentmondás feszül, hogy összeszámolni nehéz lenne, így megint adott a konklúzió: nem vagyok komplett. :D
      Sietni fogok az újabb résszel. :D
      Puszi!

      Törlés
  3. Szia! Igazán büszke lehetsz magadra, remek könyvet irsz! :-) Tannerből én is szeretnék egy példányt magam mellé.Nem véletlenül tökéletes a pasi, ha több mintából gyúrtad össze! Nagyon várom a folytatást! :-) Üdv: Kata

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata!

      Igyekszem a folytatással, hogy minél hamarabb olvashassátok. :) Örülök, ha tetszik a történet, igyekszem úgy írni, hogy ne valljak szégyent vele. Tannert lassan már én is szeretném örökbe fogadni. :D Szegény srác... Ha létezne szanaszét lenne cincálva... :):):):)

      Törlés
  4. Szia!Nagyon bírom az írásodat! :)
    Egyszerűen annyira jó a sztori, hogy észre sem veszem és máris a végére érek a bejegyzésnek.Nagyon bírom a karaktereket is.Kérlek minél előbb folytasd :D Üdv: T.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Kedves T.! :D

      Már írom a folytatást, és remélem hogy lendületesen fogok is haladni vele. Nagyon örülök, hogy tetszik! Ez a lényeg, hogy szórakoztasson, elragadjon, magával rántson, ha ez sikerül, akkor nekem egy rossz szavam nem lehet - bár én saját magamat is úgy ki tudnám kritizálni, hogy ihaj. :D Köszönöm kitüntető figyelmed!

      Üdv,
      Linda

      Törlés
  5. Hali! :)
    Hát Linda.... Tudod milyen gondolat nyargalt át a buksimon miközben olvastam? Idézem: "AAZTAA *UURVAA!!!! IMÁÁDOOM!!!!" A tóparti jelenet....huuhuu... :D Tisztán láttam magam előtt a jelenetet. :D Melóban meg csak pislogtak, hogy vajon mi bajom lehet. Egészséges pír lepte el a pofimat és erőteljesen rágcsáltam a számat :D
    Továbbra is imádom ezt a párost és az egész sztorit úgy ahogy van :) Tannert meg kéretik életre kelteni, hogy ahogy te is írtad, szét tudjuk cincálni :D
    Kíváncsian várom (nagyon várom! :D ) a folytatást! :)

    A felvázolt új történetek is jónak ígérkeznek, remélem azokat is fel fogod töltögetni, hogy mi is élvezhessük :)

    Üdv,
    E. Adri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D:D:D:D Örülök, ha tetszik! Komolyan pirulósra sikeredett az a jelenet? Pedig nagyon visszafogtam magam... Te ne tudd meg néha, amikor belelendülök, és előjön a kevésbé úrinő oldalam miket le nem tudok írni... :D Azokhoz viszonyítva, ez a jelenet még kedvesnek is mondható. Tanner nem pofázta végig, Addison kibírta mindennemű idegbaj nélkül - büszke is voltam rájuk! :D A felvázolt sztorikat meg akarom alkotni, de most hezitálok. Egyrészt ha befejeztem Tanneréket, akkor szeretném elkezdeni azt a sztorit, amit pár sorral fentebb Nicole-nak írtam. De ott van a vámpíros történetem második kötete is, ami már több mint egy éve pihen, de amibe beleolvastam a minap, és rájöttem, hogy van benne nem kevés potenciál. Aztán itt lenne még Meredith és Will, mint lehetséges opció... Szóval IDŐ KELL!!! :D Ó, ha nem kellene semmi mással foglalkoznom, csak az írással... Száguldhatnék... :) De jelen helyzetben félek attól, hogy az előbb a következő öt éves tervet vázoltam fel. :)

      Törlés
    2. Óóh, hát kérlek! Ne fogd vissza magad! :D Engedd szabadjára a fantáziád és a párocskánkat! Had füstöljön a fejem! :D
      Nekem mindegy, hogy melyik sztoriba vágsz bele, csak írj ha van 1-2 fölös percecskéd :D
      Üdv
      Adri :)

      Törlés
  6. Szia Linda! Milyen vámpiros történeted van?? Még nem túl régen ismertem meg a blogodat, (igaz, azóta a kedvencem vagy) és kiváncsivá tettél! Megtalálom valahol, hogy elolvashassam? :-) Esetleg, ha lehetséges, elküldenéd az emailemre? ::)) simikati9@hotmail.com Ja, és nagyon várom a folytatást Tanneréknél! Kivánok neked ihletet és szabadidőt, hogy mielőbb megtudjuk, mi történt velük! :-)

    VálaszTörlés
  7. Csak most értem ide, de jobb későn, mint soha. Remélem, ilyen zajos közönségsiker mellett már eszedbe sem jut félbehagyni! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eszemben sincs abbahagyni! :D A közönségsiker, bevallom jól esik, de az agyam rendetlen működése miatt, ezt inkább megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, és nem száll fejembe a dicsőség. :D És igen, jobb későn, mint soha - nekem is ez a jelszavam az utóbbi időben, mert valami elképesztő, hogy mennyire nem úgy haladok ahogy akarok. Megint volt egy kényszerszünet, most hála istennek a gyermekem került kórházba, mert kapott egy allergiás sokkot - úgy, hogy tudtommal semmire nem allergiás. Ma kezdtem beérni magam. A Manóm most már rendben van, nagyobb a szája, mint nekem, úgyhogy már nem aggódom. Szóval zajlik az élet! :D

      Törlés
  8. Szia Linda! Remélem minden rendeződött nálatok, és hamarosan - lehetőleg már holnap :) - olvashatjuk Tanner és Addison történetének folytatását. Egyszerűen nem találok megfeleő jelzőket - szuper, nagyszerű, remek ... és sorolhatnám. Szóval nagyon-nagyon jó a történet, a szereplők, a párbeszédek... És Tannert jó lenne valahogy életre kelteni :))
    Kérlek ne várass tovább, és hozd a következő részt!
    Kata

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata!
      Néha van egy olyan érzésem hogy nálam már a káosz lesz a normális állapot. :) Tanner és Addison íródik, de sajnos olyan gyorsan haladok vele, mint egy beteg csiga. Az év folyamán több változás is beállt a munkahelyemen, ami kihat a szabadidőmre - leginkább nincs szabadidőm - így sajnos semmi nem úgy megy, mint ahogy akarom. Legközelebb jövőhéten leszek itthon 4 teljes napot, amikor is terveim szerint foglalkozni tudok majd a szerelmeseinkkel. Szerintem megint úgy lesz, mint legutóbb - írók majd negyven oldalt. :) Korábbra nem merek ígérni újabb fejezetet, mert hétvégén is dolgozni fogok, múlthét végén is dolgoztam, és sajnos most is dolgozni fogok. :) Nem panaszkodásképpen mondom, de hidd el, a hét legtöbb napján este kilenc előtt nem tudok leülni, és hajnalban kelek - tudom, sokan vagyunk ezzel még így (sajnos). Olvasni sem volt időm már hetek óta - megint. Bosszús vagyok emiatt is - nem is kicsit. Sajnálom, hogy nem tudtam kedvezőbb hírt adni. Igyekszem megtenni a legtöbbet, amit tudok, csak az utóbbi időben sokszor kerülök vagy-vagy helyzetbe, és nem tudom megmondani mikor lesz vége ennek az állapotnak. :) De igyekszem. És köszönöm a dicséretet, nagyon-nagyon jól esik! :D
      Puszi,
      Linda

      Törlés
  9. Szia Linda!
    Új részek híján már kétszer újra olvastam a történetet - vátozatlanul nagyon tetszik. Nekem is elkelne egy ilyen Tanner... kár, hogy receptre nem írják fel, de legalább szaladgálna a közelemben egy ilyen remek férfi /álmodozni azért lehet... :) /
    Azért remélem hamarosan olvashatjuk a folytatást, már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ezek után mi lesz velük? Úgy gondolom Allison elmegy, de nem bírja ki Tanner nélkül és visszamegy hozzá, de már nem találja ott, mert a férfi a keresésére indult. Na de nem én akarom megírni a folytatást, csak hiányom van...
    Szóval jó lenne, ha minél hamarabb jönne a következő rész!
    Kata

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata! :)
      Sejtésed részben helytálló... hősnőnk el fog tűnni, mint szürke szamár a ködben, amivel vélhetően néhány bicskát ki fogok nyitni a zsebekben. Mert hát Addison az Addison, és olyan amilyen... :D Természetesen a vége öröm és boldogság, lesz, de hogy ki ki után fog majd menni, az még egyelőre olyan titok, amit még én sem tudok... Ezt még nem írtam meg. Elképzelések vannak ugyan, de a szereplőim rendre olyan vágányokra siklatnak, amiknek közük nincs az én elképzelésemnek. Szóval majd megyek amerre visznek, és csak bízom abban, hogy az jó is lesz. :D Egy kis kitartást kérnék még, ígérem iparkodni fogok a folytatással. :D
      Puszi

      Törlés
  10. Szia
    Érdeklődöm, hogy mikor várható folytatás? Nagyon tetszik ez a történeted (is), és a könyvkritikáid is hiányoznak :(
    Üdv:
    Odília

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves barátném!
      Rémesen szégyellem magam, amiért így eltűntem a süllyesztőben. Rajtam kívül álló okok miatt sajnos esélyem sem volt Tannerék felé fordulni. Lassan két hónapja várom az alkalmat, hogy újra elmerülhessek a történetben, és hogy a könyvek világa újra magába szippanthasson. Azt hiszem, most már minden visszazökken oda ahová kell neki, és így bizakodva tekintek az év hátrelévő része felé. Tannerék nagyjából 75%-ban készen vannak, de alhatároztam, hogy most már csak akkor teszem fel a sztorit legközelebb ha kész is vagyok - lévén, senki idegzetét nem akarom felbolyhosítani azzal, hogy most felteszek egy kis szakaszt, aztán meg a legnagyobb dráma után, esetleg megint parkolópályára kerülök. (Nagyon remélem ilyen még egy nem lesz.) Amennyiben elmerülhetek végre újra történetben, annak a 25%-nak a megírása már gyorsan fog menni. Így nagyon bízom abban, hogy már nem sokáig kell türelemmel lennetek. Köszönöm eddigi kitartásod, és figyelmed, és kedvességed. :) Millió puszi :)

      Törlés
    2. Neked is millió puszi, és köszi a híreket :))))

      Törlés
    3. Szia,

      Érdeklődöm még mindig, hogy lesz e folytatás ? Nagyon bírtam Tanneréket (alap minden írásod hiányzik, nem csak ez :D)

      Üdv:

      Odília

      Törlés
  11. Én is érdeklődnék, hogy lesz e folytatás. Igazából azt sem tudom hogy keveredtem ide de annyira tetszett a történet, hogy nem birtam abbahagyni. Ámulva figyelem ha valakinek ekkora tehetsege van az ilyesmihez, és neked sztem isten adta tehetséged van az íráshoz. Csak így tovább. ☺

    VálaszTörlés