A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A soha határa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A soha határa. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 14., péntek

J. R. Redmerski: Az örökké határa /2014/

Ismét kicsit lassabb sodrású vizeken... Rájöttem, hogy nem is rossz politika váltogatni a különböző stílusú könyvek közt. Ezzel a módszerrel legalább az biztosnak tűnik, hogy még vénségemre is megmarad az épelméjűségem - ami ugyebár relatív fogalom, kinek mit jelent az ép. Szóval röviden maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg, a zakkantságom a jövőben is ugyanazon az íven fogja a pályát szelni, mint eleddig. Vagy ha nem, akkor az nem a könyveken fog múlni - bízzunk benne... Örök intelem, hogy sose becsüld alá az ellenfelet (jelen esetünkben a csalafinta írókat). Illetve nem szabad elfelejteni Murphy szintén örök érvényű igazságát sem, miszerint ami megtörténhet az meg is történik. Ha a kettőt összeadjuk, akkor szerintem már most leszögezhetjük, hogy statisztikailag igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagyon is rövid időn belül, megint lesz szerencsém árnyékra vetődni, és beleválasztani egy olyan "jó" könyvbe, amiről menet közben majd jól kiderül, hogy rossz. De minek ennyire előre gondolkozni? Az élet egy hullámvasút, hol fent, hol lent... blablabla, meg az a híd, meg az egy mérföldes út, kis lépések... Hogy mikor lesz szó a könyvről? Hát most! Íme az előnye annak, ha két írásom közt nem telnek el hónapok... Nem nagyon tudok élménybeszámolni az engem ért történésekről, mert leginkább nem történt velem semmi, azon túl, hogy szorgos hangyaként cipeltem a cipelni valót, jöttem-mentem mint akinek fizetnek érte (és tényleg!), és lelkesen ütköztem sok száz alkalommal hazánk mentalitásával, és (főleg) habitusával... Jelentem: az elmúlt évhez viszonyítva ezen a fronton nem változott semmi. És akkor jöjjön a könyv...




"Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…
Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.
Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 364
Ára: 3499 Ft



A soha határa az egyik legkedvesebb könyvélményeim közé tartozott. Szerettem mert jó volt a strukturális felépítése, tetszett mert a szereplők szépen fokozatosan sodródtak egymás felé, hatott az empatikus oldalamra, mert két olyan karakter köré épült a történet, akikkel könnyű volt azonosulni, és akiket könnyű volt megkedvelni. Andrew kifejezetten pikáns személyiséggel lett megáldva, a maga laza, szabadlelkű, kicsit művész, kicsit komoly, itt-ott lázadó formájában. Cam olyan lett amilyen - nőkről nem tudok lelkendezni -, a motivációi világosak voltak, érzelmi állapota jól levezethető volt. Egyben volt.


Nem is tudom mit vártam a második résztől. Ami már a fülszöveg elolvasása után is világos volt, hogy szereplőink jelen könyvben is szembesülni fognak valamilyen tragédiával, ami kibillenti őket a nyugalmukból. Spoiler, de szerintem igazán kicsi spoiler - mivel aki olvasta az első részt, majd utána a második rész ismertetőjét szerintem csípőből le fogja vágni -, hogy a jelen krízist főhőseinknél, a babájuk elvesztése fogja okozni. A lelki dráma ami e köré a fejlemény köré épül, nevezhető éppen realisztikusnak is. A fő komplikációt mégsem ez okozza. És a könyv epicentruma sem ez. A központi momentum, és a direkt üzenet az a szabadelvűség, illetve annak szembeállítása a társadalmi normákkal. És ez gyönyörű kis kampánykönyvvé varázsolja az egész művet, ami miatt én valahol mérhetetlenül csalódottá váltam.
Nincs bajom a szabadelvűséggel. Sőt a kontextus van annyira jól kidolgozott, hogy bárki könnyűszerrel képes megérteni, hogy a szereplőink miért ragaszkodnak annyira mereven ahhoz, hogy időről-időre menjenek mint akiket kergetnek, de... A könyv végére ez az üzenet már annyira kiabál, ami kínos feszengést idézhet elő az olvasóban. Bevallom bennem is gerjesztett ilyen érzéseket.

Tudjuk az első részből, hogy Cam mennyi mindenen ment keresztül (meghalt a barátja meg más le-fölmenő rokona is, kikezd vele a barátnője pasija, és a többi, és a többi), és tudjuk azt is hogy Andrew túlélt egy elég kemény harcot a rákkal... Ismerjük a szerelmüket, és együtt örültünk velük, amikor az első rész azzal a boldog képpel zárul, hogy gyermeket várnak, és hogy végre esélyük nyílik a boldogságra, és igen a nyugalomra is. Most ezt az idillt állítja szembe az író azzal, hogy ez azért mégsem ennyire idilli, merthogy a mi kis két kedves güzünk, ahelyett hogy örömtáncot járva vigyorogna mint a tejbe tök, azon morfondírozik, hogy szép-szép ez, de most akkor mi lesz ha megszületik a kicsi. Ha odapottyan a palánta, akkor nincs további vándorlás, nem lesz több "eszetlenül éljünk a mának"... Akkor jön a jó öreg sportszerű lecövekelés, és mókuskerék, ami pfúj... Erre a gondoltra meg jön az intenzív pánik, lábjegyzetben azzal, hogy ez azért nem azt jelenti hogy nem akarnák az utánpótlást. Várják ők azt a babát, csak azért Cam leginkább majd megfullad annak a gondolatától, hogy mit is jelent az életére nézve ez a fordulat. Ebből egyenesen következik, hogy miután beáll a krach, hősnőnket elönti a bűntudat. És nekem ezzel sincs bajom. Elhiszem hogy vannak olyan helyzetek - soha nem voltam ilyenben, de át tudom érezni -, amikor a körülmények olyanok, hogy az ember lánya megkönnyebbül egy vetélés után. Körülmény alatt pedig mindent értek, a családi okokon keresztül, a személyes okokon át (pl: nem vagyok elég érett a gyerekvállaláshoz), a társadalmi, illetve anyagi okokig. Azt is meg tudom érteni, hogy ez az érzés miért vált ki lelkiismeret-furdalást. Ezek mind természetes reakciók, egy rendkívüli helyzetben, amikkel nem könnyű tisztába jönni, és még nehezebb elfogadni, illetve feldolgozni őket. Jelen esetünkben a feldolgozási procedúrát Andrwe indítja el azzal, hogy bevágja Cam-et a kocsiba, és uccu neki. És itt indul a kalandtúra, aminek játékos elnevezése a "vadásszunk a múlt szellemeire, amik őrjöngve kívánkoznak a felszínre". Visszakanyarodunk azon stratégiailag fontos pontokig, amik jelenünkben a belső vívódásainkért felelősek, veszteségeinkig, és félelmeinkig. És nem fogjátok elhinni, de nekem még ezzel sem volt semmi bajom! Konkrétan a könyv záróakkordjáig nem volt túl sok bajom. Ha hű akarok lenni önmagamhoz akkor azért most idebiggyesztem, hogy azért ennek a könyvnek a ritmusa össze sem hasonlítható az elődjével, ez jóval lassabb, helyenként akár még unalomba is forduló. Illetve azt is megjegyezném, hogy annyira a problémákra fókuszál, amitől olykor-olykor elmegy az embernek az életkedve. De ezt ellenpontozandó azt is ide kell firkantanom, hogy Andrew egyenesen lenyűgöző - még mindig -, és ha valami megmenti a második részt az az Ő karaktere. De ezt ellenpontozandó, ami viszont kiverte nálam a biztosítékot az Cam, ezzel az állandóan jönni-menni mániájával, illetve a "totálisan nem tudom, hogy mit is akarok" attitűdjével.

Talán a legnagyobb bajom az volt a történettel, hogy a végén már úgy éreztem, hogy nekem kell elnézést kérnem azért, mert én nem úgy ragadom meg a napot, mint a hőseink. Van egy rész a sztori lezárásánál, amikor főszereplőink bölcsen bólogatva levezetik, hogy Andrew egyik testvérének azért ment tönkre a házassága, mert:

a, eleve problémáik voltak - nem tudjuk mik voltak azok, csupán halvány utalásokat kapunk;
b, agyonhajszolták magukat a mókuskerékben, hozták-vitték a gyerekeket, dolgoztak, aztán az volt az esti szórakozásuk, hogy megnéztek egy filmet...

Ugyanezen eszmecsere folytán Andrew kifejti, hogy ez a monotonitás lett a vesztük, mert Ők nem tudták úgy látni a világot, mint hőseink, nem ragadták meg a pillanatot ahogy kellett volna, illetve férfiúnk azt is levezeti, hogy nagy általánosságban a félelem az ami az embereket meggátolja abban, hogy tegyenek ez ellen az állandósulás, fásultság ellen. Hát ácsi! Köze nincs a félelemnek ahhoz, miért nem kezdek el világszerte, kontinensről kontinensre szökellni, mint egy gazella. Nagyon egyszerű az oka annak, miért nem teszek ilyet. Kényelmes, és kuckósodásra hajlamos egyén vagyok. Voltam én már nem egy alkalommal szállodában, utaztam is már ide-oda, és szentül állíthatom, a dolog sok minden csak nem komfortos. Nekem. Én az a fajta vagyok, aki szereti a lábait a nyakába tenni, szereti ha a környezete tele van olyan színekkel, és dolgokkal, amik melegséggel töltik el... Szeretem minden éjjel bevackolni magam az ágyamba (a saját ágyamba!), megszaglászni az ágyneműmet, amiből a kedvenc öblítőm illata árad... Szeretem tévénézés közben mindig ugyanazt a párnát ölelgetni... És igen, vannak tárgyak az otthonomban, amiket szívből gyűlölök, és amiket már évek óta szeretnék kidobni, de amiket aztán sosem dobok ki, mert valahol imádom őket, amiért utálom őket (na ebből jöjjön ki, aki tud). Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy tunyulhassak el a kádamban, ahogy nekem tetszik, a millió plusz egy piperém közt, és igen, kell az is, hogy amikor kilépek az utcára, akkor állandóan jobbra-balra köszöntgessek, mert itt egy kedves szomszéd, ott a postás, ott a bolti eladó, az óvónő, a védőnő, a körzeti orvos, a sógorom, az anyósom, az anyám, a hentes, a munkatárs, a barát, a férjem barátja, a közös barátunk... Nekem egy hét egy idegen városban, vagy egy idegen országban, és máris elkezdem érezni, hogy gubózni akarok. Idegen falak köszönnek rám, nem tudom elengedni magam. Ja igen, és halálom a kiszámíthatatlanság. A spontaneitást imádom - józan keretek közt. Spontán sörözni, spontán összehívni a barátokat, elmenni moziba, leruccanni a tóhoz, megnézni egy filmet... berúgni hét közepén, csak mert totál spontán jó volt a hangulat. Spontán azonnal kitalálni mi legyen a gyermeked farsangkor, mert már megint benézted egy héttel a naptárt - na jó ez már a szórakozottság keretei közé esik, de kérem szépen, ez is nem egy spontán dolgot idézett már elő... Lényeg a lényeg: van annyi kihívás a hétköznapjaimban, hogy örüljek, és megbecsüljem ezeket a nem tervezett, és apró dolgokat is. És ettől úgy érzem, nincs is szükségem többre. Nem hajt a kényszer, hogy ettől jobban megragadjam a pillanataimat. Vannak értékes emberek körülöttem, akik bearanyozzák a napjaimat, akikhez ragaszkodom. Van egy egészséges gyermekem, egy hozzám hasonlóan lökött férjem, barátaim, aki soha egy percig nem akadtak még fenn azon, hogy milyen is vagyok - fogalmam sincs hogyan csinálják... Van egy biztos jövedelmem, és egy kicsi, de rendes lakás amit otthonomnak nevezhetek. Ne kérjek már azért elnézést, mert nem szaladok a nagyvilágba kínomban!

Ami a szabadlelkűség legnagyobb propagandája volt a könyvben az a végén Lily monológja. Az olyan baromi nagy túlzás lett, amitől kedvem lett volna feljajdulni. Az első rész végén, nem voltam nyugodt, mivel a rák alattomos betegség, és nekem hiányzott egy olyan lezárás, ami szépen képileg lefesti, hogy szereplőinkkel évek múltán is minden rendben van. Hát ezt most megkaptam, csak nem úgy ahogy szerettem volna! Az hogy a közös lányuk a saját szemszögéből lefesti milyen tökéletesek a szülei, az csak egy dolog... De hogy ezt is, akárcsak a házasságuk sikerességét, annak a számlájára írjuk, hogy nem bírtak nyugton maradni, na köszönöm, de erre nem nagyon volt szükségem. Ne vegyen az ember mindent magától értetődőnek, ne hagyjuk kimondatlanul az érzelmeinket, legyünk hálásak azért, amink van... Kérdem én, de tényleg, komolyan kérdezem: a mi helyzetünkben, a mi társadalmunkban, ki az aki megengedheti magának, hogy bármit is magától értetődőnek vegyen? Ki az, aki nem tanulja meg idejekorán, hogy itt mindenért meg kell küzdeni, és nem kevés áldozatot kell hozni? Nem az a bajom, hogy vannak szabad gondolkozású emberek... Legyenek! Isten látja lelkem, valamikor tíz évvel ezelőtt én is egy furgonnal akartam beutazni Európát! Elmúlt... Történtek helyette más dolgok, szereztem más élményeket, más tapasztalatokat. És eszem ágában sem volt az egyéves fiammal nekivágni a bizonytalanságnak. Egyrészt, mert szerintem ehhez egy egyéves gyerek még kicsi, másrészt pedig, mert szerintem egy gyermek korai fejlődési szakaszában az egyik legfontosabb jellemző az állandóság. És ráadásul az én fiam speciel 11 hónaposan még nem aludta át az éjszakát, ergo olyan voltam mint egy zombi, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy világkörüli utakat szervezzek. Én nem voltam/vagyok híve annak, hogy a pár hónapos gyermekemre mindig ez vagy az vigyázzon (a fiam a mai napig nem aludt máshol éjszaka, csak itthon), én szültem, az én felelősségem, és aki gyakorló szülő az tudja, milyen kihívásokkal teli az első pár hónap/év - főleg ha mindkét fél dolgozik (hazánkban jó szokáshoz híven reggeltől napestig). És eszemben sincs panaszkodni! Amim van, azért keményen megdolgoztam, és dolgozom érte mind a mai napig, és komolyan meg is becsülöm, mint minden percet, amit a családommal, a szeretteimmel tölthetek. Az élet hajlamos kemény leckéket adni, és szerintem aki csak egy kicsit is odafigyel, az képes megtanulni értékelni a dolgait, akár a maga jóval szolidabb kereti közt is.
Igen ez az előbbi néhány sor, telve van alig elfojtott indulatokkal. Ezt váltotta ki belőlem a könyv lezárása. És ezért vagyok én dühös.

De csak hogy ne mindig a negatívumokról beszéljek...

Volt egy rész, amit megkönnyeztem, méghozzá az amikor megszületik a lányuk, és Andrew, és Cam a kicsi nevén tanakodnak. Amit ott Andrew leművel... Ahogy levezeti, miért is legyen Lily Lily... Na az a rész csillagos ötösre sikerült. Kár hogy ezt nem tudom általánosítani az egész könyvre.
Mindenesetre senkit nem akarok eltántorítani a folytatástól. Szerintem sokan lesznek úgy vele, hogy minden gond nélkül el tudnak majd merülni a főhősök érzelmi viharaiban - ami leginkább Andrew vonzó karakterének lesz betudható. Szerintem sokan lesznek úgyis vele, hogy kedvelni fogják a második részt - mivel ugyanarról a párról szól, akik az első részben már egyszer felvillanyoztak minket. Én mindenkinek a legjobbat kívánom az olvasáshoz, és nagyon bízom abban, hogy sokan lesznek, akik nem úgy fogják megélni ezt a részt mint én. Ismerünk engem... hajlamos vagyok túlzottan elveszni a részletekben... De bármennyire is igyekszem mentegetni ezt a művet, sajnos akkor is azt kell mondjam, nem volt teljesen kerek.

Értékelés: 6 pont
Share:

2013. augusztus 14., szerda

J. A. Redmerski: A soha határa /2013/

Mindenekelőtt szükséges azzal nyitnom, hogy a könyv okozta érzelmi hatások leírása miatt jelen bejegyzésem meglehetősen spoileres lesz, és másrészt kissé szokatlan módon tőlem, vélhetően nem fog humoros hangvételt megütni. Ennek oka, hogy ugyan a történetben van jó pár vicces helyzet, maga a sztori mégsem vicces, sőt talán az egyik legkomolyabban felépített érzelmi iromány, amivel az elmúlt időszakban találkoztam. Kellett is hozzá jó pár hét, amíg sikerült magam meggyőzni az elolvasásáról, és annak ellenére, hogy sokan nyilatkoztak róla kedvezően a végső lökést az adta meg, hogy a Moly.hu-n lévő baráti seregletből néhányan összefogtunk, mondván: ha együtt olvassuk, akkor ha így, ha úgy alakul, ki tudjuk majd beszélni magunkból a tapasztalatokat. És éreztem én előre, hogy bár emocionális szempontból néha még én is elcsodálkozom magamon, ez a könyv az a könyv lesz, ami még az én enyhén kérges lelkivilágomat is sikeresen meg fogja ingatni.


"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"

Kiadó: Ulpius
Oldalak száma: 506
Ára: 3499 Ft

Két dolgot sosem lenne szabad párosítani ebben az univerzumban. A mély szerelmet, és a halált, vagy annak árnyékát. Amint ez a két összetevő vegyülni kezd, abból egyenesen következik a szirupos zokogás. Nőből vagyok, mit tagadjam, voltak olyan könyvek-filmek, amik nem kicsit sodortak a kétségbeesés szélére. Például a mai napig nem vagyok képes bömbölés nélkül végignézni az Utóirat: Szeretlek című filmet, vagy az Édes novembert. Számomra ezek a sztorik felérnek egy gyomron rúgással, mert mindig dühös leszek tőlük, és mindig - még a film vagy a könyv letétele után fél-egy órával később is - átkozódva csapkodok az ég felé, olyan hangzatos frázisokat puffogtatva, hogy "De miért?", vagy hogy "A fene essen abba a kib***ott Sorsba!". Az igaz szerelem álomországban egyetlen véget érhet, azt hogy nincs neki vége. A párok összejönnek, egymás karjaiba omlanak, megbeszélik, hogy lesz 12 gyerekük, és kész. Csilingelnek a harangok, fehér galambok, és a boldogság kék madarai repkednek mindenfelé, szivárványok keletkeznek okkal, ok nélkül, és habos-babos rózsaszín jókedély virágzik mindenfelé. Persze hogy az életben ez nem így van, de épp azért olvasok ennyi bugyuta baromságot, főleg romantikus bugyuta baromságokat, mert tapasztalataim alapján, a mély romantikát, és az idealizált szerelmet egyszerűen kizárja a realitás. Oké, nem állítom, hogy nincsenek egy kapcsolatban romantikus szakaszok, mert mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor elkapja a harci kedv, és közléskényszeres állapotában leönti a másikat heves érzelmeivel. De ezek az alkalmak nem állandó jellegűek, mint ahogy semmi nem az az életben. Néha kicsit lendületüket vesztik, majd újult erővel támadnak legközelebb. Móra Ferenc mondta, "A csókok közt csak az elsőnek és az utolsónak van értéke. A többi hézagpótló." - és valahogy így van ez az életben is. Az már más kérdés, hogy társadalmunk normái miatt, néha a "hézagpótlók" egyikére nagyobb hangsúly fekszik, mint az "elsőre", vagy az "utolsóra", a lényeg, hogy mint már kifejtettem korábban is, az élet nem statikus, így a boldogság sem az. És a szerelem sem. És én azt nagyon jól tudom, mi több el is fogadom, de mivel alapvetően igényli a fantáziám, és az érzékeny kicsiny kis lelkem a meséket, így sportot űzök abból, hogy a romantikus könyveken keresztül pár pillanat erejéig megkísérlem elfogadni, hogy mindez nem így van. És akkor jön egy író, vagy egy film, aki beráncigálja a halál és/vagy az elmúlás dilemmáját egy ilyen jellegű sztoriba. Ez kegyetlenség - állítom ezt úgy, hogy a mazochizmus és én remek kis barátságban vagyunk. Nem bírom a halált. Erről mindig Woody Allen egyik idézete jut eszembe: "A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem." - mélyen egyetértek vele. Nem vagyok vallásos, nem tudok elmélyedni a "másik, jobb világ" elméletben. Részemről a halál egy ugyanolyan folyamat, mint az evés, a lélegzés, vagy akár a szex. Van eleje, közepe, vége. És a végével annyi a gond csupán, hogy TÉNYLEGESEN végleges. Nem kelsz fel utána, nem rázod le magadról, nem tudod kiheverni. Ott a pont, a mondat vége, ott hal el a visszhang... ahogy tetszik. És annak ellenére hogy megmásíthatatlan, és kikerülhetetlen, talán az élet egyik legnagyobb tanítómestere, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mindent a halál tesz értékessé az életünkben, még a rosszat is. Reggel a kávé íze, egy mosoly az utcán, egy felejthetetlen szeretkezés, mind édesebb lesz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy semmi nem tart örökké. Egy jó van ebben a gondolkozásmódban, ha nem hiszel a földöntúli dolgokban, nem szereted elvesztegetni az idődet, megtanulod megragadni a pillanatot, és nem vagy rest belátni ha hibáztál - ne azzal teljenek már el az ember napjai, hogy bűnbánattól kótyagos. Ja igen, és ez teszi lehetővé azt is, hogy megtanulj úgy evickélni az életben, hogy lehetőleg ne lépj senki tyúkszemére közben. Szóval a halál értékes. Kell. Szükségszerű elfogadni, megbarátkozni vele. És ez elég könnyen megy addig, amíg a szűk környezetedbe be nem kopog és nem kéri a cehhet. Akkor aztán bármennyire is igyekszik rugalmas lenni az ember, jön bizony az ötlépéses gyászfeldolgozás, kicicomázva, öklendezésre kényszerítve. Zsibbadtság, ez az első... bár a szakkönyvek szerint nem ezzel indul a dolog, de ahhoz hogy gyászolni tudj, először bénulnod kell. Ez az a szakasz, amikor hallod te amit mondanak neked, és kristálytisztán el is fogadja a tudatod, de mégsem érted meg. Na ez az a a szakasz - ami amúgy meglehetősen hosszú tud lenni - amikor jönnek a kedves rokonok, barátok, nyaggatnak, mert nem bömbölsz, úgy néznek rád, mintha két fejed nőtt volna, és azt várják mikor fogsz detonálni. Ami persze csak nem jön, és egy idő után már nem sajnálnak, hanem büdös bunkónak hisznek, hisz már eltelt vagy másfél hónap... Aztán egyszer csak beüt a krach, jön valami ami megadja a végső lökést. Nem tudom ki hogy van vele, de én ebben a szakaszban már nem szoktam tagadni, miszerint "ez nem lehet igaz!". Én ilyenkor dühöngök, de nem is kicsit, aztán jön a fájdalom... alkudozni sem szoktam, az alkudozásom annyiban ki szokott merülni, hogy akkor ba***ódjon meg minden és mindenki. A fájdalom amúgy már jó, mert ott már látni lehet az alagút végét. Ha valaki ezt végigcsinálta már élete folyamán, az nem hiszem hogy szeret ebbe a témába belemerülni. Mindenki másképp gyászol. Én egyenesen rosszul vagyok a temetésektől. Mindig egy idézet jut erről is eszembe: " A temetések pompája sosem a holtak tiszteletének, hanem az élők hiúságának szól." Egyenesen rosszul tudok lenni a sok álszent, színészkedő, mesterkélt, számító rokontól, baráttól, akik legbelül mindent éreznek, csak az elvesztéssel járó fájdalmat nem. A nyereségvágyról pedig ne is beszéljünk... Gyomorforgató, hogy mennyire nincs értéke manapság egy ember életének. Szóval kösz, de inkább kösz nem. Soha nem leszek képes, de még csak hajlandóságom sincs arra hogy a társadalmi normák szerint funkcionáljak ebben a kérdésben. Én nem fogok senki sírja felett jajongva színpadiasan zokogni, amikor nem azt érzem, és cserébe nem várom el senkitől sem, hogy úgy zokogjon a tetemem felett, mintha jelentettem volna neki valamit. Amennyiben lejár a lemezem, azt szeretném ha búcsúm is olyan volna, mint az életem: hangos, és nevetős. Még az sem baj ha sok lesz a pia, és a rúdtáncos. Kevés barátnőimnek pedig vetkőzőfiúkat kívánok. És ennyi. Ha kiderül, hogy tévedek, és mégis van valami a halál után, akkor semmi kedvem abban gyönyörködni amikor visszajövök, hogy mindenki mennyire búvalbaszott. Ellenben egy jó kis izmos férfi felsőtest látványa... Na jó erről a témáról elég is ennyi. De muszáj volt ennyire alaposan kiveséznem, hogy mindenki megértse, miért hatott ez a könyv rám úgy, ahogy hatott.

A történet lényege: van Cam egy húszéves lány, akinek az életében túl hamar, és túl gyorsan történtek tragikus kimenetelű dolgok, amiket az otthoni környezetben nem tud feldolgozni. Fulladozik, és úgy dönt, hogy nekiindul egy táskával a nagyvilágnak. Menet közben összeakad Andrew-val, aki egy meglehetősen impulzív, vagány 25 éves lehengerlően jóképű pasi. Mondanom sem kell hogy a srác ezen felül még tetovált is, gitározik, úgy énekel, mint egy isten, és olyan az ágyban, mint egy légkalapács. Hát ugyan ki a tököm nem habarodna bele egy ilyen alakba? Sajnos azt kell mondanom, hogy Andrew Parrish nagyvonalakban tartalmazza mindazt amit én keresni szoktam egy pasiban, így büszkén jelentem, hogy most kivételesen én is beállok a sorba: ezt a krapekot én is szívesen örökbe fogadnám - ha mondjuk nem 25, hanem 35 éves lenne. A liliomtiprás nem az én műfajom, meg amúgy is van abban valami visszás, ha egy idősebb nő (29 éves vagyok!!! Könyörgöm Linda, térj észhez! Bár, az egy híján már 30...), egy fiatalabb farokra veti rá magát. Olyan kétségbeesés hangulata van a dolognak. Ennek ellenére szó szerint, és átvitt értelemben is áthágtam már párszor ezt az apró kis ficakot... na de visszakanyarodva a lényegre: Andrew jól sikerült karakter. A történet szerint a haldokló édesapjához igyekszik, amikor keresztezi az útja Cam-ét, és aztán Ők így együtt is ragadnak. Csinálnak sok olyan dolgot, amit eddig nem mertek, vagy amiről nem is tudták eddig, hogy meg akarták tenni. Nevetnek sokat, aztán belebonyolódnak egymásba, és jön a tökéletes érzelmi felvezetés, néha fájósan, néha boldogan... a könyv háromnegyedénél sírva fakadtam. Pedig addig nem is történik semmi nagy szörnyűség, de addig bírtam. Ez a carpe diem-es életérzés, az élni akarás minden szinten, és ezzel párhuzamosan a fájdalmak, a veszteségek, és ahogy ez a két szerencsétlen egymáson keresztül botladozva, felszabadítja egymást, teljesen kifektetett. És innentől jött a borulás. Amikor már kiderül, hogy mind a ketten mennyire szeretik a másikat, beüt a ménkű, kiderül, hogy Andrew-nak agydaganata van, majd kórházba kerül, és kómába esik. Ír egy levelet Cam-nek, amiért kedvem volna egyenesen megnyúzni a tökeinél fogva a srácot... ha már láttatok érett közel harmincast egy rövid kék pizsamasortban, és fegyvereket ábrázoló szakadt kinyúlt pólóban egy ágy tetején zokogni, még akkor sincs sejtésetek arról, hogyan nézhettem ki. Párna a kezemben, úgy kapaszkodtam bele, mintha ezzel megakadályozhatnám hősünk halálát, szemeim vörösre duzzadva, és hogy kevésbé legyek költői, taknyos zsepik halmaza, mindenhol szanaszét körülöttem. És akkor egy-két észrevétel erről a szakaszról. A felvezetés óriási, feszültségkeltésből ötös az írónő. de a levezetés hirtelen és összekapott. A másik, nyugodtabb lettem volna, ha a történet végkifejlete nem két hónappal Andrew műtéte után folytatódik, hanem mondjuk hat évvel később. Akinek volt rokona, ismerőse, aki rákbetegségben szenvedett, vagy esetleg abban halt meg, az tudja, hogy ez a betegség mennyire agresszív. Az hogy valaki egy agydaganat eltávolítása után két hónappal később jól van, az sajnos nem egyenlő azzal, hogy az illető meg is gyógyult. Így köszönhetően a racionalitásomnak, bár a sztori technikailag boldog befejezéssel zárul, képtelen vagyok elszakadni annak a nyomasztó érzésétől, hogyha továbbgondolom, akkor egy hosszabb időintervallumú skálán, mégsem feltétlenül annyira boldog az a befejezés. De ez inkább személyes tapasztalataimnak köszönhető, ezért sem tudom emiatt nagyon leszólni a könyvet. Annak ellenére, hogy az egész mű egy érzelmi hullámvasút, tiszta szívből merem ajánlani mindenkinek, de csak olyan hangulatokra, amikor nem félünk megélni a hatásait.

Értékelés: 7 pont  

Utólagos megjegyzés: menet közben fel lettem homályosítva, hogy ez is folytatásos, így a műtét utáni 2 hónapos időintervallum, egy kicsit már más fényben fürdik. Megvan az ok a bizakodásra!
Share: